Váratlan segítség

A szökevény egyelőre biztonságban volt. A farkasok nem mászhatnak fel utána úgy, ahogy megtehették volna a medvék, amelyek szintén nagy számban élnek a livóniai erdőkben s nem kevésbé veszedelmesek. De a magasból le nem szállhatott, amíg az utolsó fenevad is el nem tűnik, aminek napfölkeltekor bizonyosan be kell következnie.

De miért volt a lajtorja ezen a helyen és hová volt erősítve a felső vége?...

Egy gerendához, amely mint mondottuk, kerékagy volt s amelyből még három hasonló lajtorja nőtt ki - voltaképpen négy szárny, egy malomnak a négy szárnya, amely egy kis dombon emelkedett, nem messze onnan, ahol az Embach találkozik a tóval. Szerencsés véletlen folytán a malom nem működött abban a pillanatban, amikor a szökevény - már-már az utolsó percben - fölkapaszkodhatott az egyik szárnyon.

De könnyen megtörténhet, hogy a szerkezet megindul majd reggel, ha a szél kedvező lesz. Ez esetben bajos lesz a forgásban lévő kerék agyán maradni. Meg aztán a molnár is észreveszi a kerékagyon lovagló idegent, ha reggel el talál jönni, hogy kifeszítse a vitorlákat és beállítsa a külső emelőrudat. De vajon lemerészkedhet-e a szökevény a földre?... A farkasok még mindig a domb tövében tanyáznak, üvöltözve, ordítozva, s bizonyára hamarosan fölriasztják a szomszédos házak lakóit!...

Nem tehetett egyebet, minthogy behúzódik a malom belsejébe, ott bújik meg egész nap, ha ugyan a molnár nem lakik a malomban, - ami aligha valószínű, - s ott várja be az estét, amikor tovább folytathatja útját.

Odébb csúszott tehát a malom tetejéig, s a padlásablakhoz ért, amelyen át kinyúlt az indítókar, tengelyével a földre támaszkodva.

A malomnak, úgy ahogy arrafelé rendesen, fordított hajótesthez vagy ellenző nélküli sapkához hasonló teteje volt, amelyet belülről egy sor görgőn a szél irányába lehetett fordítani. A malom faalapépítménye a földből emelkedett ki, ellentétben a hollandiakkal, amelyek többsége egyetlen nagy központi csapon forgott, s ennek itt két bejárata volt, szemben egymással.

A szökevény, miután a padlásablakhoz ért, minden nagyobb nehézség és nesz nélkül átkúszott az ablak szűk nyílásán. Egy kis padlásszobafélébe jutott, amelynek padlóján keresztül a malom alsó részén elhelyezett malomkő tengelye nyúlt le függőlegesen, a vízszintes hajtótengelyhez fogaskerekekkel csatlakozva.

A hely néma és sötét volt. Bizonyosnak tetszett, hogy ez idő szerint egy lélek sincs a malom földszintjén. A deszkafalon körbe-körbe meredek lépcső vezetett le a padlásról a földszintre, amelynek padlata a dombtető volt. De az ésszerűség azt tanácsolta, hogy a szökevény ne merészkedjék lejjebb a padlásszobából. Először éhségét kellett csillapítania, azután pihennie kellett haladéktalanul, e parancsoló szükségletek kielégítése nem várhatott tovább.

Elfogyasztotta tehát elemózsiájának utolsó morzsáját is. Nem maradt egy falat harapnivalója sem, úgyhogy a következő napon gondoskodnia kell pótlásról. Hol és hogyan?... Az majd elválik.

Reggel félnyolc felé, amikor a köd felszállt, könnyű volt szemügyre venni a malom környékét. Kihajolt a padlásablakon, hogy körülnézzen. Jobbra síkság terült el, amelynek hótakarója pocsolyává olvadt. Végtelenbe vesző út kanyargott a síkon keresztül nyugat felé, valami ingoványon át, amely fölött vízi szárnyasok röpdöstek. Balra a tó terült el, amelynek jég borította még a tükrét, azt a pontot kivéve, ahol az Embach ered.

Itt-ott néhány sötét koronájú fenyő ágaskodott a csupasz éger- és jávorfák között.

A szökevény megállapította, hogy a farkasok, amelyeknek egy óra óta nem hallotta már az üvöltését, elmentek a malom mellől.

