Dick Sand

A tenger lecsendesedett, s a késéstől eltekintve a hajó nyugodtan vitorlázott tovább.

Weldonné a lehetőséghez mérten elég kényelmesen rendezkedett be a Pilgrim fedélzetén. Minthogy nem volt más kabin, Hull kapitány szobácskájával kellett megelégednie, mely a vitorlás előrészében szolgálta szerény gazdáját. Ide költözött hát be - Hull kérésének engedve - Weldonné fiacskájával és Nannal. Itt is étkezett a kapitánnyal és Benedek bácsival együtt, akinek a fedélzeten találtak valami kamrafélét.

A Pilgrim parancsnoka a maga részéről a másodkapitány számára épült kis kabinban talált helyet, minthogy más tiszt nem volt a hajón, viszont a Pilgrim ez idő szerint nem is igényelte egy második tiszt szolgálatait.

A vitorlás törzslegénysége rég összeszokott. Megbízható, kitűnő tengerészek voltak. Ez volt a negyedik bálnavadászévad, amelyet együtt töltöttek. Mind amerikaiak voltak, a kaliforniai tengerpart fiai. A derék matrózok természetesen mindent elkövettek, hogy Weldonné jól érezze magát a hajón. Ők maguk is hasznot reméltek a cetvadászat sikeréből - s eddig szépen is kerestek. Igaz, nem sajnálták az erejüket, kivált mert azt remélték, hogy az évad végén, mikor az idei vállalkozás mérlegét elkészítik, megkapják majd jutalmukat. Sajnos, minden jel arra mutatott, hogy a jutalom ebben az évben alaposan össze fog zsugorodni. Dühöngtek is eleget a gyülevész új-zélandi kisegítők miatt.

Csupán egy ember nem volt amerikai a fedélzeten. Portugál születésűnek mondta magát, az angolt folyékonyan beszélte, és Negoro volt a neve: a szakács szerény szerepét töltötte be a vitorláson.

A Pilgrim szakácsa ugyanis Aucklandben megszökött a hajóról, és ez a Negoro vállalkozott a helyettesítésére. Mogorva, hallgatag ember volt. Távol tartotta magát a többiektől, de jól értette a mesterségét. Úgy látszott, hogy Hull jó vásárt csinált, amikor felfogadta, és valóban, konyhaművészetével szemben nem is merült fel kifogás.

Az idő rövidsége miatt Hull kapitánynak nem állt módjában kellőképpen tájékozódnia a portugálról, és ezt annál inkább sajnálta, mert az idegen szakácsnak, akit kis közösségükbe befogadtak, nem volt valami rokonszenves képe.

Talán negyvenesztendős lehetett ez a Negoro: középtermetű, sovány, de erős, ideges mozgású, sötét bőrű, barna hajú. Vajon tanult-e valahol valamit? Néhány elég ritkán elröppent megjegyzése erre engedett következtetni. Sohasem beszélt a múltjáról vagy a családjáról. Még csak sejteni sem lehetett, hol élt, honnan vetődött ide, milyen jövőnek néz elébe. Csak annyit árult el, hogy Valparaísóban kíván partra szállni. Különös ember volt. Nem sokat értett a tengerhez, ami meglehetősen különös hajószakácsnál, aki élete nagyobbik részét vízen tölti. Ezzel szemben a hajó ingása vagy tánca a legkevésbé sem zavarta, ami viszont feltűnő, ha valaki csak most kerül egy könnyebb vitorlásra. Egyebekben keveset látták: napközben ott foglalatoskodott szűk kis konyhájában, a kemence előtt, mely egészen betöltötte a helyiséget. Este, ha befejezte dolgát, kioltotta a tüzet, hálóhelyére ment, s tüstént nyugodni tért.

Már mondtuk, hogy a Pilgrim legénysége öt matrózból és egy hajósinasból állt. Ez a tizenöt éves fiú nem tudta, kik voltak a szülei. Talált gyerek volt, s csecsemőkora óta árvaházban nevelkedett. Dick Sand - így hívták - minden valószínűség szerint New York állam fővárosában látta meg a napvilágot.

A Dick nevet - amely a Richard becézése - attól a jószívű embertől kaphatta, aki csecsemőkorában megtalálta, és elvitte az árvaházba.

