Ez a história nem fantasztikus, csupán romantikus. Vajon ebből arra kell-e következtetni, hogy nem igaz, mivel valószínűtlen? Ez tévedés volna. Olyan időket élünk, amikor minden megtörténhet - szinte jogunk van azt mondani, hogy már minden meg is történt. Ha elbeszélésünk ma egyáltalán nem valószínű, holnap az lehet, azon tudományos lehetőségek révén, amelyeket a jövő tartogat, és senki sem merné a legendák közé sorolni. Különben is e gyakorlatias és pozitív XIX. század alkonyán már nem születnek legendák, sem Bretagne-ban, a zord korriganos vidékén, sem Skótországban, a brownie-k és a gnómok földjén, sem Norvégiában, az ázok, elfek, tündérek és valkűrök hazájában, sőt még Erdélyben sem, ahol a Kárpátok oly természetes keretként kínálkoznak bármiféle szellemidézéshez. Mégis meg kell jegyezni, hogy az erdélyi lakosság még nagyon ragaszkodik a régmúlt századok babonáihoz.

Európa e szélső tartományait leírta De Gérando, Elisée Reclus pedig meglátogatta. De egyikük sem szólt semmit arról a különös históriáról, amelyre ez a regény épül. Tudomásuk volt-e róla? Talán igen, de bizonyára nem akartak hitelt adni neki. Ez sajnálatos, mivel az egyik a krónikás pontosságával mesélte volna el, a másik pedig az útleírásait jellemző ösztönös költészettel.

Minthogy sem az egyik, sem a másik nem tette, most én kísérlem meg elmondani helyettük.

Ez év május 29-én egy pásztor őrizte a nyáját a Retyezát lábánál zöldellő fennsík szélén; ez a hegy egyenes törzsű fákkal szegélyezett, és gondosan művelt földekben bővelkedő termékeny völgy fölött emelkedik. A magas, fedetlen, nyílt fennsíkot télen úgy leborotválja a nemere, nyugati-északnyugati szél, akár a borbély kése. Ilyenkor azt mondják róla a vidéken, hogy meg van borotválva - mégpedig olyankor egészen simára.

Ennek a pásztornak az öltözetében nem volt semmi árkádiai, sem a viselkedésében semmi bukolikus. Nem volt Daphnisz, Amüntász, Titürosz, Lükidász vagy Meliboiosz. Otromba facipőbe bújtatott lába előtt egyáltalán nem a Lignon csörgedezett, hanem a havasalföldi Zsil, melynek friss és pásztori vize méltó lett volna arra, hogy a Astrea regényének tekervényes kanyarulatain csordogáljon végig.

Frik, a veresdi Frik - ez volt az egyszerű pásztor neve - éppoly gondozatlan külsejű volt, akár állatai. Ugyanabban a faluszéli odúban élt, ahol juhai és disznói tanyáztak.

A nyáj tehát az említett Frik felügyelete alatt legelt. A pásztor most egy füves buckán feküdt, fél szemmel aludt, a másikkal éberen figyelt, nagy pipája a szájában. Olykor füttyentett a kutyáinak, ha valamelyik birka elkalandozott a legelőről. Ha belefújt kürtjébe, hangját sokszorosan visszaverték a hegyek.

Délután négy óra volt. A nap hanyatlani kezdett. Keleten néhány hegy csúcsa derengett, de lábuk már belemerült a lebegő párába. Délnyugat felől, a hegylánc két hasadékán keresztül, két ferde napsugárnyaláb hatolt be, mint a félig nyitott ajtón beszűrődő fénysugár.

Ez a hegyrendszer Erdély legzordabb részéhez tartozott, amelyet a Hunyad megye elnevezéssel jelölnek.

Erdély az Osztrák-Magyar Monarchia érdekes darabkája. Maga e név magyarul „erdővidék”-et jelent, északnyugaton Magyarország, délen Havasalföld, keleten Moldva határolja. Területe hatvanezer négyzetkilométer, vagyis hatmillió hektár - körülbelül Franciaország egykilenced része -, amolyan Svájc-féle, csak felével nagyobb a helvét földnél, de lakossága nem több. Erdélyt, a szépen művelt fennsíkok, dús legelők, szeszélyes futású völgyek és égbe nyúló csúcsok földjét a Kárpátok eruptív eredetű elágazásai csíkozzák, és számos folyóvíz barázdálja, ezek azután a Tiszát és a büszke Dunát duzzasztják, s ennek Vaskapu nevű szurdoka - néhány mérfölddel délebbre - a Balkán hegység szorosát zárja le Magyarország és az oszmán birodalom határán.