– Igen ám, - gondolta magában, - csakhogy a vámőrök és a rendőrök veszedelmesebbek ezeknél a fenevadaknál! - Minél közelebb jutok a tengerparthoz, annál nehezebb lesz tévútra vezetnem őket... Összeesem, olyan álmos vagyok... Pedig mielőtt elalszom, tájékozódnom kell, hogyan tudok elmenekülni innen szükség esetén.

Az eső elállt. A hőmérséklet emelkedett néhány fokkal, mert nyugati szél lengedezett. De vajon ez a szél, amely elég vidoran fújdogált, nem bírja rá a malom gazdáját arra, hogy megindítsa a malmát?...

A padlásablakból körülbelül fél versztányira néhány magányos házikó is látszott, itt-ott fehérfoltos zsúptetővel. A házikókból több helyütt keskeny reggeli füstszalag szállt a magasba.

Bizonyára ott lakik valamelyik házban a molnár is, és így a szökevénynek volt oka szemmel tartani a tanyát.

Rászánta magát, hogy lemerészkedik a meredek belső lépcsőn, lement egészen a malomkövet tartó állványig. Alatta gabonászsákok sorakoztak. Tehát a malom nem volt elhagyatott és működött, amikor a szél ereje mozgásba hozhatta a vitorlát. Minden percben itt teremhetett tehát a molnár, hogy munkához lásson.

Az adott körülmények közt oktalanság lenne ott maradni, s legokosabb visszamenni a padlásra és aludni néhány óra hosszat. A földszinten nagyon könnyen meglephetnék. A malom két bejáratának ajtaja csak kilincsre járt, úgyhogy bárki betévedhetett a malomba, hogy meghúzódjék, ha újra megered az eső. A szél is élénkebb lett, és a molnár valószínűleg nemsokára betoppan.

A szökevény, miután még egyszer kikémlelt a réseken, fölmászott a falépcsőn újra a padlásszobába s ott csakhamar elnyomta a fáradság, úgyhogy mély álomba merült.

Hány óra lehetett vajon, mikor fölébredt?... Körülbelül délután négy óra. Javában állt a nap; de a malom még mindig pihent.

A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy a szökevény, amikor fölegyenesedett, - bár félig meg volt gémberedve a hidegtől, - csak óvatosan és nesztelenül mozgott és nyújtózkodott. Különben nagy veszedelem fenyegette volna.

Valóban csakhamar hangokat hallott a malom földszintjéről, mintha többen beszéltek volna, mégpedig nem minden indulatosság nélkül. Ébredése előtt fél órával léptek be a malomba a beszélgetők, és a szökevényt minden bizonnyal fölfedezik, ha felmásznak a padlásra is.

A szökevény meg se moccant.

A padlón elnyúlva figyelt arra, amit lent beszéltek.

Az első pár szóból kitalálta, kik azok, akik a malomban vannak. Rögtön megértette, milyen veszedelemtől menekült meg, - ha ugyan megmenekült, - jobban mondva, ha sikerül észrevétlenül távoznia a malomból, akár mielőtt odébb állnak, akár, ha már távoztak azok, akik a molnárral beszélgettek.

Három rendőr volt, egy kapitány és két kísérője.

Ez idő tájt a balti tartományok közigazgatásának az oroszosítása még csak kezdődőfélben volt, s a szlávok még nem szorították ki nagyon a germánokat. A rendőrségen sok volt még a német. Kivált közülük Eck kapitány, aki sokkal szigorúbban teljesítette hivatását, ha livóniai oroszokról volt szó, mintha német származású polgártársai voltak a bűnösök. Egyébként nagyon buzgó, nagyon éleseszű ember volt; szerették a feljebbvalói is, mert valósággal konok hévvel igyekezett felderíteni a rábízott bűnügyeket. Büszke volt arra, hogy minden sikerül neki, s a kudarcot nem bírta elviselni. Ez idő szerint egy fontos nyomozáson fáradozott, mégpedig annál is több eréllyel és ügyességgel, mert arról volt szó, hogy kézrekerítsen egy szibériai szökevényt, aki livóniai orosz volt...

Mialatt a szökevény aludt, a molnár kijött a malmába azzal a szándékkal, hogy egész álló nap dolgozni fog. Kilenc óra tájban a szél kedvezőnek látszott, s ha a malom vitorlái megindultak volna, a szökevény az első zajra fölébred mély álmából. De finom eső kezdett permetezni, és a szél ellanyhult.

