A KÖDBEN

Szerencsére semmi ilyesmi nem következett be. Május 10-ének reggele úgy virradt föl, hogy nem merült föl új fejlemény.

Amikor Robert aznap behajózott, éppen csak kikötötték a hajót, orral a nyílt tenger felé, ahhoz a kikötőhídhoz, ahonnan este majd elindul. Robert jó korán el akarta foglalni posztját, de a fedélzetre lépve már látta, hogy kár volt ilyen túlzásba esnie: eleddig egy utas sem jelentkezett.

Robert tudta, hogy a 17-es számú kajüt az övé. Szerény poggyászát már be is vitték oda. Terhétől megszabadulva, kedvére körülnézhetett a hajón.

A parancsnoki hídon háromsávos tányérsapkában járkált egyik oldalról a másikra egy férfi, nyilván Pip kapitány; buzgón rágcsálta ősz bajuszát és egy szivart. Az alacsony termetű, tacskósan görbelábú, marcona, ám rokonszenves küllemű férfiú az emberi faj „ursus maritimus” összefoglaló néven ismert számos alfajának tökéletes példánya volt, valódi tengeri medve.

A fedélzeten a matrózok rendet tettek a kikötés után. Köteleket tekertek fel, fölkészültek az indulásra.

Amikor megvoltak munkájukkal, a kapitány lejött a parancsnoki hídról és eltűnt a kabinjában. Így tett a másodkapitány is, míg a legénység kötélen ereszkedett le az elülső fedélzeti lejárókon át. Csak egy elsőtiszt maradt a mellvédhez közel, az, aki az imént Robert-t fogadta. Nagy csönd támadt a néptelen hajón.

A dologtalan Robert, hogy valamivel agyonüsse az időt, a vízijármű rendszeres felderítésébe kezdett.

Elöl a legénységi szállás és a konyha, ezek alatt a hajóhombár, ahol a horgonyokat, láncokat, köteleket tárolták. A hajó közepén dohogtak a gépek, s a hátsó részen terült el az utastér.

Itt, a fedélközben, a gépház és a tatfedélzet között hatvan-hetven utasfülke sorakozott. Köztük a Robert-é is: kifogástalan hálóhely, se jobb, se rosszabb a többinél.

A kabinok alatt a főpincér birodalma, az éléskamra következett, fölöttük pedig, a voltaképpeni fedélzet és a viharfedélzetnek nevezett fölső álfedélzet között az igen tágas és elég fényűzően berendezett étkező-nappali terült el. Legnagyobb részét egy hosszú asztal foglalta el, közepén áthaladt a tatárboc; körben, a fal mentén ovális díványsor futott végig.

A terem számos ablakból kapott fényt, ezek a külső körfolyosóra néztek. A terem végében két folyosó keresztezte egymást, innen lehetett lépcsőn lemenni a kajütökbe. A kereszt egyik ága mindkét oldalt a körfolyosóra nyílt, a másik, a hosszanti ág pedig a fedélzetre vezetett, s erről nyílt két oldalt előbb a dohányzó- s vele szemben az olvasóterem, majd jobbra a kapitány tágas kajütje, balra pedig a másodkapitány és elsőtiszt szerényebb fülkéi. A tisztek így egészen az előbástyáig mindent szemmel tarthattak.

Ismerkedő körútja végeztével Robert akkor hágott föl a viharfedélzetre, amikor egy távoli óra elütötte az ötöt.

Az idő addigra csúnyábbra fordult. Egyelőre híg, de annál fenyegetőbb köd rontotta a kilátást. A rakpart házait már nem nagyon lehetett kivenni, a hordársereg mozdulatai mintha meglassúdtak volna, sőt, a hajó két árbocának csúcsa is kezdett elmosódni.

A hajón még mindig csönd honolt. Csak a kéményből gomolygó szurokfekete füst árulkodott a bensejében folyó munkáról.

Robert leült egy padra a viharfedélzet elején, majd a korlátra támaszkodva várt, nézelődött.

Thompsonra nem kellett soká várnia. Az ügynök baráti intéssel üdvözölte Robert-t, majd föl-alá kezdett járkálni, nyugtalanul szemlélte az eget.

