LAKODALOM SÃO MIGUELEN

Május 25. reggelén a Seamew utasai borúsan ébredtek. Már az előző napon tovább kellett volna indulniuk, sőt két napja, ha azt nézzük, hogy faiali partraszállásuk előtt is egynapos késésben voltak.

Senki nem látta előre - pedig logikus volt -, hogy a terceirai események ilyen következménnyel járhatnak. Amikor a Seamew kihajózott Angra kikötőöbléből, ott rajta kívül nem horgonyzott gőzös. Honnan is sejthették volna, hogy a Camões épp a legjobbkor fut majd be, hogy São Miguel szigetén utolérhesse a szökevényeket?

Alig volt utas, aki nyugodt lélekkel fogadta e legutóbbi közjátékot. A legtöbben habozás nélkül kimutatták rosszkedvüket, és újabb megpróbáltatásukért némiképp igaztalanul Thompsont hibáztatták, pedig, ha jobban megnézzük, épp annak lehetett belőle a legnagyobb kára. No de hisz miért húzott ujjat a terceirai hatóságokkal? Ha körültekintőbben járt volna el, akkor minden biztosan másképp alakul.

Sőt! Aki messzebbre tekintett vissza, az még nyilvánvalóbbnak láthatta, hogy a történtekért az Ügynökség a hibás. Ha ugyanis a programban ígért 17. helyett nem 18-án érkeznek Faialba, akkor már május 20. estéjén elhagyták volna Terceirát, s a Seamew utasai nem keverednek ebbe a képtelen tolvaj-históriába, amelynek nem láthatták előre a kimenetelét.

Meglepő is lett volna, ha nem az engesztelhetetlen Saunders és Hamilton kürtölik szét leghangosabban ezt a vádpontot, hisz nem is remélhettek alkalmasabb pillanatot harapós akkurátusságuk kinyilvánítására. Fennszóval hirdették igazukat helyeslő hallgatóik körében, akik között ki más ült volna a főhelyen, mint a pipázó Van Piperboom, Rotterdamból?

Társaihoz hasonlóan vajon a hollandus is felfogta, hogy milyen kutyaszorítóba kerültek? Annyi bizonyos, hogy az ellenzék vezéreinek minden körmondatára szorgosan bólogatott, pedig nem értett egy árva mukkot sem.

Dom Higino is a legtüzesebb szónokok közé tartozott, heves szavakkal vezette le indulatát. Portugál létére saját országát fenyegette Saint James kormányának¹ megtorló intézkedéseivel. De miért volt e portugál uracsnak oly sürgős az utazás? Mit számított neki, aki időmilliomosnak mondta magát, az a kis késés?

A békétlenkedők csoportja és bakafántos Türtaioszuk,² Saunders mellett elhaladva Thompson igyekezett kicsire összehúzni magát. Lelke mélyén tökéletesen átérezte utasainak rosszkedvét. Ha valakinek egyhónapos kellemes utazást ígérnek, jelentékeny összeget gombolnak le róla, majd Ponta Delgada kikötőjében zárlat alá veszik, akkor bármilyen galamblelkű is különben, könnyen kijöhet a béketűrésből. Thompson látta és érezte: ha ez így megy tovább, akkor még eddigi hívei is faképnél hagyják. Igaz, nem habzott mindenkinek úgy a szája, mint Hamiltonnek, Saundersnek és csatlósaiknak, viszont akadtak olyanok is - például Cooley tiszteletes -, akik már célzásokat tettek rá, hogy ha az affér nem ér gyors véget, akkor ők lemondanak az út folytatásáról és a São Miguelt havonta útba ejtő gőzössel visszatérnek Angliába. Ez bizony vészjelzés volt.

S vajon miféle szövetségesei maradtak Thompsonnak a tekintélyes ellenzékkel szemben? Csakis a Blockhead család tagjai, akik szolgaian átvették a családfő derűlátását. A tüneményes vegyeskereskedő most is jókedvűen tekintett a nagyvilágba, és boldog-boldogtalannak elmondta, hogy neki tulajdonképpen nincs ellenére, ha egy diplomáciai bonyodalom közepébe csöppenhet.

