Akár azokról a sziklákról van szó, amelyeket a természet a talaj utolsó megrázkódtatásai után, a geológiai korszakokban egymásra halmozott, vagy emberkéz alkotta építményekről, amelyek fölött átsuhant az idő szele - a látvány körülbelül egyforma, amint néhány mérföld távolságból figyeljük. A terméskő és a faragott építőkő könnyűszerrel összetéveszthető. Messziről ugyanolyan színű, ugyanolyan alakú, falaikat a távlat ugyanúgy torzítja el, s egyforma a színárnyalatuk is a századok szürkés patinája alatt.

Így volt ez a várnál - más szóval a kárpáti várkastélynál is. Lehetetlen felismerni elmosódó alakját ezen az Orgall-fennsíkon, amelyet a kastély, a Vulkán-szorostól balra, valósággal megkoronáz. Egyáltalán nem emelkedik ki a hegyek hátteréből. Amit az ember őrtoronynak tartana, talán csak kőhalom. A néző azt hiszi, hogy bástyafal lőréseit látja, pedig ott talán csak sziklás gerinc van. Az egész összkép homályos, imbolygó, bizonytalan. Számos utazó ezért azt is állítja, hogy a kárpáti várkastély csupán a megye lakosságának képzeletében létezik. A legegyszerűbb mód erről megbizonyosodni az volna, hogy az ember megalkuszik egy vulkáni vagy veresdi vezetővel, felmegy a szorosba, felkapaszkodik a hátságra, s végigjárja ezeket a képződményeket. Csakhogy kalauzt találni itt még kevésbé könnyű, mint meglelni a várhoz vezető utat. A két Zsil e vidékén senki sem volna hajlandó - óriási díj fejében sem - a kárpáti kastélyhoz elvezetni az utast.

Bármint áll is a dolog, egy olyan távcső látómezejében, amely nagyobb teljesítményű és pontosabban irányítható, mint a most vásárolt silány műszer, ebből az ősi hajlékból a következőt lehetne észrevenni:

Nyolc-kilencszáz lábnyira a Vulkán-szoros mögött egy kúszónövények szövevényétől borított, homokkő színű erődfalat, amely négy-ötszáz ölnyi kerületben fut körbe, s követi a fennsík szintkülönbségeit: mindegyik végén egy-egy saroktornyot, a jobb oldalit pedig, ahol a híres bükkfa nőtt, még egy hegyes tetejű, karcsú, kiugró őrtoronyféle is koronázza; balra néhány, áttört támpillérekkel megtámasztott falsíkot, melyen egy kápolna harangtornya nyugszik, repedt harangját a heves szélviharok megkongatták, olykor a vidék népének nagy rémületére; végül a középen egy lőrésekkel ellátott, lapos tetejű, zömök őrtornyot, melyen három ólomrácsos ablaksor van, az első emeletet pedig körbefutó terasz övezi; a lapos tetőn hosszú fémrudat, rajta hűbérúri szélvitorla, amolyan rozsdalepte szélkakas ékeskedik, melyet a nemere legutóbbi rohama délkeleti irányban rögzített.

Mi rejtőzött e sok helyütt kitöredezett várfalon belül? Volt-e bármilyen lakható épület odabent? A felvonóhídon vagy az árokfolyosó-kapun be lehetett-e jutni? E kérdésekre jó néhány éve senki sem tud válaszolni. A kárpáti várkastély ugyan jobb állapotban volt, mint amilyennek látszott, valójában azonban ma már a babonával tetézett, ragályos rémület védelmezte, mint hajdanában a sugárágyúk, a bombavetők, a csatakígyók és a régmúlt századok egyéb tüzérségi szerszámai.

A kárpáti várkastély mégis megérdemelte volna, hogy a turisták és régiségkedvelők látogassák. Fekvése az Orgall-fennsík ormán kivételesen szép; az őrtorony legfelső, lapos tetejéről egészen a hegyek legszéléig nyílik kilátás. Hátul a szeszélyes nyúlványokat bocsátó, magas hegylánc hullámzik: ez Erdély határa. Elöl a kanyargós Vulkán-szoros tátong, a szomszédos tartományok közti egyetlen járható útvonal. A két Zsil völgyén túl Mezőlivádia, Lónya, Petrozsény, Petrilla községek emelkednek, amelyek a gazdag szénmedence kiaknázására szolgáló tárnák nyílásánál tömörülnek. Azután leghátul, csodálatosan egymásra torlódnak az erdős aljú, zöldellő oldalú, kopár csúcsú bércek, amelyeken a Retyezát és a Páring meredek csúcsai uralkodnak. Végül a Hátszegi-völgyön és a Maros folyásán túl az Erdélyi-érchegység ködpárába vesző, távoli körvonalai derengtek.

