TENGERIBETEGSÉG SAJÁTOS TÜNETEKKEL

Amikor az utasok Thargelától és boldog férjétől elbúcsúzva visszatértek hajójukra, a felügyeletükkel megbízott rendőrök közül öten a fedélzeten járőröztek, míg másik öt társuk a legénységi szálláson, tisztjük pedig a rendelkezésére bocsátott fülkében aludta édes álmát. Az ilyen éberséggel őrzött Seamew május 26-án napkeltekor mégis újból a nyílt tengeren ringatózott, São Miguel szigetétől harminc mérföldre.

Mondhatnánk: szokásukká vált a szökés.

Ezúttal még portugál lövedékektől sem kellett tartaniuk. Miután hajnali két óra felé sűrű, átláthatatlan ködlepel terült mindenre, több se kellett nekik, bezárták a hadnagyot és öt emberét, a másik öt rendőrt leütötték, s a Seamew olyan simán futott ki, mintha a kormányzó rendelete nem is létezett volna.

Amikor egy óra múlva kiengedték, a hadnagy kénytelen volt beismerni szégyenteljes vereségét, s behódolt a győztesnek. Lefegyverzett embereit a Seamew majd csak Madeira szigetén fogja kitenni, majd amikor továbbindul e másik portugál birtokról.

E váratlan fordulat valósággal letaglózta a szerencsétlen hadnagyot: gondterhelten, szánalmas képpel járkált föl-alá, nyilván arra gondolt, mennyit árt majd e kudarc az előmenetelének. Közben hajnalodott, s kitárult előttük a tenger tág köre.

Pip kapitány sem élvezhette még jól megérdemelt pihenőjét. Egyrészt ügyelnie kellett rá, hogy épségben kerüljék el a „Hangyaboly” néven ismert szirtcsoportot¹, másrészt az időjárás amúgy is szükségessé tette jelenlétét. Vihar ugyan csöppet sem fenyegetett, de a Seamew mégis nehézkesen, bukdácsolva haladt széllel szemben, a szokatlanul erősen hullámzó tengeren.

Ha a kapitány gondot visel mindarra, ami a hajón zajlik, akkor a többiek nyugodtan pihenhetnek. Legalábbis így gondolhatta Thompson, mert már indulásuk óta édesdeden aludta az igazak álmát. Ám egyszer csak egy kéz nehezedett a vállára.

– Mi az? Hány óra? - riadt föl, szemét dörzsölgetve.

A másodpincér, Sandweach mester ébenfekete ábrázatát látta maga előtt.

– Hat óra, uram - hangzott a tiszteletteljes válasz.

– No de mi a baj? - türelmetlenkedett Thompson.

– Az utasok egyik inasa küldött, uram, mert iszonyú jajgatást hallanak a portugál úriember meg a két fivére fülkéjéből. Szerinte súlyos betegek, s ő nem tudja, mitévő legyen.

Thompson úgy ítélte, hogy ha föl merték őt ébreszteni, akkor csakugyan súlyos dologról lehet szó.

– Jó, megyek már - morogta ingerülten.

A portugál urak kabinjába érve rögtön látta: jól tette, hogy átjött. Dom Higino és fivérei valóban dögrováson voltak. Csukott szemmel, mozdulatlanul feküdtek, ólomszürke arcuk halálos verítékben fürdött, és az elviselhetetlen kíntól szívtépően jajgattak.

– Micsoda zenebona! - mormolta Thompson.

Az megnyugtatta, hogy a tünetek már első pillantásra közönséges, a rendkívüli hullámzás kiváltotta tengeribetegségre utaltak. Ez a kór pedig, bár ezúttal szokatlanul heves tünetekkel járt, korántsem életveszélyes.

Az emberiesség mégis azt parancsolta, hogy siessen a nyomorultak segítségére, s Thompson dicséretére legyen mondva, hogy nem is habozott teljesíteni kötelességét. Egy órán keresztül odaadóan ápolta őket, és nem ő tehetett róla, hogy ápolásának nem lett foganatja.

Sőt, a három fivér állapota egyre aggasztóbbra fordult. Thompson nyugtalanul észlelte, hogy most már olyan tünetek is jelentkeznek, amelyek aligha írhatók a tengeribetegség számlájára. A betegek arca időnként ólomszürkéről skarlátvörösre váltott. Ilyenkor iszonyatosan erőlködve próbáltak megkönnyebbülni, de egyhamar kimerülten hanyatlottak vissza, sípolva vették a levegőt, homlokukat kiverte a jeges veríték, s orcáikra visszatért a halálos sápadtság.