A Sandet¹ viszont a New York-i kikötő fövenyétől nyerte; itt találták meg a csecsemőt, néhány órával a születése után.

A fiú nem volt nagyon magas, de alakja fejlődésben levő testi erőre vallott. Haja barna volt, s szép kék szemében különös tűz égett. A hajósmesterség, melyet választott, már eléggé előkészítette az élet küzdelmeire. Külsejéből is értelem és elszántság sugárzott, de ez nem a vakmerőek, hanem a „merész”-ek elszántsága volt. Gyakran idézünk Vergilius egyik töredékes verséből három szót:

Audaces fortuna iuvat...²

Ez az idézet azonban helytelen, mert a költő szava így hangzik:

Audentes fortuna iuvat...³

Így hát nem a vakmerők, hanem a merészek azok, akikre majdnem mindig rámosolyog a szerencse. Lehet, hogy a vakmerő esetleg meggondolatlanul cselekszik - ám a merész mindig átgondolja tettét, mielőtt valamire vállalkoznék. Ebben van az árnyalatnyi különbség.

Dick Sand audens - merész volt. Tizenöt éves korára már teljes birtokában volt akaraterejének, elhatározó-képességének. Komoly és villanó tekintete az első pillantásra lekötötte a figyelmet. Sem mozdulataiban, sem szavaiban nem tükröződött kortársainak szokott virgoncsága. Azokban az években, amikor más gyereknek még fogalma sincs az élet küzdelmeiről - neki már saját magára kellett támaszkodnia.

Mint mondtuk, a közjótékonyság kenyerén nevelkedett egy amerikai árvaházban. Négyéves korában tudott írni-olvasni, nyolcéves alig múlt, amikor a tenger utáni vágy már a vízre kergette; hajósinasként szegődött el egy csendes-óceáni hosszújáratú hajóra. Itt aztán igazán mindent megtanulhatott a tengerészmesterségből, amit ebben a korban már el lehet sajátítani. A tisztek érdeklődéssel nézték az értelmes kis embert, s tanítgatták is a maguk mesterségére.

Így történt, hogy Hull kapitány is felfigyelt a kis hajósinasra, amikor megpillantotta egy kereskedelmi hajó fedélzetén. Hamarosan megbarátkozott vele, s gazdájának, James W. Weldonnak is figyelmébe ajánlotta. Weldon élénk részvétet érzett az árva fiú sorsa iránt, s hozzásegítette, hogy hiányos képzettségét egy San Franciscó-i magasabb iskolában kiegészíthesse.

Tanulmányai során Dick Sand persze főképpen a földrajz, a nagy utazások történetei iránt lelkesedett, de már belekóstolt a matematikába is, s foglalkozott a hajózás tudományával. Így mint hajósinas szállt először a Pilgrim fedélzetére. Tengerész számára alig lehet jobb iskolát találni egy bálnavadászhajónál; itt igazán mindent megtanulhat, amire jövendő mesterségében szüksége lehet. Így nyilvánvalóan nem sokat kellett már várnia ahhoz, hogy belenőjön a matrózsorba. Az a fiatal, aki élete kezdetétől fogva tisztában van azzal, hogy az élet törvénye a munka, aki korán megtanulja, hogy kenyerét arca verítékével kell megkeresnie: nyilvánvalóan nagy sorsra hivatott, mert hiszen egy szép napon megszerzi a kellő erőt is ahhoz, hogy megvalósítsa akaratát.

Egyébként Dick Sand jótevőjének, James W. Weldonnak hajóján kelt útra, melyet pártfogója, Hull kapitány vezetett. Ezek szerint tehát Dick szempontjából a körülmények a lehető legkedvezőbben alakultak.

A fiú ragaszkodása a Weldon családhoz, mely szeretetébe fogadta, alig ismert határt. Így elképzelhető, mennyire örült a fiatalember, amikor meghallotta, hogy gazdájának felesége is a hajó fedélzetére száll. Ha le is számította a közöttük levő rangkülönbséget, Jacket mégis kis testvérének tekintette, míg a vele mindig különösen törődő Weldonnéban anyja helyett anyját tisztelte. Tehát - és ez nem maradhatott titok jótevői előtt sem - az általuk elvetett mag termékeny talajra talált. Az árva fiú szíve - ahogy egyre forróbban lüktetett benne a vér - megtelt hálával: ha egy nap úgy hozza magával a sors, hogy életét kell áldoznia azokért, akik elindították életpályáján, úgy a fiatal hajósinas aligha fog habozni, hogy ezt megtegye. Dick Sand tizenöt esztendős volt, de máris úgy gondolkozott, mintha kétszer ennyi idős lett volna.

