Radvánszky Ferenc megtartotta ígéretét és másnap délelőtt eljött értem, hogy megmutassa a város nevezetességeit.

Márk azzal volt elfoglalva, hogy a házasságkötéshez szükséges írásokat, okmányokat beszerezze.

Úgy állapodtunk meg, hogy az esküvő június 20-án lesz. Így hát húsz nap választott el bennünket a fontos eseménytől, mely Márk öcsémnek a legnagyobb boldogságot fogja majd ajándékozni.

Meg kell mondanom, hogy Radvánszky Ferenc a lehető legjobb kalauz volt. Kitűnően ismerte szülővárosát, és mialatt együtt barangoltunk, meggyőződhettem arról, hogy milyen nagy tudású és milyen alapos műveltségű ember.

És a mi mindennél fontosabb, Márk leendő sógoránál a műveltség és tudás kellemes modorral és kedves, meleg őszinteséggel párosult.

Miközben a város utcáin barangoltunk, magam sem tudom, miért gondoltam annyiszor Storitz Vilmosra? Ám azért a kapitány előtt nem akartam említeni a kikosarazott kérő nevét. Annál kevésbbé tartottam ezt szükségesnek, mert hiszen Márk öcsémtől már úgyis mindent megtudtam róla s többet vagy egyebet valószínűleg Radvánszky Ferenc sem mondhatott volna a rejtelmes emberről.

Sétánk közben elérkeztünk a város közepén fekvő nagy térre. Radvánszky Ferenc előre figyelmeztetett, hogy érdekes látványosságban lesz részem, mert keddi nap lévén, heti vásár van a városban.

Elsősorban is nagyon megkapott az élénk nyüzsgés-forgás. Életemben először most láttam ilyen nagy vásárt. A tér közepén bódék és állványok, a sebtében összetákolt asztalok mellett férfiak és asszonyok álltak. Kereskedők, piaci árusok, kik a vidékről behozták portékájukat. Volt itt minden, mire csak embernek szüksége lehet. Nehéz, erős szövetek, magasszárú csizmák, pörge kalapok a férfiak számára, aztán élénk mintájú szövetek, kartonok, tarka selyemkendők, kis piros csizmák, a menyecskéknek és a lányoknak. Egy másik bódéban tarkabarka játékszerek, cukrok, édességek, a csemeték örömére.

Mindenütt nagy tolongás, lárma, zsivaj, alku, tréfa. Pajzánkodás, mely sohasem ment át durvaságba. Majd derült, hangos kedélyesség, ha a vásár jó sikerült. Hosszas alkudozások, tréfás incselkedések, színlelt harag a vevő és az árus között, a végén azonban rendesen az, hogy megkötik az üzletet és áldomást isznak reá.

Amott távolabb egy bódé, melyben mézeskalácsot árulnak. Rengeteg gyerek, akik keményen ostromolják szüleiket, az anyák jókedvűen szidják gyereküket, hogy nem lehet őket jóllakatni édességgel és hogy mikor alig telik a szükségesre, ne nyalakodjanak hát örökké.

De azért pörölés közben előszedik a bugyellárist s a gyerek mindkét keze tele lesz mézeskaláccsal, s ahol az anya kicsit szűkmarkúnak bizonyul, az apa okvetlenül megveszi, amit a gyermek kíván.

A mézeskalácsos bódé előtt azonban nemcsak gyermekek, hanem ifjú, délcegtermetű, jóképű, izmos, fiatal legények is állnak. Ezek mézeskalácsból készült szíveket vásárolnak. A szív közepén egy nagy tükör és mellette kis versike, mely a leány szépségét és jóságát dicsőíti. A legények hosszas alkudozás után megvásárolják a szíveket és mosolyogva nyujtják a piruló leánykának, figyelmeztetvén a versre, melyben meg vagyon írva, hogy az ő szívök is éppen így lángol és eped a hajadonért, mint azé, ki a tükör mellé a rigmusokat írta.

Mikor tovább járkáltunk, láttuk, hogy minden kalmár bódéja előtt áll egy csoport vásárló. Hetivásár alkalmával, úgy tartja a vidékinép, minden olcsóbb és ilyenkor tódul be a falvakból, hogy szükségleteit beszerezze.

A nagypiac egyik sarkában cigányok játszottak. Barna, füstösképű legények húzták a magyar nótákat. Eleinte mélabús dalokat, melyek úgy megkapják az ember szívét, hogy alig bír a hatásuktól szabadulni. Míg e nótákat hallgatjuk, úgy érezzük, hogy életünk egybeforr e nemes és sok veszélyt, bajt, szerencsétlenséget oly nemesen és erősen kiállt magyar néppel. Mintha egész históriájuk, telve küzdéssel, megpróbáltatással, szenvedéssel, majd diadallal, hősiességgel, mind-mind itt folyna le előttünk, míg ezeket a lassú magyar dalokat halljuk.

