Aznap este természetesen nem vehettem alaposabban szemügyre Radvánszkyék házát és ezért leírásomban egyesítem az első impressziót a későbbi benyomással.

Radvánszky doktor háza szép, modern épület, tágas, kényelmes, úrimódon berendezett.

Magát a házat, mint már említettem, kert veszi körül. A tölgy-, dió- és vadgesztenyefákkal szegélyezett út egészen a házig vezetett.

A nagy, üveges verandához néhány lépcsőfok vezetett.

A veranda ajtaja zárva volt, s kopogtatásunkra Radvánszkyék inasa nyitott ajtót.

A szép, magyaros faragású fabútorokkal teli verandán át a szalonba jutottunk. A tágas, teremnek is beillő szobában nehéz, sárga selyemmel bevont, aranyozott bútorok álltak. A gyönyörű alakú karosszékek, az ablakot borító, ugyancsak nehéz, sárga selyemfüggönyök, a színdús keleti szőnyegekkel fedett padló s a pompás csillár mind a legjobb izlésre vallottak. A nagy szalónból - melyet csak ünnepélyes alkalmakkor, mikor nagy társaság gyűlt össze, használtak - két ajtó is nyílott, egyik jobbról, másik balról.

A balfelőli ajtó Radvánszky dolgozószobájába nyílt; amint később megtudtam, ebbe a helyiségbe a folyosóról is be lehetett jutni, úgyhogy a betegeknek nem kellett okvetlenül keresztülhaladni a szalónon. A dolgozó egyben várószobának is szolgált a betegek számára. Mellette a rendelő, azon túl pedig Radvánszkyék hálószobája.

A szalón jobboldalán lévő ajtó a tágas, otthonosan berendezett lakószobába vezetett. A család rendszerint itt tartózkodott, itt állt a kandalló mellett Radvánszky kényelmes karosszéke, melyben a napi munka fáradalmait szokta kipihenni valami jó olvasmány mellett, vagy családjával elbeszélgetve.

A lakószoba után a nehéz diófabútorral berendezett ebédlő következett; innen nyílt Mária szobája.

Ami Radvánszky Ferencet illeti, ő félig-meddig külön lakott, háló- és dolgozószobája egy kis folyosóra nyílt, az ablakok pedig a kertre néztek.

Izgalomtól dobogó szívvel mentem keresztül a nagy szalónon, pillantásom csak futólag siklott végig a falat díszítő értékes, szép képeken, melyeket a sok-sok gyertya lángja erős fénnyel világított meg.

Izgalmam érthető, hiszen hetek, hónapok óta vágyódtam, készülődtem arra, ami néhány pillanat mulva megtörténik: megismerem öcsém jövendőbeli hitvesét, életének társát, sorsa osztályosát.

De azért felindultságom ellenére sem kerülte el figyelmemet a fényesen kivilágított nagy szalón és végtelenül jólesett ez a figyelem.

Még a szoba közepéig sem érhettünk és máris elénk jött Radvánszky Ferenc. Barátságosan kezet rázott mindkettőnkkel.

– Gyertek, gyertek, mindannyian türelmetlenül várunk már benneteket.

Beléptünk a tágas, kellemes lakószobába.

Radvánszky doktor ott ült szokott helyén, a kandalló mellett, karosszékében.

Beléptünkkor felugrott helyéről és felénk sietve megállt előttem és megszorította mindkét kezemet.

– Isten hozta a mi kedves, régóta várt vendégünket! Nagyon, nagyon örülök, hogy Márk bátyját végre otthonomban üdvözölhetem.

Karonfogott s bemutatott feleségének, akit tiszteletteljes kézcsókkal köszöntöttem és mélyen meghajtottam magam Mária előtt, kinek arcát, - nem tudom, az én megérkezésem miatt, vagy mert Márkot megpillantotta, - könnyű pirosság borította el.

Meghatott hangon köszöntem meg a meleg fogadtatást és aztán helyet foglalva az egyik kényelmes karosszékben, élénk beszélgetésbe merültünk.

Radvánszky doktor ötven év körül járhatott, de nagyszerűen tartotta magát. Alakja magas, izmos; meglátszott rajta, hogy egész életében egészséges életet folytatott.

