Ez volt az első kemény csapás. Pedig hát még keményebbek is következtek utána. De ne vágjunk az események elé és vessük alá magunkat a gondviselés határozatainak, a mint a plébánosunk szokta mondani a kakasülőjéről.

A háborút tehát megizenték Francziaországnak is és én franczia létemre ellenséges földön voltam. Ha a poroszok nem tudták, hogy katona vagyok, ez annál kellemetlenebb helyzetbe juttatott engem önmagammal szemben. A kötelességem azt parancsolta, hogy titokban vagy nyiltan elhagyjam Belzingent és minél hamarább visszatérjek az ezredemhez.

Szó se lehetett többé a szabadságomról, mely még hat hétig tartott volna. A Royal Picardie ezred Charlevilleben állomásozott, csak néhány mértföldnyire a franczia határtól. Következőleg részt fog venni a legelső ütközetekben. Nekem ott volt a helyem.

De mi lesz nénémből, Lauranay úrból és Mártha kisasszonyból? Nem fog-e nemzetiségük nekik nagyon komoly kellemetlenségeket okozni? A németek nagyon keményszivű emberek, nem ismernek kiméletet, ha a szenvedélyeik fel vannak korbácsolva. Reszkettem attól a gondolattól, hogy Irma, Mártha kisasszony és a nagyatyja útnak induljanak abban a pillanatban, mikor az egész porosz hadsereg a határok felé előnyomul.

Nem volt mit tenni, mint velem együtt útrakelni és felhasználni ezt az alkalmat a Francziaországba való visszatérésre, azonnal és a legrövidebb úton. Rám minden körülmények közt számolhattak. Ha János úr az anyját rábeszélvén, szintén hozzánk csatlakoznék, minden valószinűség szerint czélt érhetnénk.

De vajjon el fogja-e magát szánni Kellerné asszonyság és a fia? Előttem a dolog nagyon egyszerűnek látszott. Nem volt-e Kellerné asszonyság franczia származásu? Nem volt-e ennélfogva János úr is félig franczia? Attól nem tarthatott, hogy a Rajna túlsó partján nem fog szives fogadtatásban részesülni. Az én véleményem szerint tehát nem volt szabad habozni. Az esküvő három nap mulva megtartatik. Semmi ürügy se fog többé létezni a Poroszországban való maradásra és másnap túl lehetünk a porosz területen. Igaz, hogy ez a három nap olyan hosszú lesz, mint három század és a türelmemet nagy próbára fogja tenni. Ah! miért is nem voltak János úr és Mártha kisasszony már férj és feleség!

Igen, de ez a házasság, a melyet mindnyájan annyira óhajtottunk, ez a házasság egy német fiatal ember és egy franczia leány közt, lehetséges volt-e most már, miután a két ország háborut viselt egymás ellen?

Valóban, nem mertem e kérdéssel szembe nézni és nem egyedül én éreztem a helyzet komolyságát. A két családban óvakodtak e tárgyról beszélni... Mindenki úgy érezte, mintha óriási súly nehezednék ránk. Mi fog történni?... Alig birtam elképzelni, milyen lesz az eseménynek lefolyása, a melyet pedig megváltoztatni nem állt hatalmunkban.

26-án és 27-én semmi ujabb se történt. A városon folyvást ujabb csapatok vonultak át. Azonban úgy véltem észrevehetni, hogy Kellerné asszonyság házát erősebben szemmel tartották, mint eddig. Több izben találkoztam Kalkreuth ügynökével, a kit már ismertem. Olyan szemeket vetett rám, a melyekért bizonyosan felpofoztam volna, ha attól nem kell tartanom, hogy ez által még jobban összebonyolítom a dolgokat. De a felügyelet nem kevésbé nyugtalanított, annál inkább, mert főleg engem illetett. A Keller családot nem kevésbbé gyötörte az aggodalom, mint engem.

