Át a Chilkoot hágóján

Bill Stell jól tette, hogy a Chilkoot hágóját választotta a White-hágó helyett. Igaz, hogy ez utóbbihoz a csapás mindjárt ott kezdődött Skagway határában, míg a másikat csak Dyea felé lehetett megközelíteni, csakhogy a White-hágótól a Bennet-tóig még volt vagy nyolc mérföld borzalmas út. Ezzel szemben a Chilkoot hágójától a Lindeman-tóig nincs több tizenhat kilométernél, onnan pedig alig három kilométer a Bennet-tó és ezt az utat különösebb erőfeszítés nélkül meg lehet tenni.

Viszont nem kevésbé igaz az is, hogy a Chilkoot hágóját sokkal keservesebb dolog elérni, mint a White-hágót, mert mintegy ezer láb magas majdnem függőleges hegyoldalon kell felkapaszkodni. Csakhogy ez a mi utazóink számára, mivel nem kellett nehéz felszerelést is cipelniök, nem jelentett különösebb akadályt. Aztán a Chilkoot hegységen túl elég jó út vezet a Lindeman-tóig. Így útjuknak ez a sík vidéket elzáró hegységen átvezető első szakasza, ha fárasztóbbnak is ígérkezett, de nem tűnt különösebben nehéznek.

Április 27-én reggel hat órakor Bill Stell jelt adott az indulásra. Edith és Jane Edgerton, Summy Skim és Ben Raddle, Nyomkereső és hat embere elhagyták Skagwayt, és nekivágtak a Chilkoot lejtőinek. Két, öszvérek vontatta szán elégséges volt ehhez az útszakaszhoz, amely a Lindeman-tó déli partjáig terjedt, ahol Bill Stell hosszabb pihenőt tervezett. E távolság megtétele a legkedvezőbb körülmények között is három-négy napot igényelt.

Az egyik szánra a málhákat rakták. A másikra takarók és prémek tömegébe bugyolálva a két lányt ültették úgy, hogy csak a pici piros orruk hegye látszott ki a takaró alól; Edith néhányszor megpróbált köszönetet mondani Summy Skimnek, de az úgy tett, mintha nem hallaná. Ő is, Ben Raddle is boldog volt, hogy segíthetett. Milyen kedves útitársak a szörnyűséges úton! Még Bill Stell is el volt ragadtatva tőlük.

Egyébként Nyomkereső elmondta, milyen türelmetlenül várják Edithet Dawson Cityben. A kórház zsúfolásig tele van, és a segédszemélyzet több tagját is leverték lábukról a városban pusztító járványok. Különösen a tífusz sújtja erősen Klondike-kerület székhelyét. A szerencsétlen bevándorlók között, akik a hosszú úttól elgyengülve és kimerülten érkeznek - miután annyi útitársukat elhantolták -, a járvány százszámra szedi áldozatait.

„Elragadó vidék - gondolta magában Summy Skim. - Mi azonban csak futó ismeretséget kötünk vele... De ezek a szegény lányok... micsoda veszedelmekkel találják magukat szemben; lehet, hogy innen soha többé nem térnek vissza!...”

Úgy számították, hogy nem volna helyes, ha a hegyen való átkelés előtt sok élelmet málháznának fel, mert jobb lesz, ha a meredek oldalakon minél kevesebb teherrel cipekednek. Nyomkereső ismerte azokat az állomáshelyeket, ahol nemcsak az éjjeli pihenés biztosított, de élelem is akad. Igaz, mindent borsos áron adnak. Ötven centbe kerül egy „ágy” - tulajdonképpen deszkapriccs, egy dollárba az ebéd, ami valami kövér húsból és rosszul kelt kenyérből áll. Szerencsére ezt a fajta komfortot csak néhány napig nem lehet elkerülniök. Bill Stell utazócsoportja, amint eléri a tóvidéket, megmenekedik ettől a vendéglátástól.

Hideg idő volt, fagyos szél süvöltött, a hőmérő állandóan mínusz tíz fokot mutatott. Ha majd rátérnek a csapásra, a szánok vígabban csúsznak majd a letaposott havon, és könnyebb dolga lesz a fogatolt állatoknak is. Pedig az emelkedő ugyancsak meredek lesz! Azon már sok öszvér, kutya, ló, ökör, rén kiadta a lelkét; a Chilkoot hágója mentén, akárcsak a White-hágón szanaszét hevernek az elhullott állatok csontvázai.

