Tűz és víz között

Jacques Paganel meséjének nagy sikere volt. Erősen megtapsolták, de azért ki-ki megmaradt a maga véleményénél; a tudós példabeszéde csak annyi eredménnyel járt, mint minden példabeszéd: senkit sem győzött meg. Egy kérdésben azonban valamennyien megegyeztek, bele kell nyugodniuk a megváltoztathatatlanba: palota vagy akár kunyhó híján be kell érniük a fával.

Beszélgetésük közben leszállt az éj. Csak alvással fejezhették be méltóan ezt a mozgalmas napot. Az ombu lakóit nemcsak az árvíz viszontagságai fárasztották ki; a rendkívüli hőség is elcsigázta őket. Szárnyas lakótársaik máris jó példával jártak elöl; a hilguerok, a pampa csalogányai abbahagyták dallamos trilláikat, s a fa valamennyi madara eltűnt a lombok homályba borult sűrűjében. Leghelyesebb volt példájukat követni.

Mielőtt azonban - Paganel szavai szerint - „fészkükbe tértek volna”, Glenarvan, Robert és a tudós fölmásztak a megfigyelőtoronyba, hogy utoljára még egy pillantást vessenek a vízisivatagra. Kilenc óra lehetett. A nyugati látóhatár csillogó ködében éppen ekkor nyugodott le a nap. Az égboltnak ez a fele, egészen a zenitig forró párában úszott. A déli félteke ragyogó csillagképeire mintha könnyű fátyol borult volna, csak halványan pislákoltak. Azért még kivehetőek voltak, s Paganel, Glenarvan okulására is, felhívta Robert figyelmét erre a sark körüli övezetre, melyben különösen nagy fénnyel tündököltek a csillagok. Többek között megmutatta neki a Dél Keresztjét; ezt a négy, részint első, részint második nagyságrendbeli csillagból álló ferde négyzet alakú csillagképet, körülbelül a Déli-sark magasságában; meg a Centaurust, melyben mindössze nyolcezermilliárd mérföldnyire ott ragyog a Földhöz legközelebb álló csillag; a Magellán-felhőket, ezt a két hatalmas ködfoltot, melyből a nagyobbik kétszer akkora területet borít be, mint a Hold látható felülete; végül azt a „fekete lyukat”, melyben mintha egyetlen csillag sem volna.

A tudós nagy bánatára, a mindkét féltekéről látható Orion még nem ragyogott kivehetően, de Paganel azért elmagyarázta két tanítványának a patagóniai kozmográfia¹ egyik jellegzetességét. A költői indiánok szemében az Orion nem egyéb, mint az égi mezőket járó vadász keze hajította hatalmas lasszó meg három bóla. A víztükörben, mint egy második égbolton tükröződő csillagképek lebilincselő látványt nyújtottak.

Míg a tudós Paganel így magyarázott, a keleti látóhatáron sűrű, széles, határozott vonalú felhőtorlasz oltogatta lassacskán a csillagok fényét. Ez a baljós felhő hamarosan elborította, s mintha be is töltötte volna az égboltot. Hajtóerejét nyilván magában hordozta, mert a szél nem is rezzent. A levegőrétegek teljesen mozdulatlanok voltak. Levél sem rezdült a fán, a víz még csak nem is fodrozódott. A levegőt mintha valami hatalmas szivattyú ritkította volna meg. Magasfeszültségű villamosság töltötte be a légkört, s valamennyi élőlény úgy érezte, idegein futkos az áram.

Glenarvanra, Paganelre, Robertre egyaránt észrevehetően hatottak a villamos hullámok.

– Vihar lesz - szólt Paganel.

– Nem félsz a mennydörgéstől? - kérdezte Glenarvan Robertet.

– Dehogy, uram! - felelte Robert.

– Annál jobb, mert a vihar közeleg.

– És ahogy elnézem az eget, ugyancsak erős lesz - mondta Paganel.

– Nem a vihar nyugtalanít - felelte Glenarvan -, hanem a vele járó felhőszakadás. Bőrig ázunk. Bármit is mond, Paganel, egy fészek nem elegendő az embernek, a saját kárán tanulja majd meg.

– Kellő filozófiával! - felelte a tudós.

– A filozófia nem véd meg az elázástól.

– Nem, de átmelegít!

– Nos, menjünk vissza barátainkhoz, és mondjuk meg nekik, hogy burkolózzanak jó szorosan a filozófiájukba és a ponchóikba, s főleg szedjék össze türelmüket, szükség lesz rá!

