ISMERKEDÉS

Mire fölkelt a nap, minden szárazföld eltűnt a láthatárról. A derült égen egy felhő sem mutatkozott, a nap szabadon szórhatta sugarait a tenger tág körére. Csodálatos volt az idő, s mintha maga is részt kívánna a természet mámorából, a hajó vígan suhant előre, baráti birkózásban gyűrve maga alá a friss északnyugati szél hajtotta rövid, kemény hullámokat.

Amikor a kormányos a hatórai váltásra kongatott, Pip kapitány, aki egész éjszaka fent volt, lejött a parancsnoki hídról és átadta a szolgálatot a másodkapitánynak.

– Nyugatnak előre, Fliship¹ úr - szólt.

– Értettem, kapitány úr - felelt a másodkapitány, majd fölment a hídra és kiadta a parancsot:

– Baloldaliak mossák le a fedélzetet!

A kapitány még nem vonult vissza egyből a szobájába, hanem magabiztos, nyugodt tekintettel szemlekörutat tartott a hajóján.

Előrement az előbástyához, s az orrtőke fölé kihajolva figyelte, hogyan birkózik meg a hajó a hullámokkal. Azután hátrament és hosszasan szemlélte a nyomdokvizet. Innen a gépháztető felé vette az útját, s gondterhelten hallgatta a mozgó tengelyek és dugattyúk zörömbölését.

Már éppen továbblépett volna, amikor a tátongó mélységből egy sávos tányérsapka tűnt föl. Bishop úr, a főgépész jött föl a fedélzetre, hogy friss reggeli levegőt szívjon.

A két tiszt kezet szorított. Csöndben álltak egymással szemben, míg a kapitány kérdő pillantást vetett a mélybe, ahol nagy zakatolással dolgoztak a gépek.

Bishop elértette a szótlan kérdést.

– Igen, parancsnok úr... valóban! - sóhajtott.

Ennél többet egy szót sem szólt. A kapitány azonban nyilván már amúgy is eleget tudott, mert nem is faggatta, csak látható elégedetlenséggel csóválta a fejét. Innentől kezdve a két tiszt közösen folytatta a kapitány által kezdett szemleutat.

Még nem ért véget a sétájuk, amikor Thompson is előjött és fölment a viharfedélzetre.

Addigra a másik oldalról már Robert is fölhágott ugyanoda.

– Hohó - kiáltott Thompson -, nahát, Morgand úr! Professzor úr, jól töltötte az éjszakát? Meg van elégedve kiváló kabinjával? Szép időnk van, nemde, professzor úr?

Robert ösztönösen hátranézett, hogy nem áll-e mögötte egy másik utas. A „professzor úr” megszólítás nyilván nem szólhat az ő szerény személyének.

De ezt nem volt érkezése megtárgyalni Thompsonnal, mert annak hirtelen elakadt a szava: gyors elhatározással lerohant a lépcsőn, és tovaiszkolt az alsó fedélzeten.

Robert körülnézett, de nem látott semmit, ami Thompsont ily hirtelen menekülésre késztethette volna. Csak két utas tűnt föl az imént az egyébként néptelen fedélzeten. Ettől a két utastól szállt volna Thompsonnak inába a bátorsága? Pedig nem voltak éppen ijesztőek. Sajátosnak és eredetinek már inkább lehetett volna mondani őket.

Ha egy franciának úgy hozza a sorsa, képes fölvenni más ország állampolgárságát, és újdonsült honfitársai nem találják hiteltelennek új minőségében - egy angol számára viszont már nehezebb ily módon átlényegülni. Albion fiain jobban szembetűnnek fajtájuk jegyei, egész lényüket mélyebben átjárja az angolság, semhogy másnak vélhetnénk őket, mint britnek.

Hogy mennyire helytálló ez a megfigyelés, azt az imént feltűnt és most Robert felé tartó két utas egyikének példája is ékesen bizonyíthatta. Nála angolabb bajosan lehetett volna valaki. Sőt, nagy angolnak is nevezhetnők, ha puszta testmagassággal is ki lehetne érdemelni ezt a minősítést. Magasságával csak soványsága vetekedhetett, nyilván azért, hogy testsúlya ne haladja meg azt, ami egy termetesebb férfinak kijár.

A hosszú testet hosszú lábszárak hordozták, s ezek hosszú lábfejekkel nehezedtek a földre, olyan határozottan, mintha minden egyes lépéssel ki akarnák sajátítani azt. Bármerre jár is egy angol, vajon nem kötelessége-e, hogy hazája lobogóját legalább jelképesen kitűzze minden földdarabra?

Az összbenyomást tekintve olyan volt ez az utas, akár egy vén fa. A fa görcseinek durva ízületei feleltek meg, amelyek a legkisebb mozdulatára is olyan nyikorgásba és nyekergésbe kezdtek, akár egy rosszul zsírozott gépezett fogaskerekei. Testében nyilván nem volt elég ízületi nedv, és a látszat azt sugallta, hogy a kedélyének is jót tett volna egy kis kenőanyag.

Bárki osztotta volna ezt a nézetet, aki talpától a feje búbjáig végigtekint a férfin. Először hosszú, pengevékony, szúrós orrán akadt meg a szem. E félelmetes orom két oldalán, a szempár szokásos helyén két kis széndarab parázslott, míg lejjebb, egy szűk vágatban egy szájat is fölfedezhettek a természeti törvények ismerői - s ez a száj némileg rosszmájúnak tűnt. Végezetül e képet lángvörös szőrzet keretezte: a fejtetőn gondosan lesimított, nyílegyenes választékkal kettéosztott haj, lejjebb pedig végeérhetetlenül alácsüggő, borús pofaszakáll. Nem kell nagy angoltudósnak lennünk, hogy megértsük a választék és a pofaszakáll jelentését: rend és merevség.

A férfi ábrázatát hegyek és völgyek tagolták. Isten, aki két kezével gyúrta az embereket, ezt az egyet nyilván öklével csapkodta formára. Az eredmény - ravaszság és rosszindulat, mogorvaság és merevség keveréke - siralmas lett volna, ha mindezen nem javít a férfi nyugodt és rendíthetetlen lelkének kisugárzása, mely bőségben áradt szét vulkáni hegyvidékhez hasonló vonásain.