Hét órakor Thompson olyan válságosnak ítélte a helyzetet, hogy valakitől feltétlenül tanácsot akart kérni. Szólt hát, hogy ébresszék föl Robert-t.

Tanáccsal sajnos Robert sem szolgálhatott felettesének: mindketten tehetetlenek voltak, nem tudtak enyhíteni a három beteg szenvedésein, akikre lassan már jobban illett a „haldokló” szó.

– Valamivel mégiscsak meg kéne próbálkoznunk - szólt Robert nyolc óra körül. - Hátha sikerül kiadatnunk velük azt, amitől újra és újra öklődnek?

– De hogyan? Ismer valami módszert?

– Próbáljuk meg forró vízzel - javasolta Robert.

– Próbáljuk! - kiáltotta Thompson, aki már kezdte elveszíteni a fejét.

Robert goromba módszerének tüstént meglett az eredménye. A botcsinálta betegápolók már a második pohár forró víz után tapasztalhatták a gyógymód azonnali hatását.

És mit látott ekkor Robert és Thompson? Azazhogy mit vélt látni...?

Könnyen bizonyságot nyerhettek róla. Víz bőven volt kéznél, gondosan kiöblítették hát az összes éjjeliedényt, és ekkor...

És ekkor azt hitték, káprázik a szemük!

A mocskos edények fenekén smaragdok, rubinok, gyémántok, legalább ötven drágakő szórta szikráit!

Thompson és Robert elképedve meredtek egymásra. Egy csapásra fény derült mindenre. Itt hevernek hát lábuknál a terceirai feszület szentségtörő elrablói, vagy legalábbis a tolvajbanda főnökei! Vagyis nem tévedett az azori rendőrség, amikor azt gyanította, hogy a gonosztevők a Seamew-n találtak menedéket. S rejthették-e biztosabb helyre a bűnözők a zsákmányt, mint a saját gyomrukba, amikor São Miguelen a bíró átvizsgáltatta a hajót?

Robert nyerte vissza elsőként a hidegvérét.

– Ez olyan nagy titok, hogy nem is maradhat kettőnk között - mondta. - Kérem, engedje meg, hogy idehívassak egy utast is, például Cooley tiszteletest.

Thompson bólintott, s már el is küldtek egy inast, hogy kerítse elő a nagytiszteletű egyházfit.

Amikor a tiszteletes a ziháló da Veiga fivérek kajütjébe lépett, még mindig nem javult az állapotuk. Lehetséges volna, hogy a kincsrablók még mindig rejtegetnek a gyomruk mélyén némely lopott követ? Erről csak úgy bizonyosodhattak meg, ha folytatják az eleddig oly sikeres kezelést.

Perceken belül háromszáznál is több drágakövet, nagyobbrészt pompás gyémántokat sikerült előkeríteniük ezzel az eredeti módszerrel.

Miután megszabadultak a titoktól, amely - mondjuk így - a szívüket nyomta, a betegek állapota tüstént nagyot javult. Bár még mindig cefetül érezték magukat, erről most már tényleg csak a tengeribetegség tehetett, az pedig még senkit nem vitt sírba. Ekkor jegyzőkönyvet vettek föl a rendkívüli eseményekről, és Cooley tiszteletesnél helyezték letétbe. Ezután a három beavatott külön-külön megszámolta a drágaköveket, s mindet átadták Thompsonnak, aki gondosan elzárta őket, majd a néhány órával korábban keserves megadásra kényszerített hadnagyhoz indult.

De alig lépett ki a tatbástyából, amikor egy árny magasodott föl előtte: a kikerülhetetlen Saunders állt ott méltóságos, szigorú nyugalommal, ahogy panasztévő utashoz illik, s mellette élő tükörképe, sir Hamilton.

– Egy szóra, uram - állította meg Saunders Thompsont. - Kíváncsiak vagyunk, hogy meddig óhajt még tréfát űzni velünk.

– Miféle tréfát? - szólt türelmetlenül Thompson. - Mi bajuk már megint velem?

– Miféle hang ez, uram? - vágott vissza kevélyen Hamilton. - Igenis tudni akarjuk, hogy meddig óhajtja még egytől egyig semmibe venni útitervünk pontjait, amelynek mi oly dőrén hitelt adtunk!

