Másnap és a következő napokon mindketten elmentünk hireket hallani. Azt beszélték, hogy nyolcz nap alatt el fog dőlni a kérdés így vagy amúgy. 21-én, 22-én és 23-án még vonultak át csapatok Belzingenen, sőt még egy tábornokot is láttunk a törzskarával. Azt mondták, hogy Kaunitz gróf volt. Ez a sok katonaság mind Koblentz felé nyomult, a hol az emigransok vártak rájuk. Poroszország, Ausztriával egyesülvén, nem titkolta többé, hogy Francziaország ellen indul.

Bizonyos tehát, hogy a helyzetem Belzingenben napról-napra rosszabbra fordult. Világos volt az is, hogy Lauranay úr és leánya, sem Irma néném helyzete nem fog javulni a hadizenés esetén. Ilyen körülmények közt Németországban való maradásom csak újabb komoly veszélyek és kellemetlenségek forrásává lett volna és készen kellett lenni mindenféle eshetőségre.

Gyakran beszélgettem e felől a nénémmel. Ez a jó teremtés hasztalan igyekezett eltitkolni nyugtalankodását. A félelem, hogy el kellene válnia Kellerné asszonyságtól, egy pillanatig se hagyta őt nyugodni. Elhagyni ezt a családot! Soha se hitte volna, hogy a jövő ilyen szerencsétlenséget tartson fel a számára! Elszakadni e lényektől, a kiknek oldalán vélte egész életét eltölthetni, s elszakadni tőlük a nélkül, hogy tudhatná, fogja-e őket valaha viszontlátni, ha netalán a dolgok rosszabbra fordulnak, ez olyan gondolat volt, a melyet alig viselhetett el.

– Belehalok, Natalis, - ismétlé több izben, - belehalok!

– Értelek, Irma, - felelém, - a te helyzeted igen nehéz, de mindent el kell követnünk a megváltoztatására. Lássuk csak! nem lehetne-e rábirni Kellerné asszonyságot, hogy elhagyja Belzingent most, mikor semmi oka nincs többé ebben az országban maradnia. Sőt úgy találom, hogy bölcs dolog volna elszánni magát az elköltözésre, mielőtt a dolgok nem kerülnek a végletekre.

– Bizonynyal bölcs elhatározás volna, Natalis, de nem hiszem, hogy Kellerné asszonyság rábirható lenne, hogy elutazzék a fia nélkül.

– De hát miért ne kisérné el őt János úr? Mi tartja őt vissza Poroszországban? Az ügyei?... Azokat majd eligazíthatja később!... A pere, a mely nem akar véget érni?... De hát a mai körülmények közt nem kell-e majd hónapokig várnia, míg itéletet kaphat?

– Ez nagyon valószínü, Natalis.

– Ezenkívül főleg az nyugtalanít, hogy János úr és Mártha kisasszony egybekelése még nem ment véghez. Ki tudja, milyen akadályok és késedelmek fognak még felmerülni! Ha a francziákat kiutasítják Németországból, - a mi könnyen megeshetik, - akkor Lauranay úr és leánya kénytelenek lesznek huszonnégy óra alatt elutazni. Milyen fájdalmas lenne ez az elválás a fiatalokra nézve. Ellenben, ha az egybekelés megtörtént, János úr magával viheti a feleségét Francziaországba, vagy ha kénytelen volna Belzingenben maradni, a felesége is itt maradna vele.

– Igazad van, Natalis!

– A te helyeden, Irma, beszélnék erről Kellerné asszonysággal, ő meg beszélne a fiával, sietnének megtartani a menyegzőt, a melynek megtörténte után nyugodtan be lehetne várni a dolgok további fejlődését.

– Igen, - mondá Irma; - az egybekelésnek haladéktalanul meg kell történnie. Egyébiránt Mártha kisasszony bizonyára nem fog akadályokat gördíteni eléje.

– Oh! az a kedves kisasszony bizonyára nem! Aztán egy férj és még hozzá olyan férj, mint János úr, milyen biztosíték volna ez rá nézve! Képzeld csak Irma, hogy öreg nagyatyjával legyen kénytelen elhagyni Belzingent és végig menni a katonaságtól hemzsegő Németországon! Mi lenne mind a kettőjükből?... Végezni kell tehát ezzel a dologgal és nem szabad addig várni, míg lehetetlenné válnék.

– Hát azzal a tiszttel találkozol-e néha? - kérdé a néném.