Mert ez a fura úriember hihetetlenül egykedvű volt. Soha nem ragadtatta el magát, soha nem kapta el a hév, nem emelte föl a hangját: alig is tehette volna, hiszen egyféle hangszíne volt csupán, s akár némely zeneműben a makacs basszus, ezzel térítette vissza alaphangjukra a túl magasra csapó vitákat.

E gentleman nem volt egyedül a felső fedélzeten. Vezetett, jobban mondva vontatott egy két lábon járó erődítményt is, akkorát, mint saját maga, de emennek szélessége és vastagsága sem maradt el a magassága mögött: irdatlan, ám jóindulatú kolosszus.

A két utas odalépett Robert Morgand-hoz.

– Robert Morgand professzor úrral tarthatjuk szerencsénknek beszélni? - kérdezte az előbbi olyan hangon, mintha kavicsokat rágcsálna.

– Igen, uram - válaszolta gépiesen Robert.

– Aki idegenvezetőként és tolmácsként szolgál e hajó fedélzetén?

– Úgy van.

– Örvendek, professzor úr - állította jeges hangon az úriember, s közben gyönyörű vörös pofaszakállának csücskeit tekergette. - Én Saunders úr vagyok, e hajó utasa.

Robert könnyedén biccentett.

– Miután ekképp túlestünk a formaságokon, engedje meg, professzor úr, hogy bemutassam Van Piperboom² urat Rotterdamból, akinek láttán az imént az ön fölöttese, Thompson úr mintha különös zavarba jött volna.

Neve hallatára Van Piperboom úr kecsesen meghajolt.

Robert kissé meglepve pillantott beszélgetőtársára. Csakugyan, Thompson kereket oldott. De hogy egy utasa láttán esett volna zavarba? Különben is, milyen alapon tesz Saunders ilyen sajátos megjegyzést Thompson egy alkalmazottja előtt?

Saunders nem árulta el megjegyzése okát. Arca komor és zord maradt. Ha Robert jobban ismerte volna Saunders urat, akkor tudja: kissé kidugott nyelve azt jelzi, hogy megítélése szerint most valami különösen találót és szellemeset mondott.

– Van Piperboom úr - folytatta - a hollandon kívül semmilyen nyelven nem beszél, s már tűvé tette a hajót tolmács után. Ezt erről a kis kártyáról tudom, amellyel a bölcs Van Piperboom úr előrelátóan fölszerelkezett.

Azzal Saunders egy névjegyet vett elő, amelyen Robert ezt olvashatta:

VAN PIPERBOOM
tolmácsot keres.

ROTTERDAM

Piperboom nyilván úgy ítélte meg, hogy a névjegyre írt kérést élőszóval is érdemes megerősítenie, mert termetétől furcsa módon elütő, vékonyka hangon így szólalt meg:

- Inderdaad, mynheer, ik ken geen woord Engelsch...³

– Piperboom úrnak nincs szerencséje, uram - szólt közbe Robert. - Én sem tudok jobban hollandul, mint ön.

A tagbaszakadt utas csak folytatta:

- ...ach zal ik dikwyls uw raad inwinnen op die reis.⁴

Mondata végére nyájas biccentéssel és megnyerő mosollyal tett pontot.

– Hogyhogy! Ön nem tud hollandul? Ez itt talán nem önről szól? - kiáltott föl Saunders, zsebéből előbányászott egy papirost, és Robert elé tartotta.

Robert átvette a papírlapot. Utazásuk programját látta rajta, a plakátról már ismert részletekkel, és az első oldal alján említést nyert a tolmács is, de ekképp módosított szöveggel:

„Tolmácsként és idegenvezetőként szívesen bocsátja képességeit kedves utasaink rendelkezésére a Francia Egyetem professzora, aki minden nyelvet bír.”

Amikor Robert a mondat végére ért, Saundersra emelte a szemét, azután újból a papírra meredt, majd ismét fölnézett és körbetekintett, mintha a fedélzeten remélné megtalálni az érthetetlen tényállás magyarázatát. Ekkor látta meg Thompsont: a gépház fölé hajolt, és szemmel láthatóan nagyon lekötötte a tengelyek és dugattyúk működése.

Robert magára hagyta Saunderst és Piperboomot, odaszaladt Thompsonhoz, és elébe tartotta, sőt orra alá dugta az ominózus programot.

Thompson azonban már számított erre. Thompson mindig minden eshetőséggel számolt.

Robert fölemelt karja alá barátilag becsúsztatta a sajátját, és tapintatosan, de határozottan magával vonta a tolmácsot. Bárki azt hihette volna, hogy két jóbarát cserél eszmét semmiségekről.

Robert-t azonban ennyivel nem lehetett levenni a lábáról.

– Meg tudná magyarázni, uram, a programfüzete állításait? - csattant föl. - Mikor mondtam én önnek, hogy minden nyelven beszélek?

– Ugyan, drága uram - mosolyodott el finoman Thompson -, az üzlet az üzlet!

– Ez nem menti a hazugságát - vágott vissza Robert.

Thompson lenézően vállat volt. Hát számít egy hazugság ide vagy oda, ha reklámról van szó?

– No de kedves uram - folytatta sokat sejtető hangon -, mi bántja egyáltalán? Végül is ez a mondat, állíthatom, korántsem pontatlan. Talán nem francia ön? Talán nem professzor? Talán nem a Francia Egyetemen végezte tanulmányait, és nem attól kapta a diplomáit?

Thompson addig hallgatta saját szavait, addig ízlelgette következtetései erejét, hogy már maga is meggyőződött igazáról.

Robert-nak el is ment a kedve a hasztalan vitától.

– Hogyne, persze, igaza van - felelte gúnyosan -, és az is magától értetődik, hogy minden nyelvet bírok.

– Miért van úgy fönnakadva ezen a „minden nyelven”? - kiáltott föl Thompson. - Nyilván úgy kell érteni: „minden hasznos nyelven”. Valóban, a „hasznos” szó hogy, hogy nem, lemaradt. De miért kerít ennek, ha szabad így mondanom, ilyen nagy feneket?

Robert Piperboomra mutatott, aki Saunders társaságában távolról kísérte figyelemmel kettőjük jelenetét. Erre az érvre nem lehetett apelláta.

Thompson azonban másképp ítélhette meg, mert csupán szórakozottan pattintott az ujjaival, csücsörített, nemtörődöm módon füttyentett, majd fesztelenül sarkon fordult, és faképnél hagyta beszélgetőtársát.

