A Nyikolev-család

Egy nappal később, - április 12-ikén - hárman beszélgettek - egy negyedikre várva - este hét és nyolc óra közt, az oroszok kedvelt rigai kertvárosában, az egyik ház ebédlőjében. A szerény külsejű ház téglából épült, és ez ritkaságszámba ment ott a külváros szélén, ahol rendszerint faházakban laknak az emberek. A szoba beugrójába rakott kandalló, amelyben reggel óta égett a tűz, tizenöt-tizenhat fok meleget tartott a szobában, amely teljesen elegendő volt, mert a kint elhelyezett hőmérő plusz öt vagy hat fokot mutatott.

A kis petróleumlámpa, - amelyre ellenző borult, - gyéren világította meg középen az ebédlőasztalt. Egy oldalt álló tálaló márvány tetején a szamovárban forrt a víz. Négy csésze állt az asztalon, a csészealjakra helyezve, s ez is arra vallott, hogy négyen szándékoznak teázni.

De a negyedik még nem volt sehol, bár már negyven perce vártak rá.

– Dimitrij késik, - szólt az egyik vendég, az egyik dupla táblás ablakhoz lépve, amely az utcára nyílt.

Az aki így szólt, körülbelül ötven esztendős férfi volt. Hamine doktor, a család egyik leghűbb barátja. Huszonöt éve volt gyakorló orvos Rigában, ahol ügyességéért nagyon keresték, nyílt jelleméért nagyra becsülték, s orvostársai nagyon irigykedtek rá. S hogy a szakmai irigység mennyire le tud aljasítani bárkit - Oroszországban csakúgy, mint máshol, - azt nagyon jól tudjuk.

– Úgy van, mindjárt nyolc óra lesz - mondotta a másik vendég, a két ablak közt lógó ingaórára tekintve. - De Nyikolev úrnak megbocsátható egy negyedórás késés, ahogy Franciaországban szoktuk mondani, s ez a negyedóra rendszerint több, mint tizenöt percből áll.

Az, aki így szólt, Delaporte úr volt, a rigai francia konzul. A negyven esztendős férfi tíz éve élt már Rigában, ahol finom modoráért és szolgálatkészségéért rendkívül nagy volt a tekintélye.

– Atyám a város túlsó végén adott ma órát, - szólt a harmadik személy a jelenlévők közül. - Az út hosszú és kellemetlen ebben a viharos havas esőben. Bőrig ázik szegény apus...

– Nos! - kiáltott Hamine doktor, - a kandalló úgy duruzsol, mint valami városi tanácsos a tárgyalásokon! - Meleg van idebenn... A szamovár versenyez a kandallóval... Egy-két csésze tea, és Dimitrijnek tökéletesen felmelegszik teste-lelke!... Ne féljen semmit, kedves Ilkám!... Aztán meg, ha orvosra van szüksége édesapjának, kéznél van az is, mégpedig az egyik legjobb barátja...

– Tudjuk, kedves doktor! - felelt mosolyogva a fiatal lány.

Ilka Nyikolevna, ez a huszonnégy esztendős fiatal lány, a legtisztább orosz típus volt. Mennyire különbözött a német származású rigaiaktól! Ezektől a rózsás arcszínű, kékszemű, kifejezéstelen tekintetű, lustaságra hajló német lányoktól! Ilka barna volt. Sugárzó volt az arca, de nem piros. Termete sudár, vonásai nemesek, arca kissé szigorú, amelyet végtelen gyöngéd tekintete meglágyított, különösen, ha éppen nem árnyékolta be valamilyen gond. Komoly, megfontolt teremtés volt, nem törődött a divattal, egyszerűen, de ízlésesen öltözött. Mintaképe volt az orosz eredetű fiatal livóniai lánynak.

Ilka nem egyetlen gyermeke volt Dimitrij Nyikolevnek, aki tíz esztendő óta özvegy volt már. Volt egy fivére is, Jean aki nemrég lett tizennyolc esztendős, és most a dorpati egyetemen folytatta tanulmányait. Jeannak, amíg gyermek volt, Ilka pótolta az édesanyját, és anyja halála után ugyan kitől kaphatott volna több odaadást, jóságot és áldozatkészséget? Hála a fiatal lány takarékosságának, az ifjú diák az atyai háztól távol folytathatta elég költséges tanulmányait.