Haja már szürkülni kezdett, de még teljesen sűrű. Arca ovális, szeme tüzes, arcszíne erősen lesült, barnás. Egészben véve megjelenése nagyon hasonlított Radvánszky Ferencre, azaz Radvánszky Ferenc hasonlított apjára. Rendkívül okos, intelligens arckifejezéséhez nagyon is illett kemény energiára, megrendíthetetlen akaraterőre valló álla és szája. Ám ami mindennél fontosabb előttem, éreztem, - egész megjelenése, beszédmodora, fellépése, szeme tekintete elárulta, - hogy melegszívű, jóságos emberrel állok szemtől-szemben.

Radvánszky felesége negyvenöt év körül lehetett s még mindig igen szép asszony. Ő is, akár férje, tiszta magyar típus. Termete középmagas, hullámos fekete haja alig hogy őszülni kezdett. Finomvágású, nemes arcán meglátszott hajdani nagy szépségének nyoma. Alakja még mindig megőrizte ruganyosságát, mozgása fiatalos s fürge volt.

A fiatal leány, Radvánszky Mária, nagyon hasonlított édesanyjához. Csak alakja valamivel magasabb, úgyhogy közte és Márk öcsém között, aki pedig magas férfiszámba ment, nem volt több mint félfejnyi különbség. Karcsú, finom alakját nagyon jól kiemelte és érvényre juttatta a finom selyemből készült, dúsan hímzett ruha, melyet - mint mosolyogva mondta - tiszteletünkre vett fel. Haja, - akárcsak apjának -, sötétbarna, arcformája ovális, szeme fekete, nagy és ragyogó arcbőre csodálatos hamvas, rózsás. De az egész arc, alak nemes szépségét még jobban kiemelte a fiatal leány bájossága. Soha olyan kedves, finom mosolyt nem láttam, mint Radvánszky Mária pici piros ajkain.

Radvánszkyné mellett foglaltam helyet és tüstént élénk beszélgetésbe merültünk. Akárcsak férje és gyermekei, ő is kitűnően beszélte a francia nyelvet, melyet még gyermekkorában tanult meg.

– Már olyan türelmetlenül vártuk mindannyian, kedves Vidál, - mondta szeretetreméltó mosollyal. - Hanem a legtürelmetlenebb mégis Mária volt közöttünk.

– Oh asszonyom, nem is sejti, milyen boldogság számomra, hogy végre megismerhetem öcsém jövendőbeli családját. Érzem, tudom, hogy Márk az önök körében megtalálta a családi boldogságot, mely az élet legnagyobb ajándéka. Abban is biztos vagyok, hogy Máriában, ha az kezével megajándékozza, hűséges szívű élettársra fog lelni. Igen, boldog vagyok, kimondhatatlanul boldog, hogy ezt a napot megérhettem.

És csöppet sem túloztam, mikor ezeket a szavakat mondtam Radvánszkynénak. Mert szívem megérezte, hogy nemcsak Márknak lesz Mária szerető, igaz felesége és élettársa, de hogy az egész család mindkettőnket úgy szeret, mint hogyha csak vérbeli hozzátartozóik lennénk. Igen, éreztem, hogy öcsém Radvánszky doktorban és feleségében szerető szülőkre talált, mint hogyha a sors akarta volna busásan kárpótolni azért a szenvedésért, mellyel fiatalkorában sujtotta, mikor szüleinket elrabolta tőle. És Mária szeretetteljes mosolya, meleg tekintete is éreztette velem azt, hogy a fiatal leány úgy közeledik hozzám, mintha testvére lennék.

Néhány percnyi beszélgetés után Mária felugrott helyéről és így szólt:

– Jöjjön, megmutatom magának az arcképemet. Biztosan nem látta még, mikor keresztüljöttek a szalónon.

– Ugyan Mária, - vetette közbe Márk - hiszen még kész sincs. Nem olyan sürgős, hogy éppen most nézze meg Henry.

– Dehogy is nem! Jöjjön csak Henry s nézze meg, hiszen olyan gyönyörű a kép.