Ilyen a dákoknak ez a régi országa, melyet időszámításunk első évszázadában Traianus meghódított. Függetlensége, amelyet Zápolya János és utódai idején, egész 1699-ig élvezett, véget ért I. Lipóttal; ő ezt a területet Ausztriához csatolta. De bármilyen volt is politikai alkotmánya, Erdély különböző népfajok közös lakóhelye maradt, amelyek egymás mellett éltek itt, de nem olvadtak össze - a románok, a magyarok, a cigányok, a székelyek és a szászok is, akiket az idő és a körülmények végül majd „elmagyarosítanak”, az erdélyi egység javára.

Vajon melyik népfajhoz tartozott Frik pásztor? A régi dákok elkorcsosult ivadéka volt? Erről nehezen lehetett volna nyilatkozni borzas haja, piszkos arca, torzonborz szakálla, sűrű szemöldöke - két vöröses szőrű kefe - meg zöldeskék szeme láttán, amelynek nedves könnyzacskóját öreges karika vette körül. Hatvanöt éves lévén legalább ennyinek lehetett tartani. De magas, szikár volt, szálegyenes a sárga subájában, amelynél csak a mellkasa bozontosabb, és egy festő sem átallotta volna lekapni a körvonalait, amint szalmacsutakra formázó gyékénykalapjában, hollócsőr alakú botjára támaszkodva, mozdulatlanul állt, akár a szikla.

Amikor a napsugarak behatoltak a nyugati hasadékon, Frik megfordult; majd kezéből látcsövet formált - ahogy szócsövet csinál az ember, hogy messziről is hallják -, és kutatóan meredt a messzeségbe.

A látóhatár derült csíkján, jó néhány mérföldre, de a távolságtól igencsak összezsugorodva, egy vár körvonalai rajzolódtak ki. Az ódon kastély a Vulkán-szoros elszigetelt hegyhátán, egy Orgall nevű fennsík felső részén helyezkedett el. A ragyogó napfény villódzása közepett körvonalai olyan élesen rajzolódtak ki, mint a sztereoszkopikus képeken. De a pásztornak is ugyancsak éles szeme lehetett, ha képes volt bármilyen részletet megkülönböztetni a távoli tömegen.

Egyszerre csak fejét csóválva felkiáltott:

– Vén kastély!... Vén vár... Hiába terpeszkedsz azon a szirten!... Még három év, és akkor véged, mert a bükkfádnak már csak három ága van!

Ez a bükkfa a vár egyik bástyájának a legszélén állt, és feketén simult az ég mezejéhez, mint valami finom papírkivágás, és olyan messziről aligha láthatta volna bárki más, Friket kivéve. A pásztor szavait a kastély legendája sugallta; erről majd később, a maga idejében magyarázattal szolgálunk.

– Igen! - ismételte Frik - három ága... Tegnap még négy volt, de a negyedik ma éjszaka letört... Csak a csonkja maradt... Már csak hármat látok. Ott a szétágazásnál... Csak hármat, vén vár... csak hármat!

Amikor valaki eszményi oldaláról vizsgál egy pásztort, képzelete szívesen varázsolja ábrándos és szemlélődő lénnyé, aki a bolygókkal tárgyal, a csillagokkal társalog, olvasni tud az égen. Valójában többnyire együgyű és faragatlan tuskó, de az általános hiszékenység mégis könnyűszerrel ruházza fel természetfölötti képességgel; ért a rontáshoz; kedve szerint idéz fel rontó erőket, és hárítja az emberekre és állatokra - ami ez esetben egy és ugyanaz; gyógyító porokat árul; bájitalt és varázsigéket vásárolnak tőle. Vajon nem teszi-e még a barázdákat is terméketlenné, elvarázsolt köveket dobálva közéjük, vagy juhokat meddővé, pusztán a bal szeme pillantásával? Ezek a babonák mindenkor, minden országban léteznek. Még a legcivilizáltabb vidékeken sem lehet elmenni egy pásztor mellett anélkül, hogy az ember néhány baráti szót, sokatmondó köszönést ne intézzen hozzá, s „pásztor” néven üdvözölje, amihez az ragaszkodik. A kalapemelés elhárítja a gonosz igézetet, és az erdélyi utakon ezt éppoly kevéssé mellőzik, mint másutt.