Hogyan? Már megint a program betartását kérik rajta számon? Thompsont most sokkal fontosabb kérdések foglalkoztatták. Vállat vont csupán, idegesen félretolta útjából Hamiltont, s máris tovább iramodott, faképnél hagyva az eljárásától elképedt baronetet.

Mihelyt ráakadt a hadnagyra, a kabinjába vezette azzal, hogy fontos közlendője van.

– Hadnagy úr - kezdte, mihelyt helyet foglaltak -, az imént ön ellen fordult a hadiszerencse.

– Csakugyan, uram - szólt a hadnagy, nem tudván, hová akar kilyukadni.

– S most éppen velünk tart Madeirára.

– Úgy tűnik, uram.

– Mondhatom, mindketten kellemetlen kalandba keveredtünk, hadnagy úr. Vajon volna-e mód, hogy kölcsönösen előnyös módon intézzük el a dolgot?

– Alig hiszem - így a hadnagy.

– Talán mégis! - folytatta Thompson. - Nyilván tudja, hadnagy úr, hogy a kormányzója egy százalék jutalmat ajánlott föl annak, aki kézre keríti a rablót.

– Hogyne, de nem értem, mi köze...

– Várjon csak, hadnagy úr. Meglátja, hogy meg tudunk egyezni. Tudniillik ez a rabló... illetve ezek a rablók...

– Ezek a rablók...?

– ...az én kezemben vannak - fejezte be higgadtan Thompson.

– Hogyan? - képedt el a hadnagy.

– Az én kezemben vannak - ismételte Thompson -, akárcsak az elrablott gyémántok jó része!

A hadnagy elsápadt, egy szót sem tudott kinyögni, csak megragadta Thompson karját. Az tovább fejtegette ajánlatát.

– Világos hát, hadnagy úr, hogy az az egy százalék engem illet. No már most, ha maga bármi módon elsimítja az ügyünket, például azt mondja, hogy ön szándékosan, a rablókat üldözve hagyta el São Miguel kikötőjét - s a rablók jelenléte majd meg is erősíti az állítását -, nos, akkor kész leszek az ön javára lemondani a nekem járó összeg egyötödéről, vagy akár egynegyedéről is.

– Ugyan! - legyintett fitymálóan a hadnagy, amivel sokat elárult a portugál kormány szavahihetőségéről.

– Nos? Elfogadja az ajánlatomat? - sürgette Thompson.

– S ha nem fogadom el?

– Ha nem fogadja el, akkor vegye úgy, hogy egy szót sem szóltam - felelte Thompson. - Mintha mi sem történt volna, kiteszem Madeirán, a rablókat pedig saját kezűleg adom át az angol konzulnak, aki majd tesz róla, hogy enyém legyen a dicsőség és a jutalom.

A hadnagy fejében egymást kergették a gondolatok. Ha elutasítja Thompson ajánlatát, akkor megszégyenülten kulloghat vissza São Miguelre, mint akivel a bolondját járatták. Ha viszont elfogadja, akkor teljes dicsőséggel térhet haza, hiszen a siker mindenre igazolást ad. Arra ugyan szemernyi esélyt sem látott, hogy akár egy fityinget is kapna a beígért jutalomból, de úgy ítélte, hogy még így is javára válhat a kaland, hiszen ha a rablók elfogását a saját kizárólagos érdemének állítja be, akkor még nagyot nőhet a főnökei szemében.

– Elfogadom - szólt határozottan.

– Helyes - bólintott Thompson. - Ez esetben rögvest papírra vethetjük egyezségünket.

Az imént körvonalazott megállapodást szavakba öntötték, s mindketten aláírták az iratot. Thompson nyugta ellenében azonnal átnyújtotta a tisztnek a megkerült drágaköveket. Végre föllélegezhetett: sikerrel fejezte be ezt a bonyolult ügyet.

Amíg Thompson ügyesen folytatta e kényes tárgyalást, addig Hamilton szívében nőttön-nőtt a harag.

Amikor magához tért a Thompson szemtelensége okozta megrökönyödéséből, a baronet dühtől tajtékozva eredt az arcátlan alak nyomába. De hiába, sehol nem látta. Ekkor Pip kapitányhoz fordult, aki a parancsnoki hidat elhagyva, reggeli szivarját szíva békésen sétálgatott a fedélzeten.