A molnár éppen az ajtaja küszöbén álldogált, amikor Eck és kísérői meglátták és betoppantak hozzá, hogy kérdezősködjenek.

E pillanatban Eck így szólt:

– Nem láttál egy körülbelül harminc-harmincöt esztendős férfit partra szállni a tó csücskénél?

– Nem én, egy lelket se, - felelt a molnár. - Ilyenkor nemigen vetődik a tanyánkra senki emberfia... Idegen emberről van szó?

– Idegenről?... Nem. Orosz ember. Orosz a balti tartományokból.

– Á! Orosz? - ismételte a molnár.

– Az... egy gazember, akit dicsőség lesz kézrekerítenem!

A rendőrök gazembernek tartanak minden szökevényt, akár politikai bűnös, akár közönséges gonosztevő.

– És a nyomában vannak? - kérdezte a molnár.

– Huszonnégy órája jelentették, hogy a tartományok határán jár.

– Tudják, hová iparkodik? - kérdezte a molnár, aki természeténél fogva kíváncsi ember volt.

– Magad is kitalálhatnád, - felelt Eck. - Oda iparkodik, ahol hajóra szállhat, ha megolvad a jég. Valószínűleg inkább Revelbe, mint Rigába.

A kapitány nem ok nélkül említette ezt a régi orosz városkát, ahol a birodalom északi részének tengeri közlekedése összpontosult. Revelt vasúti vonal kötötte össze Szentpétervárral, a kurlandi partok mentén. A szökevénynek érdekében állhatott, hogy Revelbe jusson, amely fürdőhely volt, vagy ha nem Revelbe, akkor legalább a szomszédos Balliskibe, amely az öböl csúcspontjánál feküdt, mert e helyütt indul meg először az olvadás után a hajóközlekedés.

Igaz, hogy Revel, ez a régi Hanza város, amelynek lakói egyharmadrészt németek, egyharmadrészt észtek, Észtország őslakói, száznegyven versztára volt a malomtól. S ez a távolság négy hosszú szakaszra osztható.

– Miért iparkodna Revelbe? - kérdezte a molnár. - Sokkal okosabban tenné az a gazember, ha Pärnuba igyekeznék!

Valóban Pärnu csak száz versztányira volt Riga felé, amely kétszer oly távol volt, mint Pärnu, fölösleges lenne arrafelé folytatni a nyomozást.

Természetes, hogy a szökevény, aki lélegzetét visszafojtva, mozdulatlanul fülelt a padláson, feszülten figyelte ezt a beszélgetést, mert nagy hasznát vehette annak, amit hallott.

– Hát persze, hogy Pärnuba is mehet, a falleni szakaszokat - szólt a kapitány - már értesítettük, résen állnak. De az a legvalószínűbb, hogy a szökevény Revel felé igyekszik, ahol a leggyorsabban hajóra szállhat.

Legalábbis így vélekedett Verder őrnagy, a livóniai tartomány rendőrségének a feje, Roganov ezredes főparancsnoksága alatt. Ha Roganov ezredes, aki orosz ember volt, nem osztozott is Verder őrnagy ellenszenvében és rokonszenvében, a német származású Verder őrnagy e tekintetben teljesen egyetértett beosztottjával Eck kapitánnyal.

Féken tartani valamennyiüket és békét tartani köztük Gurko tábornoknak volt a dolga, aki mint a balti tartományok kormányzója, mindannyiuk feljebbvalója volt.

Ez a magas állású személyiség a kormány elgondolásához igazodott, amely, mint már említettük, arra törekedett, hogy fokról-fokra oroszosítsa a tartományok közigazgatását.

Lent a malomban még néhány percig tartott a beszélgetés. A kapitány leírta a szökevényt, úgy, ahogy a hozzáérkezett személyleírás jellemezte, amelyet szétküldtek a környékbeli összes kerületekbe. A közepesnél magasabb termet, izmos, karcsú alak; körülbelül harmincötesztendős; sűrű, szőke szakáll; amikor átlépett a határon, durva, barnás kaftán volt rajta.

– Még egyszer mondom, - szólt a molnár - hogy ez az ember - mit is mondott, hogy orosz?...

– Úgy van, orosz!

– Szóval, azt mondom, hogy ez az ember nem járt a tanyánkon, s nem találják nyomát egyik házban sem errefelé.

– Azt tudod, ugye, - szólt a kapitány, - hogy aki menedéket nyújt neki, azt kockáztatja, hogy letartóztatják és bűntársának tekintik?