Dimitrij Nyikolevnek annyi jövedelme volt csak, amennyit a lakásán vagy a városban leckeadásból megkereshetett. A matematika és fizika tudós, nagyrabecsült tanáráról köztudomású volt, hogy nincs vagyona. Ez a foglalkozás nem alkalmas vagyonszerzésre. Oroszországban még kevésbé, mint máshol. Ha a közmegbecsülés alapján mérnék a vagyont, Dimitrij Nyikolev milliomos lenne, Riga egyik leggazdagabb embere, - ahol annyira becsülték, hogy az első ember volt polgártársai között, - természetesen csak az orosz lakosság körében. Hogy ne legyen e tekintetben semmi kétségünk, nem kell egyebet tennünk, mint meghallgatni Hamine doktor és a konzul beszélgetését, mialatt a tanár hazaérkezését várják.

Ez a beszélgetés orosz nyelven folyt, amelyet Delaporte épp oly kifogástalanul beszélt, mint a művelt oroszok a francia nyelvet.

– Úgy látom, doktor, - szólt a konzul, - hogy oly mozgalom van keletkezőben, amelynek könnyen az lehet az eredménye, hogy a politikai állapotok gyökeresen megváltoznak Livóniában és Kurlandban. Az észt újságok hangja erre vall!...

– A fejlődés fokozatos lesz, - felelt a doktor, - nem egyik napról a másikra veszik ki a közigazgatást, az elöljáróságokat, a német korporációk kezéből! Nem hallatlan képtelenség-e, hogy németek a politikai vezetők a mi tartományainkban?...

– És ha nem lesz az ő kezükben a közigazgatás, - szólt közbe Ilka, - akkor is, vajon nem az övék lesz a hatalom? Hiszen az övék a pénz, az övék a föld csaknem kizárólagosan, s az övék minden hivatal...

– Ami a hivatalokat illeti, - szólt Delaporte úr, - ezekből könnyű lesz őket elmozdítani... Ami azonban a földet illeti, attól bajos lesz őket megfosztani, sőt, hogy úgy mondjam, teljesen lehetetlen!... Egyedül Livóniában, csaknem négyszázezer hektár az övék, a földbirtokok túlnyomó része.

Ez való igaz volt. A balti tartományokban a nemesek, és az iparos és kereskedő polgárok csaknem kizárólagosan német eredetűek. De igaz az is, hogy a németek, előbb katolikus, majd protestáns hitre térítették a népet, németesíteni azért sosem tudták. Az észtek, akik a finnek rokonai, és a lettek, akik csaknem mind letelepült földmívelők, nem is titkolják ellenszenvüket e faj ellen, amelyhez urai tartoznak, s Revelben, Dorpatban és Szentpétervárott számos újság védi szakadatlanul a benszülöttek jogait.

A konzul tovább beszélt:

– Ha a szláv eredetű és a német eredetű oroszok között kenyértörésre kerülne a dolog, igazán nem tudom, ki fog győzni.

– Bízzuk ezt a cárra, - szólt Hamine doktor. - Az ő ereiben tiszta szláv vér folyik, és ő majd módját leli annak, hogy csökkentse az idegenek számát tartományainkban.

– Adja Isten, hogy úgy legyen! - szólt a fiatal lány ünnepélyesen. - Hétszáz esztendő óta, parasztjaink, munkatársaink ellenálltak a hódítók elnyomásának, akik nem is jöttek be az országba!

– És édesapád, kedves Ilkám, - szólt a doktor, - vitézen harcol ügyünkért!... Joggal tekintik őt a szláv párt fejének.

– De félelmetes ellenségeket is szerzett magának! - szólt közbe Delaporte úr.

– A többi közt, - felelt a doktor, - a Johausen testvéreket, ezeket a gazdag bankárokat, akik meg fognak pukkadni dühükben aznap, amikor Dimitrij Nyikolev kicsavarja kezükből a rigai elöljáróság vezetését!... Egyébként városunkban csak negyvennégyezer német van huszonhatezer orosszal és huszonnégyezer lettel szemben... A szlávok többségben vannak, s ez a többség Nyikolevnek kedvez.