– Kapitány úr - szólt, türtőztetve magát -, megtudhatnám, kihez fordulhatok ezen a hajón a panaszaimmal?

A kapitány tanácstalanul tárta szét a karját.

– Talán Tatárbochoz - mondta végül álmatagon.

– Kapitány úr! - A baronet dühében rákvörös lett.

– Sir? - szólt nyugodtan amaz.

– Úgy vélem, hogy a kelleténél már többet gúnyolódtak velem ezen a hajón. De mivel maga a felelős a haladásunkért, szíveskednék tán megmondani, hogy a hátunk mögött miért láthatók még mindig a „Hangyaboly” szirtjei? S hogy lehet az, hogy délelőtt tízre még alig értünk Santa Maria magasságába? Miért látszik nyolc óra hajózás után még most is São Miguel?

– São Miguel? - hitetlenkedett a kapitány.

– Bizony, uram, São Miguel - szólt szigorúan a baronet, s egy sötét pontra mutatott a láthatáron, a „Hangyaboly” és Santa Maria között.

A kapitány távcsövet ragadott.

– Ha ez São Miguel - szólt csúfondárosan -, akkor São Miguel gőzmeghajtású sziget, és a kéménye is füstöl, uram!

Azzal a kapitány visszament a hídjára, míg a baronet magában dühöngve bosszúterveket forralt.

Bármilyen lekezelően is fogadta a kapitány Hamilton észrevételét, attól az még helyes volt. Csakhogy Pip kapitány nem tőle tudta meg az újdonságot. A nyomdokvíz már napkeltekor elárulta neki, hogy a Seamew sebessége tizenkét csomóról hirtelen nyolc csomónyira csökkent.

Odahívta Bishopot, de az nem tudott jó hírrel szolgálni. Már indulás óta erősen fűt, de hiába, a kazánban csak nem akar följebb menni a nyomás. A Hortában beszerzett silány szén lehet a hibás. Eladdig angliai széntartalékukból éltek, de São Miguel után már ráfanyalodtak a frissen vételezett faszénre - meg is járták vele.

Bishop egy szót sem szólt többet, s a kapitány sem kérdezett semmit. Értelmes emberek nem kísértik a lehetetlent. Ha nem haladhatnak gyorsabban nyolc csomónál, akkor majd nyolc csomóval haladnak, legfeljebb újabb huszonnégy órás késéssel érnek Madeirára. A tenger hullámzása enyhült, a barométer állása megnyugtató maradt, így a kapitánynak igazán nem volt miért aggódnia. A kellemetlenség miatti bosszúsága is hamar alábbhagyott, miután Hamiltonon kitöltötte mérge maradékát.

Haragja kitörését alig lehetett észlelni, mégis le tudta vezetni a fölös feszültségét. Aki ilyen szenvtelen természetű, az gyorsan visszanyeri lelki egyensúlyát. Az ebédlőasztalhoz már kitűnő hangulatban ült le Thompsonnal szemben. Az erős hullámzás miatt rajtuk kívül nem sokan ültek az asztalnál.

Bezzeg újból elfelhősödött a homloka, amikor a fedélzetre lépve ismét meglátta a sir Hamilton által jelzett pontot, amely elgondolkodtató makacssággal haladt továbbra is a Seamew nyomában.

Lehetséges volna, hogy São Miguel kormányzója küldte utánuk a gőzöst? De éppúgy lehetett az egy személyszállító hajó is, amely menetrend szerint közlekedik az Azori-szigetek és Madeira között. Csak a jövő adhatja meg a választ.

A parancsnoki híd gondjairól mit sem tudtak a viharfedélzeten, de a szokásos nyüzsgés mégis elmaradt. Nemcsak azért, mert az erős hullámzás sok sétálót ledöntött a lábáról, hanem talán azért is, mert aki jól érezte magát, azt is elkedvetlenítették az előző nap kellemetlenségei. Magányosan jöttek-mentek. Hiába hívogatták őket a barátságosan egymás mellé tolt karosszékek, a legtöbben mégis egyedül álldogáltak a korlátba kapaszkodva, hogy megőrizzék egyensúlyukat.

A sebzett szívű Hamilton a szélben hűsítette sértettségtől vöröslő homlokát. A világ minden kincséért sem szólt volna bármely élőlényhez, mert az egész természetre neheztelt. Fennhéjázó elvonultságában újra meg újra átélte a fájó reggeli perceket - miközben leánya a gyengélkedő Blockhead lányok gyámságából kikerült Tigg-gel társalgott, Lady Hamilton felügyelete alatt.