– A jó Isten oltalmazzon, - szólt a molnár. - Tudom, és nem is merném megkockáztatni!

– Igazad van, - szólt Eck, - és nem tanácsos Verder őrnaggyal összeütközésbe kerülni.

– Isten mentsen, kapitány uram.

Eck ezután távozni készült, ismételvén, hogy embereivel együtt tovább folytatja a nyomozást Pärnu és Revel közt, ahol az összes rendőrszakasz megkapta már az utasítást, hogy tartsa az összeköttetést.

– A szél délnyugatra fordult, kapitány uram, - szólt a molnár. - Erősödik. Nem volnának szívesek az emberei segíteni, hogy megindíthassam a malmomat? Akkor nem kellene visszamennem a tanyára és itt maradhatnék egész éjszaka.

Eck szívesen vállalkozott a segítségre. Emberei kimentek a szemközt levő bejáráson s a tetőzet nagy emelőrúdját megragadva, szél iránt fordították a malom tetejét. A vitorlákat kifeszítették, miután a fogaskerekek egymásba kapaszkodtak, a malom szabályos kerepeléssel megindult.

A kapitány embereivel együtt eltávozott, délnyugati irányban...

A szökevény minden szavát hallotta ennek a beszélgetésnek. Megtudta, hogy viszontagságos útja végén igen nagy veszedelmek fenyegetik. Jelezték már a szökését és körözték... A rendőrség a nyomában van... Mindent el fognak követni, hogy kézrekerítsék... Vajon megpróbáljon mégis eljutni Revelbe? Nem, gondolta magában. Jobb lesz, ha Pärnuba igyekszik, ahová hamarabb eljuthat... Tekintettel a hőmérséklet emelkedésére, a zajlás nem késhet már sokáig, sem a Balti-tengerben, sem a Finn-öbölben.

Miután határozott, azon kellett lennie, hogy észrevétlenül elillanhasson a malomból, mihelyt beáll a sötétség.

De hogy’ meneküljön anélkül, hogy a molnár meg ne neszelje? A szél tartósnak ígérkezett s ha a malom működik, a molnár bizonyára ott marad egész éjszakára. Arra nem is gondolhatott, hogy lemerészkedik a malom alsó részébe, s ott távozik vagy az egyik, vagy a másik kijáraton...

Vajon lehetséges, hogy a padlásablakon kibújva, elkússzon a tető forgatására szolgáló nagy emelőrúdig és leereszkedjék rajta a földre?...

Egy ügyes és bátor embernek meg kell kockáztatnia, noha a vitorla forgott s az embert könnyen bekaphatták a kerék fogai. Könnyen az lehet a vége, hogy halálra zúzódik; de meg kell próbálnia.

Egy órába beletelhet még, amíg elég sötét lesz. S ha időközben feljön a molnár a padlásra, ha dolga akad ott, vajon remélheti a szökevény, hogy észrevétlenül maradhat?... Ha még nappal lesz, akkor azért nem, ha már besötétedett, akkor azért nem, mert a molnár minden bizonnyal lámpással fog járni.

Mindegy! Ha fel találna jönni a molnár a padlásra és fölfedezné a rejtőzködőt, a szökevény rávetné magát, legyűrné és elhallgattatná. Ha a molnár ellenállna, ha megpróbálna védekezni, ha kiáltásaival fölverné a tanya lakóit, az az ő baja volna... A szökevény késével torkára forrasztaná a szót. Nem azért jött oly messziről, annyi veszedelmen keresztül, hogy visszariadjon bármitől is szabadulása érdekében.

Mindazonáltal azt remélte, hogy mégsem kell vért ontania avégből, hogy továbbállhasson... Mért is jönne fel a molnár a padlásra?... Nem kell vajon szüntelenül a malomkövekre vigyáznia, amelyeket teljes sebességgel forgat a hatalmas vitorla.

Egy óra telt el a szerkezet egyhangú kerepelése, a fogaskerekek csikorgása, a szél zúgása és a magvak recsegése közepett. Az árnyék kezdett úrrá lenni a szürkületen, amely elég sokáig eltart ott fönn a magas északon. A padlás belsejében sűrű sötét lett. Közeledett a cselekvés pillanata. Éjszaka fárasztó utat kell megtennie, legalább negyven versztát, és fontos, hogy ne halogassa az indulást, csak addig, ameddig okvetlenül szükséges.