Felugrottam, és átmentünk a szalónba. A kép ott állott a két nagy boltíves ablak között, tehát a szoba legvilágosabb helyén. De így, a gyertyák fényében is jól lehetett látni Mária alakját, akit egy nagy karosszékben ülve, egymásra tett kezekkel, kivágott estélyi ruhában festett le öcsém. Az első pillantásra megállapítottam, hogy a kép valóban Márk legjobb alkotása. Látszott, hogy a művész egész lelkét, fantáziáját belevitte alkotásába, megérzett, hogy a festőt nemcsak a művészi érdeklődés, de a szerelmes férfi érzései is kötötték modelljéhez. Igaz, Mária is nagyszerű modell. Finomvonalú alakja, nemes szépségű arca, a nagy tüzes szempár kifejező, okos és kissé álmodozó tekintete és az egész lénye, fiatallányos bájossága bizonyára más festőt is megihletett volna.

– Úgy-e, gyönyörű? - kérdezte Mária, aki szinte áhítatosan nézte a képet.

– Gyönyörű! - mondtam meggyőződéssel és büszkén néztem öcsémre, ki ezt a kiváló munkát alkotta.

– Most már csak néhány ecsetvonás hiányzik még s akkor kész lesz - mondta Márk.

– Csak az a baj, - szólt Radvánszky Ferenc, - hogy a viszály máris kitört a képért. Mindenki saját magának akarja. Szüleim is ragaszkodnak hozzá, mert azt mondják, hogyha Márk már elviszi a lányukat, legalább a képét hagyja itt. De Mária semmikép sem akar megválni arcképétől, azt mondja, hogy ezt kéri eljegyzési ajándékul vőlegényétől. Legjobb volna, - tette hozzá nevetve - hogyha Mária újból modellt ülne Márknak és mégegyszer lefestené. Így aztán szépen megegyezhetnénk békességgel.

– Dehogy ülök, dehogy ülök! - nevetett Mária. - Nem is képzeli Henry, milyen fárasztó Márk modelljének lenni. Soha sincs megelégedve azzal, amit csinál s néha ötször-hatszor is újból kezd egy részt. Mondhatom, angyali türelem kellett hozzá, - tette hozzá hamis, pajzán pillantást vetve öcsémre. Hiába mondtam neki, hogy gyönyörű, amit fest, mert igazán gyönyörű volt, - mondta lelkesen - ő még mindig szebbet, tökéletesebbet akart alkotni.

– Ez a művész természete, - felelt Márk félig mosolyogva, félig mentegetőzve.

– No hát éppen azért megérdemlem fáradtságomért, hogy ez a szép kép az enyém legyen. Nem, nem, édes Ferencem, majd csak úgy fogunk megegyezni apáékkal, hogy ezt a képet most elvisszük magunkkal s aztán, ha Márk felesége leszek, majd újra le fog festeni, - akkor már egészen bizonyos, hogy mind a ketten türelmesebbek leszünk, - s az a kép aztán a tiétek marad.

Visszamentünk a lakószobába és néhány percnyi beszélgetés után Mária átment az ebédlőbe, hogy segítsen a terítésnél. Nemsokára mindnyájan ott ültünk a nagy, nehéz diófa bútoros ebédlőszobában. Asztal mellett, ahol megismertem a kitűnő magyar ételeket, - melyekről öcsém már nagy lelkesedéssel emlékezett meg leveleiben, - utazásomra terelődött a szó. Mária szemrehányást tett nekem, hogy olyan sokáig késlekedtem útközben.

– Majd meggyőződöm róla, - mondta nevetve s megfenyegetett újjával, - hogy csakugyan olyan hosszú-e az út Zimony és Párizs között? S ha az ellenkezőjére jönnék rá, akkor jaj magának.

– Akkor hát becsületesen megvallom, hogy bizony hamarabb is megtehettem volna az utat, de meg nem állhattam, hogy ki ne szálljak néhány napra a magyar fővárosban. S mondhatom, sajnálom, hogy csak olyan rövid időt tölthettem ott, olyan jól éreztem magam abban a gyönyörű városban.

– Hány napot töltött Budán és Pesten? - kérdezte Radvánszkyné.

– Alighogy hármat, asszonyom.