– Az édesapámban nincs ilyen becsvágy, - felelt Ilka. - Csak az a fontos, hogy a szlávok győzzenek és ők legyenek az urak a saját hazájukban...

– Győzni fognak a legközelebbi választáson, Ilka kisasszony, - szólt Delaporte úr, - és ha Dimitrij Nyikolev hajlandó lenne indulni...

– Nagy teher volna ez édesapámnak, aki igen szegény viszonyok között él, - felelt a fiatal lány. - Aztán meg jól tudjuk, kedves doktor úr, hogy - a számok ellenére is, - Riga inkább német, mint orosz város!

– Sok víz lefolyik még addig a Dvinán! - kiáltott a doktor. - A régi szokásokat elhordja az alvíz, és a forrás új eszméket hoz... S ha itt lesz az ideje, az én derék Dimitrij barátomat ellenállhatatlanul magukkal sodorják!

– Köszönöm doktor, és önnek is, Delaporte úr, hogy oly jó barátai az édesapámnak; csakhogy résen kell lennünk... Nem vették észre, hogy atyám napról napra szomorúbb lesz? Ami nagyon nyugtalanít engem!

A barátai is észrevették ezt. Egy idő óta mintha súlyos gondok gyötörték volna Dimitrij Nyikolevet. De mivel nagyon zárkózott, szűkszavú ember volt, nem tárta fel lelkét senki előtt, még gyermekei, sőt régi meghitt barátja, Hamine doktor előtt sem. A munkába menekült, szívósan dolgozott, minden bizonnyal azért, hogy elfelejtse gondjait. És Riga városának szláv lakossága mégis benne látta érdekei képviselőjét, az új elöljáróság élén.

1876-ot írtak. A balti tartományok oroszosításának gondolata már száz esztendő óta kísértett. Második Katalin cárnő gondolt először erre a nemzeti reformra. A kormány eltávolítani készült a városok és falvak közigazgatásából a német korporációkat. A tanácsok választását azokra a polgárokra akarta bízni, akik kellő iskolázottsággal és cenzussal rendelkeztek. A balti tartományokban, amelyeknek összlakossága nagyjából 1.986.000 főre rúgott, és az Észt-földön élő 326.000, a livóniai 1.000.000 és Kurlandban 660,000 fővel szemben a németeket csak 14.000 nemes, 7000 kereskedő és 95.000 polgár képviselte, továbbá 150.000 zsidó, úgyhogy a kormányzó pártfogásával könnyen érvényesülhetett a szláv többség.

A harc a jelenlegi elöljáróság ellen folyt, amelynek legbefolyásosabb tagjai azok a Johausen bankárok voltak, akik fontos szerepet fognak játszani e megrázó történet során.

Megemlítjük, hogy Riga külvárosában, ahol a Nyikolev család szerény háza állt, amelyben ott lakott már Dimitrij Nyikolevnek az atyja is, annak idején a tudós tanár köztiszteletnek örvendett.

E külvárosban sok orosz lakott, nem kevesebb, mint 8000 ember.

Azt mindenki tudta, hogy Dimitrij Nyikolev szerény anyagi körülmények között él, habár annyira szerénynek senki sem gondolta a helyzetét, amilyen valójában volt. Vajon ez volt az oka annak, hogy Ilka nem ment még férjhez, noha betöltötte már a huszonnegyedik esztendejét?... Úgy van ez vajon Livóniában is, mint máshol, hogy akinek a szépség az egyedüli hozománya, nehezen kerül főkötő alá, még ha olyan erényes is, mint amilyen szép?... Nem! Különösen a balti tartományok szláv társadalmában nem a pénz játssza a főszerepet a házasságkötésnél.

Ne csodálkozzunk azon, hogy Ilka Nyikolevna kezét már többen megkérték; de azon csodálkozhatunk, hogy Dimitrij és leánya mindig kikosarazták a kérőket, még akkor is, ha semmi kifogásuk sem lehetett volna a házasság ellen.

