Nemo kapitány · Első rész

VII.

ISMERETLEN BÁLNAFAJTA

A zuhanás váratlanul ért - és mégis egészen pontosan emlékszem, hogy mi történt velem.

Vagy húszlábnyira merülhettem a tengerbe. Jó úszó vagyok, bár nem állíthatom, hogy Byronnal vagy Edgar Allan Poe-val1 felvehettem volna a versenyt, de azért nem vesztettem el a fejemet. Két erőteljes rúgással ismét a felszínre kerültem.

Első dolgom volt, hogy körülnézzek. Kerestem a fregattot. Észrevette-e a legénység eltűnésemet? Leereszti-e vajon a parancsnok a csónakot? Remélhetem-e, hogy kimentenek?

Sötét éjszaka vett körül. Fürkésző tekintetem egy fekete foltot fedezett fel, amely gyorsan távolodott kelet felé. Jelzőlámpái fényét elnyelte a messzeség. A fregatt volt. El vagyok veszve...

– Segítség! Segítség! - ordítottam, s dühödt karcsapásokkal úsztam az Abraham Lincoln felé. Ruhám akadályozott a mozgásban. A nedves holmi testemhez tapadt, megbénultam. Elsüllyedek! Megfulladok!

– Segítség!

Ez volt az utolsó segélykiáltásom. Szájam megtelt vízzel. Vergődtem, lehúzott a mélység...

Egyszerre csak egy erős kéz ragadott meg a galléromnál, valaki hirtelen a felszínre rántott, s hallottam, igen, egész világosan hallottam, hogy egy hang ezt suttogja a fülembe:

– Legyen olyan szíves a tanár úr és méltóztassék a vállamba fogódzni. Így sokkal könnyebben úszik majd a tanár úr.

Megragadtam az én hűséges Conseilem karját.

– Te vagy az? - rebegtem. - Te vagy az?

– Igenis, én vagyok. Mit parancsol a tanár úr?

– Mi történt? Téged is az összeütközés röpített a tengerbe?

– Nem, kérem. Én a tanár úr szolgálatában állok, hát követtem a tanár urat a tengerbe!

A derék fiú egész természetesnek vette, hogy az óceánba is utánam kell ugornia.

– És a fregatt? Mi van a fregattal?

– A fregattal? - mondta Conseil, s a hátára fordult. - Úgy gondolom, a tanár úr már nemigen számíthat a fregattra.

– Mit mondasz?

– Azt mondtam, hogy amikor a tanár úr után ugrottam, még hallottam, hogy a kormányos felkiáltott: „Eltört a kormányrúd! A hajócsavar is!”

– Eltört?

– Eltört, kérem. A szörny elharapta. Úgy tudom, az *Abraham Lincoln*nak ez az első balesete. Számunkra csupáncsak az a kellemetlen ebben a dologban, hogy a fregatt kormánya nem működik.

– Akkor végünk van!

– Lehet, kérem - felelte Conseil nyugodtan. - De addig még van egypár óránk. Pár óra alatt sok mindent csinálhat az ember.

Conseil rendületlen hidegvére bizalmat öntött belém. Most már én is erőteljesebb karcsapással úsztam, de a testemre tapadó ruha ólomsúllyal húzott le; alig tartottam már magam a felszínen. Conseil észrevette küszködésemet.

Aronnax és Conseil a vízben
Aronnax és Conseil a vízben Nella Galleria →

– Engedje meg a tanár úr, hogy felmetsszem... - mondta.

Kést csúsztatott a ruhám alá, s egy gyors mozdulattal végighasította. S mialatt én kettőnk helyett erőteljesen tempóztam, fürge mozdulatokkal lerántotta rólam burkaimat.

Most rajtam volt a sor, hogy megszabadítsam Conseilt ruháitól. Egymás mellett úsztunk az éjszakában.

A helyzet így is rettenetes volt. Talán észre se vették a fregatton eltűnésünket. De ha észre is vették, a kormány nélkül vitorlázó fregatt szél ellen nem bír hozzánk visszatérni. Most már csak a mentőcsónakokra számíthattunk.

Conseil nyugodtan, higgadtan mérlegelte a helyzetet, s arra építette tervét, hogy a csónakok talán mégis keresésünkre indulnak. Bámulatos természetű ember! Ezt az én flegmatikus inasomat semmi se zökkenti ki a nyugalmából!