– Csaknem naponkint, Irma. Valódi szerencsétlenség, hogy az ezrede még mindig Belzingenben van. Óhajtottam volna, hogy Lauranay kisasszony menyegzője csak az ő eltávozása után jusson köztudomásra.

– Valóban, ez kivánatos volna!

– Félek, hogy a hadnagy valami bolondot tesz, ha megtudja. János úr képes rendreutasítani és akkor... Szóval én nem vagyok nyugodt.

– Magam se, Natalis. A menyegzőt tehát meg kell tartanunk mielőbb. Bizonyos formaságoknak kell előbb megtörténniök és mindig attól tartok, hogy a dolog kitudódik.

– Beszélj hát Kellerné asszonysággal.

– Még ma fogok vele beszélni.

Igaz, fődolog volt sietni, sőt talán már most is késő volt!

Egy váratlan esemény kétségkívül arra fogja indítani Poroszországot és Ausztriát, hogy az inváziót siettessék. Arról a merényletről akarok szólni, a mely Párisban junius 20-án követtetett el és a melynek hírét a két szövetséges hatalom ügynökei szándékosan terjesztették.

Junius 20-án a Tuilleriák megostromoltattak. A csőcselék, Santerre vezetése alatt, miután a törvényhozó gyülekezet előtt elvonult volna, megrohanta XVI. Lajos palotáját. Az ajtókat fejszecsapásokkal zúzták be, a vasrácsokat szétrombolták, az ágyukat felvontatták az első emeletre, szóval minden arra mutatott, hogy a nép kész volna a legvégső erőszakosságra is. A király nyugalma, hidegvérüsége és bátorsága megmentette nemcsak őt magát, de a nejét, a nővérét és a két gyermekét is. De milyen áron! Meg kellett engednie, hogy a fejére nyomják a vörös föveget.

A palota e megostromlását az udvari és az alkotmánypárt nyilván bűnnek tekintette. Azonban a király még is király maradt. Bizonyos hódolatot még megadtak neki... Olyan volt az, mint az orvosság a halál után. És aztán meddig fog tartani? E fenyegetések és megaláztatások után a legvérmesebbek se jövendöltek volna XVI. Lajosnak két hónapnál hosszabb uralmat. És a mint tudjuk, nem is csalódtak volna, mert két héttel később, augusztus 10-én XVI. Lajost elűzték a Tuilleriákból, trónvesztettnek jelentették ki, bezárták a Templebe, a melyet el se hagyott többé mindaddig, míg fejét a vérpadra nem vitte.

Ez az esemény nagy hatást keltett Párisban és az egész Francziaországon, de alig lehet elképzelni, milyen benyomást tett külföldön. Koblentzben, fájdalom, gyülölet- és boszúkiáltások hangzottak és nem lehet csodálni, hogy a viszhangjuk eljutott Poroszország ama zugába is, a hol mi laktunk. És ha az emigransok kiállnak a síkra és a császáriak, a mint őket már is nevezték, a segítségükre sietnek, ebből ugyan borzasztó háború fog keletkezni.

Ezt belátták Párisban is és erélyes óvintézkedéseket tettek, hogy minden eshetőséggel szembe szállhassanak. A föderáltak gyorsan szervezkedtek. A hazafiak a királyt és a királynét tették felelősekké az invázió miatt, a mely Francziaországot fenyegette, a törvényhozó gyűlés bizottsága pedig elhatározta, hogy az egész nemzet fegyvert ragad és maga fogja intézni a sorsát, mindennemü kormányi beavatkozás nélkül.

És mi kellett ahhoz, hogy az általános lelkesedés lángra lobbanjon? Egy ünnepélyes jelszó, a törvényhozó gyűlés következő nyilatkozata: «A haza veszélyben van!»

Ezeket a híreket, a melyek rendkivüli izgatottságot idéztek elő, János úr visszaérkezése után néhány nappal hallottuk meg!

23-án reggel terjedt el az első hír. Minden órán el kellett rá készülve lenni, hogy Poroszország hadizenettel fog válaszolni. Az egész országban óriási mozgalom támadt. Futárok, nyargonczok vágtattak a városon keresztül. A nyugat felé előnyomuló és a Németország éjszaki részeiből közeledő hadtestek folyvást parancsokat váltottak egymással. Azt is beszélték, hogy a sardiniai csapatok szintén a császáriakhoz fognak csatlakozni, hogy már elindultak és a határszéleket fenyegetik. Fájdalom, ez a hír is igaz volt!