Glenarvan utoljára még egy pillantást vetett a fenyegető égboltra. A felhőtömeg már teljesen elborította. Csak nyugaton világított még halványan az alkonyi fény. A víz is elsötétült; hatalmas, alacsonyan szálló felhőhöz volt hasonló, mely egyik pillanatról a másikra kész elvegyülni a nehéz párával. Árnyék sem látszott. Sem fényt, sem zajt nem érzékeltek. Olyan mélységes lett a csend, akár a sötétség.

– Menjünk le - mondta Glenarvan -, hamarosan csapkodni kezd a villám.

Mindhárman leereszkedtek a sima ágakon, s nagy csodálkozásukra meglepő félhomályba értek: fényes pontok cikáztak zümmögve a víz felszínén.

– Foszforeszkálás? - tudakolta Glenarvan.

– Nem - felelte Paganel -, foszforeszkáló rovarok, valóságos kis lámpások, élő, nem is drága gyémántok; a Buenos Aires-i hölgyek csodás ékszereket készítenek belőlük.

– Valóban? - kiáltott fel Robert. - Ezek a repkedő szikrák igazán rovarok?

– Igen, fiacskám.

Robert elkapott egy csillogó bogarat. Paganel nem tévedett. Olyanféle volt, mint egy nagy, hüvelyknyi dongó, az indiánok a tuko-tuko nevet adták neki. Ez a különös fedelesszárnyú rovar oly erős fényt bocsátott ki a mellpáncélja elején helyezkedő két foltból, hogy világa mellett sötétben is lehetett olvasni. Paganel órájához közelítette a rovart, és fényénél láthatta: este tíz óra van.

Glenarvan odament az őrnagyhoz meg a két matrózhoz, s tanácsokkal látta el őket az éjszakára. Heves viharra számíthattak. Az első mennydörgések után kétségtelenül feltámad a szél, s az ombut erősen megrázza majd. Glenarvan valamennyiüket felszólította, kössék magukat jó erősen a „fészkükhöz”. Ha az égből eredő esőt nem is kerülhetik el, óvakodniuk kell a földön elterülő víztől, nehogy belepottyanjanak a fa törzsén megtörő vad árba.

Jó éjszakát kívántak egymásnak, azonban nem sok reményük volt arra, hogy kívánságuknak foganatja lesz. Aztán valamennyien fölkapaszkodtak „légi ágyaikba”, ponchójukba burkolóztak, s várták az álom jöttét.

A hatalmas természeti jelenségek közeledte azonban bizonytalan nyugtalanságot kelt valamennyi érző szívben; ez ellen még a legerősebb lelkek sem tudnak küzdeni. Az ombu nyugtalan, szorongó lakói még le sem hunyták a szemüket, az első mennydörgés mindnyájukat ébren találta. Este tizenegy óra tájt távoli morajlást hallottak. Glenarvan a vízszintes ág szélére kúszott, s fejét átdugta a lombokon.

A fekete éjszakát már erős, a vízen tükröződő fényes csíkok szabdalták. A felhő több helyütt is felszakadt, akár valami puha, gyapjas szövet, zajtalanul. Miután megvizsgálta az egyként sötétbe vegyült zenitet és a látóhatárt, Glenarvan visszatért a fatörzs tetejére.

– Milyennek látja, Glenarvan? - érdeklődött Paganel.

– Jól kezdődik, barátaim, s ha így folytatódik, rettenetes vihar lesz.

– Annál jobb - mondta a lelkes Paganel -, menekülni úgysem tudok, hát legalább szép látványosságban lesz részem.

– Már megint az elveivel hozakodik elő - szólt az őrnagy.

– Ezúttal a legjobbikkal, Mac Nabbs. Glenarvan véleményén vagyok, csodálatos vihar lesz. Az előbb, míg az álmot vártam, több olyan tény jutott eszembe, mely megerősít ebben a reményben, hiszen a nagy villanyos viharok vidékén vagyunk. Olvastam valahol, hogy 1793-ban, éppenséggel a Buenos Aires-i tartományban, egyetlen vihar alatt harminchétszer csapott le ugyanegy helyre a villám. Martin de Moussy kartársam ötvenöt percig tartó szakadatlan mennydörgést jegyzett fel.

– Órával a kezében? - tudakolta az őrnagy.