Csakugyan, a köd egyre sűrűbb lett, és indulásuk már-már kétségessé vált. A házak most már egyáltalán nem látszottak, a rakparton tünékeny árnyak suhantak. A folyó fölött csak a legközelebbi hajók árbocai rajzoltak halvány vonalakat a ködbe, míg a Temze csöndes vize láthatatlanul folyt a sárgálló párába veszve. A nedvesség mindent átjárt, az ember vízpárát lélegzett be.

Robert hirtelen megborzongott: átázott a ruhája. Lement a fülkéjébe, gumiköpenyt öltött, és visszatért megfigyelőállására.

Hat óra körül négy szolgáló alakját vehette ki úgy-ahogy: a középső folyosóról jöttek, egy csoportban megálltak a másodkapitány szobája előtt, majd leültek egy padra, úgy várták leendő gazdáik érkezését.

Már fél hét lett, mire befutott az első társasutas. Legalábbis erre következtet Robert, amikor azt látta, hogy Thompson nekilódul és máris belevész a ködbe. A szolgálók rögvest sürgölődni kezdtek, hangok hallatszottak, árnyak vonultak el a viharfedélzet lábánál.

Mintha csak erre a jelre vártak volna, ettől kezdve megszakítás nélkül érkeztek az utasok, Thompson alig győzött ingázni a főfolyosó és a hajó beszállásra szolgáló oldalnyílása között.

A turisták meg a nyomában. Férfiak, nők, gyermekek? Bajos lett volna megmondani. Csalóka látomásként tűnt fel, majd tűnt el ismét egy-egy alak; nem csoda, hogy Robert nem láthatta arcvonásaikat.

De vajon nem kellett volna-e máris Thompson mellé állnia, hogy segítségére legyen, hogy máris megkezdje tolmácsi működését? Nem vitte rá a lelke. Egyszerre, mint valami váratlan, borzasztó betegség, mélységes bú szállt a szívére. Hogy miért? Maga sem tudta volna megmondani, de nem is kereste az okát.

Bizonyosan a köd telepedett rá Robert lelkére. Fojtogatták, börtönfalként zárták körbe az átlátszatlan ködfellegek.

Magányába révedve, mozdulatlanul állt ott, míg a fedélzetről, a rakpartról, egész Londonból lüktetve áradt feléje, akár egy álomban, az élet teljessége, számára láthatatlan emberek életéé, akikhez nem volt és nem is lesz köze soha.

A hajó időközben életre kelt. Csillogott a ködben a szalon tetőablaka. A fedélzetet lassanként betöltötte a zaj. Láthatatlan alakok keresték fülkéjüket. Matrózok haladtak el, ők is alig látszottak.

Hét órakor valaki kiabálva grogot rendelt a kávézóban. Pár perc múlva a pillanatnyi csöndet gőgös, pattogós hang törte meg a fedélzeten:

– Pedig azt hiszem, kértem, hogy jobban figyeljen oda!

Robert előrehajolt. Egy nyúlánk, vékony árnyat látott, s mögötte alig kivehetően még két másikat, talán nőket.

Épp ekkor mintha egy pillanatra felszakadt volna a köd: egy népesebb csoport érkezett a fedélzetre. Robert ezúttal világosan látta, hogy három nő és egy férfi lépked Thompson kíséretében, míg csomagjaikat négy tengerész hozza.

Még jobban előrehajolt, de a sűrű köd addigra áthatolhatatlanul összezárult. Az ismeretlen hölgyek eltűntek, s ismeretlenek maradtak.

Robert fél testével kihajolt a korlát fölé, úgy fürkészett tovább tágra nyílt szemmel a félhomályban. Ennyi ember, s egy sincs köztük, akinek a számára jelentene valamit az ő létezése!

S holnaptól vajon milyen szerepet játszik majd? Mindenes, sőt ideiglenes házicseléd lesz. Ő alkussza ki a kocsissal a viteldíjat, amelyet nem a saját pénzéből fizet ki. Ő foglalja le a szobát, amelyben nem maga alszik, ő vitatkozik a szállodással, ő követel ki ebédet vadidegeneknek. E pillanatban erősen megbánta döntését, és szívébe keserűség költözött.

Leszállt az éj, s bánatát a köd borújához vegyítette. Sötétségbe burkolóztak a hajók, s nem látszottak London fényei sem. A sűrű lég, akár a nedves gyapot, letompította a hatalmas város zajait, mely lassan úgyis álomba szenderült.

A sötétben az oldalnyílás mellett fölkiáltott valaki:

– Abel!

Más is kiáltott, majd két újabb hang is rákezdte:

– Abel!... Abel!... Abel!