Amint elhagyták Skagwayt, Nyomkereső a tengerszoros keleti partja mentén Dyea felé fordult. Mivel az ő szánjai kevésbé voltak megterhelve, mint másokéi, akik szintén a gerinc felé igyekeztek, megpróbált eléjük vágni. Csakhogy az utakon leírhatatlan zsúfoltság uralkodott. Dühös széllökésektől kísért vakító hóvihar zúdult mindegyre a keskeny csapásra; a felborult járművek némelyike egészen elzárta az utat, a szánok elé fogott állatokra sokszor hiába záporoztak az ostorcsapások és a szitkok, azok egy tapodtat sem mentek előre. A hajtók közül némelyek kíméletlenül próbáltak utat törni maguknak, amit persze mások dühösen elleneztek, s amíg a felborult szán rengeteg felszerelését emitt lemálházták, hogy arrébb ismét felmálházhassák, a kölcsönös szitkozódások után olykor ölre mentek, sőt néha még a pisztolyok is elcsattantak. Annyi minden állta itt útját az előrejutásnak, hogy kénytelenségből végül is mindig a leglassabban haladókhoz kellett alkalmazkodni. Ráadásul ott voltak a mindegyre egymásba gabalyodó kutyafogatok - s mi töméntelen időt vesztegettek a hajtóik, hogy szétgubancolják őket, miközben ezek a félvad állatok észtvesztően üvöltöttek.

A távolság Skagway és a hágó között oly rövid, hogy az utazás minden keserve ellenére pár óra alatt megtehető. Így aztán Bill Stell délben már Dyae-ben tartott pihenőt. Akkoriban ott, a fjord végében csak néhány kunyhó állott egymás hegyén-hátán.

De micsoda hallatlan zsibongás! Több mint háromezer átutazó szorongott a Chilkoot hágója alatti városembrióban.

Nyomkereső okos előrelátással minél sürgősebben el akarta hagyni Dyea-t, hogy kihasználja a ropogós hideget, amikor a szánok könnyebben csúsznak. Még a déli órákban tovább mentek, Ben Raddle és Summy Skim gyalog, a lányok szánon. Szemet gyönyörködtető látványt kínált az út minden fordulója: a fenséges, vad táj, a tetőkig húzódó fenyvesek és nyíresek között előcsillanó dérlepte tisztások, a zúgó hegyi folyók, amelyek a nagy hideg ellenére sem fagytak be, hanem nagy robajjal zúdultak alá a feneketlennek tűnő szakadékokba.

Sheep Camp csak négy mérföldre volt. Alig néhány óra alatt el lehetett érni, bár fel a hágóhoz meredek út vezetett és a fogatoknak mindegyre meg kellett állniok. S ha egyszer megálltak, a hajtóknak ugyancsak erőlködniök kellett, hogy a befagyott szántalpakat kimozdítsák álló helyükből.

Menet közben Ben Raddle és Summy Skim elbeszélgettek Nyomkeresővel, aki egyik kérdésükre így válaszolt:

– Remélem öt vagy hat órára elérjük Sheep Campot. S ott maradunk reggelig.

– Van ott valami vendégfogadó, hogy útitársnőink kipihenhessék magukat? - kérdezte Summy Skim.

– Hogyne - válaszolta Bill Stell -, Sheep Camp egyik szokásos állomáshelye az erre utazók áradatának.

– De biztosan kapunk ott szállást?

– Ebben kételkedem - jelentette ki Nyomkereső. - Egyébként ezek a fogadók nem valami kellemes helyek. Inkább sátrat verünk és kint éjszakázunk.

– Uraim - szólt közbe Edith, meghallván ezt a beszélgetést -, nem szeretném, ha miattunk kellemetlenségeik támadnának.

– Kellemetlenségeink! - válaszolta Summy Skim. - Ugyan mivel kellemetlenkednének? Talán nincs két sátrunk? Az egyik az önöké. Mi majd megleszünk a másikban.