– Akkor bizony sok látnivalót mulasztott el, - vágott közbe komoly hangon Radvánszky doktor. - Annyi sok szép értékes dolog, gyönyörű épület, drága muzeális kincs van a mi fővárosunkban. Sajnos, a magyar nemzetnek éppen az a legnagyobb hibája, hogy nem tudja kellőképpen megbecsülni saját értékeit. Rajong a külföldi dolgokért, az idegen nagyvárosokért és közben megfeledkezik saját értékeiről, saját fővárosának szépségéről. Pedig, - tette hozzá - én, aki egész Európát beutaztam, nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy egyetlenegy nagyvárost sem láttam, mely természeti szépség tekintetében fölülmúlta volna a mi Budánkat.

Az asztalnál is Radvánszkyné mellett ültem. Márk és Mária természetesen egymás mellett foglaltak helyet. Egész vacsora alatt alig ettek valamit, gyöngéd tekintettel néztek egymásra.

Vacsora után átvonultunk Radvánszky doktor dolgozószobájába és kellemes beszélgetés, pipaszó mellett töltöttük az estét. Végigjártuk a lakást s megcsodáltam a finom ízléses bútorokat, szép szőnyegeket, drága porcellánokat. Aztán megint visszamentünk a doktor kényelmes, ízlésesen berendezett dolgozószobájába.

– Mi a terved a holnapi napra vonatkozólag? - kérdezte Ferenc.

– Végig szeretném járni a várost, - feleltem én, - azután pedig a környéket is meg akarom nézni.

– Nagyon szívesen állok rendelkezésedre, - ajánlkozott Ferenc. - Jelenleg úgy sincs semmi különösebb dolgom. Majd végigjárjuk a várost, megmutatok neked minden érdekesebb épületet.

– Hanem persze, valami nagy igényekkel nem szabad fellépnie, - mondta Radvánszkyné. - El tudom képzelni, hogy párizsi embert nem túlontúl érdekel a magyar kisváros.

– Ó asszonyom, - feleltem én mosolyogva - ne higyje, hogy mi párizsiak teljesen elvakultak vagyunk mindazzal szemben, ami nem a mi szülővárosunk. Hiszen nálunk Franciaországban sok a kisváros és az igazán intelligens ember nemcsak a forgalmas nagyvárosban, de a csendes, szerény vidéki városban is meglátja a szépséget.

Radvánszky doktor mosolyából láttam, hogy nagyon tetszett neki kijelentésem.

– Holnap elvisszük Henryt a toronyba, - mondta Mária. - Jöjjön el holnap okvetlenül, majd meglátja, milyen gyönyörű kilátás nyílik a toronyból. (Ez a torony a ház baloldalán emelkedett s kanyargós, meredek falépcső vezetett a tetejére.) Az egész vidéket be lehet látni, - folytatta Mária. - Nekünk Márkkal és Ferenccel kedves mulatságunk, hogy felmegyünk a torony tetejére.

– Jó, jó Mária, - szólt közbe mosolyogva Radvánszkyné, - azért hagyd már egy kicsit élni szegény Henryt. Ha eddig megvolt a nélkül, hogy a híres tornyot látta volna, talán még kibírja rövid ideig.

Mosolyogva csókoltam kezet leendő sógornőmnek.

– Holnap okvetlenül meg akarom nézni a kilátást, biztosan nagyszerű lehet, ha Mária annyira el van ragadtatva tőle.

– Oh és egyáltalában holnap nagyon sokfelé kell mennie, - folytatta Mária. - Okvetlenül meg kell nézni a városházát. Igazán nagyon szép épület. És a templomokat is. Nagyon szép templomaink vannak ám. Különösen vasárnap délelőtt, mikor misére harangoznak. Olyan szép, olyan áhítatos hangulatba ringatja az embert a templomtornyokból kicsendülő sok-sok harangszó.

– Légy nyugodt Mária, - mondta Ferenc, - Zimony minden érdekesebb zugát megmutatom majd Henrynak.

– Nekem - szólt közbe Márk - az egész városban legjobban a gyönyörű katedrális tetszik. Ez a templom impozáns homlokzatával, finom rajzú művészi tornyaival mintha az ég felé törne s a hívők ájtatos, szárnyaló, megnyugvást kereső lelkét szimbolizálja. Az egész csodálatos épületből azonban a főlépcsőzetet szeretem leginkább.