A négy hang most együtt zsivajgott, izgatottan, szorongva kiabáltak.

Egy kövér férfi szaladt el Robert mellett, súrolta is a karját. Egyre csak kiáltozott:

– Abel!... Abel!

Kétségbeesése ugyanakkor olyan komikus is volt, hangja annyi tömény butaságról árulkodott, hogy Robert akaratlanul elmosolyodott. Ez a kövér férfi is egyike új feletteseinek.

A nyugtalanság különben nem tartott soká. Egy fiú kiáltott, görcsös zokogás hallott, majd újra a kövér hangja:

– Megvan!... Elkaptam!

A négy hang zsongása újrakezdődött, de most már halkabban. Az utasok áramlása lelassult, majd véget ért. Utoljára Thompson rémlett föl egy pillanatra a folyosó fényében, de máris eltűnt a szalonban. Robert nem mozdult a helyéről. Senki nem kereste, senki nem törődött vele.

Fél nyolckor néhány tengerész fölhágott a főárboc hágcsójának első fokaira, és a felső árbocsudárra fölszerelték a helyzetjelző fényeket: egy zöldet jobbra, egy vöröset balra. Nyilván a gőzhajók fehér jelzőfényét is felhúzták a tarcskötélre, de odáig nem lehetett látni. Minden készen állt az indulásra - de hiába, a köd csak nem akart fölszállni.

Végül mégis minden jóra fordult.

Tíz perccel nyolc óra előtt csípős széllökés csapott le rájuk. A ködpára esőfelhőbe tömörült. Szitáló jeges eső oszlatta szét a ködöt. Egy pillanat alatt föltisztult az ég. Fények villantak föl, még csak bizonytalanul, halványan, de legalább láthatóan.

A viharfedélzeten tüstént megjelent egy férfi. Aranysáv csillant, lépcsőfok roppant. A kapitány ment föl a parancsnoki hídra.

Hangja magasan szárnyal az éjszakában:

– Mindenki a fedélzetre, indulásra felkészülni!

Léptek dobogása. A tengerészek a helyükre sietnek. Ketten szinte Robert lába alatt állnak meg, csak a jelre várnak, hogy eloldozzanak egy kikötőkötelet.

A hang:

– Gépház készen?

Fölzúg a gép, a hajó megrázkódik, árad a gőz, a hajócsavar párat fordul, majd tompán, fojtottan jön lentről a válasz:

– Indulásra kész!

Ismét a kapitány kiált:

– Jobbra elöl köteleket eloldani!

– Jobbra elöl köteleket eloldani! - ismétli a láthatatlan másodkapitány a helyéről, a csónakdaruk mellől.

Kötél csapódik nagy zajjal a vízbe. A kapitány újabb parancsot ad:

– Egy fordulat hátra!

– Egy fordulat hátra! - ismétlik a gépházban.

– Hóó-hopp!

Minden újból csöndes. Majd:

– Jobbra hátul köteleket eloldani! Lassan előre!

A hajó megremeg. A gőzgép működésbe lép.

De tüstént meg is áll, amikor a rakparti kötélvégeket eloldó tengerészek csónakja visszaér a hajóhoz.

Máris újra indulhat a gőzgép.

– Csónakot fölhúzni! - kiáltja a másodkapitány.

Heves kopogás: kötélcsigák ütköznek a fedélzet deszkáihoz. A matrózok ütemes munkadalra gyújtanak, mollban éneklik:

*Két lánya van, be szép, be jó!
Goth boy falloe, goth boy falloe!
Két lánya van, be szép, be jó!
Hurrá, vár Mexikó!*

– Kissé gyorsíts! - szól a kapitány.

– Kissé gyorsíts! - ismétli a gépész.

Elmaradt mellőlük már a folyón horgonyzó utolsó vízijármű is. Szabad előttük az út.

– Teljes gőz! - rendelkezik a kapitány.

– Teljes gőz! - ismétli a mélyből a visszhang.

A hajócsavar felpörög, forr körülötte a víz. A hajó lendületbe jön. Elindultak.

Robert ekkor a karjára hajtotta a fejét. Az eső csak szakadt rendületlenül, de növekvő szomorúságában Robert ügyet sem vetett rá.

