E váratlan szavakat mélységes megdöbbenés fogadta. Mit akart mondani a földrajztudós? Elvesztette volna józan eszét? Olyan meggyőződéssel beszélt azonban, hogy minden tekintet Glenarvan felé fordult. Paganel állítása válasz volt az előbb feltett kérdésére. Glenarvant láthatólag nem győzték meg Paganel szavai, mindössze legyintett egyet.

Paganel közben összeszedte magát, és ismét megszólalt.

– Igen - mondta meggyőződéssel -, igen, hamis nyomra tévedtünk, és azt olvastuk ki az iratból, ami nem állt benne!

– Magyarázza meg, hogy érti ezt - mondta az őrnagy -, és ha lehet, egy kicsit nyugodtabban.

– Nagyon egyszerű, őrnagy. Akárcsak ön, én is tévedtem, akárcsak ön, én is helytelenül értelmeztem az iratot, mindaddig, míg az előbb a fa tetején, ahogy kérdéseikre felelgettem, és az Ausztrália szóhoz nem értem; akkor azonban mintegy villámfényben, minden egyszerre megvilágosodott előttem.

– Hogyan? - kiáltott fel Glenarvan. - Azt állítja, hogy Harry Grant...

– Azt állítom - felelte Paganel -, hogy az iratban álló austral szó csak töredék, nem úgy, mint gondoltuk, s hogy nem más, mint az Australie szó töve.

– Ez valóban különös volna - mondta az őrnagy.

– Különös!? - felelte Glenarvan vállát vonogatva.

– Egész egyszerűen lehetetlen.

– Lehetetlen! - kiáltott fel Paganel. - Ez a szó Franciaországban nem létezik.

– Hogyhogy! - szólt Glenarvan hitetlenkedve. - Az irattal a kezében azt meri állítani, hogy a Britannia Ausztrália partjain szenvedett hajótörést?

– Biztos vagyok benne - felelte Paganel.

– Hitemre, Paganel - mondta Glenarvan -, ez az állítás valóban meglepő egy földrajzi társulat titkárától.

– Miért? - kapta fel a fejét Paganel, akit ez a megjegyzés érzékeny pontján talált.

– Mert ha elfogadja az Ausztrália szót, ugyanakkor el kell fogadnia, hogy ott indiánok vannak, amiről eddig senki sem hallott.

Paganelt cseppet sem érte váratlanul ez az ellenérv. Kétségtelenül számított rá, s elmosolyodott.

– Kedves Glenarvan - mondta -, korai a diadal, hamarosan „két vállra fektetem”, ahogy ezt mi franciák mondjuk. Soha angolt így még nem vertek meg. Ez lesz a bosszú Crécyért és Azincourtért!¹

– Alig várom. Verjen csak, kedves Paganel!

– Akkor hát ide figyeljen! Az okmány éppen úgy nem beszél indiánokról, mint ahogy nem beszél Patagóniáról. A csonka indi szó nem indiánokat jelent, hanem indigènes-t, azaz bennszülötteket! Azt pedig, ugye, beismeri, hogy Ausztráliában élnek bennszülöttek?

Mi tagadás, Glenarvan ámulva nézte Paganelt.

– Bravó, Paganel! - szólt az őrnagy.

– Elfogadja a magyarázatomat, lordom?

– Igen - felelte Glenarvan -, ha bebizonyítja, hogy a gonie szótöredék nem a patagónok országát jelenti!

– Persze hogy nem azt jelenti! - kiáltott fel Paganel. - Olvassa bárminek, csak ennek ne!

– De hát minek?

– Cosmogonie! Théogonie! Agonie!²

– Agonie! - szólt az őrnagy.

– Teljesen mindegy - felelte Paganel. - Semmi jelentősége ennek a szónak. Nem is keresem az értelmét. Legfontosabb az, hogy az austral szótöredék Ausztráliát jelent, s ugyancsak vakon mentünk előre a hamis nyomon, pedig erre a magától értetődő magyarázatra már az első perctől kezdve gondolnunk kellett volna. Ha én találom meg az iratot, ha véleményemet nem befolyásolja az önök magyarázata, én nyomban megértettem volna!

Éljenzés, elismerő szavak fogadták Paganel bejelentését. Austin, a matrózok, az őrnagy, de különösen Robert, újraéledt reménnyel, lelkesen tapsoltak a jeles tudósnak. Glenarvan is kezdett tisztán látni, s már-már beadta a derekát.

– Még csak egy kérdésem volna, kedves Paganel, aztán végképp meghajlok éleselméjűsége előtt.

– Halljuk, Glenarvan.