– És mért lelkesedik annyira a főlépcsőzetért? - kérdezte Mária.

– Mert ez a főlépcső vezet az oltár elé, ahol...

És Márk menyasszonyára nézett, kinek finom, nemes, ovális arca bíborpirosra gyúlt.

– Ahol? - kérdezte a leány halkan, lehajtott fejjel és furcsa, zavart mosoly játszott finom ajka körül.

– Ahol... maga hűséget esküszik nekem és ki fogja mondani azt a szót, mely engem egész életemre boldoggá tesz.

Nem igen emlékszem ilyen kedves, meghitt, meleg estére, mint amilyen ez volt, melyet most Radvánszkyék házában töltöttem. Egészen úgy éreztem magam, mintha a családhoz tartoznám. Mária később leült a zongorához, finom, keskeny, vékony újjai végigfutottak a billentyűkön és míg halkan, álmodozva játszott, magyar dalokat énekelt.

Életemben most hallottam először magyar nótát s bár a szövegből semmit sem értettem, a dal csodálatos bűbája, epedő szomorúsága, méla ábrándja, majd kitörő jókedve, kedves pajzánsága magával ragadta lelkemet. Úgy éreztem, mintha egy csodálatos, sohasem látott, titokzatos világ nyílnék meg előttem: egy ismeretlen és olyan rokonszenves, olyan becsülésre méltó népnek, a magyar népnek lelke.

Mindenről megfeledkezve hallgattam a szép leány énekét.

Végre azonban... Hiszen az idő már ugyancsak későre járt, megköszöntem a szíves vendéglátást, búcsút vevén a háziaktól, öcsémmel együtt hazafelé indultunk. Öcsémmel, ki még nálam is nehezebben tudott eljönni Radvánszkyék kedves, meleg hajlékából.

Már az utcán voltunk és gyors léptekkel siettünk a Nagyszálló felé, mikor Márk öcsém megkérdezte tőlem:

– Úgy-e, igazat mondtam és egy csöppet sem túloztam, mikor azt írtam neked, hogy Mária a világ legtökéletesebb teremtése, és életem legfőbb boldogsága, hogy nemsokára magaménak mondhatom?

– Bizony, édes öcsém, hálát kell adnod a Mindenség Urának, hogy ilyen leányt vezetett hozzád. Szépsége, modora, hangja, a szeméből kisugárzó szívjóság és értelem mind arról beszél, hogy boldog lesz a férfi, ki vele osztja meg életét.

Beszélgetés közben a szállóhoz érkeztünk. Márk szeretetteljesen bekísért a szobámba, átölelt és aztán búcsút mondtunk egymásnak.

Csak most kezdtem érezni igazán az utazás fáradalmait, melyekről a viszontlátás örömében és a Radvánszkyék házában töltött este kellemetességei közepett teljesen megfeledkeztem.

Most aztán azon voltam, hogy minél előbb ágyba jussak. Fáradtan, de boldog sóhajtással nyujtóztam ki fekvőhelyemen. Eloltottam a gyertyát és behunytam szememet.

Pár pillanat mulva szinte félálomban szundikáltam, mikor hirtelen felriadtam.

– Vajjon álmodtam-e, vagy hallucináció az egész?

A sötét szobában mintha egy hangot hallottam volna.

Ez a hang ugyanazokat a fenyegető szavakat suttogta, melyeket kiszállásom pillanatában hallottam a hajó fedélzetén:

«Jaj Vidál Márknak és Radvánszky Máriának, jaj nekik, ha meg mernek esküdni egymással.»

Egész testemben megborzongtam, de aztán összeszedtem minden akaraterőmet. Nem leszek ostoba képzelgések áldozata és nem hagyom magam nyugtalan, felzaklatott idegeimtől félrevezettetni. Fáradt vagyok, kimerült s ilyenkor a legnormálisabb ember is rabja lehet valami ostoba képzelgésnek.

Le kell gyűrni ezt az ostobaságot. Ennyi az egész.

És erős akarattal legyűrtem lázadozó idegeimet és csöndes, mély álomba merültem.