A bálnavadászhajó

A Pilgrim nevű vitorlás hajó, melyet tengerésznyelven brickgoëlette-nek¹ neveznek, 1873. február 2-án a déli szélesség 43. fokának 57. perce és a nyugati hosszúság 165. fokának 19. perce alatt horgonyzott. A négyszáz tonna térfogatú hajót már eredetileg bálnavadászat céljaira építették, tulajdonosa James W. Weldon kaliforniai hajózási vállalkozó volt, aki már évekkel ezelőtt Hull kapitányra bízta a vitorlást, amely rendszerint az ausztráliai vizeket szelte.

A Pilgrim egyike volt a legkisebb hajóknak, melyeket Weldon a Bering-szoroson² át az északi-sarki vizekre vagy pedig a Hoorn-fokon³ túl, esetleg a Tasman-föld⁴ érintésével a Déli-sarköv tengereihez küldött, de a hajót kitűnően építették meg. Könnyen engedelmeskedett kormányának, így nem kellett népesebb legénység ahhoz, hogy elvezessék a Déli-sarköv vizeinek veszedelmes szirtjei között. A gyors járatú bálnavadászhajó parancsnoka, Hull kapitány, már jó néhányszor kivágta magát a jégtorlaszok közül, melyek Új-Zéland⁵ vagy a Jóreménység⁶ fokának vizein - aránylag mérsékeltebb szélességi fok mellett - a déli félteke téli hónapjaiban oly gyakran teszik próbára a vitorlások kormányosainak éberségét. Igaz, csak kisebb jéghegyek álltak itt a hajós útjában, és azokat is elmállasztották már a meleg édesvizű folyók, melyek legtöbbje a Csendes- vagy az Atlanti-óceánba ömlik.

Hull kapitány azonfelül, hogy nagyszerűen értett a tengerészmesterséghez, a bálnavadászat terén is elismert tekintély volt. Hajójának törzslegénysége öt matrózból s egy hajósinasból állott. Ilyen kevés ember persze nem elégséges a cethalászat lebonyolításához, viszont Weldon - követve a többi hajótulajdonos bevált példáját - sokkal gazdaságosabbnak tartotta, ha a hajó kiindulási pontján, San Franciscóban csak az elengedhetetlenül szükséges legénységet veszi fel a fedélzetre, annyit, amennyi ahhoz kell, hogy a hajó útnak indulhasson. Új-Zélandban ugyanis mindenféle tengeri ember akadt bőségesen, különösen szép számmal olyanok, akik a bálnavadászathoz értettek, s akik már elhagyták korábbi vitorlásukat, vagy pedig - kihasználva a már előrehaladott évadot - pillanatnyilag halászással foglalkoztak. Általában szokás volt ugyanis, hogy a bálnavadászat idényének lejártával a vadászokat kifizették, és szárazra tették, s ők aztán a parton várták a néhány hónap múlva megújuló vadászévszakot, amikor már új hajósgazda vette igénybe szolgálataikat. Ez a rendszer a kapitányoknak is nagyon megfelelt, mert nagy választék állt rendelkezésükre matrózokból, s egyébként is úgy találták, hogy ez szegődtetésük olcsóbb módja.

Miért cselekedett volna hát másként a Pilgrim parancsnoka?

A vitorlás éppen most zárta le halászévadját a délsarki vizek határán, de az idén nem valami nagy szerencsével. A hordók egy részét sikerült csak megtölteni cetolajjal, s a nyers és feldolgozott bálnahúsból sem tudtak megfelelő készleteket gyűjteni. Ezekben az években már nagyon megnehezedett a bálnavadászat: a hajók valóságos rablógazdálkodást folytatva irtották a tenger óriás emlőseit, úgyhogy egyre ritkábbakká váltak. A ceteknek szigonyra valóban érdemes fajtája az a bálna, melyet az Északi-tengeren vadászók nord-caper*nek s a Déli-sarköv vizeinek halászai *sulpher *bolton*nak hívnak, már jórészt kipusztult, vagy legalábbis eltűnni látszott. Így a halászok kénytelenek voltak „kisebb” szörnyetegekkel is megelégedni, melyeket *finback*nek neveztek, bár ezeknek a vadászata egyáltalán nem volt veszélytelen.