– Órával a kezében. Csak egy dolog nyugtalanítana - folytatta Paganel -, ha a nyugtalanság egyben arra is szolgálna, hogy elkerüljük a veszélyt, az ugyanis, hogy a síkság legkiemelkedőbb pontja éppen az az ombu. Ugyancsak szükségünk volna egy villámhárítóra, mert a pampák valamennyi fája közül leginkább éppen ezt kedveli a villám. És mint azt önök is tudják, barátaim, a tudósok nem ajánlják, hogy viharban fa alá meneküljünk.

– Jól van - mondta az őrnagy -, ugyancsak jókor jön ez a figyelmeztetés.

– Meg kell hagyni, Paganel - felelte Glenarvan -, alkalmas pillanatot választott arra, hogy e megnyugtató dolgokat elmesélje.

– Ugyan! - vágott vissza Paganel. - Minden pillanat alkalmas a tanulásra! Ó! Kezdődik!

Hatalmas mennydörgések szakították félbe ezt a nem éppen időszerű beszélgetést. Egyre erősbödtek, egyre magasabb hangon csattantak; közeledve - zenei nyelven szólva - basszusból tenorba csaptak át. Hamarosan fülsiketítővé vált az égzengés, gyors rezgéssel pengette a levegő húrjait. Tűzbe borult a tér, s e tűzvészben kivehetetlen volt, vajon melyik elektromos szikrához tartoznak ezek a visszhangozva egekig csapó elnyújtott dübörgések.

A szüntelen villámok változatos formákat öltöttek. Némelyik ötször-hatszor függőlegesen csapott le egyazon helyre. Mások ugyancsak felcsigázták volna egy tudós érdeklődését, mert különös statisztikájában Arago még csak két ágas villámot jegyzett fel, itt azonban százával villantak fel. Egyesek ezernyi ágra szakadtak, s korallformában, cikcakkban vetítették az égboltra ágas-bogas fényüket.

Hamarosan fényesen ragyogó sáv húzódott keletről északnak az égre. Ez a tűz lassacskán betöltötte az egész látóhatárt, gyúlékony anyagként lángra lobbantotta a felhőket, s a vízen tükröződve nemsokára hatalmas tűzburát alkotott, melynek az ombu volt a középpontja.

Glenarvan és társai némán bámulták ezt a rettentő látványt. Nem is hallották volna meg egymás hangját. Fehér fényfoltok siklottak feléjük, s e gyors villanásokban fel-felbukkant hol az őrnagy nyugodt arca, hol Paganel érdeklődő ábrázata, hol Glenarvan erélyes vonásai, hol Robert rémült képe vagy a matrózok amúgy egykedvű, de most kísértetiesen megélénkült arcéle.

Az eső azonban még nem eredt meg, a szél sem fújt. Ám hamarosan megnyíltak az ég csatornái, s mint szövőszéken a fonalak, függőleges szálak húzódtak az égbolt fekete hátterére. A tó felszínére hulló kövér vízcseppek mint megannyi szikra fröccsentek szét a villámfényben.

Vajon az eső a vihar végét jelentette? Glenarvannak és társainak mindössze alapos zuhany jutott volna belőle? Nem. Az égi tüzek harcának tetőpontján, a vízszintesen kinyúló főág végében hirtelen ököl nagyságú, fekete füsttel körülvett tüzes golyó tűnt fel. A gömb néhány másodpercig tengelye körül forgott, majd bombaként szétrobbant, oly nagy robajjal, mely még az általános hangzavarban is hallható volt. Kénes gőz töltötte be a levegőt. Pillanatnyi csend támadt, majd felhangzott Tom Austin kiáltása:

– Kigyulladt a fa!

Tom Austin nem tévedett. A láng, mintha valami hatalmas rakétahalmot érintett volna, átterjedt az ombu nyugati oldalára, a száraz gallyak, kiszáradt madárfészkek, s végül a fa egész szivacsos gesztje² alkalmas táplálékul szolgált a falánk tűznek.