Hamilton tanúja volt e nyájas csevegésnek. Bezzeg ő egyedül van. Ha legalább barátja, Dom Higino vele lehetne! De Dom Higino a tengeribetegség áldozataként hevert kabinjában, így Hamiltonnek keserűen meg kellett állapítania, hogy egy szál magára maradt a világmindenségben.

A baronet busongása ragadt volna át a társaira is? A mogorva arcok láttán ezt gondolhatta volna bárki.

Mivel Dolly éppen valami rendrakással foglalatoskodott, Alice Lindsay is egyedül maradt. A tatfedélzet legvégén ült le, kedvenc helyére. A korlátra könyökölve nézte a tengert, s merengő tekintetét beárnyékolta a lelkére nehezedő, ok nélküli bánat.

Tőle tíz lépésre Jack állt mozdulatlanul: mintha súlyos gondolatoknak próbált volna a végére járni.

Amikor úgy érezte, hogy már eleget töprengett, lassan a sógornőjéhez lépett, és leült melléje.

Álmodozásában elmerülve Alice észre sem vette a komor, hallgatag alak megjelenését.

– Alice! - súgta Jack.

Lindsay-né megremegett, és sógorára emelte még mindig a távolba révedő tekintetét.

– Alice - folytatta Jack -, szeretnék komolyan beszélni magával. A pillanat alkalmasnak tűnik, hiszen szinte néptelen a fedélzet. Alice, hajlandó volna e beszélgetésre?

– Hallgatom, Jack - szólt nyájasan Alice, akit meglepett az ünnepélyes bevezető.

– Mint tudja - kezdett bele pillanatnyi szünet után Jack -, hamarosan harmincegy éves leszek. Nem valami magas kor, elismerem, de ha változtatni akarok életem folyásán, akkor jobb, ha nem vesztegetem tovább az időm. Jobb, ha bele sem gondolok, hogyan éltem idáig. Ezentúl más életet akarok élni: hasznosat, gyümölcsözőt. Egyszóval, Alice, meg szeretnék nősülni.

– Kitűnő gondolat, Jack - helyeselt Alice, aki csak azt nem értette, miért ezt a pillanatot szemelte ki a férfi e bizalmas közlésre. - Már csak jövendőbelit kell találnia, de az magának nem lesz nehéz.

– Már megleltem, Alice - vágta rá Jack. - Jobban mondva a szívem mélyén választottam egy nőt, akit régóta ismerek, tisztelek és szeretek. De vajon ő szeret-e engem, Alice, vagy remélhetem-e, hogy valaha is szeretni fog?

Az asszonyok valami csodálatos ösztönnel sejdítik meg a veszélyt. Alice is már Jack első szavainál megérezte, hogy milyen veszély fenyegeti. Fejét elfordítva, hidegen csak annyit mondott:

– Ezt tőle kellene megkérdeznie, kedves Jack.

Jack kihallotta sógornője válaszából a hangulata változását. Szemében harag villant, de nagy nehezen sikerült úrrá lennie indulatán.

– De hiszen éppen tőle kérdezem, Alice - felelte -, és szorongva várom ítéletét. Alice - folytatta, amikor nem kapott választ -, nem akarna ugyanazzal a névvel, de új férj oldalán élni?

Alice zaklatottan, merev ujjakkal morzsolgatta zsebkendőjét, szeme megtelt könnyel, majd sebesen a sógorához fordult:

– Milyen hirtelen fogta el a szenvedély! Ez ám a váratlan leánykérés! - szólt keserű gúnnyal.

– Méghogy váratlan? - kiáltott föl Jack. - Hogy mondhat ilyet, Alice? Hát csakugyan nem vette észre soha, hogy mennyire szeretem?

– Ki ne ejtse többet ezt a szót a száján! - torkollta le Alice. - Nem, soha semmit nem vettem észre az állítólagos érzelmeiből. Ha észrevettem volna, gondolja, balgán hagyom, hogy velünk tartson erre az utazásra?

– Milyen zordul bánik velem, Alice - szólt Jack. - Mivel érdemeltem ki júnói haragját? Ha ennyire meglepi vallomásom, akkor adjon nekem haladékot, bocsásson próbaidőre, de ne vegye el minden reményemet!

Lindsayné farkasszemet nézett sógorával.