– Hogyan rakja össze ezeket az új értelmezésű szavakat, hogyan olvassa az iratot?

– Mi sem könnyebb. Íme, az okmány - mondta Paganel, s elővette az értékes papirost, melyet napok óta tanulmányozott.

Mielőtt válaszolt volna, a földrajztudós néhány pillanatig néma csendben gondolkozott. Ujjával az irat szakadozott sorait követte, s határozott hangon, egyes szavakat külön hangsúlyozva beszélt:

– A Glasgow-i háromárbocos Britannia 1862. június 7-én... - mondjuk, két vagy három napi, vagy hosszas „agonie”, azaz halálküzdelem után hajótörést szenvedett Ausztrália partjainál. Két matróz és Grant kapitány a szárazföld felé igyekeznek, s megpróbálnak partra jutni a kontinensen, vagy: partra szálltak, vagy: partra fognak szállni, ahol kegyetlen bennszülöttek foglyai, vagy: fogságába esnek. Ezt az okmányt stb. Világos?

– Világos - felelte Glenarvan. - Bár a kontinens szó nem illik Ausztráliára, ami csak egy sziget!

– Nyugodjon meg, kedves Glenarvan, a legkiválóbb földrajztudósok egyöntetűen „ausztráliai kontinensnek” nevezik ezt a szigetet.

– Akkor hát, barátaim, csak azt mondhatom, előre, Ausztráliába! - kiáltott fel Glenarvan. - Az ég legyen velünk!

– Előre, Ausztráliába! - visszhangozták a többiek.

– Tudja-e, Paganel - mondta Glenarvan -, hogy önt a Gondviselés küldte a Duncanra?

– Jó, tegyük fel, hogy a Gondviselés, de ne beszéljünk most erről - mondta Paganel.

Így ért véget a jövőben oly fontos következményekkel járó beszélgetés, amely gyökeresen megváltoztatta az utazók hangulatát. Ismét kezükben volt az iránymutató fonal az útvesztőhöz, melyben már - úgy hitték - végképp eltévedtek. Halomra dőlt terveik romján új remény sarjadt. Nyugodtan maguk mögött hagyhatták az amerikai szárazföldet, s máris minden gondolatuk Ausztrália felé fordult. Nem reményvesztetten térnek vissza a Duncanra, s lady Helenának és Mary Grantnak nem kell elsiratniuk Grant kapitányt! Így hát meg is feledkeztek veszélyes helyzetükről, boldogságukat csak az homályosította el, hogy nyomban nem indulhatnak útnak.

Délután négy óra volt. Este hat órára tervezték a vacsorát. Paganel hatalmas lakomával akarta megünnepelni ezt a nagy napot. Élelmiszerkészletük azonban igen sovány volt, így hát azt ajánlotta Robertnek, menjenek el vadászni a „közeli erdőbe”. Robert megtapsolta a jó ötletet. Fogták Thalcave puskaporos szaruját, megtisztogatták a pisztolyokat, sörétre töltötték őket, s elindultak.

– Ne menjenek messzire - intette nagy komolyan az őrnagy a két vadászt.

Mikor eltűntek, Glenarvan és Mac Nabbs megvizsgálták a fába vésett rovátkákat, Wilson és Mulrady meg felszította a brasero tüzet.

Glenarvan leereszkedett egészen a hatalmas tó felszínéig, de apadásnak semmi jelét sem látta. Pedig úgy tűnt, hogy az áradás tetőzött már, de délről észak felé vadul áramlott a víz, s ez arra mutatott, hogy az argentin folyók közt még nem állt helyre az egyensúly. A víztömegnek le kell csillapodnia, mielőtt apadni kezd; ahogy a tenger lecsillapszik, mikor a dagály elérte tetőfokát, s még nem kezdődött meg az apály. Apadásra nem számíthatnak tehát, míg a víz ily sebesen örvénylik észak felé.

Miközben Glenarvan és az őrnagy vizsgálódott, pisztolylövések dörrentek a fán, s a lövéseket alig csendesebb örömkiáltások kísérték. Robert szopránja finoman gyöngyözött Paganel basszus hangja fölött. Mintha azon vetélkednének, melyikük nagyobb gyerek. A vadászat sikeresnek ígérkezett, nagyszerű lakomával kecsegtetett. Mikor Glenarvan és az őrnagy visszatértek a tűzhöz, első dolguk az volt, hogy megdicsérjék Wilsont egy nagyszerű ötletéért. A derék matróz egy tű és fonál segítségével csodálatos halászatba fogott. Több tucat mojarrának nevezett apró hal, pompás lakoma ígérete fickándozott összehajtott ponchójában.