Friket boszorkánymesternek és fantasztikus szellemek idézőjének tartották. Egyesek szerint vámpírok és boszorkányok engedelmeskedtek neki; mások szerint sötét éjszakákon - a hold utolsó negyedekor - látni lehetett őt, akár más vidékeken a nagy varázslót, amint a malmok zsilipjén lovagol, s a farkasokkal beszélget vagy a csillagokról ábrándozik.

A pásztor pedig hagyta, hadd beszéljenek, és hasznot húzott belőle. Igézőszereket és ellenszereket árult. De - meg kell jegyezni - maga éppoly hiszékeny volt, mint vásárlói; nem hitt ugyan a saját varázslataiban, a vidéken keringő legendáknak azonban ő is hitelt adott.

Nem lehet csodálkozni tehát, hogy az iménti jóslatot vonta le a vén várkastély közeli eltűnéséről, a három ágúvá csonkult bükkfa láttán, és azon sem, hogy sietett a rossz hírrel Veresdre.

Teli tüdőből belefújt hosszú, fehér fakürtjébe, és elindult nyájával visszafelé a faluba. Kutyái követték és terelték az állatokat - a két harapós és vad korcs kuvasz inkább a juhok széttépésére, mintsem megőrzésére látszott alkalmasnak. Vagy száz juh volt a nyájban, közöttük egy tucatnyi egyéves bárány, a többi pedig három- és négyesztendős, vagyis négy- és hatfogú.

A nyáj Kolc veresdi bíróé volt, aki a községnek jókora összeget fizetett a legeltetésért, és nagyra becsülte juhászát, Friket; tudta róla, hogy nagyon ügyes a nyírásban, és jól ért a betegségek, a szájpenész, a görvélykór, a kergekór, a májmétely s ficam, a patafájás, a lábvég-gyulladás és egyéb juhnyavalyák gyógyításához.

A nyáj sűrű tömegben ballagott, legelöl a vezérürü, s a kolomp szüntelenül szólt a bégetés közepette.

A legelőt elhagyva Frik a tágas mezők szegélyén haladó széles ösvényre tért. Itt igen magas szárú, nagyon hosszú kalászú búza hullámzott; néhány kukoricatábla is húzódott erre. Az út fenyves szélén vezetett, az erdei- és jegenyefenyők alja hűs és sötét volt. Lejjebb a Zsil fényes habjai siklottak, vizét tisztára szűrte a mederfenék kavicsa, hátán pedig a fentebbi fűrésztelepekről bedobott farönkök úsztak.

A kutyák és a juhok megálltak a folyó jobb partján, és mohón inni kezdtek a magas partról, megrezgetve a sűrű nádast.

Veresd innen már csak három puskalövésnyire esett, a sűrű füzesen túl, amely egészséges fákból állt, nem pedig olyasféle csenevész, alsó ágaiktól megfosztott törzsekből, amelyek néhány lábbal gyökereik fölött elsatnyulnak. Ez a füzes egészen a Vulkán-hágó lejtőig terjedt, a hasonló nevű falu pedig a Kopasz-hegy oldalán levő kiugráson terült el.

A vidék már kihalt volt ilyenkor. A mezei munkából napszálltakor visszatérnek otthonukba az emberek, és Frik útközben senkit sem üdvözölhetett. Ahogy nyája szomját oltotta, a völgy hajlatai felé vette útját - ekkor azonban a Zsil kanyarulatánál, vagy ötven lépéssel lejjebb, egy ember bukkant fel.

– Hé, barátom! - kiáltotta a pásztornak.

Olyasféle vándorárus volt, akik a megye vásárait járják. A városokban, a mezővárosokban, sőt még a legszerényebb falvakban is találkozni lehet velük. Nem jönnek zavarba, ha meg akarják értetni magukat: minden nyelven beszélnek. Vajon ez olasz, szász vagy román lehetett-e? Ezt bizony senki sem tudta volna megmondani. De az bizonyos, hogy zsidó volt, magas, sovány férfi, sasorrú, hegyes szakállú, domború homlokú, igen élénk szemű.

Ez a házaló messzelátót, hőmérőt, barométert és kis órákat árult. Ami nem fért bele az erős vállszíjon lógó batyujába, a nyakában és az övén csüngött: valóságos csecsebecsereklám volt, holmi két lábon járó kirakat.