Mártha kisasszonyon is meglátszott, hogy sokat sirt. János úr igyekezett magán erőt venni, de annál többet szenvedett. Figyelmesen néztem őt. Mind komorabbá lett. Egy szót se szólt a jelenlétünkben. Félre vonult. Valahányszor Lauranay uréknál volt látogatóban, úgy látszott, mintha egy gondolat gyötörné, a melyet nem mer kimondani, és mikor az ember azt hitte, hogy szólni fog, az ajkai hirtelen összecsukódtak.

28-án este Lauranay úr szalonjában gyűltünk egybe. János úr mindnyájunkat felkért, hogy vele menjünk. Azt mondta, hogy közlendője van, a melyet nem lehet elodáznia.

Eleinte egyről-másról beszélgettünk, de a társalgás csakhamar megakadt. Egy bizonyos kínos érzés kerekedett felül, ugyanazon érzés, a mely mint már előbb említettem, a hadizenet óta erőt vett rajtunk.

A hadizenet még élesebbé tette a különbséget a franczia és német faj között. Mindnyájan beláttuk, hogy ez a sajnos komplikáczió legsulyosabban nehezül János úrra.

Noha az egybekelésnek másnap kellett volna megtörténni, senki se beszélt róla. Pedig ha semmi se változik, Keller János és Mártha kisasszony holnap a templomba megy és onnét mint férj és feleség tér vissza, a kik életük fogytáig egymáshoz vannak füzve!... És minderről egy szó említés se történt.

Ekkor Mártha kisasszony felkelt. János úrhoz közeledett, a ki egy sarokban ült és oly hangon, a melynek meghatottságát hiába akarta eltitkolni, így szólt hozzá:

– Mi baja van?

– Hogy mi bajom van, Mártha! - kiáltá János úr fájdalmas hangon, a mely a szívemig hatott.

– Szóljon, János, - folytatá Márton! - szóljon, bármily kínos legyen is az, a mit mondani fog.

János úr felemelte a fejét, úgy látszott, mintha érezte volna, hogy előre is megértették.

E jelenet részleteit el nem feledném soha, ha mindjárt száz éves kort érnék is el.

János úr Lauranay kisasszony előtt állt, megfogta az ifjú leány kezét és így szólt nagynehezen erőt vevén magán:

– Mártha, mielőtt a hadizenet Németország és Francziaország közt meg nem történt, szabad volt arra gondolnom, hogy önt nőmmé tegyem. Most a háboru kiütött az én hazám és az öné közt, és most nem merek többé arra gondolni, hogy önt egybekelésünk által elraboljam Francziaországtól... Ehhez nincs jogom! Az egész életem egy hosszú lelkiismereti furdalás volna!... Ön ért engem... Nem tehetem!

Ha értették-e őt! Szegény János úr! Alig talált szavakat! De kellett-e beszélnie, hogy megértesse magát?

– Mártha, - folytatá, - vér lesz közöttünk, még pedig franczia vér...

Kellerné asszonyság mereven ült a karszékén, lesüté a szemeit és nem mert a fiára tekinteni. Ujjainak reszketése, ajkainak vonaglása, minden arra vallott, hogy a szíve közel van a megrepedéshez.

Lauranay úr a kezeibe rejté arczát. A néném szemeiből a könyek peregtek elé.

– Azok, a kikhez én tartozom, Francziaország ellen fognak indulni, harczolni fognak azon ország ellen, a melyet én szeretek!... És ki tudja, nem leszek-e én is kénytelen rövid idő mulva hozzájok csatlakozni.

Nem fejezhette be a szavait. A melle zihált, csaknem megfojtotta a zokogás, a melyet csak emberfeletti erőfeszítéssel birt visszafojtani, mert egy férfinak nem illik sirni.

– Beszéljen, János, - mondá Lauranay kisasszony, - beszéljen, míg erőm van a szavait meghallgatni!

– Mártha, - felelé az ifjú, - ön tudja, mennyire szeretem... De ön franczia nő és nekem nincs jogom önt németté, Francziaországnak ellenségévé tennem.