Leszögeztük, hogy az életbenmaradásra csak akkor van reményünk, ha az Abraham Lincoln valamelyik csónakja netalán mégis felszed bennünket. Úgy kell tehát berendezkednünk, hogy ki bírjuk várni a csónakot, hogy minél hosszabb ideig meg tudjunk maradni a vízben. Erre én elhatároztam, hogy megosztjuk a munkát: nem szabad, hogy mindkettőnknek egyszerre merüljön ki az ereje. S megállapodtunk a következőkben: egyikünk a hátára fekszik; összekulcsolt karral, kinyújtott lábbal, mozdulatlanul. A másik úszik és tolja előre. A vontatás nem tarthat tovább tíz percnél. Akkor szerepet cserélünk. Gyakori váltással akár órák hosszat úszhatunk, talán addig, míg kivirrad.

Gyatra kilátás! De hát az ember szíve olyan, hogy utolsó percig remél. És ketten vagyunk, ketten küzdünk az életünkért. Bevallom - akármilyen hihetetlenül hangzik is, ha nem is akartam volna tovább áltatni magam, ha úrrá is lett volna rajtam a kétségbeesés - akkor se hagytam volna magam! Bíztam, reméltem, mert másként nem tehettem!

A fregatt este tizenegy óra tájban ütközött össze a narvállal. Úgy számítottam, nyolc órát kell úsznunk napfelkeltéig. Ha felváltjuk egymást, ezt kibírjuk. A tenger elég sima volt, az úszás nem fárasztott ki bennünket. Szememmel időnként a sűrű sötétséget fürkésztem, de csak a karcsapásainktól felkavart víz foszforeszkált: néztem, mint törik meg a villódzó vízfodor a kezemen. Kékes pikkelyek csillogtak a szétomló habon... Mintha higanyfürdőben úsznánk...

Éjfél után egy óra tájt rettenetes kimerültség lepett meg. Görcs állt a tagjaimba, kezem, lábam megmerevedett. Conseil tartott a felszínen, s ő most egymaga küzdött életünkért. Csakhamar észrevettem, hogy a szegény fiú lihegve szedi a lélegzetet: szaporán, nehezen kapkod levegő után. Megértettem, hogy ő sem bírja már soká.

– Eressz el! Eressz el! - kérleltem.

– Hogy én elhagyjam a tanár urat? Nem, kérem! Azt már nem! - felelte. - A tanár úr legfeljebb majd csak énutánam fullad meg!

Egy fekete felhőfoszlány mögül, melyet a szél keletnek kergetett, előbújt a hold. A tenger tükre ezüstösen csillogott. A gyönyörű, barátságos fényesség új erőt öntött belénk. Felemeltem fejem. Tekintetem végigjárta a látóhatárt. Megpillantottam ismét a fregattot. Öt mérföldnyire lehet tőlünk, sötét, alig látható folt csupán. S amerre csak a szem ellát - sehol egyetlen csónak!

Kiáltani akartam. De minek kiáltsak? Hiszen olyan messze már a hajó. Egyetlen hang sem jött ki megduzzadt ajkaim közül. Conseil nagy erőlködéssel lökött ki magából néhány szót. Hallottam, amint többször is megismétli:

– Segítség! Segítség!

Egy pillanatra mozdulatlanul ráfeküdtünk a vízre s hallgatóztunk. A vér zúgott-e a fülemben, vagy csakugyan jól hallottam? Mintha felelet jött volna Conseil kiáltására.

– Hallottad? - suttogtam.

– Hallottam! Hallottam!

S Conseil még egy kétségbeesett segélykiáltást küldött a messzeségbe.

Most nem tévedhettünk! Emberi hang felelt kiáltásunkra! Ki lehet? Szerencsétlen hajótörött, mint jómagunk, magányosan küszködik az óceán közepén? Őt is az összeütközés vetette ki a tengerre? Vagy a fregattról leeresztett csónak hívogat bennünket az éjszakában?

Conseil görcsösen megfeszülő vállamra támaszkodva, óriási erőfeszítéssel derékig kiemelkedett a vízből. De kimerültségében rögtön alábukott.

– Láttál valamit?

– Láttam... - mormolta - láttam... ne beszéljünk... takarékoskodjunk az erőnkkel...

Mit láthatott? Magam sem tudom, miért, de egyszerre csak a tengeri szörnyre kellett gondolnom... De hát az a hang!... Manapság nincsenek Jónások, akik a bálna gyomrában is megélnek!2

Conseil csak vontatott tovább a vízen. Fel-felemelte fejét, előrenézett, kiáltozott, s kiáltására mind közelebbről érkezett válasz. Én már alig hallottam. Erőm végére járt. Ujjaimat szétterpesztette a görcs, kezemmel nem tudtam már társamban megfogódzkodni, nyitott szájam is görcsbe merevedett, s megtelt sós vízzel, a hideg megdermesztett. Még egyszer felemeltem a fejem, s elmerültem...

Valami kemény tárgyba ütköztem. Megkapaszkodtam. Aztán éreztem, hogy valaki utánam nyúl, felhúz a levegőre. Megkönnyebbülök... ájulás környékez...