Az árus valószínűleg tiszteletet és talán üdvös félelmet is érzett, már amilyet a pásztorok szoktak kiváltani. Mindjárt kezet is szorított Frikkel. Azután megkérdezte románul - ez a nyelv a latin és a szláv keveréke -, de idegenes kiejtéssel:

– Jól vagyunk, barátom?

– Igen... már amilyen az idő - felelte Frik.

– Akkor ma jól van, mert szép az idő.

– De holnap már esni fog.

– Esni fog?!... - kiáltott fel a házaló. - Hát errefelé felhő nélkül is elered az eső?

– Ma éjjel felhők jönnek... odaátrul... a hegység komiszabbik feléről.

– Miből látja ezt?

– A juhaim gyapjából. Olyan érdes és száraz, akár a cserzett bőr.

– Az bizony baj azoknak, akik az országutakat róják...

– És jó azoknak, akik otthon őrzik a házuk ajtaját.

– Ehhez ház is kell, pásztor.

– Vannak gyermekei? - kérdezte Frik.

– Nincsenek.

– Házas?

– Nem.

Errefelé szokás ilyesmiről érdeklődni, ha két ember találkozik. Frik így folytatta:

– Honnan jön, kalmár uram?

– Nagyszebenből.

Nagyszeben Erdély egyik legfontosabb városkája. Onnan az utas nyugatra fordulva a Zsil völgyébe ér, amely egészen Petrozsényig ereszkedik alá.

– És hová megy?

– Kolozsvárra.

Aki Kolozsvárra akar eljutni, annak csupán fölfelé kell tartani a Maros völgyében; majd Gyulafehérváron keresztül, a Bihar-hegység első nyúlványait követve lehet elérni a megye székhelyét. Legfeljebb százötven kilométeres út.

Ezek a hőmérő-, barométer- és limlomárusok mindig különleges, titokzatos lénynek látszanak, s kissé szokatlan módon viselkednek. Ez a foglalkozásukból ered. Ugyanis az időt árulják, mindenféle formában: a most pergő időt, a mai és a holnapi időjárást, miként más házalók a kosarat, kötött ruhát vagy pamutkelmét. Azt mondhatnánk, hogy ezek a Saturnus és Társa cég kereskedelmi utazói, amelynek cégére az arany homokóra lehetne. Kétségtelenül ilyen hatást tett a házaló zsidó is Frikre, aki némi csodálkozással nézegette a kirakatát; e tárgyak újak voltak számára, azt sem tudta, mire valók.

– Hé, kalmár uram! - kérdezte, és kinyújtotta a karját. - Mire való ez a kacat, amely úgy csattog az övében, akár egy akasztott vénember csontja?

– Ezek értékes holmik - felelte az árus -, és mindenkinek nagyon hasznosak.

– Mindenkinek! - kiáltott fel Erik, és sokatmondóan hunyorított. Még a pásztornak is?

– Még annak is.

– Hát ez a masina?

– Ez a masina - válaszolt a kereskedő, és egy hőmérőt táncoltatott a keze között - közli, hogy meleg van-e vagy hideg.

– Eh, barátom! Hiszen ezt úgyis tudom, mikor izzadok ingben, vagy vacogok a subámban is.

Ez kétségtelenül elég egy pásztor számára, aki nemigen törődik a tudomány miértjeivel.

– Hát ez a nagy vacak azzal a mutatóval? - folytatta Frik, és egy aneroid barométerre mutatott.

– Ez egyáltalán nem vacak, hanem olyan eszköz, amely megmondja, hogy holnap szép idő lesz-e, vagy esik...

– Igazán?

– Igazán.

– Pompás! - vágott vissza Frik. - Nekem aztán nem kéne, még ha csak egy krajcárba kerülne is. Hiszen ha csak elnézem a hegyek között vonuló vagy a legmagasabb csúcsok fölött vágtató felhőket - nem tudom-e az időt már egy teljes nappal előbb. Nézze csak azt a ködöt! Szinte a földből száll fel... Nos hát, én megmondom, hogy holnap abból eső lesz.

Frik pásztor, az időjárás nagy megfigyelője, valóban meglehetett barométer nélkül.

– Akkor azt már nem is kérdezem, hogy órára szüksége van-e - folytatta a házaló.