Robert talán nem érte volna be ennyi magyarázattal, de egy új fejlemény egyszeriben másra terelte a gondolatait. A kabinfolyosóról egy utas lépett ki, és feléje tartott.

A szőke, karcsú, választékos és finom eleganciával öltözött férfiban volt valami, ami félreismerhetetlenül azt sugallta, hogy nem angol. Robert nem is lepődött meg, amikor amaz - örömére - az anyanyelvén szólította meg.

– Professzor úr - szólt a jókedvű, közlékeny jövevény -, úgy hallottam, hogy ön a hajó tolmácsa.

– Valóban, uram.

– Nos, mivel spanyol fenségterületre érve bizonyosan rá fogok szorulni a segítségére, ezért honfitársaként szeretném külön is az ön gyámsága alá helyezni magamat. Engedje hát meg, hogy bemutatkozzam: Roger de Sorgues, hadnagy a 4. vadászezrednél, betegszabadságon.

– Robert Morgand tolmács várja a parancsait, hadnagy úr.

A két francia elköszönt egymástól. Míg honfitársa a hajóorrba tartott, Robert visszaindult Saundershoz és a termetes hollandushoz, de hűlt helyüket találta: Saunders éppúgy kámforrá vált, mint a nyájas Piperboom.

Saunders időközben csakugyan odébbállt. Zavaró utastársától megszabadulva most már Pip kapitány körül settenkedett, mert nem hagyta nyugodni annak a viselkedése.

Meg kell hagyni, hogy Pip kapitány változatos különcségeknek hódolt, s ezek között volt egy egészen sajátos szokása is.

Akár öröm, akár bánat, akár más érzelem hullámzott a kebelében, a kapitány legtöbb embertársától eltérően nem osztotta meg mással az érzéseit. Mondhatni, nyakig gombolta lelkét, ajkát egy szó sem hagyta el. Előbb egy rejtélyes folyamatnak kellett lejátszódnia bensőjében, s csak azután ébredt föl benne a késztetés, hogy megnyíljon egy rokon lélek előtt. Tegyük hozzá, hogy nem is volt nehéz ilyenre találnia, hiszen az ő négylábú rokon lelke mindig ott loholt a sarkában.

E Tatárboc névre készségesen hallgató hű barátot majompincsinek is mondhatnánk, ha családfáját nem tarkította volna nagy számban más fajtájú eb. Bármi gondja támadt a kapitánynak, vagy bármi öröm érte, csak füttyentett Tatárbocnak, s máris kipróbált csatlósára bízhatta az alkalom sugallta gondolatait.

Ezen a reggelen a kapitánynak láthatóan nyomta valami a szívét. Alig vált el Bishoptól, máris megtorpant az előárboc tövében, és kurtán fölkiáltott:

– Tatárboc!

A minden parancsát leső rémes piszkossárga korcs, amely mindig a nyomában ügetett, tüstént előtte termett. Azzal komótosan lezökkent a hátsójára, és odaadó figyelemmel gazdájára függesztette értelmes tekintetét.

A pillanat azonban egyelőre nem érett meg a bizalmas közlésre, Pip kapitány még nem tudta kiönteni lelkét. Egy percig némán állt csak, a szemöldökét ráncolta, s ezzel kínos bizonytalanságban tartotta Tatárbocot.

Annyi bizonyos volt, hogy nem örömét, hanem gondját készül megosztani sorstársával. Fölmeredő bajsza, villámló tekintete, haragjában kancsalítani kezdő szeme már elárulta ezt lelke négylábú ismerőjének.

A kapitány vadul gyömködte orra hegyét, és csónakdarutól farkorlátig, farkorláttól csónakdaruig jártatta e villámló tekintetet. Azzal hevesen a tengerbe köpött, dobbantott a lábával, és Tatárbocra meredve dühödten fölkiáltott:

– Átverés, kedves uram, csalás és ámítás!

Tatárboc leverten hajtotta le kobakját.

– S ha az időjárás a bolondját járatná velünk? Nos, mester úr?

A kapitány hatásszünetet tartott, majd tovább facsargatta vétlen orra hegyét.

– Megmondom, drága uram: abból nagy kalamajka lenne!

Mivel gazdája bizalmas közlései sohasem tartottak soká, Tatárboc úgy vélte, hogy ezúttal is megúszta ennyivel, s most már megmoccanhat. A kapitány hangja azonban a helyéhez szögezte. A férfi most gúnyos nevetéssel a prospektus adatait idézte:

– „Pompás gőzös”, haha! „2500 tonnás”. Még hogy 2500 tonnás lenne ez a bárka?

Tőle két lépésre síri hang hallatszott:

– Vacak kis tonnácskák, parancsnok úr!

A kapitány ügyet sem vetett a közbeszólásra.

– És „3000 lóerős” - folytatta. - Micsoda nagyzolás, uram!

– Méghogy 3000 lovacska, parancsnok úr, talán póni! - szólt az iménti hang.

Mondandója végére érve, a kapitány ezúttal hajlandó volt meghallani a vakmerő közbeszólót. Mérges pillantást vetett rá, majd továbbindult. Négylábú bizalmasa már visszazökkent kutyaszerepébe, s nem tágított gazdája nyomából.

A távolodó Pip kapitány láttán Saunderst - hisz ő volt az arcátlan közbeszóló - nagy vidámság fogta el, mely másképp nyilvánult meg, mint közönséges embernél szokás. Rázkódott széles jókedvében, recsegtek-ropogtak az ízületei.

A reggeli után a fedélzeten kezdtek föltünedezni az utasok: egyesek sétálgattak, mások kis csoportokban üldögélve beszélgettek.

A társalgók egy három fős csoportja hamarosan fölkeltette Robert figyelmét. Távolabb, a fedélzet elején ültek, köztük két nő. Az egyik hölgy a Times legfrissebb számát olvasta: hősünk a tegnapi bájos tüneményre, fülkeszomszédjára ismert benne.

Férjnél van vagy özvegy? Csak annyi bizonyos, hogy asszony, méghozzá huszonkét-huszonhárom éves. Robert-nak tegnap sem káprázott a szeme: a hölgy nappal is éppoly bájos volt, mint este, lámpafényben.

A másik nő, egy tizenkilenc-húsz éves lány, annyira hasonlított rá, hogy nem is lehetett más, mint a húga.