– A magunkkal hozott két kis kályhában pedig - tette hozzá Bill Stell - hajnalig éghet a tűz, úgyhogy nem fogunk fázni, bármilyen hideg lesz is az éjszaka.

– Akkor rendben van - egyezett bele Jane, átvéve a beszélgetés fonalát.

– De jó lesz már most az elején tisztázni, hogy minket nem kell kímélgetni. Ugyanis nem vagyunk vendégek. Ha éjjel is kell menni, hát megyünk. Úgy bánjanak velünk, mint férfiakkal szokás, mert minden irányunkban megnyilvánuló lovagiasságot sértésnek tekintünk.

– Nyugodjon meg - jelentette ki Summy Skim nevetve -, és legyen biztos afelől, hogy sem a kellemetlenségektől, sem a fáradalmaktól nem kíméljük meg önöket. Sőt, ha kívánja, ilyesmikről még mi fogunk gondoskodni.

Utazóink hat órára elérték Sheep Campot. Mire odaértek, az állatok egészen ki voltak merülve. Sietve kifogták őket, és Bill Stell emberei hozzákezdtek az abrakoláshoz.

Nyomkeresőnek igaza volt: a falubeli fogadók híjával voltak minden kényelemnek. Egyébként zsúfoltak is voltak. Bill Stell úgy rendelkezett, hogy a fák alatt verjék fel a két sátrat, kissé távolabb a lakott helyektől, hogy a jövő-menő hangoskodó sokaság ne zavarja a pihenésüket.

Ettől kezdve Edith és Jane átvették a kezdeményezést. Egy szempillantás alatt gondoskodtak róla, hogy a szánról a takarók és a prémek lekerüljenek, és kényelmes, eléggé puha fekvőhelyekké alakuljanak át, a kis kályhák pedig kellemesen duruzsolni kezdtek. S bár vacsorájuk csupán hideg sültből állott, forró kávéban és teában nem szenvedtek hiányt. Aztán a férfiak pipára gyújtottak, s az este igen kellemesen telt, pedig odakint 17 fokos hideg volt.

De mit kellett szenvedniük azoknak a százaknak, akiknek Sheep Campen nem jutott semmi fedél! Hány kimerült asszony, gyermek volt köztük, pedig a hosszú útnak még csak az elején tartottak, és talán sohasem érnek a végére!

Nyomkereső másnap már pitymallatkor útnak indította a társaságot, hogy a sokaság előtt felérjenek a Chilkoot hágójára. Az idő hideg és száraz volt, de ha még jobban leszállt volna a higany szála, az is százszor kedvezőbb lett volna, mint a szél, a hóvihar és a hófúvások, amelyektől annyira retteg mindenki Amerika magas, északi vidékein.

Mire a két unokafivér kibújt a sátrából, a lányoké már össze is volt málházva. Elkészült a kávé is, amit forrón meg is ittak, aztán eltűnt a másik sátor is. Pár perc múlva, anélkül, hogy a férfiak akár a kisujjukat is megmozdították volna, minden felszerelés a szánokon volt, jól elrendezve, hogy miden darab minél kisebb helyet foglaljon el, de azért könnyen elő lehessen venni anélkül, hogy a többi holmit össze kellene borogatni. Ben Raddle, Summy Skim, de még Nyomkereső is ugyancsak elcsodálkozott ekkora rátermettség láttán. Amikor Ben látta „szerződő felei” rendkívüli ügyességét, arra gondolt, hogy a megegyezés, amelyet nagylelkűségből írt alá, végül még remek üzletté válik.

Ami Summy Skimet illeti, ő elragadtatással gyönyörködött a fiatal lányok sürgölődésében, üres kézzel állandóan a nyomukban volt, de mindig elkésve ajánlotta fel segítségét, a két lány pedig nevetve elutasította.

Aznap sem haladhattak gyorsabban, mint előző napon. Amint közeledtek a gerinchez, a lejtő mind meredekebbé vált. Az öszvérek alig bírták húzni a szánokat a gidres-gödrös, köves, kátyús terepen, amelyet majd járhatatlanná tesz a tavaszi olvadás.