– Órára?... Van nekem egy, amely magától jár, és a fejem fölött lebeg. A nap, odafönt. Látja, barátom, amikor az megáll a Roduk csúcs fölött, akkor dél van, amikor pedig az Egelt hasadékán keresztül néz ki, akkor este hat óra. Ezt a juhaim éppoly jól tudják, mint jómagam, a kutyáim pedig, akár a juhaim. Tartsa meg hát a limlomjait.

– Nohát - folytatta a házaló, ha nem volnának más vásárlóim, pásztorokból nehezen tudnék meggazdagodni! Tehát semmire sincs szüksége?

– Az égvilágon semmire.

Ez az egész olcsó portéka különben mind meglehetősen közepes készítmény volt, a légsúlymérők nem mutatták pontosan a változékony vagy az állandó szép időt, az órák mutatói túlságosan hosszú órákat vagy nagyon is rövid perceket jeleztek - egyszóval csupa vásári holmi. A pásztor talán sejtette ezt, s nemigen hajlott rá, hogy vevőnek csapjon fel. Mégis, amikor már-már a kezébe vette a botját, hirtelen megrázott egy csőfélét, amely a házaló hevederén lógott, s megkérdezte:

– Hát ez a lyukas vas itt mire való?

– Ez nem lyukas vas.

– Akkor mordály?

A pásztor ezen afféle kiöblösödő ócska pisztolyt értett.

– Nem - felelte a házaló -, messzelátó.

Közönséges távcső volt, amely ötszörös-hatszorosra nagyítja meg a tárgyakat, vagyis éppen annyival hozza közelebb. Frik lekapcsolta a szerszámot, nézegette, tapogatta, ide-oda forgatta, hengereit egymásba csúsztatta.

Azután fejét csóválta.

– Messzelátó? - kérdezte.

– Igen, mégpedig a javából. Alaposan meghosszabbítja a látását.

– Ó, nekem jó a szemem, barátom. Amikor tiszta az idő, a legutolsó sziklákat is látom egészen a Retyezát csúcsáig, a legutolsó fákat is a Vulkán-szoros mélyén.

– És nem is hunyorog?

– Nem is hunyorgok. A harmat teszi ezt, amikor estétől reggelig szabad ég alatt hálok. Ez aztán derekasan kitisztítja az ember látókáját.

– Hogyhogy... a harmat? - csodálkozott a házaló. - Hiszen az inkább megvakít.

– De nem a pásztort.

– Ám legyen! De ha jó is a szeme, az enyém még jobb, amikor a messzelátót ráillesztem.

– Szeretném látni.

– Hát lássa úgy, hogy a saját szemét illeszti oda...

– Az enyémet?

– Próbálja meg.

– És nem kerül semmibe? - kérdezte Frik, aki természettől fogva igen bizalmatlan volt.

– Semmibe... hacsak rá nem szánja magát, hogy megveszi tőlem ezt a masinát.

Frik, miután e tekintetben teljesen megnyugodott, fogta a messzelátót, amelynek csöveit a házaló beigazította. A pásztor lehunyta bal szemét, és a szemlencsét a jobb szemére tapasztotta.

Legelőször a Vulkán-szoros felé nézett, s felfelé haladt a Kopaszhegy irányában. Ezután leengedte a szerszámot, és Veresd falura szegezte.

– Ej, ej! Hát mégis igaz... - mondta. - Messzebbre lát, mint a szemem... Ott a főutca... Felismertem az embereket... Lám, Deck Miklós, az erdész, ott jön vissza a körútjáról, hátán a bőrtáskája, vállán a puskája...

– Hiszen megmondtam! - jegyezte meg a házaló.

– Igen... igen... valóban Miklós! - folytatta a pásztor. - És ki az a lány, aki kilép Kolc bíró házából, vörös szoknyában meg fekete pruszlikban, mintha elébe akarna menni?

– Nézze csak jól, és ugyanúgy ráismer a lányra is, mint a legényre...

– Hát igen!... Miriota... a szép Miriota!... Ó, a szerelmesek... a szerelmesek!... Most aztán vigyázzatok, mert én itt tartalak titeket a cső hegyén, egyetlen szót se szalasztok el!

– Nos, mit szól a masinámhoz?

– Ej, ej... hát hogy messzire lehet látni vele!