Lindsay-ék és Roger a maguk részéről semlegesek maradtak. Nem fogták pártját az Ügyvezetőnek, de ellenére sem keltek: egyszerűen közömbösek voltak. Az események, amelyek úgy fölkavarták társaikat, őket hidegen hagyták. Alice és Dolly éppúgy örvendhettek egymás társaságának Ponta Delgadában, mint másutt, s ráadásul a francia tiszt lelkes jókedve is földerítette őket.

Ennek sikerült a maga javára fordítania a fedélzeti élet kialakult rendjét, s így könnyedén elfoglalta a mogorva és hallgatag Jack üresen maradt helyét. Alig hagyta el a hajó a brit partokat, ő máris a két nővér elválaszthatatlan kísérője lett, ami egyhamar megoldotta a pletykaéhes utasok nyelvét. Ez azonban egy csöppet sem zavarta a szabad szellemű amerikai hölgyeket, és Roger-t sem izgatta, ha kibeszélik. Soha nem kérette magát, ha vidámsága dús tárházából valami új tréfát kellett előhúzni. Különösen Dollyval tudtak együtt nevetni napestig. Még a mostani események is kiváló okot adtak a szüntelen tréfálkozásra, hisz Roger mindig talált valami mulatságosat a kitűnően szervezett társasutazásban.

Hármasuk Robert bevonásával lassacskán kvartetté bővült. Bármennyire visszahúzódó volt is különben Robert, annyira mégsem lehetett illetlen, hogy kereken elutasítsa honfitársa és a kíváncsivá tett Lindsayné közeledését. A szerény tolmács kezdett társasági emberré válni, akivel csevegni is lehet. S minél inkább feloldódott, annál kellemesebb lett a társasága. Jól tudta, hol a helye, mégis - mondhatni - le tudta vetni az alkalmilag magára öltött libériát, hogy visszaváltozzék régi önmagává. Néha könnyed társalgásba kezdett, s ezt ő is egyre lebilincselőbbnek találta. Amikor a hétvárosi földindulás után Alice Lindsay köszönetet mondott neki, ő válaszul mindent a vakvéletlennek tulajdonított. De azért a véletlennek besegített az is, hogy az utóbbi időben oly sűrűn kereste a két nővér társaságát.

Thompson ugyan, ha akarta, e közömbösöket is a párthíveihez számolhatta éppen, de serege még így is megfogyatkozott. Keményen törte hát a fejét, hogy miképp vethetne véget szorult helyzetüknek. Először persze az jutott eszébe, hogy megkeresi a brit konzult: de hiába, hiszen - mint tudjuk - tilos volt kapcsolatba lépnie a szárazfölddel. Azzal is megpróbálkozott, hogy jobb belátásra bírja a Seamew-ra érkezett rendőrök parancsnokát, egy hadnagyot, de hasztalan: a hajó átkutatásáig semmit nem lehetett tenni.

Pip kapitány távolról figyelte az eredménytelen szóváltást; nem hallhatta, de kitalálta a két tárgyalófél szavait. Dühében szörnyűmód facsargatni kezdte az orra hegyét, és iszonyatosan kancsalított. Sehogy sem fért a derék kapitány fejébe, hogyan esedezhet megbízója egy portugál pandúr kegyeiért. Ha Thompson az ő véleményére kíváncsi, a derék tengerész biztosan valami dacos tettet javasol, például azt, hogy hajózzanak ki fennen lobogó zászlóval, fényes nappal, az erődök ágyútüzében.

Thompsonnak azonban esze ágában sem volt kapitányához fordulni tanácsért. Békéltető igyekezetében megpróbált időt nyerni, hogy mindenkinek a kedvére tegyen. Nehéz, ha nem lehetetlen feladat.

Bezzeg szegény Thargela türelmetlenebb volt nála. Ha nem jön közbe ez a balszerencsés fordulat, maholnap már Joaquim hitvesének tudhatná magát. Tűkön ült, szeretett volna beszélni a rendíthetetlen rendőrtiszttel, aki az ő szavára talán mégiscsak hajlana. Amikor meglátta, hogy Joaquim csónakon közelít hajójukhoz, és kétségbeesve integet, nem habozott tovább, s elszánta magát e merész lépésre.