Weldonné is tisztában volt védence kitűnő képességeivel, így minden aggály nélkül bízta rá a kisfiát. Csak természetes, hogy Jack viszont úgy ragaszkodott Dickhez, mint bátyjához, s a hajózás nyugodt óráiban, amikor a vitorlákba belekapott szél vitte a hajót, s így nem volt sok tennivaló, a két fiú többnyire együtt volt a fedélzeten. Dick ilyenkor a hajósmesterség mindenféle titkával szórakoztatta a gyereket, még a kötélzetre is felsegítette, ha a kisfiú éppen kúszni akart. Weldonné semmi aggodalmat nem érzett, ha azt látta, hogy a kis Jack Dick Sanddel együtt veti magát az árbockötélnek, felkúszik az előárboc kosarához vagy a sudárvitorla rúdjához, hogy aztán, mint a nyíl, leereszkedjék a hátsó árbockötélzeten. Dick Sand mindig a kisfiú előtt járt, vagy nyomában volt, mindig készen arra, hogy elkapja vagy visszatartsa, ha az ötéves gyermek gyenge karja nem bírná az erőfeszítést. Ez a sok testgyakorlás újból visszaadta Jack arcára a pirosságot, nem is beszélve a kitűnő tengeri levegőről, mely olyan jót tett az egészségének.

A Pilgrim utasai mindennel meg lehettek volna elégedve, ha nem akadályozza útjukat a kedvezőtlen időjárás.

A makacs keleti szél lett Hull kapitány legfőbb gondja: a hajó nem akart a kívánt irányba haladni. Az egyenlítői áramlatok állandóan nyugat felé térítették el a *Pilgrim*et, ami mellett a Baktérítő⁴ vidékén szokásos szélcsendet csak kisebb bajnak tekintette. Különösen Weldonné miatt nyugtalankodott, bár igazán nem okolhatta magát a hajó lassú haladásáért. Arra is gondolt, ha útközben az óceánt átszelő utasszállító hajóval találkoznak, rábeszéli Weldonnét, hogy szálljon át annak a fedélzetére. Sajnos azonban ezen az útvonalon csak nagy ritkán közlekedtek gőzhajók. Így hát viszonylagos csendben morzsolódtak le a napok, amikor február 2-án bekövetkezett az első váratlan esemény.

Dick Sand és Jack reggel kilenc óra tájban, háttal a menetiránynak, fenn álltak a hajó orrában. Innen végigláthattak a hajón, s áttekinthették az óceán széles karéját: a látóhatárt csak a főárboc szelte szemük előtt kétfelé, eltakarva előlük a tenger és az ég egy részét. Ha meg előrefordultak, látták, mint nyúlik el a habok fölött a homlokárboc három orrvitorlájával, melyek így közelről három, egyenlőtlen nagyságú szárny benyomását keltették. Ez alatt duzzadt az előtörzsvitorla, fölötte az árbockosár és a kis sudárvitorla kötele remegett, ahogy belekapott az enyhe szél. A kétárbocos hajócska tehát az alsó nagy vitorlaköteléket feszítve, teljes erejével széliránt szaladt.

Dick éppen azt magyarázta Jacknek, hogy miért is nem dől fel a Pilgrim annak ellenére, hogy az előttük kifeszített hármas vitorlába belekap a szél - amikor a kisfiú a szavába vágott:

– Nézd csak, mi az ott, amit látok!

– Látsz valamit, Jack? - kérdezte a hajósinas, maga is felhágva a korlát tetejére.

– Igen... ott... - mutatott a gyerek a látóhatár távoli pereme felé, melyet a vitorlaszárny szabadon hagyott.

Dick egy pillanatig figyelmesen szemlélte a messze pontot, majd harsány hangon kiáltotta:

– Hajóroncs... Jobbra előttünk!