Mivel Friknek eddig sohasem volt módja távcsövön keresztül nézni, Veresd joggal megérdemelte, hogy Hunyad megye legelmaradottabb falvai közé sorolják. És az is volt, mint hamarosan látni fogjuk.

– Rajta, pásztor - folytatta az árus -, mustráljon csak még vele... és messzebbre Veresdnél... A falu túlságosan közel van hozzánk... Nézzen túl rajta, sokkal tovább, ha mondom!

– És az se kerül többe?

– Az se.

– Jól van!... Akkor a Zsil mentén keresgélek!... Igen... Ott a livádiai harangtorony... Megismerem a keresztjéről, az egyik ága csonka... Távolabb, a völgyben, a fenyők között pedig látom a petrozsénni templomtornyot a bádogkakasával, a csőre nyitva van, mintha a csibéit hívogatná!... Meg odaát az a torony, amelyik a fák között meredezik... Ez biztosan a petrillai torony. De most jut eszembe, várjon csak, kalmár uram, ha még ez is ugyanannyiba kerül...

– Ugyanannyiba.

Frik az Orgall-fennsík felé fordult; azután a messzelátó hegyével végigkövette a Kopasz-hegy oldalán sötétlő erdők függönyét, és a tárgylencse látómezejében megjelentek a vár távoli körvonalai.

– Igen! - kiáltott fel. - A negyedik ág a földön hever... Jól láttam! És senki se megy oda felvenni, hogy szép Szent Iván-éji tüzet rakjon belőle... Senki, bizony... még én sem!... Az ember kockára tenné a testét-lelkét... De annyi baj legyen... Van valaki, aki érti a módját, hogy ezen az éjszakán bedobja a pokoli tűzbe... A Csort!

Csortnak nevezik az ördögöt ezen a vidéken, amikor beszélgetés közben felidézik.

A házaló talán éppen magyarázatot akart volna kérni e szavakra, melyek érthetetlennek tűntek a nem veresdiek számára - ekkor azonban Frik, rémülettel vegyes meglepetéssel, így kiáltott fel:

– De micsoda pára száll fel az őrtoronyból?... Valóban köd van?... Azt lehetne hinni, hogy füst... De hát ez lehetetlen!... A várkastély kéményei már sok-sok év óta nem füstölnek!

– Ha füstöt lát odaát, pásztor, akkor az füst.

– Nem... házaló barátom, nem! A maga masinájának az üvege homályos.

– Törölje meg!

– És ha megtörlöm...

Frik megfordította a távcsövet, subája ujjával megdörzsölte az üveget, és újra a szeméhez tette.

Valóban füst kígyózott az őrtorony csúcsán. Egyenesen szállt fel a szélcsendes levegőben, a magasban egybekeveredett párával.

A pásztor mozdulatlanul állt, s egyetlen szót sem szólt többé. Egész figyelme a várra összpontosult, amelyet az emelkedő árnyék lassan elborított az Orgall-fennsík szintjéig.

Frik hirtelen leeresztette a messzelátót, és a subája alatt lógó tarisznyához nyúlt.

– Mit kóstál a masinája? - kérdezte.

– Másfél forint - válaszolt a házaló.

Még egy forintért is odaadta volna a távcsövet, ha Frik a legcsekélyebb alkudozási szándékot tanúsítja. De a pásztor meg sem moccant. Szemlátomást az éppoly hirtelen, mint megmagyarázhatatlan döbbenet hatása alatt kezét tarisznyája legmélyére dugta, és előszedte a pénzt.

– Saját magának veszi a messzelátót? - kérdezte a házaló.

– Nem... a gazdámnak, Kolc bírónak.

– Hát akkor majd ő megtéríti...

– Igen... a két forintot, amit nekem kóstált...

– Hogyhogy... két forintot?

– Hát persze!... No, akkor jó estét, barátom!

– Jó estét, pásztor!

Frik füttyentett a kutyáinak, elindította a nyáját, és gyorsan továbbindult Veresd felé.

A kereskedő utánanézett, s megcsóválta a fejét, mintha bolonddal lett volna dolga.

– Ha ezt tudom - dünnyögte -, drágábbra tartom a távcsövemet!

Azután megigazította övén és vállán a kirakatot, és a Zsil jobb partja mentén lefelé haladva, Gyulafehérvár felé vette útját. Hová igyekszik? Nem fontos. Éppen csak felbukkant ebben a történetben. Többé úgysem találkozunk vele.