Úgy látszik, hamarosan magamhoz térítettek. Valaki keményen dögönyözi a testemet. Kinyitom a szemem...

– Conseil! - suttogtam bágyadtan.

– Csöngetett a tanár úr? - hallottam Conseil hangját.

Egy arc hajolt fölém; a látóhatár mögé lebukó hold utolsó sugara megvilágította. Nem az inasom arca volt. Azonnal felismertem.

– Ned! - kiáltottam.

– Én vagyok, személyesen, tanár úr. Futok a kétezer dollárom után! - felelte a kanadai.

– Maga is az összeütközésnél zuhant a tengerbe?

– Akkor, tanár úr. De szerencsésebb voltam magánál. Pár perc múlva kikötöttem egy úszó szigeten.

– Szigeten, azt mondja?

– Jobban mondva: az óriásceten.

– Ned, beszéljen hát értelmesen.

– Rögtön megértettem, hogy a szigonyom miért nem fúródott belé. Csak lecsúszott a bőréről.

– De hát miért, Ned? Miért?

– Mert ennek a dögnek, tanár úr, acéllemezzel van borítva a teste!

(Hadd szedjem most össze gondolataimat. Fel kell idézzem emlékeimet: magam akarom ellenőrizni, hogy úgy írtam-e le mindent, ahogyan megtörtént.)

A kanadai szavai egyszerre világosságot gyújtottak az agyamban. Gyorsan felhúzódzkodtam a félig vízbe merült állat - vagy tárgy? - hátára, amelyen menedéket találtunk az óceán kellős közepén. Kitapogattam a lábammal. Hát ez bizony kemény, tömör, szilárd test, nem abból a puha anyagból való, mint a nagy tengeri emlősök húsa.

De lehetséges, hogy ez a keménység a lábam alatt a vízözön előtti állatokéhoz hasonló csontos páncél; akkor én a szörnyet a kétéltű csúszómászók osztályába sorolhatom. Olyanféle állat lesz ez, mint a teknőc vagy az alligátor.

De nem! A feketés színű test, amelyen kuporgok, teljesen sima felületű, semmi esetre sem pikkelyszerű. Megkopogtattam, s érces, pengő hangot adott. Hihetetlen: de az volt az érzésem, hogy szegecselt lemezekből áll.

Nem, nincsen már semmi kétség! Az állat, a tengeri szörny, a természeti csoda, mely az egész tudományos világot felbolygatta, amely öt világrész tengerészeit akkora izgalomba ejtette, s úgy félrevezetett mindenkit, mint most kiderült, sokkalta csodálatosabb valami, mint aminek képzelték! Csoda, csoda, emberi kéz munkájának csodálatos műve!

Valami meseszerű mitológiai lény váratlan felbukkanása sem ejtett volna akkora ámulatba, mint ez a felfedezés. Hogy a világon minden csudálatos dolog a Teremtőtől származik, azt nagyon egyszerű elhinni. De hogy a csodát, a lehetetlent egyszerre csak két szememmel, emberi kéz által, titokzatos módon valóra váltva lássam - ez teljesen megzavart.

Pedig nincs már mit kételkednem. Bizonyos, hogy valami tenger alatt járó alkotmány tetején kuporogtunk. Amennyire kivehetem, alakja olyan, mint valami óriási cethalé. Ned Landnek megvolt már erről a határozott véleménye, és én Conseiljel együtt természetesen osztottam a szigonyos nézetét.

– De hát akkor valami hajtógépezetnek meg legénységnek is kell lennie benne - mondottam.

– Az biztos - felelte a szigonyos. - Csak az a bökkenő, hogy három órája lakom már ezen az úszó szigeten, de semmiféle életjelt nem adott még.

– A hajó azóta egy helyben áll?

– Áll, tanár úr. Meg se mozdult idáig, csak a hullámokon ringatódzik.

– Saját szemünkkel láttuk, hogy a hajó óriási gyorsasággal tud futni. Ez kétségtelen. Ekkora sebességet pedig csak valami gépezettel érhet el. A gépekhez azonban gépész is kell. Mindebből én azt következtetem... hogy megmenekültünk!

– Hm! - rándította meg a vállát Ned Land. Arcáról lerítt a kétkedés.

A különös jármű fara mögött ekkor bugyborékolni kezdett a víz: mintha csak iménti szavaimat kívánta volna igazolni. A jármű hajtóeszköze nyilván hajócsavar volt. S a hajó valóban megindult. Alig bírtunk elég gyorsan megkapaszkodni nyolcvan centiméternyire kinyúló tetején. Ezer szerencse, hogy csak közepes sebességet vett.

– Ha vízszintes irányban megyünk, isten neki, nem bánom - dörmögte Ned Land. - De ha egyszerre csak eszébe jut és alámerül, egy dollárt se adok az életemért!