Aztán egyszerre más húrokon játszott a cigány! Friss, vidám nótákra gyujtott s a jóképű, vállas legények táncraperdültek egy-egy csinos leányzóval. Megálltam és gyönyörködve néztem a táncoló párokat. Az erős, sugár, barna férfiak arcáról eleven élet, bátorság és értelem sugárzott. És néztem a csinos, kedves, üde leányarcokat, amint kedves bájjal és vidám temperamentummal örülnek a táncnak, a napsugárnak, a saját ifjúságuknak, - az életnek.

Majd továbbmentünk és megálltunk a nagytemplom előtt. Ferenc a templomra mutatott:

– Itt fognak Márk és Mária örök hűséget esküdni egymásnak, - mondotta meghatott hangon. - Később, ha akarod, megnézhetjük a templom belsejét is. Egy igen szép, finom tónusú oltárkép van benne. De most már ideje lesz visszafordulni, mert különben elkésünk az ebédről. Már pedig a magyar ember szeret pontosan ebédelni, és ebben a dologban, mi tagadás, édesapám sem érti a tréfát.

Így hát hazafelé indultunk, útközben azonban valami nagyon különös esetnek lettünk szemtanui.

Ez a dolog oly mély benyomást keltett bennem, hogy nem mehetek el szó nélkül mellette.

A nagypiacot elhagyva, egy kisebb térre értünk. A téren egy csoport ember izgatottan vett körül valakit. Mikor odaértünk, tiszteletteljesen utat nyitottak számunkra.

Akkor láttuk, hogy a csoportosulás közepett egy paraszt éppen most tápászkodik fel a földről. A nehezen felcihelődő ember szemmel láthatólag nagyon dühös volt.

– De hiszen mondtam már, hogy valaki meglökött. - Igenis, meglöktek és úgy estem el.

– Ugyan bizony, ki az ördög lökhette volna meg kendet? Hiszen senki sem volt a közelében. Biztosan jól felhörpintett a garatra.

– De mikor mondom, hogy nem ittam, eszemágában sem volt. Egy korty pálinka, vagy egy pohár bor csak nem sok és nekem ma annyi sem csúszott le a torkomon.

Aztán méltatlankodva mondotta:

– Egészen jól és tisztán éreztem, hogy valaki erősen meglökött.

Most már Radvánszky Ferenc is közbelépett és csendet parancsolva az izgatott embereknek, kérdőre vonta a parasztot.

Az ember, ki ruhájáról a port tisztogatta, elmondta, hogy ő szép nyugodtan ballagott, mikor egyszerre csak valaki erősen mellbeütötte. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan alak rohanna vele szembe és az ütődött volna hozzá. A teljesen váratlan, erős lökéstől elbukott és leesett a földre.

Ezzel szemben a körülállók, sőt még maga a földre bukott paraszt is azt állította, hogy senkit sem láttak sem jönni, sem rohanni s egészen váratlan, feltűnő esemény volt az ember felborulása.

Őszintén szólva nem igen értettük ezt a különös esetet, mert hogy a paraszt nem volt részeg, az egészen bizonyos. Közel állt hozzánk és lehelletén egyáltalán nem érzett semmiféle alkohol.

De egyébként is egész viselkedésén, magatartásán, taglejtésén, beszédén, minden szaván látszott, hogy teljesen józan és épelméjű.

– Nem lehet másként, - mondta Radvánszky Ferenc - mint hogy ez az ember elszédült, megtántorodott és elesett. Aztán a hirtelen elszédülésben azt képzelte, hogy meglökték és most komolyan kitart képzelődése mellett.

Nem tehettünk egyebet, mint továbbmentünk, de Ferenc még megfordult és így szólt a parasztemberhez.

– Ha valami baja lenne, vagy úgy érezné, hogy valaki megint mellbelökte és szédülni kezd, azonnal jöjjön hozzánk, a Radvánszky-házba. Édesapám majd megvizsgálja kendet és ha szükségesnek találja, valami orvosságot is rendel.

Ezzel aztán folytattuk utunkat, beszélgetés közben teljesen megfeledkeztünk az egész dologról.

Tizenkettő felé járt. A déli órában a város utcái nagyon élénkek voltak. Járó-kelők siettek előttünk, elegáns díszes fogatok robogtak el mellettünk a széles kocsiúton. Néhány lovagló alakot is láttunk és én gyönyörködve néztem a pompás, karcsúbokájú, nemes fajlovakat.

– Jó lesz, ha szedjük egy kissé a lábunkat, - mondta Ferenc - nehogy lekéssünk az ebédről.

Már kijutottunk a Dunapartra és gyors léptekkel siettünk végig a kertes, szép házak mellett.

Az egyik ház előtt egy pillanatra megálltam. Az épület teljesen magányosan, nagy kert közepében állt, mellette mindenütt csak üres, beépítetlen telek.

A kert pedig teljesen vad, ápolatlan, elhagyatott. A kertajtó és a ház kapuja egyaránt csukva, az ablakredőnyök mind leeresztve.