A csoport harmadik tagja már az első pillantásra taszította Robert-t. Az alacsony, sovány, konya bajszú, görbe orrú alak fürkész pillantását nem lehetett elkapni: Robert mindenestül ellenszenvesnek ítélte.

„No de minek izgassam magam miatta?” - gondolta.

Egyelőre mégsem sikerült másra irányítania a figyelmét. Az ellenszenves alak láttán akaratlanul is eszébe jutott az a türelmetlen dohányos, aki miatt tegnap idejekorán vonult vissza a kajütjébe.

„Féltékeny férj lehet a fickó” - vont vállat Robert.

A reggel óta egyre hűvösödő szél épp e pillanatban erősödött föl. Egy heves széllökés kiragadta az ifjú hölgy kezéből az újságját, és villámsebesen a tenger irányába sodorta. Robert a nyomába eredt, és a legutolsó pillanatban sikerült is elcsípnie a szökevény lapot. Sietve visszaszolgáltatta bájos fülkeszomszédjának, aki elragadó mosollyal mondott köszönetet.

A kis szívesség után Robert már tapintatosan visszahúzódott volna, amikor Thompson lépett színre. Mit „lépett”? Inkább berobbant.

– Bravó, professzor, úr, bravó! - kiáltott föl. - Lindsay asszony, Clarck kisasszony, Lindsay úr, engedjék meg, hogy bemutassam Robert Morgand urat, a Francia Egyetem professzorát! Morgand úr rendkívül önfeláldozóan magára vállalta a tolmács hálátlan szerepét. Ez is újból csak azt mutatja - ha egyáltalán szükség volna még bizonygatnom -, hogy ügynökségünk nem ismer akadályt, ha utasaink kényelméről van szó!

Thompson bámulatra méltó önbizalommal és meggyőző erővel adta elő kis szónoklatát. Robert-t viszont annál nagyobb zavarba ejtette e dicshimnusz. Ha hallgat, ráhagyja Thompsonra a hazugságait. Másrészt miért kavarna botrányt? Thompson túlzásai végül is még hasznára válhatnak. Egy professzorra nyilván mindenki más szemmel tekint, mint egy közönséges tolmácsra és idegenvezetőre.

E kérdés megoldását későbbre hagyva udvarias meghajlással búcsút vett a kis társaságtól.

– Milyen kedves úriember! - mondta Lindsayné asszony Thompsonnak, és Robert után tekintett.

Thompson lelkesen bólintott, fölfújta az orcáit, s előrebiggyesztette az ajkát. Kifejező arcjátékából ki-ki világosan láthatta, hogy milyen rendkívüli személyiség tölti be a tolmács szerepét a Seamew-n.

– S annál is hálásabb vagyok neki, hogy megmentette az újságomat - folytatta Lindsayné asszony -, mert egy rövid cikk épp egy útitársunkról szól, s így aztán egy kicsit mindnyájunkat érint. Ítéljék csak meg!

S azzal fölolvasta a cikkecskét:

„Ma, május 11-én fut ki a tengerre a Seamew gőzös, amelyet a Thompson és társa ügynökség vett bérbe körutazás céljából. Értesülésünk szerint az utasok között van E. T. úr, az öngyilkosok klubjának tagja is. Joggal föltételezhetjük hát, hogy hamarosan érdekes újdonsággal szolgálhatunk a napi hírek rovatában.”

– Hogyan? - hökkent meg Thompson. - Elnézést, Lindsayné asszony, megengedi?

Azzal kivette az újságot Lindsayné kezéből, és figyelmesen újraolvasta a bekezdést.

– Ezt nevezem...! - kiáltott föl végül. - Mit keres itt ez a különc? De először is, ki lehet ez az alak?

Thompson gyorsan átfutotta az utaslistát.

– Az egyetlen, akinek E. T. a monogramja, egy bizonyos Edward Tigg úr, aki... De hisz nézzék csak, éppen ott könyököl az előárboc mellett, egyedül van, a tengerre mered... Csak ő lehet az, senki más... Hogy is nem vettem észre eddig? Pedig elég vészjósló figura!...

Thompson egy negyven év körüli, göndör barna hajú, hegyes szakállú, egyébként megnyerő külsejű úriemberre mutatott.

– No de mi a csuda az az öngyilkosok klubja? - érdeklődött Clarck kisasszony.

– Már megbocsásson, bájos kisasszonyom, de amerikai létére ön talán csakugyan nem hallott erről a mondhatni, jellegzetesen brit intézményről - felelte Thompson érezhető büszkeséggel. - E klubnak csak olyan ember lehet a tagja, akinek elege van a földi létből. Van, akit rendkívüli bánat ért, más egyszerűen elunta az életét, de mindegyik klubtag az öngyilkosság gondolatával kacérkodik. Csak erről cserélnek eszmét, és alig várják az alkalmat, hogy valami eredeti módon vethessenek véget életüknek. Tigg úr is nyilván arra számít, hogy utunk során valami ritka és megindító módon sikerül elhaláloznia.

– Szegény fiú! - szólt egyszerre a két nővér, s az életunt alakra tekintettek.

– No de mi majd teszünk róla, hogy ne itt emeljen kezet magára! - kiáltott föl Thompson, aki láthatólag kevésbé lágyult el. - Mondhatom, szép is volna! Megbocsát, Lindsayné asszony, ha most magukra hagyom önöket. Legjobb lesz, ha továbbadom a hírt, hogy minél többen tartsák szemmel ezt az érdekes utastársat.

– Milyen kedves ember ez a Thompson! - nevetett föl Dolly, amikor a túláradó kedélyű ügyintéző már nem halhatta. - Senkihez nem szólna úgy, hogy valami hízelgő jelzőt ne biggyesszen a nevéhez. A szép Dolly Clarck kisasszony így, az elbűvölő Lindsayné asszony úgy... Sose fogy ki a szép szóból.

– Kis szeleburdi! - szólt Alice elnéző szigorúsággal.

– Tyúkanyó! - vágott vissza mosolyogva Dolly.

Időközben a föl-föltünedező turisták benépesítették a fedélzetet.

Robert kíváncsi volt, hogy milyen útitársakat juttatott neki a véletlen. Kerített magának egy hintaszéket, s miközben körbejártatta a pillantását a fedélzeten, átfutotta az utaslistát.

