Jane Edgerton and Co.

Egy isten háta mögötti, de táborozásra alkalmas vidéken, úttalan utak mellett, kezdetben Skagway városa is az arrafelé kóborló aranyásóknak csak amolyan pihenő, tanyázó helye volt. A kalibák és kunyhók összevisszaságát később néhány barakkcsoport váltotta fel, amelyeket már rendezettebben építettek; aztán az egyre dráguló telkeken lassacskán épülni kezdett a város. De ki tudja, vajon holnap, ha az arany apadni kezd, az ilyen város, melyet a hirtelen támadt szükség teremtett, nem válik-e ismét elhagyott pusztasággá?

Mindenesetre ezt a vidéket nem lehet Ausztráliához, Kaliforniához vagy Transvaalhoz hasonlítani. Ott a falvak akkor is várossá fejlődtek volna, ha nincsenek aranybányák. Ott a talaj termékeny, az életkörülmények kedvezőek, és ígéretes kereskedelmi vagy ipari vállalkozásokra is alkalom nyílik. Ott, miután a föld odaadja, ami aranya csak van, még mindig képes marad arra, hogy az ember munkáját meghálálja.

De itt, a domíniumok és Alaszka határán, a Sarkkör közelében, ahol oly zord az időjárás, egészen más a helyzet. Ha majd egyszer az utolsó aranyrögöt is kibányászták, ugyan mi értéke marad még e tartománynak, melyet a prémkereskedők már előbb kifosztottak?

Bizony, nagyon is lehetséges, hogy a vidék hirtelenében felépült városai, melyek most az élénk üzletkötések és az utazók tömege nyomán felvirágoztak, lassan-lassan elsorvadnak, ha majd egyszer kimerülnek a klondike-beli bányák; pedig már tőkéstársaság is alakult, hogy az itteni közlekedést kényelmesebbé tegye, sőt vasutat is terveznek Vrangel és Dawson City között.

Mikor a Foot Ball Skagwayben kikötött, az egész város tele volt jövő-menő népséggel. Sokan a Csendes-óceánon hajóval érkeztek ide, mások Kanada vagy az Egyesült Államok területéről jöttek, de valamennyien Klondike-ba igyekeztek.

Néhányan a vízi utat választották Dyea-ig; ez egy kis város a szűk csatorna túlsó végén, de odáig nagy vízkiszorítású hajók nem utazhattak, mert a csatorna sekély vizű, csak amolyan kisebb, parti gőzössel lehet közlekedni rajta, amelyet úgy építettek, hogy a két város közötti forgalom lebonyolítására alkalmas legyen, s így megrövidítse a viszontagságos szárazföldi utat.

De akárhogy is vesszük, innen, Skagwaytől kezdődik az utazás neheze, miután a viszonylag könnyebb távokat a part menti hajójáratokkal az utas már megtette.

A két unokafivér a város egyik szállodájában jutott szobához. Ketten fogadtak egy szobát, amelyért nagyobb bért fizettek, mint Vancouverben. Eggyel több ok, hogy igyekezzenek minél előbb tovább utazni.

A szállodában csak úgy nyüzsgött a sok kivándorló; mind arra a napra vártak, amikor elindulhatnak Klondike-ba. Az étteremben minden nációbeli vendég megfordult, de étel, sajnos, csak alaszkai volt. De hát milyen igényei lehetnek az ide vándorlóknak; elvégre maguk vállalták, hogy hosszú hónapokig minden viszontagságot elviselnek!

Skagwayben Summy Skim és Ben Raddle nem találkozott a két texasival, akik közül az egyikkel, mielőtt leszálltak volna a Foot Ballról Summy Skim oly keményen megütközött. Hunter és Malone, amint kihajóztak, máris elindultak Klondike-ba. Ők ugyanis visszatérőben voltak arra a helyre, amelyet hat hónapja elhagytak, közlekedési eszközökről már jó előre gondoskodtak, így aztán indulhattak, s még a szerszámokat, a felszerelést sem kellett cipelniök, mert az már a Forty Miles Creek melletti lelőhelyen várta őket.