Ekkor a vadászok is leereszkedtek az ombu csúcsáról. Paganel fekete fecsketojásokat hozott óvatosan, füzérnyi verebet, melyeket később „kövér pacsirta” néven tálalt fel. Robert ügyesen több hilguero nevű apró madarat lőtt; ezek a zöld és sárga tollú jószágok igen keresettek Montevideo piacán. Paganel, noha mintegy ötven módját ismerte a tojás elkészítésének, ezúttal beérte azzal, hogy megsütötte őket meleg hamuban. A szárított húsból, a kemény tojásból, a nyárson sült mojarrákból, verebekből és a hilguero-pecsenyéből felejthetetlen lakomát csaptak.

Vidáman beszélgettek. Paganelt igen dicsérték vadász és szakácstudományáért. A tudós az igaz érdemhez illő szerénységgel hárította el a dicséretet. Majd érdekes elmélkedésbe fogott a menedéket nyújtó omburól, melynek lombozata szerinte végtelen mélységeket rejt.

– Vadászat közben azt hittük Roberttel, hogy valóságos erdőben vagyunk. Egy pillanatra azt képzeltem, eltévedünk. Nem találtam az utat. A látóhatáron már hanyatlott a nap. Hiába kerestem lépteim nyomát! Kegyetlenül gyötört az éhség! A sötét bozótból vadállatok üvöltése hallatszott... Mit beszélek! Sajnos nincsen vadállat a fán!

– Micsoda? - kérdezte Glenarvan. - Sajnálja, hogy nincs vadállat?

– De még mennyire!

– De hiszen félni kell tőlük!

– A „vad” szó tudományos értelemben nem létezik - felelte a tudós.

– Hát azt azért, Paganel, nem hiteti el velem, hogy a vadállatok hasznosak! - mondta az őrnagy. - Mi hasznuk van?

– Őrnagy! - kiáltott fel Paganel. - Hogy kérdezhet ilyet! Arra szolgálnak, hogy osztályozzuk őket, rend, család, faj, alfaj, változatok szerint...

– Szép kis haszon! - mondta Mac Nabbs. - Szívesen lemondanék róla. Ha ott lettem volna Noéval a vízözönnél, hát minden bizonnyal megakadályozom, hogy ez a felelőtlen pátriárka bevegye hajójába az oroszlán-, tigris-, párduc- és medvepárokat meg a hozzájuk hasonló kártékony és felesleges vadakat.

– Megakadályozta volna? - kérdezte Paganel.

– Meg bizony.

– Hát állattani szempontból súlyosan hibázott volna!

– De emberi szempontból nem! - felelte az őrnagy.

– Felháborító! - méltatlankodott Paganel. - Én bizony éppen ellenkezőleg, megmentettem volna a megatheriumot, a pterodactylust³, meg mindazokat a vízözön előtti állatokat, melyeket sajnos most nélkülözünk...

– Márpedig én azt mondom - vágott vissza Mac Nabbs -, Noé jól tette, hogy sorsukra hagyta őket, már amennyiben az ő korában éltek.

– Én meg azt mondom, hogy Noé rosszul tette - erősködött Paganel -, és mindörökre kiérdemelte a tudósok átkait.

Paganel és az őrnagy egyik hallgatója sem állta meg nevetés nélkül, ahogy a két barát az öreg Noé tetteit vitatta. Elveivel ellentétben az őrnagy, aki életében soha senkivel sem vitatkozott, mindennap összeakaszkodott Paganellel. Azt kell hinnünk, a tudós ellenállhatatlanul ingerelte.

Glenarvan szokása szerint közbelépett.

– Akár sajnálatos, akár nem tudományos vagy emberi szempontból, hogy vadállatok híján vagyunk, bele kell törődnünk távollétükbe. Paganel amúgy sem remélhette, hogy ebben a légi erdőben vadállatokra talál.

– Miért ne? - kérdezte a tudós.

– Vadállatok, fán? - ámult Tom Austin.

– De még mennyire! Amerika tigrise, a jaguár, mikor a vadászok a sarkában vannak, fára menekül. A váratlanul rátörő árvíz elől könnyen menekülhetett volna egy ilyen vadállat az ombu ágai közé.

– Végül is, gondolom, eggyel sem találkozott - mondta az őrnagy.

– Nem - felelte Paganel -, noha bejártuk az egész erdőt. Kár, mert nagyszerű vadászat lett volna. Rettenetesen vad ragadozó a jaguár! Mancsának egyetlen csapásával szétzúzza egy ló nyakát! Ha egyszer emberhúst kóstolt, kéjjel mindig csak azt keresi. Legjobban az indiánhúst kedveli, aztán a négerekét, félvérekét, és csak aztán a fehér emberét.