Mindenütt az a nyüzsgő emberboly, az az összevisszaság, azok az akadályok, amelyek együttesen oly keservessé teszik az átkelést a Chilkoot-hegységen! Mindegyre meg kellett állniok, néha hosszú időre, ha előttük elzárták az utat az összetorlódó szánok. Gyakran Nyomkereső és az emberei segítették ki a bajba jutottakat, hogy ezáltal maguk számára is biztosítsák a továbbjutást.

Ahogy mind feljebb értek, az ösvény mentén egyre több döglött öszvért pillantottak meg. Szegény párákkal végzett a hideg, a kimerültség, és az éhezés, a kutyák pedig a hajtók minden igyekezete ellenére mindannyiszor a váratlanul kínálkozó falnivalóra rontottak, és morogva, üvöltve, marakodva az utolsó harapásig felfalták.

Gyakran ennél is szomorúbb látvány tárult szemük elé: a hidegtől és a kimerültségtől elpusztult ember teteme, amelyet csak úgy egy fa tövében hagytak, vagy egyszerűen belökték a közeli szakadékba. Csupán a hó alól itt-ott kivillanó emberi kéz, láb vagy ruhadarab mutatta a hevenyészett sírhelyet, de ha eljő a tavaszi szél, egészen kitakarja majd az elhullottat.

Utazóink eleinte akaratlanul is e gyászos képekre figyeltek; aztán lassacskán a megszokás csillapította a megdöbbenést, és már közömbösebben haladtak el az ilyen látvány mellett.

Néha egész családokkal találkoztak: férfiak, nők, gyermekek egyformán képtelenek voltak arra, hogy tovább menjenek, s csak ültek a fagyos földön, és senki sem nyújtott feléjük segítő kezet. Edith és Jane, valamint útitársaik egy-egy korty pálinkával megpróbálták magukhoz téríteni az elalélt szerencsétleneket. De ugyan mit tehettek a sors ennyi mostoha gyermekéért?

Végül csak ott kellett hagyniok őket Isten számára, hogy maguk folytathassák a kimerítő kapaszkodót, a halálnak ezt az ösvényét.

Úgyszólván ötpercenként meg kellett állniok vagy azért, hogy az öszvérek szusszanjanak, vagy a torlódás miatt. Némely szakaszon, ahol az út élesen kanyarodott, a szoros annyira elszűkült, hogy egyik-másik utazónak a málhái nem fértek át rajta. Különösen a szétszedhető vízijárművek nagyobb alkotóelemei bizonyultak szélesebbnek az ösvénynél. Ilyenkor le kellett rakodni a szánokról, és egyenként átvontatni az alkotóelemeket. Emiatt aztán a többi fogat vesztegette az idejét.

Néha a lejtő annyira meredek volt, hogy még a negyvenöt fokot is meghaladta. Ilyen helyeken, bár jégszegekkel voltak megpatkolva, az öszvérek mégsem akartak nekivágni a meredélynek, vagy megpróbáltak más irányba eltérni. A szerencsétlen állatokat kiáltásokkal és ostorcsapásokkal kellett biztatni - a jégszeges patkók nyomai mellé vércseppek hulltak a hóra.

Este öt óra tájt Nyomkereső megállította a menetet. Az öszvérek annyira kimerültek, hogy talán egy lépést sem tudtak volna menni, pedig kisebb terhet kellett cipelniök, mint sok más sorstársuknak. A hágó jobb oldalán fenyőkkel borított kis patakvölgy rejtőzött. Ott, az örökzöld ágak alatt, a sátrak majd védettebben állnak, ha ideérne a rettegett vihar, mert a hőmérséklet emelkedni kezdett.

Bill Stell jól ismerte azt a helyet, mert már máskor is éjszakázott ott. A tábort az ő irányításával verték fel.

– Erősen tart a széltől? - kérdezte Ben Raddle.

– Bizony, mert ha éjszaka ránk tör, nincs olyan elővigyázatosság, amely feleslegesnek bizonyulna; hát még ha hóvihar lesz! Itt a hó úgy szakad a nyakunkba, hogy valósággal omlik.

– Mi azért elég védett helyen leszünk ebben a patakvölgyben - vélte Summy Skim.