Bizony, még egy centet se. Legsürgősebb teendőnk tehát, hogy érintkezést keressünk a gépezet belsejében tartózkodó lényekkel, akármifélék legyenek is. Valami nyílást, lyukat, csapóajtót kerestem a jármű tetején. De hasztalan tapogatództam mindenfelé. A borítólemezek erős szegecselése teljesen szilárd, szabályos, egyenletes...

A hold elbújt egy nagy felhő mögé; mélységes sötétség vett körül bennünket. Meg kell várnunk a nappalt, s majd akkor gondolkozhatunk, miként tudnánk behatolni a tengeralattjáró belsejébe.

Életünk most már a titokzatos kormányos szeszélyétől függött: ha lemerül, mi elveszünk! De ha a jármű a felszínen marad, minden bizonnyal módunkban lesz felvennünk a kapcsolatot a személyzettel. Hacsak nem ők maguk állítják elő odabent a lélegzéshez szükséges levegőt, időnként fel kell jönniük az óceán felszínére, hogy a levegőt felfrissítsék. Akkor pedig valahol nyílás van, amelyen át a levegő a hajó belsejébe beáramlik.

Nem remélhettük már, hogy Farragut parancsnok csónakjai felszednek bennünket. Nyugat felé haladtunk, közepes, számításom szerint óránként tizenkét mérföldnyi sebességgel. A hajócsavar olyan egyenletesen vágta a vizet, mintha óraműre járna; időnként kibukkant a vízből, s magasra csapta a foszforeszkáló habot.

A jármű gyorsasága reggel négy óra tájban fokozódott. Hullámok csapkodtak bennünket mindenfelől, alig bírtunk megkapaszkodni a szédítő sebesen rohanó hajón. Szerencsére Ned kitapogatott egy nagy vasgyűrűt, amely a borítólemezre volt erősítve - s nagy nehezen ebben megfogódzkodtunk.

A Nautilus hajótestén
A Nautilus hajótestén Nella Galleria →

Elmúlt ez a keservesen hosszú éjszaka is. Emlékeim itt hézagosak, képtelen vagyok felidézni valamennyi benyomásomat. De egy részlet, egy kis mozzanat most is világosan él bennem. Ha egy kis időre elült a szél, s a hullámok elcsendesedtek, úgy képzeltem, mintha valahonnan messziről hangok szűrődnének hozzám, lágyan sikló, sejtelmes futamok, röpke harmóniák. Feltárul-e vajon előttem a tengeralattjáró titka, amelyet hiába fürkészett az egész világ? Miféle lények élnek a különös hajó belsejében? Milyen gépezet hajtja ilyen szédületes sebességgel?

Megpirkadt. Sűrű ködfelhő ereszkedett alá, majd a pára lassan szétszakadozott. Hozzáláttam a hajótest tetejének tüzetes átvizsgálásához. Alig fogtam hozzá, egyszerre csak éreztem, hogy merülni kezdünk.

– Hé! Hogy az ördögbe, nyissanak már ki! Miféle vendégszeretet ez? - ordította Ned Land az ércesen csengő acéllemezt rugdosva.

A hajócsavar csak úgy korbácsolta a vizet; ebben a fülsiketítő zajban odalent aligha hallották meg a dörömbölést. A víz már csaknem elnyelt bennünket, amikor a hajó szerencsére nem merült tovább.

Belsejéből egyszerre csak hangos csörömpölés hallatszott, mintha valaki reteszeket tolna szét. Az egyik borítólemez felemelkedett, s egy ember jelent meg a nyílásban. Furcsa kiáltást hallatott, s rögtön eltűnt a mélyben.

Pár pillanat múlva nyolc markos legény bukkant fel a nyíláson, ahol imént eltűnt az ember. Arcukat kendő fedte. Szó nélkül megragadtak bennünket, s lehúztak a félelmetes gépezet belsejébe.

Note

  1. Byron nagy angol költőről (1788-1824), aki a görög szabadságharcban vesztette életét, és Poe nagy amerikai költőről (1809-1849) feljegyezték, hogy kitűnő úszók voltak ↩
  2. Bibliai alak. A monda szerint egy cet lenyelte, majd élve kidobta a szárazföldre ↩

Eri attento?

  1. Ki ugrik Aronnax után a tengerbe?

  2. Mit fedez fel Ned a „szörny” hátán?

  3. Mit hallott Conseil a kormányostól, amikor Aronnax után ugrott?

  4. Miben reménykednek a vízben?

Qual è il tuo personaggio preferito?

Ventimila leghe sotto i mari – tra i personaggi principali

Telegramma

Ufficio di partenza: World Wide Web · Destinazione: a bordo del Nautilus

0 parole · tariffa: 0 kreuzer (i punti diventano STOP)