Nem nagy sikerrel végződött az idén Hull kapitány halászévadja sem, éppen ezért elhatározta, hogy a következő évben még délebbre hatol a sarki vizeken, talán megközelíti a Clarie- és Adelaide-földeket is, melyek - bármennyire is magának szerette volna felfedezésüket tulajdonítani az amerikai Wilkes⁷ - tagadhatatlanul a kitűnő francia hajóparancsnoknak, Dumont d'Urville kapitánynak⁸ jóvoltából kerültek rá a tengeri térképekre.

Hogyan is lehetett volna szerencsésnek nevezni a Pilgrim évadját, amikor Hull kapitány a délszaki nyár közepe táján, tehát a szokott vadászati idény felénél elhagyja cserkészterületét? Ennek jórészt az volt az oka, hogy az eléggé szedett-vedett társaság, melyet törzslegénységének megerősítésére szerződtetett, elég sok kellemetlenséget szerzett neki, s igyekezett megszabadulni tőlük.

Így a Pilgrim északnyugati irányban haladva, elérte Új-Zéland vizeit; a szárazföldet először január 15-én pillantották meg. Waitematába érkeztek, az Auckland-sziget kikötőjébe, a Churaki-öböl tájékán, s e hatalmas sziget keleti partjain horgonyt vetve, szárazra tették azokat a vadászokat, akiket csak az idényre fogadtak fel.

A hajólegénység sem volt elégedett az eddigi eredménnyel. Legalább kétszáz nagyhordó olaj hiányzott ahhoz, hogy a Pilgrim hajórakományát teljesnek lehessen nevezni. Senki sem emlékezett ilyen rossz vadászévadra. Hull kapitány - ez a kiváló cetvadász - talán először életében úgy találta, hogy „hoppon maradt”. Úgy érezte, hogy egyenesen hírneve forog kockán, s ezt azoknak a gyanús fickóknak a számlájára írta, akiknek fegyelmezetlensége volt a hadjárat gyászos eredményének legfőbb oka.

De hiába próbálta volna Aucklandben megfelelőbb emberekkel feltölteni a legénységét: időközben minden valamirevaló vízi ember már régen elszegődött más halászhajókra. Így aztán a parancsnok feladta a reményét, hogy a cetrakományt még az idén sikerül kiegészíteni, s ezért úgy rendelkezett, hogy rövidesen végleg elhagyják Aucklandet, amikor olyan utasok jelentkeztek a fedélzeten, akiknek kérését igen nehéz lett volna visszautasítani.

Weldonné, a Pilgrim hajó tulajdonosának felesége, ötesztendős Jack nevű fiacskája s egy rokonuk, akit mindenki Benedek bácsinak nevezett, éppen Aucklandben tartózkodtak. Ugyanis James Weldon, aki üzleti ügyeiből kifolyólag időközönként ellátogatott Új-Zélandba, ezúttal mindhármukat magával hozta, és arra számított, hogy együtt hajóznak majd vissza San Franciscóba.

De éppen akkor, amikor a családnak búcsút kellett volna vennie Új-Zélandtól, a kis Jack hirtelen súlyosan megbetegedett, s így apja, akit halaszthatatlan ügyei elszólítottak, kénytelen volt Aucklandben hagyni fiát, feleségét és unokatestvérét, Benedek bácsit.

Három hosszú hónap telt el elválásuk óta, s férje elutazása különösen megviselte Weldonnét. Időközben viszont a kisfiú teljesen felépült, s így már az utazáshoz készülődtek, amikor a Pilgrim feltűnt a látóhatáron.