– Szavamra - jelentette ki Summy Skim -, nagy szerencse, hogy ezek a vademberek nem lesznek útitársaink. Sajnálom azokat, akiknek velük kell utazniok, hacsak velük nem egyívású fickók, ami nem is olyan kizárt az aranyásók eme drágalátos világában.

– Bizony - hagyta rá Ben Raddle -, csakhogy a vadembereknek most előnyük van velünk szemben. Nekik nem kell itt rostokolniok Skagwayben, miközben mi még néhány napot itt vesztegelünk...

– Ej, mi is csak odaérünk, Ben, mi is odaérünk - csitította Summy Skim -, s ott ezt a két csirkefogót is megtaláljuk a 131-es claimen. Elragadó szomszédság! Remek kilátások! Remélem, ez még inkább ösztökélni fog, hogy eladjuk, ha lehet, minél jobban azt a talpalatnyi kavicsos földecskénket, s aztán gyerünk haza!

Miközben Summy Skim már csaknem elfelejtette Huntert és Malonét, rövidesen találkozott a két lánnyal, akiket velük szemben megvédelmezett. Ők is ugyanabban a szállodában kaptak szobát, s így többször összefutottak. Pár baráti szót is váltottak, aztán ki-ki sietett dolgára.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy a két lányt milyen kérdések foglalkoztatják; nyilván, ők is a legalkalmasabb módját keresték annak, hogy Dawson Citybe jussanak. De úgy tűnt, hogy nem sok sikerrel szaladgálnak. Negyvennyolc órával azután, hogy Skagway-be érkeztek, még semmire sem mentek, legalábbis Jane Edgerton arca erről árulkodott, mert a lány igyekezett nagyon, hogy senki se vegye észre, mekkora bajban vannak, mégis nyugtalannak látszott.

Ben Raddle és Summy Skim napról napra növekvő érdeklődéssel figyelte a lányokat és elszoruló szívvel gondolt a sok veszedelemre és fáradságra, amely szegényekre vár. Szükség esetén ugyan milyen támaszra vagy segítőkészségre számíthattak e söpredék részéről! Hiszen ezekből az emberekből az arany utáni sóvárgó vágy, a kapzsiság minden igazságérzést és becsületet kiölt.

Április 23-án este Summy Skim már nem tudott uralkodni a kíváncsiságán, összeszedte minden bátorságát, s a szőke lányhoz fordult, akit, joggal vagy sem, kevésbé elzárkózónak ítélt.

– Edith kisasszony - kérdezte -, semmi újság, mióta megérkeztünk Skagwaybe?

– Semmi, uram - válaszolta a lány.

Summy Skim arra gondolt, hogy tulajdonképpen most hallja először a kellemesen muzsikáló hangot.

– Ugyebár, ön és unokanővére valami szállítóeszközt keres Dawsonig? - folytatta.

– Bizony, uram.

– És még nem döntöttek?

– Nem, uram, még nem.

Szó ami szó, Edith Edgerton udvarias volt, de nem valami beszédes.

Summy jóindulatú érdeklődése így zátonyra futott, és a beszélgetés egyelőre itt elakadt.

Summynak azonban voltak bizonyos elképzelései, amiért is a megszakadt beszélgetést másnap folytatta. A két lány éppen azt latolgatta, hogy egy frissen összeverődött társasághoz csatlakozzék, amely néhány napon belül befejezi az útikészülődést. Ez a csoport amolyan nekikeseredett, műveletlen, sőt faragatlan fickókból verődött össze. Micsoda útitársak két kedves, finom leány részére!

Amint ezt Summy észrevette, most már Ben Raddle és Jane Edgerton jelenlétében még bátrabban kérdezősködött:

– Mi újság, Edith kisasszony, még mindig semmi? - kezdte ugyanúgy, mint előző nap, mert nem volt különösképp leleményes.

– Semmi, uram - válaszolta Edith.

– Még sokáig így mehet, kisasszony.

Edith bizonytalanul legyintett. Summy folytatta:

– Tolakodónak tartana, ha megkérdezném, mégis hogyan döntöttek a dawsoni utazást illetően?