– Boldog vagyok, hogy csak negyedik vagyok a sorban - felelte Mac Nabbs.

– Ez csak azt jelenti, hogy ízetlen! - vágott vissza megvetően Paganel.

– Örülök, hogy ízetlen vagyok - válaszolt az őrnagy.

– Pedig ez megalázó! - mondta a javíthatatlan Paganel. - A fehér ember elsőnek mondja magát az emberek között! Úgy látszik, a jaguároknak nem ez a véleménye!

– Bárhogy is van, kedves Paganel - szólt közbe Glenarvan -, mivel egyetlen indián, de még néger vagy félvér sincsen közöttünk, így nagyon örülök, hogy nincsenek jelen az ön kedves jaguárjai. Helyzetünk amúgy sem kellemes...

– Hogyan, nem kellemes!? - ugrott Paganel a szóra, mely más irányba terelhette a beszélgetést. - Panaszkodik, Glenarvan?

– Bizony - felelte Glenarvan -, ön talán jól érzi magát e kényelmetlen, rosszul párnázott ágak között?

– Még a dolgozószobámban sem éreztem jobban magam! Úgy élünk, mint a madarak, énekelünk, repdesünk! Kezdem azt hinni, hogy az ember erre az életre született.

– Csak éppen szárnyuk nincs! - mondta az őrnagy.

– Majd készítenek maguknak egy napon!

– Addig is, engedje meg, hogy e légi laknál többre becsüljem egy park homokját, egy ház padlóját vagy egy hajó fedélzetét.

– Glenarvan - felelte Paganel -, úgy kell elfogadni a dolgokat ahogy jönnek! Ha jó, annál jobb! Ha rossz, nem törődünk vele. Látom, Malcolm-Castle kényelme után kívánkozik.

– Nem, de...

– Biztos vagyok benne, hogy Robert maradéktalanul boldog - mondta sietve Paganel, hogy legalább egy hívet toborozzon elméleteinek.

– Igen, Paganel úr! - kiáltott fel vidáman Robert.

– Az ő korában!... - felelte Glenarvan.

– Meg az enyémben - vágott vissza a tudós. - Aki kevéshez szokott, kevésre vágyik. Minél kevesebbre vágyik az ember, annál boldogabb.

– Lám - mondta az őrnagy -, Paganel a gazdagság és a paloták ellen kel ki.

– Nem, Mac Nabbs - felelte a tudós -, de erről eszembe jutott egy arab mese. Elmesélem, ha meghallgatják.

– Igen, igen, Paganel úr - lelkendezett Robert.

– És mit bizonyít ez a mese? - kérdezte az őrnagy.

– Amit minden mese, kedves útitársam.

– Vagyis kis híján semmit - felelte Mac Nabbs. - Azért csak kezdjen bele, Seherezádé⁴, meséljen, hisz olyan jól mesél.

– Volt egyszer - kezdte Paganel - a bagdadi kalifának, a nagy Harun al Rasidnak egy boldogtalan fia. Elment tanácsot kérni egy öreg dervishez. A bölcs öreg azt felelte neki, hogy a boldogságot nehéz megtalálni e világban. „Hanem azért tudok egy csalhatatlan módszert - mondta -, ennek segítségével megtalálhatod a boldogságot.” „Hogyan?” - kérdezte az ifjú herceg. „Öltsd magadra egy boldog ember ingét!” - felelte a dervis. A herceg megcsókolta az öregembert, s a varázseszköz keresésére indult. Ment, mendegélt. Bejárta a föld valamennyi fővárosát. Magára öltötte királyok, császárok ingét, hercegekét, nagy urakét. Mindhiába. Csak nem volt boldog. Fölvette hát művészek, harcosok, kereskedők ingét. Ez sem segített. Nagy utat járt be, de nem talált a boldogságra. Végül kétségbeesetten, hogy annyi inget hiába öltött magára, egy szép napon nagy bánatosan visszatért apja palotájába. Útközben egy vidáman daloló szántóvetővel találkozott, az éppen az ekét tolta. „Íme, ez az ember boldog - gondolta magában -, vagy ha nem, a boldogság nem létezik a földön.” Odalépett hozzá. „Ember - szólította meg -, boldog vagy?” „Igen” - felelte a másik. „Semmit sem kívánsz?” „Semmit.” „Nem cserélnél egy királlyal?” „Nem én!” „Hát akkor add el nekem az ingedet!” „Az ingemet? Nincsen nekem ingem!”