Ebben az időben Weldonnénak csak a Golden Age hajóstársaság egyik gőzöse állhatott volna rendelkezésére, mely az ausztráliai Melbourne és a Panama-szoros⁹ közt látja el a szolgálatot. Ha már egyszer eljutnak Panamáig, ott már csak valamelyik amerikai hajó érkezésére kell várniuk, mely a szoros és Kalifornia¹⁰ között közlekedik. Viszont mégiscsak számítaniuk kellett hosszadalmas várakozásra, el kellett készülniük az átszállás sok alkalmatlanságára, ami nem csekélység egy asszonynak, ha gyerekkel utazik. Éppen ekkor futott be a Pilgrim az aucklandi kikötőbe. Így aztán Weldonné nem is habozott: egyszerűen megkérte Hull kapitányt, hogy vegye őket fedélzetre, s vigye el egy Nan nevű néger szolgálójukkal együtt San Franciscóba. Háromezer mérföld¹¹ egy vitorláson - nem kis dolog! Viszont Hull kapitány hajója elsőrangú jármű volt, s mert a késő nyár az Egyenlítő mindkét oldalán derültnek ígérkezett, Hull hozzájárult az asszony kéréséhez, s saját kabinját bocsátotta rendelkezésére. Úgy számította, hogy az út negyven-ötven napig is eltart: ezalatt pedig Weldonné majd csak berendezkedik valahogy a bálnavadászhajón.

Így hát Weldonné részére bizonyos előnyt jelentett, ha a tengeri útra ilyen körülmények között vállalkozik. Egyetlen hátrány - ha erről egyáltalán beszélni lehetett - az volt, hogy az átkelés az óceánon kissé hosszabb lesz így, minthogy a *Pilgrim*nek ki kell rakodnia Chilében, Valparaíso kikötőjében. Ha azonban ezt a hajó már elvégezte, úgy csak tovább kell haladniuk az amerikai kontinens mentén, befogva a vitorlába azokat a szárazföldről eredő szeleket, melyek oly kellemessé varázsolják ezt a partvidéket.

Weldonnét cseppet sem lehetett gyáva asszonynak tartani: alaposan megbarátkozott már a tengerrel is. Harmincéves ha volt, viruló egészségben, számos nagyobb hajóutat tett már meg férjével együtt, s így nem riadt vissza attól a kockázattól, amit végül is egy középsúlyú vitorlással megtett tengeri út jelent. Tudta, hogy Hull kapitány elsőrangú tengerész, akiben férje tökéletesen megbízik. A Pilgrim kitűnően megépített hajó, gyors járatú, nevének jó a csengése a cetvadászok között. Így hát Weldonné nem habozott egy percig sem, s élt a kínálkozó alkalommal.

Természetes, hogy Benedek bácsinak is vele kellett tartania. Ez a rokon ötven év körüli férfi volt, de magas kora ellenére sem nagyon lehetett volna őt magára hagyni. Hosszú, vékony ember volt, nagy csontú, keskeny vállú; aki jobban megnézte bozontos üstökkel benőtt hatalmas koponyáját, menten felfedezhette benne a szemüveges tudóst, de ugyanakkor a jószívű és ártatlan embert is, aki, ha száz évig él, akkor is gyerek marad.

Benedek bácsi - mert ez a név ragadt rá, így hívták még azok is, akik nem tartoztak a családhoz - úgy tűnhetett fel mindenki előtt, mintha valóban az egész világ bácsikája lett volna. Olyan ember volt, aki nem tud mit kezdeni szokatlanul hosszú karjával és lábával, s képtelen megoldani egymagában az élet legegyszerűbb gyakorlati problémáit is. Egyébként senkinek sem volt terhére, könnyen lehetett vele boldogulni, mindenbe beletörődött, néha elfelejtett enni vagy inni, sem meleg, sem hideg nem gyötörte - inkább a növény-, mint az állatvilágba illett volna bele. Mintha olyan fa lenne, mely sem gyümölcsöt, sem lombot nem terem. Jó szíve volt, de képtelen volt gondoskodni mindennapi táplálékáról.

Mégis, minden élhetetlensége ellenére, szerették az emberek. Weldonné gyerekének tekintette, úgy nézett rá, mintha kis Jackjének idősebb testvére volna.

