A robbanás után Quiquendone nyomban visszavedlett azzá a békés, flegmatikus és flamand városkává, amely hajdanta volt.

A robbanás után, mely egyébként nem járt mélyebb lelki megrázkódtatással, ki-ki gépiesen, anélkül, hogy tisztában lett volna vele, mit tesz, elindult hazafelé: a polgármester, a tanácsos, Schut ügyvéd, Custos orvos, Frantz Niklausse pedig vetélytársa, Simon Collaert karján, mindnyájan nyugodtan, zaj és a történtek tudata nélkül, máris megfeledkezve Virgamenről és a bosszúról. A tábornok visszatért lekváraihoz, szárnysegédje meg az árpacukorhoz.

Minden elcsitult, minden visszazökkent a rendes kerékvágásba: emberek és állatok, állatok és növények, de még az audenarde-i kapu tornya is, amelyet a robbanás (ezek a robbanások néha meglepőek) kiegyenesített!

Azóta soha egy hangosabb szó, soha egy nézeteltérés Quiquendone városában. Nincs többé politika, se klub, se pör, se rendőr! Passauf biztos posztja ismét szinekúra lett, s ha mégsem vonták meg komisszár uram illetményét, hát csupán azért nem, mert a polgármester és a tanácsos képtelen az ügyben dönteni. Egyébként a biztos továbbra is megjelent (persze anélkül, hogy sejtette volna) a vigasztalhatatlan Tatanémance álmaiban.

Ami pedig Frantz vetélytársát illeti, emez nagylelkűen lemondott a bájos Suzelről szerelmese javára, ki aztán sietve el is vette a lányt feleségül, úgy öt vagy hat évvel az itt leírt események után.

Van Tricasse-né asszony? Ő tíz esztendővel később halt meg, a megfelelő időben, a polgármester pedig Pélagie van Tricasse nevű unokahúgát vezette oltárhoz, a legkedvezőbb körülmények közt... mármint annak a szerencsés halandónak a szempontjából, aki egy napon majd betölti az ő helyét.