Az egész háznak valami elhanyagolt, egyben végtelenül komor, kietlen, szinte ijesztő külseje volt.

Az épület előterében két nagy, öreg tölgyfát láttunk. Az egyik belül már teljesen odvas, széles koronája beárnyékolta a ház homlokzatát. A kőkerítést egészen ellepte a moha. A házhoz vezető út fűvel és burjánnal benőve. Az ajtóhoz erősen megkopott kőlépcső vezet. Úgy a földszint, mint az emelet ablakait sűrű zsalu fedte és a teljes elzárkózottság még csak fokozta a ház amúgyis komor külsejét.

Ahogy így az épületre néztem, képtelenségnek tartottam a gondolatot, hogy ebben a kietlen oduban valaki lakhassék.

– Kié ez a ház? - kérdeztem Ferenctől.

– Egy nagyon különös emberé, - felelt a kapitány.

– Úgy? - mondottam kissé elgondolkozva. - Ez a rozoga épület teljesen elcsúfítja az utcát. A városnak meg kellene vásárolni és leromboltatni.

– Annál is inkább, - vágott szavamba Ferenc - mert akkor legalább reményünk lehetne arra, hogy a tulajdonostól, ki semmiképpen sem népszerű alak itt, egyszer és mindenkorra megszabadulnánk. És elmenne innen a pokolba, ahol - legalább is a zimonyi közvélemény szerint - már kitűnő helyet tartanak készen a számára.

Hangosan elkacagtam magam.

– Ugyan?! És ki ez az érdekes személyiség, ki annyira foglalkoztatja városotok öreg hölgyeinek fantáziáját?

– Egy német ember, - felelt kurtán a kapitány.

– Német? - kérdeztem érdeklődve.

– Igen egy porosz származású férfi.

– Ugyan? És hogy hívják?

De ebben a pillanatban, mikor Ferenc felelni akart, a ház ajtaja legnagyobb meglepetésünkre kinyílt.

Két férfi lépett ki az ajtón. Az öregebb körülbelül hatvanéves lehetett, néhány lépéssel hátramaradt a fiatalabbtól és így kísérte.

A fiatalabbik magastermetű volt. Az öreg éppen ebben a pillanatban tiszteletteljesen elbúcsúzott tőle.

A másik férfi pedig hátra sem nézett, hosszú, gyors léptekkel haladt végig a kerten és energikus mozdulattal nyitotta ki a kaput.

– Ejnye, - mormolta Radvánszky Ferenc meglepetve - hát ez itt van? Sejtelmem sem volt róla, azt hittem, hogy már elutazott.

Az idegen férfi most hátrafordult, szembenézett velünk.

Mindeddig nem láthattam jól az arcát, de most teljes biztossággal felismertem és szinte felkiáltottam meglepetésemben.

A magas, szőke, porosz férfi volt, kivel Pesttől Vukovárig együtt utaztam és ki ott kiszállt a hajóból.

Ebben a pillanatban az idegen férfi és Ferenc tekintete összevillant.

Radvánszky Ferenc tekintetében néma megvetés és kemény ellenszenv, a másikéban pedig düh és elkeseredett gyűlölség látszott.

Aztán az idegen férfi elfordította fejét és gyors léptekkel megindult velünk ellentétes irányban.

– Igen, ez ő... kétségkívül ő... - mondottam inkább magamnak. - De hát hogy lehet, hogy itt van? Hiszen kiszállt a hajóból?

– Hogyan, hát te már találkoztál ezzel az emberrel? - kérdezte meglepetve Ferenc.

Néhány szóval elmondtam neki, hogy Pesttől együtt jöttünk a hajón.

– Csak azt nem értem, - mondottam - hogyan kerül ez most ide? Hiszen a tulajdon két szememmel láttam, mikor kiszállt Vukováron.

– Bárcsak ott maradt volna! - kiáltott fel Ferenc.

– Úgy látszik, nem szimpatizálsz túlontúl ezzel a porosz emberrel.

– Ugyan kérlek, hát ki szimpatizál vele? Egyébként nekem még különös okom is van reá, hogy ellenszenvvel nézzem.

Egy percnyi gondolkozás után folytatta:

– Megkérte Mária húgom kezét, anélkül, hogy családunk a legkisebb közeledéssel vagy bátorítással erre okot adott volna neki. Mikor pedig Mária kikosarazta, hát valósággal magánkívül volt dühében. Azóta ugyan azt hiszem már észretért, hiszen elég ideje volt hozzá, de annyi bizonyos, hogy nagyon erőszakos, kellemetlen, tolakodó alak.

– Hát ő az?! - kiáltottam fel meglepetve.

Most Ferenc nézett reám bámulva.

– Hát hallottál már valamit a dologról?

– Igen, kedves barátom. S most már tudom, teljes biztonsággal tudom, hogy Storitz Ottónak, a híres alchimistának fiával, Storitz Vilmossal utaztam együtt a hajón.