– Ne áltassa magát - szólt keményen.

Jack a kezébe temette arcát, mint akit heves szívfájdalom gyötör. Alice elérzékenyült.

– Ugyan, ugyan, Jack - mondta gyöngédebben -, itt valami félreértés lappang. Talán akaratlan tévedés áldozata lett. Az is lehet - tette hozzá habozva -, hogy tévedésének oka részben kettőnk eltérő helyzetében keresendő.

– Hogy értsem ezt? - vetette föl a fejét Jack.

– Oly rövid ideig lehettem a bátyja felesége - válogatta meg a szavait Alice -, hogy talán ezért is rosszul esett magának, amikor ő az egész vagyonát rám hagyta... úgy érezhette, hogy megbántották... kisemmizték...

Jack Lindsay hevesen nemet intett.

– Érzem, ingoványos terepen mozgok - folytatta Alice. - Igyekszem hát elkerülni minden szót, amely fájdalmat okozhatna. Ha nem sikerülne, előre is bocsánatát kérem. Másrészt tehát lehetséges, hogy pénzzavarba került... vagy ki tudja, tán tönkre is jutott. Ez esetben mi sem volna természetesebb, mint hogy e friggyel remélje helyreállíthatni anyagi helyzetét, s egyben jóvátételt kapni azért, amit igazságtalanságnak érez. Ha ez a terve, akkor könnyen szerelemnek gondolhatja azt is, ami csupán rokoni szeretet.

– Vagyis...? - sürgette Jack.

– Vagyis, Jack, ha ez az igazság, akkor még mindent rendbe hozhatunk. Mivel szerencsére gazdag vagyok, sőt dúsgazdag, számíthat testvéri segítségemre. Adósságait, ha vannak, kiegyenlítem... terveihez segédkezet nyújtok, s végül... akár hozományt is kaphat, mihelyt talál valakit, aki szívesebben férjhez megy magához, mint a sógornője.

– Szóval kikosaraz - morogta lesütött szemmel Jack.

– Hogyan? - kiáltott föl Alice. - Mégis rosszul választottam meg a szavaimat, ha csak ennyit szűrt le belőlük. Nem is képzeli, milyen szomorú...

De nem tudta befejezni. Jack hátralökte a karosszékét, és fölpattant.

– Elég a szenvelgésből! - mondta ridegen, álnok tekintettel. - Nem érdemes kicicomáznia az elutasítását. Egy szó mint száz, eltaszít magától. Egy szót se többet! Majd én eldöntöm, mi a teendőm.

Azzal faképnél hagyta sógornőjét, akit úgy felzaklattak a történtek, s különösen az utolsó jelenet, hogy tüstént visszavonult fülkéjének megnyugtató magányába. Jack dühtől tajtékozva távozott. Hamarosan mégis alábbhagyott a haragja, s higgadtabban vette számba helyzetét.

Mondjon le a forrón áhított gazdagságról? Azt már nem, tökélte el magában. De mivel Alice nem hajlandó hozzájönni feleségül, ezért más módon kell megkaparintania a vagyonát.

A vacsoránál nem látták Alice-t. Nővére hiába zörgetett az ajtaján, ő fejébe vette, hogy egyedüllétre van szüksége.

Lindsay-né asszony csak másnaptól vett részt újból a fedélzeti életben. Addigra mintha eloszlottak volna a viharfelhők sógor és sógornő között. Nyilván mindketten valamilyen elhatározásra jutottak, de hogy mire, azt a lelkük legmélyére temették.

Aznap, május 27-én érezhetően csillapodott a hullámzás, s ezzel párhuzamosan nőtt a jó állapotban lévő utasok száma is. Estére a viharfedélzet törzsközönségének jóformán már csak a da Veiga fivérek és a Blockhead család távollétét kellett fájlalnia.

Míg a Seamew-n az élet visszatért a rendes kerékvágásba, annál búskomorabb lett a kapitány. Már két napja járkált gondterhelten föl-alá a parancsnoki hídon, s félelmetesen facsargatta az orra hegyét. Riasztóan kancsalító szeme minduntalan arra a pontra tért vissza, amelyet sir Hamilton pár órával indulásuk után a São Miguel-sziget hegycsúcsának nézett.

Ahogy az már szokásává vált, a hídjára lépvén május 28-án reggel is a rögeszméjévé lett pontocskára szögezte messzelátóját.