A névsorban legelőbb a tisztikar szerepelt, majd a legénység és a Seamew egész személyzete. Robert láthatta, hogy maga is előkelő helyet kapott a lajstromon.

Mindenkit rangjához illő módon tüntettek fel. A sort Thompson nyitotta, aki a fellengzős Általános Ügyintéző címet kapta. Őt követte Pip kapitány és Bishop főgépész. Közvetlenül utánuk történt említés Robert Morgand professzor úrról. Az Általános Ügyintéző láthatóan nagyra volt tolmács-idegenvezetőjével.

E magasrangú személyiségek után következett a többi tiszt, majd a népség-katonaság, vagyis a matrózok, inasok és szobalányok. Ha Robert-nak úgy hozza kedve, elolvashatta volna, hogy a másodkapitányt Flishipnek hívják, a hajóhadnagyot Brownnak, az első altisztet pedig Skynak; s azt is, hogy milyen névre hallgat a tizenöt hajósinas és matróz, a másodgépész és a hat fűtő, a hat komornyik, a négy szobalány és legvégül a két pincér, két ébenfekete néger, az egyik potrohos, a másik cingár, akiket egy mókamester már elkeresztelt Roastbeaf és Sandweach⁵ uraknak.

Robert-t azonban csak az utasok érdekelték - a hivatalos létszám szerint 63 -, ezért átugrotta e száraz felsorolást. Azzal mulatta magát, hogy az egybetartozókat próbálta családba rendezni, és neveket rendelt a fedélzeten sorjázó arcokhoz.

Nehéz dió! Bizonyos, hogy tévedést tévedésre halmozott volna, ha az előzékeny Thompson egy szerepcserével nem siet segítségére: idegenvezetőnek szegődött tolmácsa mellé.

– Látom, hogy mi foglalkoztatja - telepedett melléje. - Segíthetek? Hasznos lesz, ha hall pár szót a Seamew jelesebb utasairól. A Lindsay családról már nem is kell szólnom, hisz ma reggel bemutattam önt nekik: Alice Lindsay gazdag amerikai hölgy, Dolly Clarck kisasszony a húga, Jack Lindsay úr pedig a sógora.

– Csakugyan, a sógora? - vágott közbe Robert. - Lindsay asszony tehát nincsen férjnél?

– Özvegy - felelte Thompson.

Robert igencsak zavarba jött volna, ha valaki megkérdi, miért van kedvére ez a válasz.

– Haladjunk akkor tovább - folytatta Thompson. - Kezdjük például ezzel a koros hölggyel, aki tőlünk pár lépésre sétál: a különc Lady Heilbuth soha nem indulna útnak egy tucatnyi kutya és macska nélkül. Mögötte az a peckes fickó a komornyikja, aki a soros kedvencet cipeli a hóna alatt. Odébb azt a fiatal párt alig ismerem, de nem kell hozzá nagy tudomány, hogy nászutasnak könyveljük el őket. Az a nagydarab férfi, aki mindenkit félretol az útjából, a Johnson névre hallgat, és - már elnézést a szóért - iszik, mint a kefekötő. Most pedig tekintsünk hátrébb. Az az égimeszelő, aki alig látszik ki a bő császárkabátjából, az Cooley tiszteletes, derék egyházfi.

– És az a karót nyelt alak ott, a neje és a lánya között?

– Hohó! - szólt nagy respektussal Thompson. - Nem más az, mint az igen nemes Sir George Hamilton, az igen nemes Lady Evangelina Hamilton, valamint az igen nemes Margarett Hamilton kisasszony. Egy percre sem feledkeznek meg előkelő származásukról! Nézze, mily csendesen, komolyan, magányosan sétálnak! Ki is nyerhetne bebocsáttatást igen nemes köreikbe? Legfeljebb Lady Heilbuth!

Robert érdeklődve tekintett beszélgetőtársára. Mulatságos ez a sokarcú ember: ha kell, hízeleg; ha lehet, odamondogat.

Miután kilőtte szellemének nyilait, Thompson fölállt. Továbbindult, lételeme volt a változatosság.

– Azt hiszem, minden fontosabb személyre fölhívtam a figyelmét, kedves professzorom - szólt. - Majd a többieket is megismeri, mihelyt dolga akad velük. Engedje meg, hogy visszatérjek teendőimhez.

– Hát ez a termetes úr - kérdezte még Robert -, három hölgy és egy fiú élén, aki mintha keresne valamit?

– Ez az úr... - kezdte Thompson. - De hisz rögvest meg is ismerkedhet vele, mert ha nem tévedek, éppen önnel van beszéde.

Valóban, az illető éppen elszánta magát: egyenesen Robert felé tartott, s illendően megszólította. Thompson bezzeg addigra útilaput kötött a talpára.

– Az ördögbe, drága uram - törölgette a homlokát -, de nehéz a nyomára jutni! Boldog-boldogtalant kérdezgettem, merre van Morgand úr. Ha hiszi, ha nem, mindenki ugyanúgy felelt: Morgand? nem ismerem.

Robert-t enyhén meglepte ez a sajátságos föllépés. Megsértődnie azonban oktalanság lett volna, hisz a férfi szavai mögött bizonyosan nem rejlett sértő szándék. A családfő beszéde közben a három nő szorgosan hajlongott és bókolt, míg a fiú látható csodálattal meresztgette a szemét.

– Megtudhatnám, uram, hogy kihez van szerencsém? - kérdezte hűvösen Robert.

Távolságtartása érthető volt. Hisz mi jóval kecsegtethette e közönséges, kövér férfi, akiből sütött az önelégült ostobaság, meg a családja, amely a fiún kívül egy érett, sőt túlérett asszonyból és két harminc év körüli, szikár és csúnya vénlányból állt?

– Hogyne, hogyne, uram - tüsténkedett a terjedelmes férfiú.

Mégsem adta meg azonnal a kért felvilágosítást; előbb ülőhelyet keresett magának és az övéinek. Miután sikerült tábori székeket kerítenie, az egész család kényelembe helyezkedett.

– Üljön csak le maga is - intett nyájasan Robert-nek a hívatlan vendég.

Mivel Robert föltette magában, hogy a jó oldaláról fogja nézni a dolgot, eleget tett a szíves invitálásnak.