– Egyáltalán nem - válaszolta Edith. - Szeretnénk közösen utazni azokkal az emberekkel, akikkel az imént tárgyaltunk.

– Elvileg a gondolat nem elvetendő - helyeselt Summy. - De kisasszony, bocsássa meg, ha olyasmibe ártom magam, ami nem rám tartozik; vajon ezt a döntésüket jól meggondolták? Ezek az emberek, akikkel együtt akarnak utazni, nem valami rendes népek, és engedje meg, hogy azt tanácsoljam...

– Csináljuk, ahogy lehet - vágott közbe Jane Edgerton, és felnevetett. - Az anyagi helyzetünk nem enged meg hercegi kapcsolatokat.

– Nem kell valakinek feltétlenül hercegnek lennie, hogy különb legyen kiszemelt útitársainál. Meggyőződésem szerint már az első pihenőnél arra kényszerülnek, hogy megváljanak tőlük.

– Ha úgy alakulna, egymagunk folytatjuk az utat - válaszolta Jane elszántan.

Summy égnek emelte a karjait.

– Egymagukban, kisasszony!... Azt hiszi, hogy az lehetséges?... Elvesznek az úton!

– Miért kéne nekünk több veszélytől tartani, mint önöknek? ellenkezett Jane, visszanyerve szokott határozottságát. - Amire önök képesek, képesek vagyunk mi is.

Úgy látszott, hogy ez az eltökélt feminista nem könnyen hátrál meg.

– Persze, persze - hagyta rá Summy békítőleg. - Csakhogy önök is láthatják, sem az unokaöcsém, sem én még csak nem is merünk arra gondolni, hogy Dawsonig kizárólag a magunk erejéből jussunk el. Vezetőt fogadunk, méghozzá igen jót, aki nagy tapasztalattal rendelkezik, és a szükséges holmikat is beszerzi nekünk.

Summy itt szünetet tartott, aztán rászánta magát:

– Miért ne használhatnák önök is ezt a lehetőséget?

– Milyen minőségben?...

– Mint a vendégeink, természetesen - válaszolta Summy meleg jóindulattal.

– Skim úr, az unokanővéremet és engem is mélyen megragadott az ön nemes ajánlata, de nem fogadhatjuk el. A mi anyagi eszközeink, bár szerények, azért elégségesek, és mi elhatároztuk, hogy senkinek sem kötelezzük le magunkat, csak ha erre feltétlenül szükségünk lenne.

Ezt olyan határozottan jelentette ki, hogy látnivaló volt, kár tovább erőltetni a kérdést. Jane Edgerton nem rettent vissza, ha az utazás viszontagságaira gondolt, és bátran felkészült a rájuk váró erőfeszítésre, mint valami jóféle rugó, ha nyomás alá kerül.

Ben Raddle-hoz fordult és megkérdezte:

– Nincs igazam, uram?

– Tökéletesen igaza van, miss Jane - jelentette ki Ben, mit sem törődve azzal, hogy unokabátyja kétségbeesetten integet neki.

Igazság szerint, mióta Skagwaybe érkeztek, Ben Raddle mindenfelé érdeklődött, hogy miként tehetne szert valami szállítóeszközre, mellyel eljuthatnának Klondike fővárosáig. Még Montrealban kapott útbaigazítás szerint egy bizonyos Bill Stell nevű férfit kellett volna előkeríteni, akiről azt mondták, hogy megbízható ember, és érdemes felvenni vele a kapcsolatot.

A kanadai Bill Stell régi vadonjáró volt. Sok éven át parancsnokainak legnagyobb megelégedésére mint nyomkereső működött a domíniumok hadseregében, és igen sok harci vállalkozásban az indiánok ellen részt vett. Nagyon bátor, hidegvérű és kemény ember hírében állott.