A szökevény megpróbálta, könnyen jár-e az övén lógó kés a tokban. Revolverének dobjába hat golyót tett, mert a farkasokra kilőtte mind a hatot.

A szökevény óvatosan a padlásablak felé kúszott, mikor egyszerre csak a malom zakatolásán keresztül is elég tisztán hallható zajra lett figyelmes.

Valaki súlyos léptekkel közeledett, recsegtek alatta a lajtorjafokok. A molnár jött fölfelé a padlásra, kezében lámpással.

Fel is bukkant abban a pillanatban, mikor a szökevény, markában a revolverrel, talpra ugrott, hogy szükség esetén rávesse magát.

De a molnár, mihelyt törzsével már kiemelkedett a padlás nyílásából, így szólt:

– Bátyuska, menned kell... Ne késlekedjél... Gyere le... az ajtó nyitva van.

A szökevény elképedésében nem tudott mit felelni. A derék molnár tudta, hogy ő a padláson van?... Látta talán, mikor bemenekült a malomba?... Persze! A molnár fönt járt a padláson, miközben a szökevény aludt, észrevette őt, de nem ébresztette föl. Vajon éppúgy orosz, mint ő?... Az oroszok könnyen egymásra ismernek... Hallotta, hogy a livóniai rendőrség üldözi ezt az embert... Miért?... Az mindegy volt neki. Nem akarta tudni, éppúgy, ahogy kiszolgáltatni sem akarta őt Eck kapitánynak és embereinek.

– Gyere le, - ismételte a molnár nyájasan.

A szökevény, akinek az izgalomtól hevesen vert a szíve, leereszkedett a malom alsó részébe, ahol az egyik ajtó nyitva volt.

– Itt van egy kis elemózsia, - szólt a molnár, miközben kenyeret és húst tömött a szökevény iszákjába... Láttam, hogy üres, és a butykosod is üres... Töltsd meg, azután eredj tovább.

– De... ha a rendőrség megtudja...

– Azon légy, hogy kijátszd őket; velem pedig ne gondolj... Nem kérdem, ki vagy... Csak azt tudom, hogy orosz vagy, s nincs olyan orosz, aki kiadna egy másik oroszt a német rendőröknek.

– Köszönöm... Köszönöm! - kiáltott a szökevény.

– Eredj, bátyuska!... Az Isten vezéreljen és bocsásson meg neked, ha van mit megbocsátania.

Az éjszaka vaksötét volt, s az úton, amely a domb tövében haladt tova, egy lélek sem volt. A szökevény még egy utolsó Istenhozzádot intett a molnárnak, azután eltűnt.

Új útiterve értelmében az volt a szándéka, hogy aznap éjjel eljusson Fallenbe, s valahol a városka környékén pihenje végig a következő napot. Negyven versztányi utat kell megtennie... akkor aztán csak hatvan versztára lesz Pärnutól, úgyhogy még két éjszaka, s ha balvégzete nem gördít elébe akadályt, április 11-én éjfélre elérkezik Pärnuba! Ott elrejtőzik majd addig, amíg szert nem tesz annyi pénzre, hogy hajóra szállhasson, mert lesz elég induló hajó, mihelyt a zajlás szabaddá teszi a Balti-tengert.

A szökevény gyors léptekkel haladt előre, hol síkságon át, hol sötét fenyőerdők és nyíresek mentén. Néha egy-egy domb tövében kellett tovább törtetnie, keskeny szorosokon, a gránitsziklás partok közt félig befagyott folyókon kelt át. A talaj nem volt olyan terméketlen, mint a Peipusz-tó környékén, ahol a sárgás homokos földön teng csak a növényzet. Hosszú időközönként feltűnt egy-egy álomba merült falu, sík, egyhangú mezőségek közepette, amelyeket hamarosan felszánt az eke a tatárka-, rozs-, len- és kender-vetéshez.

A hőmérséklet észrevehetően emelkedett. A félig olvadt hó pocsétákat alkotott. Ebben az esztendőben korán fog olvadni.

Öt óra tájban, - már Fallen közelében, - fölfedezett a szökevény egy elhagyott viskót, amelyben meghúzódhatott anélkül, hogy valakivel találkozzék. A molnár elemózsiájának egy része s utána az alvás új erőt öntött a szökevénybe. Este hat órakor indult tovább, miután zavartalanul pihent egész nap. Ha a tizedikére virradó éjszaka megteheti Pärnu felé a hatvan versztányi útnak a felét, akkor az a szakasz lesz az utolsó előtti.