Mindamellett Benedek bácsi egyáltalában nem volt valami naplopó - éppen ellenkezőleg, igen nagy szorgalommal foglalkozott egyetlen szenvedélyével, a természettudománnyal. Érdeklődési köréből viszont teljesen kikapcsolta a növénytant, ásványtant és geológiát¹². Ezzel szemben nevezhetnénk-e őt az általános állattan búvárának, aki az állatvilág négy tudományos osztályával¹³ foglalkozik? Vajon ez a jámbor tudós belemélyedt-e ebbe az osztályozásba, s óvatos kézzel szétválasztotta-e az egyedeken túl a fajtákat, nemeket, családokat? Hát bizony nem! Mert valljuk meg őszintén, Benedek bácsi egyedül csak az ízeltlábúakkal foglalkozott. De hát ha sem az emlősök, sem a madarak, sem a hüllők, halak, puhányok nem érdekelték, és vizsgálódásának területén kívül esett a mélytenger apró állatainak korall- és szivacsvilága... ha mindezeket az élőlényeket így ki kell rekesztenünk tudományos vizsgálódásának köréből, akkor vajon mi is marad?... Igen, mi maradhatna más, mint egyes-egyedül az ízeltlábú állatok világa, s így nem árulunk el nagy titkot, ha kijelentjük: tudósunk minden szenvedélye ezek felé az állatok felé fordult.

De még itt is kénytelenek leszünk tovább osztályozni: tudnunk kell, hogy ezek is hat csoportot alkotnak aszerint, hogy rovaroknak, százlábúaknak, pókféléknek, rákféléknek, haslábúaknak vagy férgeknek minősülnek. A mi jó Benedek bácsink - tudományosan szólva - alig tudta a pókot a skorpiótól megkülönböztetni, nem is beszélve a földigilisztáról vagy éppen a piócáról. Ezért most már igazán fel kell vetnünk a kérdést: voltaképpen mihez is értett ez a kiváló szakember?

Hát bizony Benedek barátunk entomológus, magyarán egyszerű bogarász volt. Igaz, hogy a rovartan tudósán általában azokat értjük, akik az ízeltlábú állatok nagy családjával a maga egészében foglalkoznak, de az újabb szokás szerint mégis ezt a megjelölést inkább azokra korlátozzuk, akik a rovarok- más néven hatlábúak - világába hatolnak be kutatólámpájukkal, hogy aztán itt küzdjenek meg a rájuk váró hatalmas feladatokkal. Mert hát most se tévedjünk: ezeknek a rovaroknak a rendje is tíz osztályt foglal magában, így csak maguknak a fedelesszárnyúaknak válfajában harmincezer fajtát tartanak nyilván, a legyekében legalábbis hatvanezerfélét... s ha mindezt komolyan megszívleljük, akkor igazán nem csodálkozhatunk azon, hogy egyetlen ilyen alfajtának a tanulmányozása is kitöltheti egy tudós egész életét.

Így érthetjük meg, hogy Benedek bácsi éveit és napjait egyes-egyedül a bogártannak szentelte.

Ez a tudomány elnyelte nappalainak s éjszakáinak úgyszólván minden óráját, hiszen még álmában is hatlábúakkal foglalkozott. Ruháján, kalapján, mellényszegélyén díszeskedtek az odatűzdelt gombostűk. Ha megtért valamilyen tudományos kirándulásról, különösen a kalapja volt olyan, mint egy kis természetrajzi múzeum: kívül-belül odaszúrt rovarok ékesítették.

Mindezek után még azt is elmondhatjuk, hogy barátunk bogarászszenvedélyétől vezettetve csatlakozott Weldonhoz és feleségéhez Új-Zélandba vezető útjukon. Nem csoda, ha néhány ritka példány esett vadászzsákmányául, s most persze már legszívesebben San Franciscóban lett volna ismét, hogy laboratóriumi magányában elrendezhesse új szerzeményeit. Így, mivel Weldonné és fia a Pilgrim fedélzetén tértek vissza Amerikába, mi sem volt természetesebb, mint hogy Benedek bácsi is velük keljen át az óceánon.