– Azért is választottam ezt... - válaszolta Bill Stell.

Nyomkereső előérzetében nem csalódtak. Az a szélvész, amely este hét órakor szabadult el és reggel öt óráig tombolt, szörnyűséges volt. Olyan hófúvás és hóörvénylés támadt, hogy két méterre sem lehetett látni. A kis kályhákban csak nagy nehézségek árán tüzelhettek, mert a szél visszafújta a füstöt, és ilyen időben fát sem volt könnyű gyűjteni. Főleg Summy Skimnek és Ben Raddle-nak köszönhetően a sátrakban a vihar nem tett kárt. A két unokafivér az éjszaka jó részét kint a szabadban töltötte, vigyáztak, nehogy a szél éppen azt a sátrat ragadja el, amelyik alatt a lányok pihentek.

Ez történt a patakvölgyén kívül felvert sátrak nagy részével. Csak amikor kivilágosodott, lehetett számot vetni a vihar okozta pusztítással. Törött lábú vagy szanaszét szóródott málhásállatok, felfordult vagy egyenesen az út menti szakadékba zuhant szánok - odalent zúgva rohant a vízár -, zokogó családok, amelyek hiába könyörögtek segítségért, hiszen nem akadt senki támaszuk: valóságos tömegszerencsétlenség képe bontakozott ki.

– Szerencsétlen emberek!... Szerencsétlen emberek!... - sajnálkoztak a lányok. - Mi lesz ezekkel?

– Ez nem a mi dolgunk - mondta mordan Nyomkereső, mert a tehetetlenségét színlelt ridegség alá rejtette. - S mivel úgysem tudunk segíteni, legjobb lesz, ha sürgősen indulunk.

És késedelem nélkül jelt is adott az indulásra, s a kis csapat ismét nekivágott a kapaszkodónak.

Nappalra a szél lecsillapodott. Északkeletről fújt, és a hőmérő higanyszála - amint ezen a vidéken történni szokott - hirtelen tizenkét fokkal zéró alá esett. A földet borító hó úgy megkeményedett, mint a kő. A meredélyen túl az erdőt vakítóan csillogó, végtelen fehér mező váltotta fel. Az utazók, ha nem volt kék szemüvegük, kénytelenek voltak a szemhéjukat és a szempilláikat bekenni korommal.

Nyomkereső tanácsára Ben Raddle és Summy Skim is megtették ezt az óvintézkedést, de Jane-t és Edithet semmiképpen sem lehetett meggyőzni, hogy hasonlóan cselekedjenek.

– Hogyan fog ön aranyrögök után keresgélni, ha kifog itt egy gyönyörű kötőhártya-gyulladást? - próbálta Jane-t rábeszélni Ben Raddle.

– És ön Edith kisasszony, hogyan ápol majd betegeket? - tette hozzá Summy Skim. - Hallgassanak Billre, a mi védelmezőnkre. Meg vagyok győződve, hogy egyszer még mi is megjárhatjuk ebben a pokoli tartományban, és akkor szükségünk lesz az ön ápolására a dawsoni kórházban.

De kárba veszett minden igyekezet! A lányok inkább a fejükre húzták a csuklyát, lemondtak a látvány gyönyörűségéről, de mégsem kormozták be a szemüket. Íme, ha szükséges, még egy bizonyíték arra nézve, hogy még a legemancipáltabb nőknél is megőrzi előjogait a tetszeni vágyás.

Április 29-én este megérkeztek a Chilkoot-hegység hágójának legmagasabb pontjára, és Nyomkereső úgy döntött, hogy ott megéjszakáznak. Másnap aztán megteszik az előkészületeket, hogy az északi lejtőn leereszkedjenek.