E katlan mélyén a talaj horpadása hajdan tavat alkotott, s ebbe ömlött a két Zsil, mielőtt utat talált a hegyláncon keresztül. Ez a horpadás most nem más, mint egyetlen szénbánya, hátrányaival és előnyeivel, a magas téglakémények elvegyülnek a nyárfák, a fenyők és a bükkök koronái közé: a feketés füst megmérgezi a hajdan gyümölcsfáktól és virágoktól illatozó levegőt. Abban a korban, amikor e történet játszódik, ez a bányavidék, bár az ipar vasmarka szorongatta, még nem veszített semmit természetes vadságából.

A kárpáti kastély a XII. vagy a XIII. századból származik. Akkoriban, a vezérek vagy a vajdák uralma alatt, a kolostorokat, a templomokat, a palotákat, a kastélyokat ugyanolyan gondosan megerősítették, akár a mezővárosokat vagy a falvakat. A hűbéruraknak és a parasztoknak egyaránt biztosítaniuk kellett magukat mindenféle támadás ellen. Ez a helyzet magyarázatot nyújt arra, hogy a vár ódon fala, bástyái és őrtornya miért keltik egy védelemre berendezkedett hűbéri építmény benyomását. Vajon mely építész emelte ezen a fennsíkon, ilyen magasan? Ezt nem tudni, és a merész művész neve ismeretlen, hacsak nem a román Manoli mester volt, akit olyan sokra tartanak a havasalföldi legendák, s aki Curtla de Arges-ben „Fekete Rudolf” híres várát emelte.

Ha az építész személye kétséges is, a kastélyt birtokló család egyáltalán nem az. A Gortz bárók emberemlékezet óta a vidék urai voltak. Belekeveredtek valamennyi háborúba, amely vérbe borította az erdélyi tartományokat; harcoltak a magyarok, a szászok, a székelyek ellen, nevük szerepel a „kantátákban”, a „dojnákban”, amelyek megörökítik a vészes időszakok emlékét; jelmondatuk a híres román közmondás volt: „Da pe mearte”, „Adj mindhalálig!” - és ők adtak, a függetlenség ügyéért ők vérüket ontották.

A XIX. század közepe táján az ősi Gortz család utolsó képviselője Rudolf báró volt. A kárpáti várkastélyban született, s kora ifjúságában egész családja sorra halt ki mellőle. Huszonkét esztendősen egyet maradt a világon. Övéi úgy hullottak évről évre, akár a százados bükkfa ágai, amelyhez a népi babona a kastély fennállását kapcsolta. Rokonok, sőt úgyszólván barátok híján vajon mit tehetett Rudolf báró, hogy kitöltse szabad idejét az egyhangú magánosság közepett, amelyet a halál teremtett körülötte? Milyen volt ízlése, milyenek ösztönei, hajlamai? Ilyesmiről nemigen tudtak nála, hacsak nem arról, hogy ellenállhatatlan szenvedély fűtötte a zene, főként kora nagy művészeinek éneke iránt. Egy napon aztán a már erősen rogyadozó kastélyt néhány vén szolga gondjára bízta, és eltűnt. Mint később ismeretessé vált, meglehetősen tekintélyes vagyonát annak szentelte, hogy végigjárja az európai énekművészet fő központjait, a német, francia, olasz színházakat, ahol kielégíthette telhetetlen műkedvelő szeszélyeit. Vajon különc volt-e, hogy ne mondjuk, rögeszmés? Fura életmódja okot ad arra, hogy ezt higgyük.

A szülőföld emléke mégis mély nyomot hagyott az ifjú Gortz báró szívében. Messzi külföldi bolyongásai alatt sem felejtette el erdélyi hazáját. Egyszer vissza is tért, hogy részt vegyen a román parasztok egyik elkeseredett lázadásában. Az ősi dákok ivadékait azonban legyőzték, s e vereség következtében hagyta el Rudolf báró végképp a kárpáti várkastélyt, amelynek egyes részei már omladoztak. A halál pedig hamarosan megfosztotta a várat utolsó szolgáitól, s az teljesen elhagyatottá vált. Ami pedig Gortz bárót illeti, róla az a hír járta, hogy egy híres betyárhoz csatlakozott, de aztán kettévált az útjuk.

A megye lakói körében azonban az a változat talált általános hitelre, hogy Rudolf báró elesett egy híres betyár és a fináncok összecsapása során. A hír alaptalan volt. Mivel azonban Gortz báró ettől fogva sohasem mutatkozott többé a várban, halálában senki sem kételkedett. De persze ésszerűbb dolog fenntartással fogadni a hiszékeny népség szóbeszédeit.