Thargela határozottan a rendőrtiszthez lépett, és elmagyarázta, hogy milyen nehéz helyzetbe hozta a kormányzói rendelet. Vajon az igaz ügy ereje tette, vagy a szigeten már jól ismert történet volt rá hatással, netán a könyörgő szép szempárnak nem tudott ellenállni? Akár így volt, akár úgy, a tiszt hagyta magát meggyőzni. Küldöncöt menesztett a szárazföldre, s az hamarosan már jött is a paranccsal: partra tehetik Thargelát, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy ott tüstént alapos motozásnak veti alá magát. Ebből is megérthették volna, ha már nem tudják amúgy is, hogy milyen szigorú zárlat alatt vannak.

Az azori hajadon egy percet sem késlekedett, s máris élt frissen szerzett szabadságával. Előtte azonban még kifejezte háláját Thompsonnak és Alice Lindsay-nek is, aki oly nagy rokonszenvet mutatott ügye iránt. Szívből jövő köszönete mellett a lakodalmára is meghívta őket, összes társukkal egyetemben.

Thompson csak halvány mosollyal nyugtázta az invitálást, Alice viszont el is fogadta, már amennyiben a körülmények engedik.

Háláját leróván Thargela boldogságban úszva távozott.

Négy órára járt az idő, amikor egy nagyobb hajó állt a Seamew mellé, és három személy szállt át hozzájuk, akikről lerítt, hogy bírófélék; két nő is velük tartott, de egyelőre nem derült ki, hogy milyen céllal. Az érkezők között Thompson első pillantásra felismerte a szófukar corregedort, akivel két napja dolga akadt. Ez volt a szóvivőjük, de csak két szót mondott, mihelyt a fedélzetre tette a lábát. Robert fordításában:

– Mindent átkutatni!

Thompson meghajolt a felsőbb akarat előtt, s készségesen várta, mi következik. Látogatóik, mielőtt megkezdték volna a beígért kutatást, egy pillanatra még megálltak a kötélhágcsó följárójánál, hogy fürkész pillantással végigtekintsenek az egész hajón.

Amikor úgy ítélte, hogy már elég soká tartott ez a vizsgálódás, a corregedor felszólította Thompsont, hogy sorakoztassa föl az utasokat a viharfedélzeten. Mivel ez már korábban megtörtént, Thompson csupán végigmutatott a körbenállók nyugtalan arcán.

– Uraim - kezdte a corregedor -, Terceirán egy tízezer conto de réisre³ becsült rablás történt. Az összeg egy százaléka, vagyis száz conto de réis⁴ a becsületes nyomravezetőt illeti. Ebből is látszik, milyen nagy fontosságot tulajdonít a kormányzó ennek az esetnek, amely egész vallásos népünket fölháborította. Mivel az önök vezetője éppoly gyanúsan viselkedik, mint kapitányuk (Pip kapitány itt szánakozva nézett össze Tatárboccal, s parancsnoki hídjának magasából megvetően a tengerbe köpött), ezért szinte bizonyossággá érett a gyanúnk, hogy a tolvaj önök közt rejtőzik. Ha tehát el akarnak oszlatni minden félreértést, akkor önöknek is érdekükben áll, hogy önszántukból tartsák be az általam közvetített utasításokat, melyeknek szükség esetén erővel is érvényt fogok szerezni.

A corregedor szünetet tartott. Az eddigieket egy szuszra, nyilván betanult szövegként mondta el. Ezután már szokása szerint tömörebben fogalmazott.

– Utasok, tisztek a viharfedélzetre - fordult Thompsonhoz -; legénység az előbástyára, embereim őrizetében. Közben átkutatjuk a hajót.

A Robert tolmácsolta parancs értelmében mindenki, még a bajsza végét dühödten rágcsáló kapitány is, összegyűlt a viharfedélzeten, míg a legénység tagjait az előbástyára terelték. Csak egyvalaki lépett ki észrevétlen az utasok közül s tűnt el a kajütökhöz vezető folyosón. Ez az ember Dom Higino volt.

De mi dolga lehetett a hajó gyomrában? S portugál létére miért hányt fittyet egyedül ő a portugál hatóságok utasításainak? Meglehet, két fivéréért indult csupán, akiket hajóra szállásuk óta szinte látni sem lehetett a fedélzeten.

– Utaslétszám teljes? - kérdezte a corregedor, mihelyt mindnyájan együtt álltak. - Olvasson névsort.