A nyomkereső most utazócsoportok szervezésével foglalkozott azok számára, akik a meleg évszak beálltával Klondike-ba igyekeztek. Ő azonban nem egyszerű vezető volt. Több alkalmazottat is tartott, és a nehéz utakra saját felszereléssel rendelkezett: csónakjai voltak a tavakon való átkeléshez, szánjai és kutyái a hóval és jéggel borított síkságokra, amelyek a Chilkoot-hegység hágóin túl terültek el. Úgy is meg lehetett egyezni vele, hogy egész úton ő gondoskodjék az élelmezésről. Mivel már Montrealban úgy döntött, hogy a Bill Stell szolgálatait veszi igénybe, Ben Raddle nem tartotta szükségesnek, hogy sok málhát cipeljen. Tudta, hogy Nyomkereső majd beszerzi, amire csak szükségük lehet a klondike-beli úton, és abban sem kételkedett, hogy meg is tudnak egyezni, mégpedig nemcsak menet, de ha kell, jövet is.

Skagwaybe érkezésük másnapján Ben Raddle felkereste Bill Stell házát, de ott megtudta, hogy nincs odahaza. Valami társaságot vezet a White-hágóhoz, a Bennet-tó mellé.

De már tizenkét napja, hogy elment. Ha csak nem történt velük valami az úton, vagy ha útközben más utazók nem fogadták fel, akkor nemsokára meg kell érkeznie.

Valóban meg is érkezett, és április 25-én reggel Ben Raddle és Summy Skim fel is vette a kapcsolatot Bill Stellel.

Nyomkereső elég magas növésű, őszülő szakállú, rövid hajú, acélos, átható tekintetű, keménykötésű férfi volt, olyan ötven év körüli lehetett. Kellemes arca tökéletes becsületességet sugárzott. A hosszú idő alatt, amíg a kanadai hadseregben szolgált, ébersége és óvatos előrelátása nagymértékben kifejlődött. Az a fajta meggondolt, jó szervező, okos férfi volt, akit nem egykönnyen lehet becsapni. A maga módján bölcs is volt, amennyiben az életnek csak a szép oldalait méltatta figyelemre, a sorsával is meg volt elégedve, ezért soha még csak meg sem fordult a fejében, hogy azok nyomdokába lépjen, akiket az aranyvidékekre vezetett. Meg aztán nem arra figyelmeztette, nap mint nap a tapasztalat is, hogy sokan összeroppannak a viszontagságos küzdelemben, mások meg kegyetlen megpróbáltatások után szegényebben térnek vissza, mint ahogy elindultak.

Ben Raddle közölte Bill Stellel a tervét, hogy a legrövidebb időn belül indulni akar Dawson Citybe.

– Rendben van, uram - válaszolta Nyomkereső. - Rendelkezésükre állok. Az a mesterségem, hogy az ide utazókat vezessem, és ehhez megvan minden felszerelésem, ami csak szükséges lehet.

– Tudom - mondta Ben Raddle -, és azt is tudom, hogy megbízhatom magában.

– Úgy tervezik, hogy csak néhány hetet időznek Dawson Cityben? - kérdezte Bill.

– Meglehet.

– Szóval nem szándékoznak kitermelni a claimjüket?

– Még nem tudjuk. Egyelőre arra gondolunk, hogy inkább eladjuk a birtokot, amelyet unokafivéremmel örököltünk. Már jelentkezett is rá vevő, de mielőtt elfogadnánk az ajánlatát, szeretnénk meggyőződni, hogy mennyit is ér a birtokunk.

– Helyesen teszik, Raddle úr. Az ilyen üzleteknél sokféle csalafintaságot kieszelnek, hogy rászedjék az embert. Körültekintőnek kell lenni...

– Éppen emiatt jöttünk ide.

– Miután eladják a claimet, visszatérnek Montrealba?

– Így szeretnénk. Ha arrafelé vállalja a vezetést, valószínűleg hazafelé is igénybe vehetjük szolgálatait.

– Így is megegyezhetünk - válaszolta Bill Stell. - Én nem szeretem felszöktetni az árakat, ezért a következő feltételek mellett állapodjunk meg, Raddle úr...