Ez volt elhatározásának valódi oka, s igazán nem az, mintha Weldonné benne találta volna meg támaszát az út esetleges viszontagságaival szemben. Egyébként ilyen ok nem is merült fel, hiszen az út könnyűnek ígérkezett a gyorsvitorlás fedélzetén, melyet a kellemes nyári idényben kitűnő kapitány vezetett.

Az alatt a három nap alatt, amíg a Pilgrim a kikötőben vesztegelt, Weldonné gyorsan végzett bevásárlásaival, minthogy a maga részéről semmiképpen sem kívánta késleltetni a vitorlás indulását. Január 22-én szállt a Pilgrim fedélzetére kisfiával, Benedek bácsival és az öreg Nannal. Magától értetődő, hogy Benedek bácsi magával cipelte a hajóra bádogszelencéjébe zárt értékes rovarait is. Közöttük volt Óceánia¹⁴ legrejtettebb rovarvilágának számos, szinte ismeretlen példánya, így az a húsevő rovar is, mely csakis Új-Kaledóniában¹⁵ található, s melynek szemei feje felső részén helyezkednek el. Benedek bácsi figyelmét felhívták egy bizonyos mérgespókfajtára, a maorik¹⁶ *katipó*jára is, melynek csípése gyakran halálos. Ez a pók azonban nem tartozik a szorosan vett rovarok rendjéhez, helyét a pókfélék között jelölték ki - így hát Benedek bácsi szemében semmiféle értékkel nem bírt. Nem is törődött vele, s gyűjteménye legszebb darabjának egy új-zélandi fedelesszárnyút tartott.

Természetes; hogy Benedek bácsi magas összegre biztosította új gyűjteményét, melyet legalább olyan értékesnek tartott, mint a tengerészek a cetolaj- és bálnahúsrakományt.

Amikor Weldonné társaival a hajó fedélzetére érkezett, Hull kapitány ezekkel a szavakkal fogadta:

– Asszonyom, remélem, nem csodálkozik, ha kijelentem, hogy csakis a saját felelősségére utazhatik a *Pilgrim*en.

– Miért hangsúlyozza ezt előttem, kapitány úr?

– Kizárólag azért, mert férjétől nem kaptam semmi utasítást ebben az irányban, és mert tudom, hogy egy ilyen bálnavadászhajó nem nyújthatja utasainak azt a biztonságot, amit egy személyszállító gőzhajótól elvárunk.

– Azt gondolja, Hull kapitány, hogy a férjem, ha itt volna, egy percig is habozna feleségével és gyermekével a *Pilgrim*re szállni?

– Nem... egy percig sem, ez nem kétséges, asszonyom. Éppen úgy, ahogy én magam sem bizalmatlankodnék az ön helyében. *Pilgrim*ünk jó hajó, habár ebben az évben meglehetősen gyászos volt a vadászútja. De én ismerem: több esztendeje szolgáljuk egymást. Amit mondtam, csak azért tettem, asszonyom, hogy elhárítsam magamról a felelősséget azért, mert hajómon nem találja meg a kívánatos kényelmet.

– Csak nem képzeli, kapitány úr, hogy én az ilyesmivel törődöm?... Igazán nem tartozom azok közé, akik szüntelenül panaszkodnak, mert szűk a kabinjuk, vagy mert nem tartják megfelelőnek az eléjük tálalt ételt.

Az asszony ránézett fiacskájára, akit kézen fogva vezetett.

– Induljunk hát, Hull kapitány!

Mint varázsütésre, egyszerre felhangzottak az ismert parancsszavak, felvonták a horgonyt, a vitorlák duzzadni kezdtek, s a Pilgrim nekilendült, hogy mihamarább elérje az amerikai partokat.

Ám indulásuk után harmadnapra Hull kapitány mégis arra kényszerült, hogy az erős keleti szél következtében egyet fordítson a vitorlákon - hacsak nem akar egészen eltérni eredeti irányától. Így történt, hogy február 2-án Hull még mindig ugyanazon hosszúság alatt hajózott, mint elindulásukkor, s a Hoorn-fok megkerülésének gondolatával foglalkozott, ahelyett, hogy nekivágott volna a nyílt óceánnak az Újvilág felé.