Jó okuk volt rá. Ilka néhány esztendeje menyasszonya volt Dimitrij Nyikolev barátja, a szláv Mihail Janov egyetlen fiának. Mind a két család Riga külvárosában lakott. Vlagyimir Janov, aki ez idő tájt harminckét esztendős lehetett, tehetséges ügyvéd volt. A két gyermek, a korkülönbség ellenére is, úgyszólván együtt nőtt fel. 1872-ben, négy évvel történetünk kezdete előtt a két család elhatározta Vlagyimir Janov és Ilka egybekelését. A fiatal ügyvéd akkor huszonnyolc, a lányka pedig húszesztendős volt.

Még abban az évben meg is akarták tartani az esküvőt; de addig is mind a két család annyira titkolta a dolgot, hogy még a barátaik sem tudtak róla. Már éppen be akarták avatni őket, amikor hirtelen füstbe ment a terv.

Vlagyimir Janov tagja volt az egyik titkos szervezetnek azok közül, amelyek Oroszországban a cár kényuralma ellen küzdenek. De nem tartozott a nihilisták közé, akik akkoriban kezdtek a tettek mezejére lépni a szellemi harc helyett.

A gyanakvó orosz közigazgatás azonban ilyen csekély különbségre nem ad. Rövid úton bánt el velük, törvényes eljárás nélkül, a bevett formula szerint azért, hogy megakadályozzon bárminemű veszedelmes törekvést. Napirenden voltak az elfogatások a birodalom nagyobb városaiban, így Rigában is. Vlagyimir Janovot is erőszakosan elhurcolták a lakásából és egy minuszinszki bányába száműzték, Szibéria keleti részébe. Visszatér-e vajon valaha?... Ki merné remélni?...

Rettentő csapás volt ez mind a két családra nézve, és együtt érzett velük Riga egész szláv lakossága. Ilka bele is halt volna, ha nem meríthet erőt magából a szerelemből. Elhatározta, hogy követi jegyesét, mihelyt megengedik neki, s megosztja vele a keserves száműzetést, ott a messze távolban. De hiába várta a hírt, mi történt Vlagyimirral, hová száműzték? Négy esztendeje semmit sem hallott felőle.

Egy félévvel fia elfogatása után Mihail Janov úgy érezte, közeleg a halála. Pénzzé tette mindenét - nem sok volt, körülbelül húszezer rubel papírban. Ezt a pénzt átadta Dimitrij Nyikolevnek azzal a megbízással, hogy őrizze meg, mint letétet, fia számára.

Nyikolev átvette a letétet; de annyira titokban tartotta, hogy még Ilka sem tudott soha felőle. Úgy őrizte a pénzt, ahogy kapta.

Bizonyos, hogy ha a hűséget száműznék e világból, Livóniában találna menedéket. Akadnak itt olyan szerető szívek, amelyek huszonöt évig várnak egymásra. Többnyire azért, mert nincs meg a módjuk családalapításra, ahogy illenék.

De Vlagyimir és Ilka között szó sem volt ilyesmiről. Anyagi akadály nem választotta el őket. A lánynak nem volt ugyan vagyona; de tudta, hogy a fiatal ügyvéd, aki atyja hagyatékáról sem tudott, nem is számít semmire. Azonban tehetséges, művelt fiatalember volt, akit nem riasztott a jövő, ha feleségére, magára és jövendő családjára gondolt.

Mikor Vlagyimirt száműzték, Ilka bizonyos volt benne, hogy nem felejtik el egymást. Ez a föld a hű szerelmesek világa, akik gyakran nem lehettek egymáséi, ha Isten nem kegyes szerelmük iránt. De soha el nem szakadtak egymástól, az öröklétben egyesültek, ha itt e földön nem tehették.

Ilka várt, várt, és szívvel-lélekkel a száműzött mellett volt. Várta, bár alig remélhette, hogy a sors kegye visszaadja neki szerelmesét. Várta, hátha megengedik neki, hogy megossza vele száműzetését. Már nem csupán a jegyese volt, a hitvesének tekintette magát. De ha ő távozik, mi lesz atyjával, mi lesz az atyai házból, amelynek ő a lelke, s amelyben - hála az ő rendszeretetének és takarékosságának! - még mindig némi jólét uralkodott.