– Ülve mégiscsak kényelmesebb, nem igaz? - nevetett föl öblösen a hústorony. - Hohó, szóval azt kérdezte, hogy ki fia-borja volnék. Blockhead⁶ úr, szolgálatára, ismer engem az egész környék, de nem ám úgy, mint a rossz pénzt! Megmondhatja azt bárki. Blockhead vegyeskereskedés, Trafalgar street! Nekem, uram, ami a szívemen, az a számon!

Robert bizonytalanul rábiccentett a hallottakra.

– No most, maga biztosan azon töri a fejét, hogy én, Blockhead, visszavonult vegyeskereskedő, mit keresek ezen a hajón? Na, úgy képzelje, hogy én tegnapig még tengert se láttam sose. Nem hitte volna, mi? Mit csináljunk, annak, aki boldogulni akar az üzletben, keményen meg kell fognia a munka végét, ha nem akar dologházban kikötni! Na ja, maga erre mondhatja, hogy legalább vasárnap... Csakhogy vasárnap, bizony, vasárnap is... Egyszóval harminc éven át ki se tettük a lábunkat a városból. De a szorgos munka végül elnyerte méltó jutalmát, és nyugalomba vonultunk.

– S most igyekeznek bepótolni, amit korábban elmulasztottak? - színlelt élénk érdeklődést Robert.

– Nem éppen. Először is alaposan kipihentük magunkat. Azután viszont borzalmasan unatkozni kezdtünk. Az ember megszokta, hogy leszidja a segédet, kiszolgálja a vevőket... ez most mind hiányzott. Mondtam is gyakran Blockheadnénak: „Blockheadné, jót tenne nekünk egy kis levegőváltozás.” De ő hallani sem akart a dologról, tudja, nem szereti költségbe verni magát. De aztán jó tíz napja megláttam a Thompson ügynökség plakátját. No most, épp aznap volt harmincegy éve, hogy elvettem az én jó Georginámat... mert Blockheadnét bizony Georginának hívták leánykorában, uram... szóval szép csöndben megvettem a jegyeket. S mit gondol, melyik örült a legjobban? Hát a lányaim, Bess és Mary... köszönjetek már az úrnak! Blockheadné persze zsémbeskedett egy kicsit, de amikor meghallotta, hogy Abel féláron utazhat... Abel a nagyfiam, uram... Köszönj szépen, Abel! Az illemtudás teszi a gentlemant! Bizony, uram, Abel féláron utazik, mert csak június 2-án tölti be a tizediket... Kész szerencse, mi?

– Tehát úgy érzi, jól döntött? - kérdezte Robert, hogy ő is mondjon valamit.

– Még hogy jól döntöttem-e? - kiáltott föl Blockhead. - Jobban nem is dönthettem volna. A tenger! A hajó! Az utasfülkék! Annyi inas, hogy több se kell! Kimondom, ahogy gondolom, uram: ez igazán rendkívüli! Blockheadnek, uram, ami a szívén, az a száján.

Robert ismét nyájasan biccentett.

– De ez még nem minden - folytatta a szószátyár férfi. - Amikor megtudtam, hogy egy francia professzorral utazom egy hajón, nagyot dobbant a szívem. Drága uram, én még sohasem láttam francia professzort!

Robert, a rendkívüli tünemény, kissé elhúzta a száját.

– Eszembe jutott, hogy két legyet üthetnék egy csapásra. Hisz mibe volna az magának, ha adna egy-két franciaórát a fiamnak? Már megvannak az alapjai.

– Az ön fia tehát...

– Igen. Igaz, csak egy mondatot tud, de azt nagyon. Abel, mondd csak el az úrnak!

Abel máris fölpattant, s mintha iskolában mondana föl egy bemagolt, de nem értett szöveget, ezeket a nem várt szavakat hallatta:

– De fura figura a begyes vegyeskereskedő! - E mondatot nagyon is franciásan, sőt kültelki vagány módjára ejtette ki.

Blockhead és családja legnagyobb megrökönyödésére Robert ellenállhatatlan kacagásban tört ki.

– Mi ezen olyan mulatságos? - szólt sértődötten a vegyeskereskedő. - Abelnek nem lehet rossz a kiejtése. Ezt a mondatot egy francia festőtől tanulta, egy „piktortól”, merthogy úgy nevezte magát.

Hogy véget vessen a nevetséges közjátéknak, Robert elnézést kért: mivel bokros teendői mellett egy szabad perce sem marad, nem fogadhatja el az ajánlatot. Már bármire kész volt, hogy megszabaduljon a tolakodó alaktól, amikor a véletlen sietett a segítségére.

Van Piperboom - bizony, rotterdami ismerősünk - már egy ideje kitartóan keringett a fedélzeten, fáradhatatlanul kereste a tolmácsot. Egyik utastól a másikhoz lépett, de hiába kérdezgetett bárkit, tanácstalan vállvonogatáson kívül más választ nem kapott. Piperboom ábrázata minden egyes elvetélt próbálkozástól még jobban megnyúlt, egészen elkámpicsorodott.

A hollandus néhány szava Blockhead fülét is megütötte. A vegyeskereskedő fölkapta a fejét.

– Ki ez az úriember - kérdezte Robert-t -, és milyen fura nyelven beszél?

– Az úr holland - felelte gépiesen Robert -, és egyáltalán nincs irigylésre méltó helyzetben.

A „holland” szó hallatán Blockhead fölállt.

– Abel, utánam! - adta ki a parancsot.

S azzal máris eltávozott; családja tisztes távolságban követte.

Amikor Piperboom észrevette a feléje tartó családot, elébük indult. Ki tudja, talán köztük van a hőn vágyott tolmács is?

– Mynheer, kunt u my den tolk van het schip wyzen?⁷ - lépett udvariasan Blockheadhez.

– Uram - válaszolt ünnepélyesen Blockhead -, én még soha nem láttam hollandust. Örülök és büszke vagyok, hogy fiam is saját szemével láthatja e sajtjairól híres nép egy gyermekét.

Piperboomnak tágra nyílt a szeme. Most ő nem értett egy szót sem. Megismételte a mondókáját:

– Ik versta u niet, mynheer. Ik vraag u of gy my den tolk van het schip wilt...

– ...wyzen⁸ - fejezte be előzékenyen Blockhead.

Erre a szóra Piperboom egészen földerült. Végre-valahára! De Blockhead így folytatta:

– Ez nyilván hollandul volt. Roppantul örülök, hogy hallhattam valamit ezen a nyelven. Látjátok, milyen alkalmakat tartogatnak a nagy utazások! - fordult az ajkán csüggő családtagjaihoz.