A teljesen csupasz tetőn, ahol kegyetlen fagy uralkodott, leírhatatlan volt a zsúfoltság. Több mint háromezren verődtek ott össze. Amolyan „titkos raktárakban” sokan itt őrizték felszerelésük egy részét. Minthogy ugyanis a lejutás rendkívül körülményes volt, és tartani lehetett balesetektől is, ezért egyszerre túl nagy terhet nem lehetett leszállítani. Így aztán ezek „a fellelkesült” kalandorok, akikbe az arany varázsereje emberfeletti erőt és kitartást oltott, miután a teher egy részével leereszkedtek a hegy lábához, újból felkapaszkodtak a tetőre a második szállítmányért, s ezt az utat szükség esetén végtelen számú napon át akár tizenöt-húszszor is megtették. Ilyen körülmények között a kutyák felbecsülhetetlen szolgálatot tettek, akár úgy, hogy szánba fogták őket, akár úgy, hogy nagy kiszárított ökörbőrt húztak maguk után, amely kitűnően csúszott a lejtő keményre tapodott haván.

Noha az északi szél állandóan korbácsolta a Chilkoot eme lejtőjét és nappal megtízszerezte a lefelé igyekvők szenvedéseit, az utazók legnagyobb része itt, a hágó északi részében húzódott meg éjszakára.

E magaslatról a szerencsétlenek látták, vagy inkább látni vélték Klondike síkságát a messzeségben. Amott lábuk alatt a mesés tartomány, amelyet felcsigázott képzeletük egyetlen hatalmas aranymezővé varázsolt, ahol nekik, és csakis nekik határtalan gazdagság fakad, az emberfeletti hatalom eszköze! E varázslatos északi tájak felé fordultak egész lelkükkel, minden égő vágyukkal, ragyogó álmaikkal - legtöbbjük számára milyen szörnyű lesz majd az ébredés!

Bill Stellnek és embereinek nem volt miért időzniök a tetőn. Kiváltságos helyzetben voltak: nem kellett „titkos raktárakat” szervezniök. Ha egyszer leérnek a hegy lábához, nem kell ismét felkapaszkodniok a lejtőn.

A síkságra jutva már csak pár mérföldet kell megtenniök a Lindeman-tó partjáig.

Tábort vertek, mint rendesen. De ez az utolsó éjszaka volt a legkeservesebb. A hőmérséklet hirtelen megemelkedett, s a szél azonnal rohamozni kezdett. Ez alkalommal nem élvezték a völgyecske védelmét, s a szélrohamok mindegyre kitépték a sátorcövekeket, úgyhogy végül a sátrakat le kellett bontani, hogy a hóvihar mindenestől el ne ragadja őket. Nem maradt más hátra, mint jól bebugyolálni magukat a takaróikba, s várni türelmesen a hajnal hasadását.

„Való igaz - gondolta Summy Skim -, az összes ókori és újabb kori filozófusok bölcsessége szükségeltetik ahhoz, hogy szó nélkül beletörődjünk egy ilyen utazás viszontagságaiba, különösen, hogy senki sem kényszerített reá.”

Ha néha-néha csend támadt, fájdalmas vagy kétségbeesett kiáltozásokat és szörnyű átkozódásokat lehetett hallani. És hallani lehetett a sebesültek nyögését, akiket a heves szél ide-oda görgetett, s a nagy kiterjedésű fennsíkon eltévedt állatok ugatását, nyerítését, nyihogását.

Végül felpittymallott április 30-a hajnala. Bill Stell jelt adott az indulásra. A szánok elé, amelyeken most senki sem ült, az öszvérek helyett a kutyákat fogták be, és az ereszkedés megkezdődött.

Nyomkereső előrelátásának és tapasztalatának köszönhetően, ha nem is minden fáradtság, de legalább baleset nélkül túljutottak ezen is, s a két szán szerencsésen leérkezett a síkságra, a Chilkoot hágójának lábához. Az idő megjavult. A kevésbé hideg szél keletről fújt, és a hőmérő higanyszála emelkedni kezdett.

Szerencsére zéró fok alatt maradt - az olvadás ugyancsak megnehezítette volna a haladást.

Lent a hegy lábánál sok utazó összeverődött. Várták, hogy a felszerelések leérkezzenek. Itt tágasabb volt a térség, a zsúfoltság kisebb, mint fenn a tetőn. Körös-körül erdők terültek el, amelyekben teljes biztonsággal lehetett sátrat verni.

Nyomkeresőék is ott éjszakáztak. Másnap tovább mentek, és eléggé kényelmes utazás után dél felé megérkeztek a Lindeman-tó déli csücskéhez.