Azonban Ilka nem tudta, mi okozza a legtöbb nehézséget helyzetükben. Atyja soha be nem vallotta ezt, bár csak becsületére válhatott a dolog. De hogyan is vallhatta volna be? Mért tetézte volna a jelen aggodalmát a jövendőével? Úgyis nemsokára kitudódik a dolog, mert közeleg a lejárat ideje.

Dimitrij Nyikolevnek az atyja, aki nagykereskedő volt Rigában, rendezetlen viszonyok között halt meg. A cég felszámolása után még 25.000 rubel adósság maradt. Dimitrij, aki szeplőtlenül akarta megőrizni atyja nevét, elhatározta, hogy kifizeti az adósságot. Pénzzé téve mindenét, csak annyit ért el, hogy néhány ezer rubelt kifizethetett, a többire halasztást kapott és évről évre félretett annyit szerény jövedelméből, hogy egy-egy részletet törleszthetett a hitelezőnek. Ez a hitelező a Johausen testvérek bankháza volt. Ez idő szerint, Dimitrij Nyikolev, aki magára vállalta atyja adósságát, még tizennyolcezer rubellel, - az ő viszonyaihoz képest óriási összeggel - tartozott.

És ami még súlyosabbá, sőt valósággal ijesztővé tette a helyzetet, az volt, hogy ez az összeg öt hét múlva, május 15-ikén vált esedékessé.

Remélhette-e Dimitrij Nyikolev, hogy a Johausen testvérektől halasztást kap? Hogy a kölcsön megújításába beleegyeznek?... Nem! Hisz nemcsak a bankárral, nemcsak az üzletemberrel állt szemben, hanem a politikai ellenféllel is! A közvélemény Nyikolevet tette meg versenytársául a kezdődő németellenes mozgalomban. Frank Johausen, a bankház főnöke kezében tartotta őt eme adósság, eme utolsó, de legnagyobb részlet révén.

Irgalmatlan lesz!

A doktor, a konzul és Ilka még egy félóráig beszélgettek. A leány már nagyon nyugtalankodott a késedelem miatt, mikor atyja megjelent az ajtóban.

Dimitrij Nyikolev, bár csak negyvenhét esztendős férfi volt, tíz esztendővel idősebbnek tetszett. Erős testalkatú, a közepesnél valamivel magasabb termetű, őszülő szakállú férfi volt. Homlokráncai oly barázdákhoz hasonlítottak, amelyekből csak szomorú gondolatok és nyomasztó gondok sarjadnak ki. Egyébként szívósnak látszott a szervezete.

De még ifjúkorából megőrizte erélyes tekintetét és - mint Jean-Jacques¹ mondta -, szívhez szóló, szenvedélyes hangját.

Dimitrij Nyikolev levetette átázott köpönyegét; a kalapját egy karosszékre tette; leányához sietett, akit homlokon csókolt, és kezet szorított két barátjával.

– Megkéstél, apa, - szólt Ilka.

– Nem jöhettem előbb, - szólt Dimitrij, - elhúzódott az óra...

– Lássunk a teához, - szólt a leány.

– Ha ugyan nem vagy túlságosan fáradt, - jegyezte meg Hamine doktor. - Ne restelkedjél. Nem tetszik az arcod. Pihenned kellene.

– Igen, igen, - felelt Nyikolev, - nincs semmi baj... Az éjszakai pihenés majd helyre hoz... Lássunk a teához, barátaim. Máris sokáig várakoztattalak benneteket, és ha megengeditek, korán lefekszem...

– Mi bajod, apa? - kérdezte Ilka, atyja szeme közé nézve.

– Semmi, drágám, ha mondom. Ha még tovább nyugtalankodsz, Hamine még majd rám fog valami képzelt betegséget, csakhogy meggyógyíthasson.

– A te betegséged nem gyógyítható, - szólt a doktor, fejét csóválva.

– Nem hallott semmi újat, Nyikolev úr? - kérdezte a konzul.