Tulajdonképpen egy harminc-harmincöt napos útról volt szó, Nyomkereső feladata elsősorban az, hogy lovakról, öszvérekről, kutyákról és szánokról, vízi szállítóeszközökről és sátrakról gondoskodjék. Ezen kívül neki kell majd élelmeznie az egész útitársaságot; mindezt nyugodtan rá lehetett bízni, mert nála senki sem tudta jobban, hogy ilyen hosszú útra ezen a vidéken mekkora készletre van szükség.

Mivel a két unokafivér nem hozott magával aranyásó-felszerelést, miután minden körülményt számbevettek, az egész utazás költségét Skagway-től Dawson Cityig ezernyolcszáz frankban állapították meg; ugyanennyibe kerül majd visszafelé is az utazás.

Oly lelkiismeretes és becsületes emberrel, mint Bill Stell, felesleges lett volna alkudozni. Egyébként akkoriban a hegységen való átkelés ára csak a tóvidékig is elég magas volt. Dawson Citybe két út is vezetett, és attól függően, hogy a nehezebbiket vagy a könnyebbiket választotta az utas, málhájának szállítási költsége fontonként négy-ötszáz frankba került az egyik úton, és hat-hétszázba a másikon. Vagyis Bill Stell igazán szerény összeget szabott, és Ben Raddle el is fogadta.

– Megegyeztünk - jelentette ki -, de ne feledje, hogy amint lehet, indulunk.

– Negyvennyolc órára van szükségem - válaszolta Nyomkereső.

– Dyea-ig hajóval megyünk? - kérdezte Ben Raddle.

– Felesleges. Hiszen nincs sok málhájuk, gondolom, legjobb lenne Skagwayből egyenesen nekivágni az útnak.

Abban is megállapodtak, hogy a hegységen keresztül a tavakig melyik úton haladjanak, mivel ez volt a legfárasztóbb útszakasz. Amikor Ben Raddle efelől érdeklődött, Bill Stell így válaszolt:

– Két út létezik, de hogy pontos legyek, inkább két csapás: vagy a White-, vagy a Chilkoot-hágóján keresztül. De akármelyiket választjuk, utána vagy a Bennet- vagy a Lindeman-tóhoz kell leereszkednünk.

– És mi melyiket választjuk, Nyomkereső?

– A Chilkoot-hágóján kelünk át. Onnan egyenesen a Lindeman-tó partjára érünk, de előbb a Sheep Campen pihenünk egyet. Ezen az állomáshelyen jó szállást kapunk és a készleteinket is kiegészíthetjük. A Lindeman-tónál megtaláljuk a felszerelésemet, amelyet ott szoktam elrejteni, hogy ne kelljen a hegyen át elcipelnem Skagwaybe.

– Mi megbízunk a maga tapasztalatában, amit tesz, azt mi helyesnek fogadjuk el - fejezte be Ben Raddle. - Amint szól, már készen is állunk az útra.

– Mondtam, két nap múlva - válaszolta Bill Stell. - Ennyi türelmet kérek a felkészülésre, Raddle úr. Hajnalban indulunk, és mire beköszönt az éjszaka, már majdnem fent leszünk a Chilkoot legmagasabb pontján.

– Milyen magas ez az átjáró?

– Vagy háromezer láb - válaszolta Nyomkereső. - Tehát nem is olyan magas. Csakhogy a csapás keskeny és kanyargós, de ami ilyenkor még inkább megnehezíti az átkelést, az a közlekedési eszközök és a teherhordó állatok töméntelen sokasága, nem beszélve arról, hogy a gyakori havazások el-elzárják az utat.

Bill Stellel már mindent megbeszéltek, Ben Raddle mégsem szánta rá magát, hogy Nyomkeresőt útjára engedje.

– Még valami - fordult a vezetőhöz. - Megmondhatná, hogy mennyivel kerülne többe, ha esetleg két hölgy is velünk utazna?

– Attól függ, uram - válaszolta Nyomkereső. - Sok málhájuk van?

– Nagyon kevés.

– Akkor, Raddle úr, pótolja meg öt-hétszáz frankkal, attól függően, hogy mennyi és milyen a szállítanivaló, de ebben benne van a hölgyek élelmezése is.

– Köszönöm. Ezen még gondolkodunk - mondta Ben Raddle, és elbúcsúzott.