– Ezer ördög! - morogta Tatárbocnak, s leeresztette távcsövét. - Pokoli kalamajkába keveredtünk, uram.

Már jó ideje nem maradt helye semmi kételynek. A Seamew tudniillik nem egyenes vonalban tartott Madeira felé. Útitervük szerint először még meg kellett kerülniük Porto Santo szigetét. Mármost, annak ellenére, hogy a Ponta Delgadából Porto Santóba vivő út pár fokkal eltér a São Miguelt Madeira fővárosával összekötő egyenestől, az ismeretlen hajó mégis az előbbi, végcél nélküli útvonalon haladt a nyomukban, mégpedig állandóan négy mérföldnyi távolságban. Aligha lehetett kétséges, hogy őket akarja utolérni.

A kapitányt csak az nyugtatta meg kissé, hogy üldözőjük egy szemernyit sem bírt behozni lemaradásából. Lehagyni nem fogja őket, annyi szent - ami nem is meglepő, hiszen hol másutt szenelt volna a portugál hajó, mint az Azori-szigeteken? De Pip kapitány azt is kénytelen volt belátni, hogy útjuk nem tarthat örökké: végül csak be kell futniuk Madeirára, márpedig Madeira is Portugália része.

A kapitány negyvennyolc órája forgatta fejében ezt a kérdést, de nem jutott kielégítő megoldásra. Ha ő lenne az egyedüli úr a hajón, dehogy is engedné, hogy újfent pribékek kezére kerüljenek: inkább sebesen száguldana előre, elhasználná akár az összes szenet, s ha kell, föltüzelné a hajó minden éghető részét is! Akkor majd kiderülne, kinek tágasabb a szénraktára! Sajnos, Pip kapitány azonban nem lehetett korlátlan úr a hajón, hisz köteles volt Madeira fővárosának, Funchalnak a nyavalyás kikötőjébe vezetni a Seamew-t. Majd megpukkadt a pulykaméregtől.

Amikor május 28-án délelőtt tízkor a láthatáron feltűnt Porto Santo hegyorma, a szegény kapitány nem halaszthatta tovább a döntést. Röstellkedve hát, de jelentésre ment Thompsonhoz.

Hogy meglepődött és megörült, amikor az a vártnál sokkal kedvezőbben fogadta a hírt!

– Ön szerint tehát, kapitány úr - szólt Thompson -, portugál hajóról van szó?

– Azt hiszem, uram.

– És minket üldöz?

– Attól tartok, uram.

– Nos, kapitány úr, ez esetben szerintem csak egy dolgot tehetünk.

– Mégpedig, uram?

– Megállunk, és kész.

– Megállunk?

– Bizony, kapitány úr, megállunk.

A kapitány eltátotta a száját, karja leesett, szeme kidülledt.

– Ámen, uram - nyögte ki végül, s ezúttal még édesanyjának szakállát is elfelejtette fölemlegetni.

A kapott parancsot hősiesen teljesítette. A hajócsavar leállt, s a Seamew mozdulatlanul himbálózott a tenger habjain. Üldözőjük egyre közelebb ért hozzájuk. Csakugyan portugál hadihajó volt, amit a főárbocán lengedező hosszú szalag is elárult. Húsz perc múlva már alig egy mérföld választotta el a Seamew-tól.

Thompson ekkor vízre tétetett egy csónakot. Pip nem akart hinni a szemének: rendőrök ültek benne. Talán bizony még a túszokat is visszaadják?

A hadnagy és hat közrendőr azonban még nem szállt be társaik mellé a csónakba. A kapitány nem is tudta, hová legyen csodálkozásában, amikor megpillantotta ezeket és furcsa csomagjaikat.

E sajátos poggyász pedig nem állt másból, mint három emberből: a rendőrök a nemes Dom Higino Rodrigues da Veigát és két fivérét cipelték. A három élőhulla - a haragvó Neptunusz² áldozatai - minden ellenállásra képtelenül támolygott. A kapitány szeme láttára érzéketlen, öntudatlan csomagként emelték át őket a hajó párkányán.

– No de ilyet! De ilyet! - dörmögte a derék kapitány, aki semmit sem értett abból, ami a szeme előtt zajlott.

Nála jobban csupán sir Hamilton volt meglepve. Fölháborította, hogy úriemberekkel így bánnak. Egyelőre mégis magába fojtotta örökös tiltakozását, s beérte annyival, hogy találomra felvilágosítást kért egy mellette ácsorgó matróztól.