– Semmit... ha csak azt nem, hogy Gurko főkormányzó, aki eddig Szentpétervárott volt, visszajön Rigába.

– Helyes! - kiáltott a doktor. - Fogadni mernék, hogy a Johausen testvérek, akiket nem jó szemmel néznek a fővárosban, nagyon megörülnének Gurkónak.

Dimitrij Nyikolev homlokán még komorabb redők szaladtak össze. Ez a név eszébe juttatta a végzetes határidőt, amely kiszolgáltatja őt a német bankár kényének-kedvének.

A tea készen lévén, Ilka megtöltötte a csészéket. - Jó tea volt, - bár nem került százhatvan frankba fontja, mint a gazdagoké. Szerencsére bőséges választék van belőle, hiszen a tea tipikusan orosz ital, s még a legszegényebb emberek is fogyasztják.

A tea mellé vajas zsemlye volt, amelyet maga Ilka készített. S a három jó barát még egy félóráig együtt maradt és beszélgetett. Arról volt szó, hogy milyen a hangulat Rigában, amely különben megegyezett a balti tartományok többi nagy városainak a hangulatával. A németek és szlávok küzdelme lázba hozta a legközönyösebbeket is.

Előre látható volt, hogy a politikai erők hangsúlyozódásával a harc mind hevesebb lesz, különösen Rigában, ahol a két nemzetiség közvetlenebb érintkezésben volt.

Dimitrij, akinek szemmelláthatóan más gondja volt, alig vett részt a társalgásban, ámbár ő is gyakran szóbakerült. Másutt járt az esze, mint mondani szokás... Hol?... Csak ő tudta volna megmondani. De ha kérdezték, csak kitérő válaszokat adott, amelyek a doktort nem elégítették ki.

– Enyje, Dimitrij, - próbálkozott újra, - úgy ülsz itt, mintha valahol Kurlandban volnál, pedig Rigában vagyunk... Csak nem akarsz meghátrálni a küzdelem elől?... A közvélemény melletted van, a felsőbb hatóságok melletted vannak... Azt akarod, hogy megint a Johauseneké legyen a diadal?...

Ismét ez a név! Amely úgy hatott a gazdag bankház boldogtalan adósára, mintha arculcsapták volna.

– Sokkal hatalmasabbak ők, mintsem gondolnád, Hamine, - felelt Dimitrij.

– De nem oly hatalmasak, amilyeneknek képzelik magukat. Majd meglátjuk! - szólt a doktor.

Fél kilencet ütött az óra. Ideje volt, hogy távozzanak. A doktor és Delaporte úr felállt, hogy elbúcsúzzon a háziaktól.

Igen csúf idő volt. A szél meg-megrázta az ablakokat, süvített kint az utcasarkokon, és néha a kéménybe csapva, visszahajtotta a kályha füstjét.

– Micsoda vihar! - szólt a konzul.

– Olyan idő, hogy még az orvosnak is otthon a helye - szólt a doktor. - Menjünk, Delaporte úr, szívesen látom a kocsimban... Az apostolok lovai húzzák és nincs kereke.

A doktor megölelte Ilkát, régi szokása szerint; aztán ő is, Delaporte úr is, melegen kezet szorítottak Dimitrij Nyikolevvel, ki a küszöbig kísérte őket. Majd mind a ketten eltűntek a sötétségben, a dühöngő viharban.

Ilka atyjához lépett, hogy mint rendesen, megpuszilja. Dimitrij Nyikolev karjába szorította leányát, talán gyöngédebben, mint máskor.

– Most jut eszembe, apa, - szólt a lány, - nem láttam az újságot... Nem hozta meg a postás?...

– De igen, kedves gyermekem. Most este útközben találkoztam vele és ideadta.

– Nincs levelünk? - kérdezte Ilka.

– Nincs, gyermekem. Nem jött levél.

Négy hosszú éve minden nap így volt. Nem jött levél, - azaz hogy nem jött levél Szibériából, nem jött levél, melyen Ilka könnyel áztathatta volna Vlagyimir Janov aláírását.

– Jó éjt, apa, - szólt a lány.

– Jó éjt, gyermekem!