Szívében újraéledt a múlt. Édesanyja, akit alig láthatott, a kollégium, ahol boldognak hitte magát, s jaj, az édesapja...! Majd a szerencsétlenség, amely gyökerestül fölforgatta az életét! Ki gondolta volna hajdan, hogy egy nap majd egyedül, barátok nélkül, üres zsebbel, tolmács gyanánt vág neki e hosszú útnak, amelynek kimenetelét talán sejteti is ez az esős, ködös, éjszakai indulás?

Vajon mikor tér magához elgyöngüléséből? Valami zűrzavarra rezzent föl. Kiáltásokat, morgást, káromkodást hallott. Vaskos csizmák dübögtek a pallókon. Majd rémisztő zaj: vason vas csikordult, tőlük balra egy hatalmas tömeg tűnt föl, majd enyészett el ismét a sötétben.

Az ablakokban ijedt arcok tűntek föl. Rémült utasok rohantak a fedélzetre. De a kapitány fennen szálló hangja megnyugtatta őket: nem történt semmi.

„Legalábbis ezúttal nem” - gondolta Robert újból a viharfedélzetre tartván, miközben az utasok visszatértek fülkéikbe.

Ismét változás állt be az időjárásban. Az eddig egyre hevesebbé váló eső most egy pillanat alatt elállt.

Mintha forgószínpadon változna a kép, a köd egy nagy szárnycsapással fölszállt, az égen fölragyogtak a csillagok, láthatóvá vált a folyó alacsony partja.

Robert az órájára nézett. Negyed tíz volt.

Greenwich fényei már jó ideje eltűntek a messzeségben. Bal kéz felé, hátul még ki lehetett venni Woolwichot, a láthatáron pedig feltűnt Stonemess fénye. Ezt is egyhamar maguk mögött hagyták, s következett Broadmess. Tíz órakor Tilburyness előtt haladtak el, majd húsz perccel később a Coalhouse-földnyelv került sorra.

Robert ekkor egy másik sétálót pillantott meg a fedélzeten. Tőle pár lépésre egy cigaretta parázslott az éjben. Robert közömbösen továbbhaladt, majd akaratlanul közelebb lépett a nagy szalon tetőablakához.

Odabentről már nem szűrődött ki semmi zaj. Az utasok apránként elszállingóztak kabinjaikba. A nagy szalon elnéptelenedett.

Egyetlen utas, egy nőalak olvasott még egy díványra könyökölve, Robert-ral szinte átellenben. Hősünk az éles fényben kedvére szemügyre vehette finom vonásait, szőke haját, fekete szemét, karcsú derekát, a csinos szoknya alól kikandikáló lábacskáját. Megcsodálta a kecses testtartást, a könyvet lapozó szép kezet. Nem csoda, hogy bájosnak találta e hölgyutast, s pár percre elmerült a szemlélésében.

De a dohányzó férfi ekkor megmozdult, köhintett, toppantott. Robert elszégyellte magát tapintatlanságáért, ellépett az ablaktól, és folytatta sétáját.

A parti fények gyors egymásutánban maradtak el mögöttük. 11 óra 10-kor a jelzőállomás magasságába értek. A távolban már Nore és Great Nore fényei pislákoltak, a világtenger magányos előhírnökeiként.

Robert úgy döntött, pihenőre tér. Elhagyta a fedélzetet, lement a lépcsőn a kabinokhoz, s elindult a folyosón. Gondolataiba merülve lépkedett, oda sem figyelt a környezetére.

Min ábrándozott el így? Visszasüllyedt volna szomorú gondolat-monológjába? Vagy talán az imént megcsodált bájos életkép foglalkoztatta? Egy huszonnyolc éves férfi szomorúsága néha épp olyan gyorsan múlik el, ahogyan jött!

Csak akkor tért teljesen magához, amikor kabinja kilincsére tette a kezét. Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül.

Egyszerre két másik ajtó is kinyílt. A szomszédos fülkébe egy nő lépett be, az azon túliba egy férfi utas. A két ember ismerős módjára köszöntötte egymást, majd a Robert-ral szomszédos kabin lakója megfordult, s kíváncsi pillantást vetett őrá: még el sem tűnt a jelenés, amikor Robert ráismert a szalonban látott tüneményre.

Ő is benyitott a maga kabinjába.

Míg becsukta maga mögött az ajtót, a hajó nyögve fölemelkedett, majd visszazuhant a hullámok hátára. Amikor megérkezett az első házmagas hullám, a fedélzeten a kötelek között átsüvített, most először, a tenger lehelete.