Így is történt. Napkeltekor meg kellett állnia a szökevénynek, ez alkalommal - jobb búvóhely híján, - egy fenyőerdő mélyében, félversztányira az országúttól. Ez sokkal okosabb volt, mint hogyha bement volna szállást kérni valami majorba vagy fogadóba. Az ember nem mindig akad olyan szállásadóra, amilyen a tóparti molnár volt.

Déltájban a szökevény, aki a sűrűben rejtőzködött, látta, hogy egy csapat rendőr vonul az országúton Pärnu felé. Egy pillanatra megálltak, mintha át akarnák fésülni a fenyőerdőt. De kisvártatva tovább folytatták útjukat az országúton.

Este hat óra tájban újra útnak eredt a szökevény. Az égbolt felhőtlen volt. A csaknem teli hold ragyogó fénnyel árasztotta el a tájat. Reggel három óra tájban a Pärnu folyó balpartja mentén kezdett felfelé haladni, egyenesen Pärnu felé, amely öt versztányira lehetett még.

A folyó mentén folytatva útját, eljutott Pärnu külvárosába, ahol úgy tervezte, hogy megszáll egy szerény fogadóban s ott marad addig, amíg hajóra nem szállhat.

Nagyon megörült, amikor észrevette, hogy a zajlás az öböl felé sodorja már a Pärnu jégtábláit. Még néhány nap s vége a mérhetetlen vándorlásnak, a kemény menetelésnek, a fáradalmaknak és veszedelmeknek.

Legalább is ő úgy gondolta...

Egyszerre csak kiáltás harsant föl. Ugyanolyan, amilyen a Peipusz-tó mellett a livóniai határon köszöntötte őt, fülébe harsogva németes kiejtéssel az „Állj, ki vagy?!”-ot.

Most azonban nem vámőr volt az, aki rákiáltott.

Egy csapat rendőr bukkant föl Eck kapitány vezetésével - négy ember, akik Pärnu alatt az országútra ügyeltek.

A szökevény megállt egy pillanatra, azután rohanni kezdett lefelé a meredek parton.

– Ő az! - ordított az egyik rendőr.

A hold, - a szökevény szerencsétlenségére, - oly átható világosságot terjesztett, hogy nem menekülhetett észrevétlenül. Eck és emberei a szökevény után vetették magukat. Ez utóbbi, mivel a hosszú út nagyon kimerítette már, nem tudott nekiiramodni, mint korábban. Nem sok reménye van, hogy elmenekülhet a rendőrök elől, akiknek a lábát nem gyötörte el tíz órai gyaloglás.

– Inkább meghalok, semhogy elfogassam magam! - gondolta a szökevény.

Ebben a pillanatban egy jégtábla siklott tova lefelé a folyón, öt-hat lábnyira a parttól. A szökevény nyaktörő módon a jégtáblára ugrott.

– Tűz! - kiáltott Eck az embereire.

Négy dördülés hallatszott; de a revolverek golyói célt tévesztve csapódtak a zajló jégárba.

Az a jégtábla, amelyre a szökevény ráugrott, elég sebesen úszott, mert a Pärnu vize valósággal rohan az olvadás első napjaiban.

Eck és emberei a part mentén iparkodtak követni a tovasikló jégtáblát; de arra nem sok reményük lehetett, hogy a zajló jégtömbök között jól célba vehetik a szökevényt. Követniük kellene a szökevény példáját, utána ugrani a jégtáblára, vagy egy másik jégdarabra, hogy nyomában maradhassanak a zajláson keresztül.

Élükön Eckkel meg is próbálták, amikor egyszerre csak szörnyű recsegés-ropogás hallatszott. A jégtábla egymásra torlódó jégtömbök közé szorult azon a helyen, rendkívül éles szögben jobbra kanyarodva. A mélybe fordult, újra föltűnt, megint a mélybe fordult és végül eltűnt a jégtömbök között, amelyek egymásra halmozódva elzárták az utat.

Itt megállt a zajlás. A rendőrök a jégmezőre ugrottak, bejárták, még egy óra hosszat folytatták a keresést.

A szökevénynek nyoma sem volt. Bizonyára elpusztult a veszedelemben.

– Jobb lett volna elcsípni, - szólt az egyik kopó.

– Minden bizonnyal, - felelt Eck kapitány. - De ha már élve nem foghattuk el, próbáljuk meg legalább holtan kézrekeríteni.