Mindezek a dolgok rendkívüli nyugtalanságot okoztak a Keller és Lauranay családoknak. Az én helyzetem is mind nehezebbé vált. Mindnyájan érezték ezt és én csak azért nem beszéltem róla, mert nem akartam fokozni az aggodalmakat, a melyek a két családot már a nélkül is eléggé gyötörték.

Nem volt veszteni való idő. Mihelyt a házasság el volt határozva, mielőbb meg kellett tartani a menyegzőt.

Ezt el is határozták még ugyanaz nap.

Közös egyetértéssel junius 29-ik napját tűzték ki határidőül. Néhány nap alatt el lehetett végezni a formaságokat, a melyek akkoriban nagyon egyszerűek voltak. A szertartás a templomban fog véghez menni a szükséges tanuk előtt, a kiket a Keller és Lauranay családokkal összeköttetésben álló egyének közül választottak. Én is köztük voltam. Mily nagy megtiszteltetés egy őrmesternek!

Az is határozatba ment, hogy a dolgot lehetőleg titokban fogják tartani. Csupán a tanukat fogják értesíteni a történendőkről. E zavaros időkben nem volt czélszerű figyelmet kelteni. Kalkreuth csakhamar beleütötte volna az orrát a dologba. Ezenkívül Grawert is botrányt idézhetett volna elő merő boszúvágyból. Ebből könnyen támadhattak oly bonyodalmak, a melyeket el kellett kerülni minden áron.

Az előkészületek csak nagyon kevés időt vettek igénybe. Az egész szertartás nagyon egyszerű lesz, minden ünnepélyesség és vigalom nélkül, a mely nyugalmasabb időben el nem maradhatott volna. Csak esküvő lesz, de dáridót nem tartanak.

Sietni kellett, minden időveszteség nélkül. Ezuttal érvényét vesztette a régi picardiai közmondás: Nincs miért sietni, nem a hidon tartják a vásárt.

De bizony a hidon tartották most és az útat minden pillanatban elzárhatták előttünk.

Azonban daczára minden elővigyázatnak, úgy látszik, hogy a titkot még sem őrizték meg kellőleg. Bizonyára a szomszédokban - oh azok a falusi szomszédok! - ébredt fel a kiváncsiság az iránt, hogy mi történik a két családban. Szükségképen gyakoribb volt a járás-kelés a szokottnál. Ebből eredt a kiváncsiság.

Ezenfelül Kalkreuth se feledkezett meg rólunk. Ügynökei kétségkívül meghagyást kaptak, hogy szemmel tartsanak bennünket. Lehet, hogy a dolog nem fog egészen simán lefolyni.

De a legsajnosabb az volt, hogy az egybekelés hire eljutott Grawert hadnagy füléhez is.

Ezt Irma néném tudta meg Kellerné asszonyság szolgálójától. Az ezred tisztjei beszélgettek e tárgyról az utczán.

Irma véletlenül meghallotta a beszélgetésüket és a következő híreket hozta.

Mikor a hadnagy meghallotta, hogyan állnak a dolgok, rendkívül felbőszült, kijelenté a társai előtt, hogy ez az egybekelés nem fog megtörténni, mert ő el van határozva, minden áron megakadályozni.

Reméltem, hogy János úr ezt nem fogja megtudni. Szerencsétlenségre csalódtam. János úr beszélt előttem a hadnagy nyilatkozatáról és nem tudta fékezni elkeseredését. Alig birtam őt lecsillapítani. Fel akarta keresni a hadnagyot és kényszeríteni, hogy magyarázatot adjon, noha nagyon kétséges volt, hogy egy katona szóba fog állani egy polgári állású emberrel.

Végre sikerült őt lecsillapítanom, miután megérttettem vele, hogy ilyen fellépéssel mindent elronthatna.

János úr tágított. Megigérte, hogy többé nem fog vele törődni akármit beszéljen is a hadnagy és ezentúl csakis az esküvő előkészületeivel foglalkozott.

Junius 25-én semmi különösebb se történt. Már csak négy nap volt hátra. Én az órákat, sőt a perczeket is számláltam. Az egybekelés után végleg el fogják dönteni a Belzingenből való elköltözés fontos kérdését.

De a vihar a fejünk felett volt és a villám még ugyanaz este lecsapott. A borzasztó hír este kilencz óra tájban érkezett.

Poroszország hadat izent Francziaországnak.