A szállodába menet Summy közölte unokaöccsével, hogy mennyire csodálkozik az imént elhangzott kérdésen. Mert ugyan ki másra gondolhatott volna, ha nem Edith és Jane Edgertonra?

– Bizony rájuk - ismerte el Ben.

– De hiszen tudod - kiáltott fel Summy -, hogy egyértelműen elutasították az ajánlatunkat, és te is egyetértettél velük.

– Igaz.

– És olyan hangnemben utasítottak vissza, hogy nincs mit próbálkoznunk ismét.

– Hej, bátyuskám, az a baj, hogy fogalmad sincs, hogy kell hoppra venni őket - válaszolta Ben zavartalanul. - Bízd csak rám, remélem, jobban értek hozzá, mint te.

Amint a kételkedő Summyval a szállodához ért, Ben azonnal a lányok keresésére indult. A szalonban talált rájuk, és kertelés nélkül Jane-hez fordult:

– Kisasszony, egy üzletet ajánlanék!

– Éspedig?! - kérdezte Jane anélkül, hogy csodálkozna, mikor Ben egyenesen a tárgyra tért.

– Nézze, miről lenne szó - adta elő Ben nyugodtan. - Unokabátyám, Summy, a minap tett egy ajánlatot, hogy utazzanak velünk Dawsonba. Én nem értettem egyet vele, mert ön és az unokanővére nekünk több mint hétszáz frank többletkiadást jelentettek volna, és egy magamfajta üzletember mindig arra törekszik, hogy egy dollár kettőt vagy még annál is többet hozzon a konyhára. Szerencsére ön visszautasította az ajánlatot.

– Igaz - bólintott Jane. - No és?

– Arra viszont gondolhatna, kisasszony, hogy komoly veszélyek elé néznek, és az unokabátyám ajánlata ugyancsak megkönnyítené az utazásukat.

– Távol áll tőlem, hogy ezt elvitassam - ismerte el Jane. - De nem látom...

– Azonnal meglátja - folytatta Ben, mintha észre sem vette volna, hogy közbeszóltak. - Megismétlem, hogy a segítség, amit felajánlunk önöknek, különösen hasznos. Megmentené önöket a sokféle fennakadástól, amelyet másképpen nincs módjuk elkerülni, és lehetővé tenné, hogy megfelelő időben érkezzenek meg az aranyvidékre. Ha megegyeznek velünk, jelentősen megnőnek az esélyeik, és természetes, hogy akkor már én is érdekelt vagyok egy olyan vállalkozásban, amelyben nekem is részem van. Azt ajánlom tehát, hogy magamra vállalom az önök útiköltségét Dawsonig azzal a feltétellel, hogy tíz százalék erejéig részesedem az ön jövőbeli jövedelméből.

Jane cseppet sem csodálkozott a szokatlan ajánlaton. Mi sem természetesebb, mint egy üzlet! Csak azért késett a válasszal, mert végiggondolta az ajánlatot. Tíz százalék kicsit sok! De az út Klondike-ba hosszú és viszontagságos. A merészség pedig nem zárja ki a józan észt.

– Elfogadom - mondta pár pillanatnyi gondolkodás után. - Ha óhajtja, kössünk szerződést.

– Éppen ezt akartam én is javasolni - mondta Ben, és leült egy asztal mellé.

Aztán a szeme sarkából új üzlettársára sandítva ezeket írta:

Alulírottak:

1. Egyrészt Jane Edgerton kisasszony, aranyásó, lakcíme...

– Apropó - kérdezte, abbahagyva az írást -, hol is lakik ön?

– Írja oda a Dawson City-i kórházat.

Ben Raddle ismét írni kezdett:...

...Dawson City-i kórházban;

2. Másrészt Ben Raddle úr, mérnök, lakik Montrealban, Jacques-Cartier utca 29., létrejött a következő megállapodás:

Edith és Summy az asztal fölött egymásra pillantottak. A Summy tekintete vidám volt és örvendező. Edith tekintetében meghatottság fénylett, őt nem vezette félre ez a nemes indulatú huncutság.