Ekkor föltámadt a szél, s fújtatta a tűzvészt. Menekülniük kellett. Glenarvan és társai sebbel-lobbal az ombu keleti oldalára menekültek, melyet még megkímélt a láng; némán, zavarodottan, rémülten kúsztak, kapaszkodtak, csúszkáltak, a lábuk alatt meg-meghajló ágakra merészkedtek. Közben recsegtek-ropogtak, elevenen tűzre vetett kígyóként tekeregve égtek a faágak, az izzó törmelék a megáradt vízbe hullt, s vad szikrákat hányva sodródott tova. A lángok hol hihetetlen magasba csapva belevesztek az izzó levegőégbe, hol leverte őket a tomboló orkán, s Nessus-ingként³ beborították az ombut. Glenarvan, Robert, az őrnagy, Paganel, a matrózok, valamennyien rettegtek; vastag füst fojtogatta, kibírhatatlan hő égette őket, a tűzvész átterjedt az alattuk levő ágakra; semmi sem állíthatta meg, semmi sem olthatta el, a hindu bálványok tüzes ölébe vetett áldozatok sorsára voltak ítélve visszavonhatatlanul.

Tarthatatlanná vált a helyzet, a két halál közül a kevésbé kegyetlent választhatták.

– Vízbe! - kiáltotta Glenarvan.

Wilson, akit már elértek a lángok, és vízbe ugrott, most rettenetes rémülettel felkiáltott:

– Segítség! Segítség!

Austin feléje rohant, s visszasegítette a fatörzsre.

– Mi történt?

– Kajmánok! Kajmánok! - felelte Wilson.

Lenézve azt látták, hogy a fa törzsét a gyíkfélék rendjének legfélelmetesebb példányai veszik körül. A tűz táncoló fényében csillogott a pikkelyük; a függőleges irányban ellaposodó farkuk, lándzsahegy alakú fejük, kiugró szemük, egészen a fülükig szétnyíló állkapcsuk - ezek a sajátos ismertetőjelek világosan beszéltek Paganel számára is. Felismerte az Amerikában élő vad alligátorféléket, melyeket a spanyol nyelvű országokban kajmánnak neveznek. Vagy tízen csapkodták ott lent hatalmas farkukkal a vizet, s alsó állkapcsuk hosszú fogaival az ombu törzsét ostromolták.

Láttukra a szerencsétlen utazók úgy érezték, elvesztek. Lángok vagy a kajmánok emésztik el őket, mindenképpen rettenetes halál vár rájuk. Még az őrnagy is megjegyezte most is nyugodt hangján:

– Lehet, hogy ezúttal mindennek vége.

Bizonyos körülmények között az ember már nem képes harcolni, ilyenkor a megvadult természeti erőket csak más természeti erő győzheti le. Glenarvan rettegve nézte az ellenük összeesküdött tüzet és vizet, nem tudta, miféle segítséget kérhetne az égtől.

A vihar ekkor már szűnőben volt, de a levegőben hatalmas mennyiségű párát hozott létre, melyre kétségtelenül rettenetes erővel fog hatni az elektromosság. Délen lassacskán óriási forgatag, egy fordított ködtölcsér keletkezett, mely összekötötte a tajtékzó vizet a viharos felhőkkel. Ez a forgatag szédítő sebességgel saját tengelye körül forogva hamarosan közeledni kezdett; a tóból vízoszlopot szívott magába, s forgómozgásának hatására a környező levegőt magával ragadta.

Néhány másodperc sem telt bele, a hatalmas forgatag az ombura zúdult s körülölelte. A fa gyökeréig megrendült. Glenarvan egy pillanatra azt hitte, a kajmánok estek hatalmas állkapcsukkal az ombunak, ezek tépik ki a földből. Egymásba kapaszkodtak, s érezték, mint inog s dől el a nagy fa, tűzbe borult ágai rémítő sistergéssel csapódtak a vadul kavargó vízbe. Mindez egyetlen pillanat műve volt. A tovahaladó forgatag már másfelé fordította romboló erejét, s amerre haladt, szivattyúként kebelezte be a vizet; úgy tűnt, mintha útjában az egész tavat kiürítené.

A vízben fekvő ombut most már a szél és az ár egyesült ereje sodorta. A kajmánok elmenekültek, mindössze egy maradt a közelben, s mikor ez fölkúszott a gyökerekre, s nyitott pofával közeledett, Mulrady egy félig elszenesedett ággal oly erősen csapott az állatra, hogy gerincét törte. A kajmán bukfencezve merült el az örvénylő árban, félelmetes farkával azonban továbbra is rettenetes erővel kavarta a vizet.

Glenarvan és társai, mihelyt megszabadultak e vérszomjas gyíkféléktől, azokra az ágakra kúsztak, melyekre a szél nem terelhette a lángot, az ombu meg, melynek orkánszította lángjai izzó vitorlaként duzzadtak, úgy úszott tova az éj sötétjében, mint valami lángba borult gyújtónaszád⁴.