– Én is szeretem önt János, - viszonzá Mártha kisasszony!... - és bármit hozzon a jövő, semmi se lesz képes megmásítani érzelmeimet... Szeretem önt és szeretni fogom örökké!

– Mártha! kiáltá János úr és az ifjú leány lábai elé borult, kedves Mártha! e szókat hallani öntől és mondhatni: Igen! holnap mint jegyesek megyünk a templomba... Holnap ön a nőm lesz és semmi se fog bennünket többé elválaszthatni egymástól!... Nem!... ez lehetetlen.

– János, mondá Lauranay úr, a mi ma lehetetlennek látszik...

– Később lehetséges lesz! - kiáltá János úr. - Úgy van! Lauranay úr!... Ez a gyülöletes háboru is véget fog érni valaha!... Akkor Mártha, újra fel fogom önt találni... és a férjévé lehetek, lelkiismereti furdalás nélkül!... Ah! mily borzasztóan szenvedek!

És a szerencsétlen ifjú, a ki e közben felkelt, úgy tántorgott, hogy csaknem lerogyott.

Mártha kisasszony odament hozzá és gyöngéd hangon így szólt:

– János, csak egy dolgot mondhatok önnek!... Bármikor találkozzunk is megint, ugyanaz leszek, a ki most vagyok... Felfogom azt az érzést, a mely önnek kötelességévé teszi, hogy így cselekedjék. Igen! látom, hogy e pillanatban áthidalhatlan mélység tátong köztünk!... De esküszöm önnek a mindenható Istenre, hogy senkié se leszek, ha az öné nem lehetek!

Kellerné asszonyság szenvedélyesen a karjai közé szorította Mártha kisasszonyt.

– Mártha, - mondá, - az, a mit a fiam cselekszik, még méltóbbá teszi őt hozzád! Igen... később... nem ebben az országban, a melyet bár elhagytam volna már, hanem Francziaországban... viszontlátandjuk egymást!... A leányom leszesz... az én igazi leányom!... És a te kedvedért a fiam meg fogja nekem bocsátani... hogy németnek született.

Kellerné asszonyság ezt oly kétségbeesett hangon mondá, hogy János úr félbeszakítá a szavait és odarohant hozzá:

– Anyám!... Anyám!... - kiáltá. - Én tennék neked szemrehányásokat?... Annyira elvetemült volnék, hogy...

– János, - viszonzá Mártha kisasszony, - az ön anyja az én anyám is!

Kellerné asszonyság feltárta a karjait és a keblére ölelte két gyermekét.

Ha az egybekelés nem történt is meg az emberek előtt, miután a jelen körülmények nem engedték meg, legalább megtörtént az Isten előtt. Most már csak az elutazás tárgyában kellett intézkedni.

Még ugyanaz este elhatároztatott végleg, hogy elhagyjuk Belzingent, Poroszországot, Németországot, a hol a hadizenet a francziák állását tarthatlanná tette. A per kérdése nem tartóztathatta többé vissza a Keller családot. Különben is kétségtelen volt, hogy az itélethozatal bizonytalan időre el fog napoltatni, azt lehetetlen bevárni.

Ezenfelül még határozatba ment, hogy Lauranay úr és kisasszony, valamint Irma az én kiséretemben visszatérjenek Francziaországba. E tekintetben nem volt helye a habozásnak, miután valamennyien francziák voltunk. A mi Kellerné asszonyságot és a fiát illette, az ildomosság azt követelte, hogy külföldön maradjanak a szerencsétlen háború befejezéseig. Francziaországban poroszokat találhattak volna azon esetre, ha a szövetségesek megszállják országunkat. Elhatározták tehát, hogy Németalföldön fogják bevárni az események fejlődését Magától értetődő dolog volt, hogy együtt utazunk el és csak a franczia határon fogunk egymástól elválni.

Előkészületeink még néhány napot igényeltek, következőleg az elindulás julius 2-ára tüzetett ki.