Thompson eleget tett a felszólításnak. Az utolsók között azonban hiába szólította Dom Higino, Dom Jaime és Dom Cristóvão da Veiga urakat.

A corregedor összevonta a szemöldökét.

– Előhozatni - rendelkezett.

Egy inast menesztettek a három fivérért. Már jöttek is: látnivaló volt, hogy cefetül érzik magukat. Vérvörös orcáik úgy földagadtak, mintha valaki alaposan elagyabugyálta volna őket.

– Uraim, miért nem sorakoztak föl társaikkal együtt? - ripakodott rájuk a corregedor.

Szokás szerint fivérei nevében is Dom Higino válaszolt.

– Sem testvéreimnek, sem nekem nem volt tudomásunk róla, hogy ön a hajón tartózkodik - állította a legnagyobb lelki nyugalommal.

– Hm!... - dünnyögte a corregedor.

Robert megesküdött volna rá, hogy az imént a portugál nemesurat is látta az utasok tömegében, de ezt az észrevételét bölcsen megtartotta magának.

A corregedor tovább faggatta a da Veiga testvéreket.

– Önök portugálok, nemde?

– Úgy van - felelt Dom Higino.

– Londonban szálltak a hajóra?

– Engedelmével, uram, csak Terceirán - válaszolta Dom Higino.

– Hm!... - dünnyögött ismét a corregedor, és átható tekintettel mérte végig Dom Higinót. - S természetesen nincsen személyes ismerősük a hajón?

Hamilton keblében fortyogott a harag, hogy így vallatják a barátját. Hát lehet úriemberekkel így beszélni? Nem állta meg szó nélkül.

– Elnézést, uram - mondta -, de da Veiga úréknak igenis vannak ismerősei ezen a hajón, és nem esne nehezükre jótállóra lelni.

– Kihez van szerencsém? - kérdezte szúrósan a corregedor.

Hamilton úgy kihúzta magát, hogy majdnem kiújult a lumbágója.

– Sir George Hamilton, baronet - szólt dölyfösen.

A corregedort nem kápráztatta el ez a bemutatkozás.

– Helyes, uram, nagyon helyes - szólt végül szinte gálánsan.

Még egyszer az utasok lelkére kötötte, hogy semmi szín alatt ne hagyják el a viharfedélzetet, majd lement az egyik lépcsőn. Dom Higino közben melegen megszorította Hamilton kezét.

Kezdetét vette a hajó átkutatása. A rendőrök rendre végigszaglásztak mindent, a hajófenéktől a poggyásztérig, a gépháztól a legénységi szállásig, s végül az utasok fülkéit is átvizsgálták. Gondolhatni, hogy a tapasztalt vizsgálóbíró vezetésével végzett aprólékos kutatás után egy zug sem maradt kifürkészetlenül.

Az utasokat több mint két órán át váratták. A corregedor csak hat óra után pár perccel jelent meg ismét a fedélzeten. Savanyú ábrázatáról lerítt, hogy semmit nem talált.

– Végezzünk gyorsan, uraim - lépett a viharfedélzetre. - Most a fedélzetet és az árbocozatot vizsgáljuk át. Addig is, kérem, engedjék meg, hogy sort kerítsünk a személyi motozásra.

Az utasok háborogni kezdtek. A corregedort kísérő rendőrök szorosabbra vonták körülöttük a gyűrűt.

– Rendben, kérem - szólt a bíró -, ahogy tetszik. De az ellenszegülőket elvitetem és a kormányzói döntésig lecsukatom. Őrök, olvassák föl a névsort.

Lehetetlen volt minden ellenállás. Az utasok egymás után fáradtak le kabinjukba, egy-egy rendőr kíséretében. Most világlott hát ki, hogy miért jött két nő is a corregedorral.

Ez közben folytatta a hajó átkutatását. Benézetett a kötélcsomók alá, fölküldte embereit az árbockosarakba, sőt egészen az árbocok csúcsára. A páratlan módszerességgel lefolytatott kutatásból egyetlen sarok, egyetlen zug sem maradt ki.

De ahol semmit nem rejtettek el, ott a legjobb kopó is hoppon marad. Meg volt írva, hogy a fortélyos corregedor üres kézzel hagyja el a hajót. Hét órára már kétszer is átvizsgáltatott mindent - ám hiába.