Az elhagyatott kastélyt kísértetek járják, látomások töltik be. Az élénk és tüzes képzelet hamarosan fantomokkal népesíti be, hazajáró lelkek jelennek meg, szellemek kísértenek az éjszakai órákban. Európa elmaradottabb, babonás vidékein még előfordul ilyesmi, és Erdély a babonás helyek között is az elsőség rangjára pályázhat.

Különben hogyan is vethette volna el Veresd falu a természetfölöttiben való hiedelmeket? Hiszen a pópa és a tanító - az előbbi a hívek vallási életének irányítója, az utóbbi a gyermekek nevelője - már csak azért is őszintén tanították ezeket a meséket, mivel ők maguk is feltétlenül hittek bennük. „Bizonyítékok alapján” állították, hogy a mezőn farkasemberek kószálnak, hogy a vámpírok, amelyeket vészjósló kiáltozásukról ludvérceknek is neveznek, embervért isznak, hogy a romok között „stafi”-k bolyonganak, és kárt tehetnek az emberben, ha esténként nem visz nekik ételt és italt. Vannak tündérek, „babá”-k, amelyeket kedden vagy pénteken kerülni kell, mert ez a hét két legrosszabb napja. Csak merészkedjék bárki a megye erdőségeibe. Ezek elvarázsolt erdők, „balauri”-k, óriási sárkányok rejtőznek bennük. Állkapcsukat egészen a felhőkig tátják. Meg hatalmas szárnyú „zmei”-k, amelyek elrabolják a királyi vérből való leányokat, sőt a legalacsonyabb származásúakat is, ha szépek! Íme látszólag egész sereg félelmetes szörny - de hol a jó szellem, amelyet a nép képzelete velük szembeállít? Egy van csak, a „serpi de casa”, a házi tűzhely kígyója, amely meghitten éldegél a kemence mögött, s amelynek üdvös befolyását a paraszt úgy vásárolhatja meg, ha friss tejjel táplálja.

Ha vár valaha is alkalmas lehetett arra, hogy menedékül szolgálja a román mondavilág alakjainak, vajon nem épp a kárpáti várkastély-e az? Ezen az elszigetelt fekvésű, és csak bal felől, a Vulkán-szoros irányából járható fennsíkon mi más tanyázhatott, mint sárkány, tündér, vámpír, esetleg a Gortz bárók néhány visszajáró családi kísértete is. Innen eredt a vár rossz híre, és mint mondták, teljes joggal. Senkinek eszébe sem jutott, hogy odamerészkedjék. A vár ragályos rémületet terjesztett maga körül, mint dögletes kigőzölgést az egészségtelen mocsár. Aki csak negyed mérföldre megközelítette, kockára tette életét ezen a földön és üdvösségét a túlvilágon. Mindezt betéve tudták a tanulók Hermod mester iskolájában.

Ez az állapot azonban csak addig tarthat, míg fennmarad a Gortz bárók ódon erődje, vagy legalábbis a kövei. És itt lépett közbe a legenda.

A legszavahihetőbb veresdiek szerint a vár léte a vén bükkfáétól függött, amelynek koronája a várfal jobb oldalán levő sarokbástya fölött meredezett.

Gortz Rudolf végleges távozása óta a falusiak - különösen Frik, a pásztor - megfigyelték, hogy ez a bükk minden esztendőben elveszíti egyik fő ágát. Tizennyolcat számoltak össze a fatörzs szétágazásánál; amikor Rudolf bárót utoljára látták az őrtorony lapos tetején, s most már csak három maradt a fán. Márpedig minden lehulló ág egy teljes évvel megrövidítette a vár életét. Az utolsó lehullása végső pusztulását okozná. És ekkor majd hiába keresnék az Orgall-fennsíkon a kárpáti várkastély maradványait.

Mindez valójában csak egyike volt a legendáknak, amelyek olyan könnyen szárnyra kelnek a nép képzeletében. Először is: valóban minden évben elhullatta egyik ágát a vén bükk? Ez egyáltalán nem volt bizonyos, bár Frik nem habozott ezt állítani: ő nem tévesztette szem elől a fát, miközben nyája a Zsil menti legelőkön tépegette a füvet. Bár Frik szavához férhetett kétség, mégis Veresd legutolsó parasztja, legelső tisztségviselője egyaránt bizonyosra vette, hogy a vár életéből csak három esztendő van hátra, mivel az „őrző bükk” már csupán három ágat számlál.

A pásztor tehát visszaindult a faluba, hogy megvigye a fontos hírt, amikor a messzelátó esete közbejött.