Hamiltonnek nem volt szerencséje. A cserzett bőrű vén tengeri medve oly sokat szemlélte már az óceánok végtelenjét, hogy szélesre tárult lelkében eltörpültek az emberi lét csekélységei: nem tudott s közönyében nem is akart tudni semmiről. A baronet kérdésére csak megvonta a vállát, de a pipát azért kivette a szájából.

– Valami smukkot fújtak meg a palik - magyarázta. - Majd bekasztlizzák őket a portugálok.

Hamiltonnek be kellett érnie ezzel a válasszal. A vén matróz úgy érezte, épp eleget mondott: nagyot szívott hát csibukjából, elmerülten figyelte a hullámok sebes futását, és máris másutt jártak a gondolatai.

Az igazságot Hamilton csak jóval később tudta meg, a többi utassal egy időben. Nagy csapás volt ez a hiú baronetnek.

– Ne feledje, miben egyeztünk meg - mondta Thompson a hadnagynak, amikor az búcsúzni készült.

– Nyugodt lehet - felelte a hadnagy.

Azzal a csónakot eltaszították a hajótól. Az átszállította emberi rakományát a portugál naszádra, majd visszatért a Seamew-hoz, amelyen máris forgásba lendült a hajócsavar.

Pip kapitány továbbra sem értett semmit. Thompsonnak még nem múlt el a nyugtalansága. Betartja-e szavát a hadnagy, vagy ismét a nyomukba ered a naszád, de ezúttal már ágyúlövésnyi távolságra?

Nem hihetünk mást, mint hogy a tiszt szavatartó ember volt, s magyarázatát is elégségesnek ítélték. A naszád ugyanis nagy félkört írt le jobbra, majd észak felé eltűnt a láthatáron, miközben délen egyre közelebbről látszottak Porto Santo partjai.

Dél lett, mire a Seamew elhaladt e főleg északi részén hegyek borította sziget partjai mellett, majd dél-délnyugatnak vette az irányt, egyenest Madeirának, amelynek hatalmas tömege harminc mérföld messzeségben is magasan kiemelkedett a tenger vize fölé.

Két óra múlva észlelték a São Lourenço-fokot, majd a három Desertas-sziget meredt föl előttük; a Selvagens-szirtekkel együtt ezek a szigetcsoport Madeirán és Porto Santón kívüli tagjai. E pillanatban tárult föl az utasok szeme előtt váratlan nagyszerűségében a sziget északi partja.

Amikor az Úristen Madeirát teremtette, szemmel láthatóan nem törekedett az eredetiségre. Mindenütt ugyanazok a magas, függélyes sziklafalak, zordon, kiugró hegyfokok, mély és sötét völgyek tagolta, szaggatott hegyvonulatok... akárcsak az Azori-szigeteken, csak éppen tökéletesebben és tízszeres nagyságban.

A zordon part túlsó felén egy másfajta tenger terül el: a zöld növények tengere, amelyben a hullámoknak a hatalmas fák serege felel meg. Ebben a szálerdőben áztatják lábukat a teraszosan fölmagasló hegyek, amelyek közepén az ezernyolcszázötven méter magas Ruivo-csúcs³ trónol.

Egyre világosabban láthatták az északi partot, majd három óra körül megkerülték a sziget legkeletibb pontját, a São Lourenço-fokot. A Seamew két mérföldnyire közelítette meg, így jól láthatták a fok végén emelt jelzőárbocot és világítótornyot.⁴

A kapitány ekkor még közelebb húzódott a szárazföldhöz. Most a déli part vonult el a lelkes utasok szeme előtt.

Először az alacsony sziklákat szemlélhették meg, amelyek a São Lourenço-fokot és az azt a szárazfölddel összekötő keskeny földnyelvet alkotják. Innentől magasabb lett a part; az itteni előhegyek alkotják a középső hegyóriások támpilléreit. Közöttük messziről bájosnak tűnő falucskák húzódtak meg, amelyeket Robert sorra nevükön nevezett: Machico, Santa Cruz, Caniço.

Négy órakor újabb fok állta hajójuk útját: a Cabo Garajau. A csavar párat fordult, s már meg is kerülték a fokot. Néhány perc múlva a Seamew már Funchal kikötőjében horgonyzott, népes hajóraj társaságában: az árbocokon a legkülönfélébb nációk zászlaja lengett.