– Ismét szabad a bejárásuk a kikötőbe - szólt fanyarul Thompsonhoz, s a kötélhágcsóhoz indult.

– Partra szállhatunk tehát?

– Hogyne.

– S akkor nyilván a szigetről is távozhatunk? - puhatolózott Thompson.

– E tekintetben, uram - felelte szárazon a corregedor -, meg kell várnia, hogy milyen választ kapunk a jelentésre, amelyet haladéktalanul elküldünk Terceirára.

Thompson döbbenten figyelte a corregedor távozását. Vele tartott mindkét nembéli kísérete, és tíz fő kivételével a rendőrök is. Ez utóbbiak egy hadnagy parancsnoksága alatt a fedélzeten maradtak, hogy felügyeljenek a zárolt hajóra.

Vacsora közben élénk volt a társalgás. Kivétel nélkül úgy vélték, hogy a portugál kormány túl szigorúan bánik velük. Az még érthető, hogy az átkutatásig nem engedik el a Seamew-t, de hogy azután sem...?

Ám a mérgelődésbe éppúgy bele lehet fáradni, mint bármi másba. Amikor nemsokára kissé megnyugodtak a kedélyek, Alice elő mert hozakodni Thargela szíves meghívásával. Társai sokkal jobban fogadták a kedves invitálást, mint bosszús turistáktól lehetne várni. Mivel egész nap a hajóhoz voltak kötve, örömmel fogadták az éjszakai séta és az újszerű látványosság gondolatát. Nem csoda hát, hogy kilenc órakor szinte teljes létszámban léptek a terembe, ahol Thargela bállal ünnepelte egybekelését kedves Joaquimjával. Vérpezsdítő zene szólt, vagy száz férfi és nő ropta a táncot.

Az angolokat lelkes éljenzés fogadta. Hisz valójában nem ők az ifjú pár boldogságának kovácsai? Nélkülük nem is lenne teljes a menyegző. Kijárt nekik az őszinte ünneplés.

Csak egy percre szakadt félbe a tánc, már rá is kezdték újból. A polkára francia négyes következett, a mazurkára keringő. De tizenegy óra körül egyetlen kiáltás szakadt föl minden torokból:

– A landunt! A landunt!

Erre a jelre mindnyájan körbeálltak, s Thargela és Joaquim barátaik nagy gyönyörűségére ropni kezdték a landunt, e nemzeti táncot, amely minden rendű és rangú azori-szigeti szívét megdobogtatja.

A landun a spanyol boleró ikertestvére: ugyanaz a lábdobogás, ugyanazok a könnyed hátradőlések, hamiskás, kihívó tekintetek. Azt kell hinnünk, hogy Thargela ügyesen járta ezt a nehéz karaktertáncot, mert a kasztanyetta-csattogás elültével szűnni nem akaró vastaps jutalmazta az ifjú pár teljesítményét.

Éjfél körül tetőfokára hágott az ünnep. A jóféle faiali bor csak fokozta a táncosok jókedvét. A Seamew utasai szedelőzködni kezdtek.

Előbb azonban Alice Lindsay meg szerette volna valósítani egy ötletét, amelyet addigra már útitársaival is megosztott. Ha már a véletlen úgy hozta, hogy befolyásolhatták az ifjú pár sorsát, akkor miért ne hallgatnának a szívükre, s miért ne tetőznék be a véletlen művét? Amikor Thargela oly jámboran az oltalmukat kérte, meg is kapta azt. Most már csak a pár megélhetésének kérdése maradt megoldandó. Igaz, a lány bízvást számíthatott rá, hogy egy olyan derék legény mellett, mint Joaquim, soha nem fog szükséget látni; de azért egy kis összeg, amelyet a turisták könnyűszerrel összeadhatnának, fölöttébb megkönnyítené a jövőjüket. Ha ezt tekintik Thargela hozományának, akkor Joaquim boldog frigye egyben jó üzletnek is bizonyul. Nagyon helyes, hogy egyengették Thargela útját a házasságba; még helyesebb, hogy a jövőjéről is gondoskodnak.

Alice tehát gyűjtésbe kezdett, és utasaink becsületére válik, hogy senki sem tagadta meg az adományt Lindsay kisasszony védencétől.