Fontos hír, valóban nagyon fontos hír! Füst jelent meg az őrtorony csúcsa fölött... Amit Frik a saját szemével nem vehetett észre, azt a házaló műszerével világosan látta... Egyáltalán nem holmi pára az, hanem füst, csak egybekeveredik a felhőkkel... Pedig a vár elhagyatott... Hosszú ideje senki sem haladt át az árokfolyosó kapuján, amely kétségtelenül zárva van, sem pedig a felvonóhídon, melyet bizonyára felhúztak. Ha lakik ott valaki, akkor csakis természetfölötti lény lehet... De vajon miért raktak volna tüzet a szellemek az őrtorony egyik helyiségében?...Valamelyik szobában ég, vagy a konyhában?... Ez aztán valóban megmagyarázhatatlan.

Frik sietve hajtotta állatait az istálló felé. Hangja hallatára kutyái lármásan zavarták a nyájat az emelkedő úton, amelynek porát lecsapta az este nedvessége.

A későn hazatérő parasztok sorra köszöntötték, amikor elmentek mellette, ő azonban alig viszonozta udvariasságukat; ez aztán valóban aggasztó volt, mert ha valaki el akarja kerülni a rontást, nem elég ráköszönnie a pásztorra, hanem annak viszonoznia is kell a köszöntést. Frik azonban riadt szemével, különös viselkedésével, kusza mozdulataival nemigen látszott erre hajlandónak. Ha juhainak felét farkasok és medvék ragadják el, akkor sem tűnhetett volna feldúltabbnak. Ugyan milyen rossz hírt hozhat?

Elsőnek Kolc bíró tudta meg. Mihelyt Frik megpillantotta, messziről odakiáltott:

– Tűz van a várban, bíró uram!

– Mit beszélsz, Frik?

– Csak azt, ami van.

– Megbolondultál?

Csakugyan, hogy támadhatott tűz a vén kőhalmazban? Éppúgy lehetett volna feltételezni, hogy a Negojt, a Kárpátok legmagasabb csúcsát lángok nyaldossák, az sem lett volna nagyobb képtelenség.

– Azt mondod, Frik? Azt mondod, hogy a vár ég? - ismételte Kolc bíró.

– Ha nem is ég, de füstölni füstöl.

– Valami pára lehet...

– Az bizony füst... Jöjjön, és nézze meg!

A falu főutcájának közepe felé indultak, a szoros vízmosásai fölé emelkedő töltés szélére, ahonnan jól lehetett látni a kastélyt.

Amint odaértek, Frik átnyújtotta a messzelátót Kolc bírónak.

Persze az éppoly kevéssé értett a műszer használatához, mint a pásztora.

– Mi ez? - kérdezte.

– Ezt a masinát két forintért vásároltam kegyelmednek, bíró uram, de biztosan négyet is megér!

– Kitől?

– Egy házalótól.

– És mivégre?

– Illessze a szeméhez, szegezze rá egyenest a várra, nézzen bele, és akkor meglátja.

A bíró a távcsövet a kastély felé irányította, és hosszasan vizsgálta.

Igen! Valóban füst szállt az őrtorony egyik kéményéből. Ebben a pillanatban a hegyoldalon kúszott fölfelé, mert a szellő eltérítette irányától.

– Füst! - ismételte elképedve a bíró.

Eközben csatlakozott hozzájuk Miriota és Deck Miklós, az erdész; ők néhány perccel ezelőtt értek haza.

– Mire szolgál ez? - kérdezte a fiatalember, s kezébe vette a messzelátót.

– Arra, hogy messzire lásson - felelte a pásztor.

– Tréfál, Frik?

– Annyira nem tréfálok, erdész úr, hogy alig egy órája felismertem, ahogy lefelé jött az úton, Veresdbe, és magácskát is...

Nem fejezte be a mondatát, Miriota elpirult, és szép szemét lesütötte. Pedig hát nem tilalmas dolog, hogy egy tisztességes lány a vőlegénye elébe menjen.

A lány és a fiatalember egymás után kézbe vette a nevezetes messzelátót, s a várra irányította.

Eközben féltucatnyi szomszéd csődült oda a töltésre megérdeklődni, hogy mi történt, majd sorjában kipróbálták a műszert.

– Füst! Füst van a várban! - mondta egyik.

– Talán ménkű csapott az őrtoronyba? - jegyezte meg egy másik.

– Dörgött az ég? - kérdezte Friktől Kolc mester.

– Egyszer se, egy hét óta - válaszolt a pásztor.

Ezek a derék emberek akkor sem döbbentek volna meg jobban, ha azt közlik velük, hogy a Retyezát csúcsán kráter nyílt, utat engedve a föld mélyén feszülő gőzöknek.