Piperboom megint elkomorult. Lám, ez az utas sem érti őt jobban, mint a többiek.

De ekkor váratlanul fölmordult. Thompsont pillantotta meg odalent, a fedélzeten. Hisz ezt az embert jól ismeri, ettől vette meg dőre módon a jegyét! Nála bizonyosan megleli, amit keres, mert ha nem, azt már nem hagyja annyiban!

Thompson most is kitérhetett volna előle, mint reggel, de ezúttal helyben várta be ellenfelét. Előbb-utóbb mindenképp tisztáznia kell a helyzetet.

Piperboom rendkívül udvariasan szólította meg. Ezúttal is elhangzott az elkerülhetetlen „Mynheer, kunt u my den tolk van het schip wyzen?”. Thompson intett, hogy nem érti.

A makacs Piperboom újra belekezdett a mondókájába, ezúttal már hangosabban. Thompson jeges közönnyel ugyanúgy intett, mint az imént.

Piperboom harmadszor is próbálkozott, de most már annyira fölemelte a hangját, hogy minden utas feléje fordult. Még Fliship is odanézett a parancsnoki hídról. De Thompsont nem hozta ki a sodrából. Az ügyintéző rendíthetetlen nyugalommal, felsőbbségesen intett, hogy egy szót sem ért.

Látván, hogy minden próbálkozása az értetlenség kemény falába ütközik, Piperboom elveszítette az önuralmát. Már kiáltozott, fuldokolt mérgében, és sápogását fölháborodott taglejtésekkel kísérte. Dühösen gyűrögette, majd végső érvként Thompson lába elé dobta a hírhedt programfüzetet: hogy is adhatott hitelt e szövegnek, amelyet nyilván egy jóbarát fordításában ismert!

Thompson, mint mindig, ebben a helyzetben is a tőle elvárható módon viselkedett. Méltóságteljesen fölvette a gyűrött füzetet, gondosan kisimította, kettébe hajtotta, és higgadtan zsebrevágta. Csak amikor ezzel elkészült, akkor volt hajlandó Piperboom arcára emelni tekintetét, amelyről félelmetes haragot olvasott le.

De Thompson meg se rezzent.

– Uram - kezdte szárazon -, jóllehet, olyan nyelven beszél, amelyből egy kukkot sem ért senki, én mégis tökéletesen felfogtam, hogy mi nyugtalanítja önt. A programmal van gondja, arra haragszik. No de azért mégsem kellett volna ilyen kíméletlenül elbánnia vele! Úriember ilyet nem enged meg magának.

Piperboom egy szóval sem mondott ellent. Mintha egész lénye a fülébe költözött volna, emberfeletti erőfeszítéssel próbált megérteni valamicskét, de szorongó tekintete elárulta, hogy már föladta a reményt.

Thompson diadalmasan figyelte, hogyan omlik össze ellenfele. Merészen kettőt lépett előre, mire Piperboom ugyanannyit hátrált.

– Tehát, uram, mi a kifogása a program ellen? - folytatta immár élesebb hangon. - Talán nincs megelégedve a fülkéjével? Vagy nem állhatja a szakácsunk főztjét? Vagy valaki nem adta meg önnek a kellő tiszteletet? Mondja csak, beszéljen!... Nos? Nem szól semmit? No de akkor miért ilyen haragos? Pusztán azért, mert nem talál tolmácsot!

Az utolsó szavakat Thompson már leplezetlen megvetéssel ejtette ki. Lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy heves szónoklatával, lázas taglejtéseivel behódolásra kényszerítette hátráló ellenfelét. A szerencsétlen hollandus tágra nyílt szemmel, leejtett karral, elképedten hallgatta.

Az utasokat addigra odavonzotta a hangos jelenet, s már körbeállták a két hadviselő felet. Némelyikük el-elmosolyodott.

– De engem hibáztatna ezért? - Thompson az eget hívta tanúul. - Hogyan? Mit? Mit mond? Hogy a program egy minden nyelven tudó tolmácsot ígér?... Igaza van, szó szerint ez áll benne... No és, van bárkinek is panasza a tolmácsra?

Thompson diadalmasan körbehordozta a tekintetét.

– Senkinek! Csak maga akadékoskodik. Hogyne, uram, a tolmács minden nyelven tud, de hollandul természetesen nem! A holland tudniillik nem nyelv. Legfeljebb nyelvjárás, kedves uram, tájszólás, ha szabad így mondanom. Ha egy holland azt akarja, hogy megértsék, akkor legjobb, ha otthon marad!

Az utasok ellenállhatatlan nevetésben törtek ki, s a derű futótűzként terjedt tovább a tisztek, majd a legénység körében, a hajófenék legmélyéig. Az egész hajót két percen keresztül rázta a felebarátinak nem nevezhető, de annál ragadósabb kacagás.

Thompson faképnél hagyta két vállra fektetett ellenfelét, fölment a viharfedélzetre, és dicsőségében sütkérezve, fontoskodva törölgette a homlokát.

Még le sem lohadt az általános derű, amikor délben ebédre hívott a hajóharang.

Thompsonnak azonnal eszébe jutott Tigg, akit a Piperboom-eset kivert a fejéből. Tigg aligha mond le öngyilkos szándékairól, ha nem tesznek meg mindent, hogy kellemesen érezze magát. Neki tehát máris gondoskodnia kell, hogy Tigg jó helyet kapjon az asztalnál.

Thompsont azonban megnyugtató látvány fogadta. Tigg története már ismertté vált, s ennek meglett a hatása. Emberszerető lelkek vették pártfogásukba a szerencsétlent: Tigg a két Blockhead lány társaságában lépett az ebédlőbe, és kettőjük között ült asztalhoz. A két nő versengett, hogy melyikük csúsztat párnát a férfi lába alá, melyik szel neki kenyeret, melyik rakja a tányérjára az ízletesebb falatokat. Hamisítatlan evangéliumi igyekezettel próbálták visszanyerni Tigget az élet... és a házasság számára.

Thompson az asztalfőre ült, Pip kapitány vele szembe. Melléjük Lady Heilbuth, Lady Hamilton és két másik tekintélyes hölgy került.

A többi utas tetszése szerint telepedett le, ahogy rokonszenve vagy a vakszerencse diktálta. Robert-nek az asztalvégen jutott egy szerény hely, történetesen Roger de Sorgues és Saunders között, a Lindsay család közelében. Ez a véletlen nem volt ellenére.