Elsőként Blockhead ajánlott föl két fontot (ötven frankot) a nemes célra, ami egy visszavonult vegyeskereskedőtől méltányos összegnek mondható. Saunders, Thompson és Tigg sem adhatták alább.

Hihetőleg Johnson is adakozott volna, ha nem marad fogadalmához híven a Seamew-n.

Roger öt francia Lajos-aranyat adott át bájos útitársnőjének.

A rossz természetű Hamiltonnek alapjában mégis jó volt a szíve, mert nem habozott ez alkalomból egy négyfontos (száz frank) bankjeggyel csökkenteni alaptőkéjét.

Alice melegen köszönetet mondott a nagylelkű baronetnek, majd jótékonysági körútját folytatva elfogódottan Robert elé lépett.

Robert egy szót sem szólt, nem szégyellte adományának csekélységét, s öntudatos mozdulattal egy ezerreálos (hat frank) portugál pénzérmét nyújtott át a csinos begyűjtőnek. Alice akaratlanul a haja tövéig pirult.

Maga sem értette bosszantó gyengeségét. Gyorsan bólintott, elfordult, s máris a következő utashoz intézte kérelmét.

Ez nem volt más, mint a nemes Dom Higino. Ha Hamilton adományát fejedelminek nevezzük, akkor az övét királyinak mondhatnók. Egy negyvenfontos (ezer frank) bankót nyújtott át Lindsay kisasszonynak. Meglehet, túl látványosan, a jó ízlést sértő lassúsággal adta át a papírpénzt, s talán szándékosan hajtotta ki úgy, hogy mindenki jól láthassa az értékét. De ki ne nézne el egy ilyen délies vétket? Alice sem akadt fönn ilyen kicsiségen.

Az utasokat szinte fölvillanyozta a portugál példája, s ők sem haboztak megnyitni bugyellárisukat. Egy sem volt köztük, aki ne adott volna be tehetsége szerint a közösbe.

Gyűjtése végeztével Alice diadalmasan jelentette be, hogy kétszáz font (ötezer frank) jött össze: nagyszerű eredmény! Hogy kerek legyen a summa, Alice maga is nagyobb összeget tett hozzá. De mivel ő nem olyan látványosan adakozott, mint a kérkedő Dom Higino, senki nem tudta meg, hogy mennyit is adott.

Szerénysége ösztönözte arra is, hogy ezután már félreálljon, s valaki mással adassa át a fiatalasszonynak a váratlan hozományt. E feladatot arra a magának való nászutaspárra bízta, akiket alig láttak útjuk során, de csodák csodájára most mégis itt voltak velük. Alice keresve sem találhatott volna náluk alkalmasabb megbízottat.

A rögtönzött hozományt így hát az angol hölgy adta át portugál nőtársának, s az ajándék mellé gyöngéd csókot is nyomott az orcájára. De mégsem hallgathatta el Thargela előtt, hogy igazából kinek legyen hálás a nagylelkű adományért. Alice így nem kerülte el Thargela és férje forró köszönetnyilvánítását. Ötezer frank valóságos vagyon volt az ő számukra; soha nem fogják elfelejteni, hogy miféle jótündérnek köszönhetik szerencséjüket.

A nagy hálálkodásból kijutott a többi utasnak is. Thargela könnyes szemmel lépett egyik utastól a másikig, és Joaquim sem tudta, hová legyen, találomra szorongatta a kezeket.

De eljött a búcsúzás pillanata.

Nagy nehezen sikerült lecsillapítani a még mindig hálálkodó friss házasokat. A turisták nagy éljenzés közepette léptek ki a bálterem ajtaján.

Thargela és Joaquim kikísérték őket, s szívhez szóló megindultságuk százszoros fizetség volt mindazért a jóért, amit velük tettek. Amikor utasainknak végre sikerült kijutniuk a szabadba, Thargela és Joaquim még azután is ott álltak a küszöbön, s egymás kezét fogva néztek a sötétbe, a távolodó társasutazók után, akik egyik nap emitt vannak, másik nap amott, de ha egész útjuknak csak annyi volna is az értelme, hogy a nagyvilág e távoli szögletén egy kis jót cselekedtek, már akkor sem keltek útra hiába.