Az étkezés csöndben indult, de étvágyuk csillapítása után az asztalszomszédok itt-ott máris beszédbe elegyedtek, s végül általánossá vált a társalgás.

A csemegénél Thompson alkalmasnak ítélte a pillanatot egy jól szabott szónoklatra.

– Hadd kérdezzek meg mindenkit, aki a szavaimat hallja - kiáltott föl diadalittasan -: hát nem elragadó, hogy így utazhatunk? Elcserélné-e közülünk bárki e hullámok hátán ringó ebédlőt egy szárazföldi étkezdére?

Bevezetése osztatlan sikert aratott. Thompson így folytatta:

– Vessék csak össze helyzetünket a magányos vándoréval: az csak a saját forrásaira hagyatkozhat, nincs, akivel szót váltson, s a legsanyarúbb körülmények között utazik. Mi ellenben fényűző környezet áldásait élvezzük, s ki-ki kellemes és válogatott társaságra lel utastársaiban. Gondolják csak meg: minek köszönhetjük mindezt, mi más teszi lehetővé, hogy elhanyagolható áron tegyünk szert e páratlan élményre, ha nem a kedvezményes utazás remek találmánya, az együttműködés e nagy jövő elébe néző formája, amely mindenki számára elérhetővé teszi e nagyszerű vívmányokat?

E körmondat után Thompson nagy levegőt vett. Már éppen belefogott volna a következőbe, amikor egy közjáték mindent tönkretett.

Abel, a Blockhead fiú, már egy perce szemmel láthatóan sápadozott. A szabad levegőn még valahogy kiállta a tengeribetegség első rohamát, de mihelyt bejött a fedélzetről, az élénkülő hullámzás azonnal éreztette szokásos hatását. Rózsás orcái krétafehérre sápadtak. Arcszíne már éppen zöldre váltott, amikor egy rendkívül nagy hullám siettette a végkifejletet. A hajó hullámvölgybe zökkent, s a fiú a tányérjába dőlt.

– Egy nagy adag ipekakuána⁹ sem hatott volna különbül - törte meg a nagy csöndet Saunders egykedvű megjegyzése.

A közjáték fagyossá tette a hangulatot. Nem egy utas óvatosan elfordította a tekintetét. A Blockhead család, mondhatni, egy emberként futamodott meg. A családtagok arca egy percen belül a szivárvány minden árnyalatát magára öltötte, majd a két vénlány rendkívül sebesen fölpattant, és sorsára hagyta szegény Tigget. Nyomukban loholt édesanyjuk, ölében pórul járt csemetéje, s a sort Absyrthus Blockhead úr zárta, aki maga is két kézzel fogta háborgó hasát.

Miután az inasok eltüntették a nyomokat, Thompson megpróbálta folytatni tüzes szónoklatát. Sajnos, közönsége már nem volt fogékony gondolataira. Percenként emelkedett föl egy-egy szenvedő arcú asztaltárs, hogy a szabad levegőn keressen kétes enyhülést a kegyetlen, bár mosolyogtató nyavalyára, amely egyre nagyobb számban szedte áldozatait. Hamarosan már egyharmadára csökkent az asztaltársaság, csak a legszívósabbak maradtak a helyükön.

Ezek közé tartoztak Hamiltonék is. Hogy is kezdhette volna ki e fontos személyiségek komolyságát holmi tengeribetegség? Méltóságteljesen étkeztek, ügyet sem vetettek rá, hogy ki mit művel körülöttük.

Lady Heilbuthnak viszont takarodót kellett fújnia. Komornyikja is követte, karjában az aznapi kedvenccel, amely szemmel láthatólag szintén gyengélkedett.

A hekatomba túlélői között volt Elias Johnson is. Akárcsak Hamiltonék, ő sem törődött a környezetével. Ő viszont nem rátartiságból volt egykedvű: egyszerűen csak evett. S még inkább: ivott. Csodálatos gyorsasággal ürítgette a poharakat, s ezzel fölöttébb megbotránkoztatta szomszédját, Cooley tiszteletest. Johnsont ez azonban egy csöppet sem zavarta, teljes lelki nyugalommal áldozott szenvedélyének.

Míg Johnson ivott, Van Piperboom - Rotterdamból - evett. Míg az előbbi könyökízületének rendkívüli hajlékonyságát fitogtatta, addig az utóbbi a villáját forgatta mesteri hozzáértéssel. Johnson minden pohár italának Van Piperboom egy-egy hatalmas falása felelt meg. Nagy mérge már elpárolgott; nyugodt, felüdült arccal étkezett. Láthatóan számot vetett helyzetével, és gondjait feledve inkább a bőséges táplálkozásra összpontosított.

Kettejükön kívül már csak egy tucatnyian árválkodtak a hosszú asztalnál: Thompson és Pip kapitány az asztalfőn, azután Robert, Lindsayék, Roger, Saunders s még néhányan.

Szerény, de válogatott közönség - gondolhatta Thompson, aki égett a vágytól, hogy folytassa balszerencsésen félbeszakadt szónoklatát.

De minden összeesküdött ellene. Amikor szóra nyitotta volna a száját, egy nyikorgó hang hasított a nagy csöndbe.

– Pincér! - tolta el Saunders becsmérlően a tányérját. - Nem kaphatnánk inkább két tükörtojást? Nem csoda, hogy annyian rosszul lesznek. Ezt az ételt egy kipróbált tengeri medve sem tudja megemészteni!

Sommás ítélet, azt meg kell hagyni. Az ebéd ugyan gyönge volt, de ehető. De hát számít ez egy javíthatatlan morgolódónak? Saunders jelleme valóban olyannak bizonyult, amilyennek arcvonásai sejtetni engedték. Várható volt, hogy ő lesz a csoportban az örökös elégedetlen. Szép kis alak! Vagy talán - bár erre semmi jel nem utalt - valami titkos okból neheztelt Thompsonra, s elfogultságból ragadott meg minden alkalmat, hogy támadólag lépjen fel, s viszályt szítson az Általános Ügyintéző és utasai között?

A maroknyi asztaltársaság kuncogni kezdett. Csak Thompson nem mulatott velük. Az ő arca is zöldre váltott, de annyi bizonyos, hogy nem a tengeribetegségtől!