Egy meg egy az kettő

Maine állam Calais nevű kisebb mezővárosába jellegzetesen rőt pár érkezett vonattal. A Sandy Bar nevű szállodában, vagyis jobban mondva rozoga vendégfogadóban szálltak meg, és jellemző módon nem kocsin jöttek, hanem gyalog bandukoltak be az állomásról.

A két vándor, akit szemlátomást igencsak elcsigázott a hosszú és fárasztó utazás, a fogadó vendégkönyvébe Mr. és Mrs. Field nevet íratta be. No mármost, angolszász nyelvterületen töméntelen sok ember van, akit Fieldnek hívnak - ugyanolyan gyakori név, akár a Smith vagy a Johnson -, eggyel több vagy kevesebb, ugyan ki törődnék azzal... Annyi bizonyos, hogy a Hypperbone-vetélkedő játékosai közt egyetlen egy Field sincsen, és bár Maine-ben is érdeklődnek a chicagói milliomos szeszélyes ötlete iránt, Fieldék nyilvánvalóan nem tűntek föl senkinek. A fogadó söntésének törzsvendégei ügyet sem vetettek rájuk, a pincérek még kevésbé, mert soha nem láttak tőlük egy veszekedett fitying borravalót sem.

Azt az első emeleti udvari szobát, amelyben Fieldék laktak, az elképzelhető legnyomorúságosabb bútorzattal rendezték be: egy kétszemélyes ágy, egy asztal, két szék meg egy ütött-kopott mosdószekrény állt benne. Az ablak a Saint-Croix folyóra nyílt, amelynek bal partja már Kanadához tartozik. A szögletben két ócska esernyő, meg az ütött-kopott utazótáska jelezte csupán, hogy itt vendégek szálltak meg.

Mikor a fogadós, aki Fieldéket fölkísérte a foghíjas lépcsőn, eltávozott, Mr. Field gyorsan megfordította a kulcsot a zárban, majd azonnal az ajtóra nyomta a fülét, hogy meggyőződjék: vajon nem hallgatózik-e a tulaj, még odakünn a küszöbön. Kintről azonban nem szűrődött be semmi nesz. Ekkor megkönnyebbülten fölsóhajtott:

– Végre-valahára itt volnánk!

– Az ám, három napi és három éjszakai utunkba került!...

– Azt hittem, hogy sohasem lesz vége - sóhajtott föl Mr. Field, és olyan erejehagyottan lógatta mindkét karját, mintha egyetlen szál izomrostja se működne immár.

– No de hiszen valóban nincs is még vége! - csattant föl Mrs. Field.

– Jaj, és vajon mennyi pénzünkbe fog még kerülni?!...

– Nem arról van szó, hogy mennyibe kerül, hanem arról, hogy mennyit fog majd jövedelmezni! - ripakodott rá a hölgy ingerülten.

– Csakugyan jól tettük, hogy álnéven utazunk! - vélekedett a férj.

– Nekem támadt ez a kiváló ötletem! - vágta rá a dáma paprikásan.

– Igaz, nagyszerű gondolat!... Töméntelen sok pénzt takaríthatunk meg így a fogadósokon, a kocsmárosokon, a bérkocsisokon meg a többi arcátlan népnyúzón és baksislesőn!... Mennyi fölösleges kiadás marad el ilyen módon!... Hanem én még most is csak azt mondom, hogy okosabb lett volna, ha nem vágunk bele ebbe a játékba!...

– Szót se többet, Hermann! - kiáltott föl szigorú, pattogóan parancsoló hangon az asszonyság. - Hát vajon nekünk nincs-e ugyanannyi esélyünk, mint a többieknek, hogy mi leszünk az elsők?!...

– Igaz, igaz, Kate, de... azért mégis csak jobb lett volna osztozni az örökségen...

– Lárifári! Egyébiránt az az utálatos Urrican kapitány meg X. K. Z. úgysem egyeztek volna bele. Jobb ez így, amint van!

Ebből a zárt ajtók mögött folyó párbeszédből a nyájas olvasó már tudhatja, hogy Hermann Titbury és hitvestársa bújtak meg a Field név alatt. A kocka szeszélye őket a tizenkettedik mezőre, vagyis Maine-be küldte, mégpedig balszerencséjükre, mert Maine bizony ugyancsak messze esik Chicagótól.

Május 5-én indultak el, azon nyomban, hogy a kockavetés megtörtént, és most, lám, jelenleg Calais városka legócskább és legolcsóbb fogadójának legvedlettebb szobájában kotolnak, azon törvén fejüket, leginkább miként élhetnék ki förtelmes fösvénységüket. Az álnév, amelyet felvettek, mégpedig zsugoriságból, sok minden költségtől megkímélte őket, azt azonban nem akadályozhatta meg, hogy a fogadók ne őket válasszák ki favoritjuknak, hiszen az ő degeszre tömött zsebük szavatolja legjobban, hogy mindvégig kitartanak, és nem ejti majd zavarba őket a letétek kifizetése sem. Továbbá ők látszottak valamennyi vetélkedő közt a leghiggadtabbnak, akik az egész játék folyamán egyébre sem gondolnak, mint a versengésre és - a nyereségre.

E dicső pár valóban a győzelem sóvár vágyakozásával ült be a harmadosztályú kupéba, ezt hánytorgatta egész nap, és bizonyára éjjel is csak erről álmodott. Ki sem szálltak sehol, nehogy a vasútállomások méregdrága éttermeiben megkopasszák őket. Amíg tartott a hazulról hozott elemózsia, azt eszegették bölcs takarékossággal; sőt, mi több, elképesztő fényűzés gyanánt azzal tobzódtak, hogy csemegeként... tökmagot rágicsáltak...! Persze időről időre meg-megolvasgatták titkon a pénzüket, és megsirattak minden krajcárt, amit csak elköltöttek. Így haladtak át Illinoison, Indianán, Ohión, New Yorkon, majd New Hampshire-en, és május 8-án épkézláb befutottak Maine-ba. Akármelyik helység érdemes lett volna arra, hogy leszálljanak és egyet-mást megnézzenek, de hát az mind pénzbe került volna, és Titburyék meg sem álltak, míg Calais-ba nem érkeztek. A megérkezés május 9-én történt, a táviratot pedig csak 19-én várhatták, e szerint tíz teljes napot kellett Calais-ban elölniük vagy átunatkozniuk.

Minő élvezetes kirándulásokat tehetnének Maine gyönyörű környékén! Északnyugatra emelkedik a fölséges szép Khatadin, ez az óriási gránitsziklahegy, amely háromezerötszáz láb magas, és büszkén szegi föl fejét az erdős, tavas környezetből. Ott van a közelben Portland, a világhírű Longfellow költő szülővárosa, milyen szép utcák, terek, parkok, műemlékek díszítik! Ott van Brunswick, benne a messze földön ismert Bowdoin-kollégium becses képtárával, rengeteg művészetkedvelő látogató fő úticéljával...

Kellett is mindez a két penészes pénzeszacskónak! El nem hagyták volna Calais városát semmiféle látnivalóért. Ott kuksoltak a vendégszobájukban, és a tíz ujjokon számítgatták az esélyeiket, hogy hátha mégis ők lesznek az elsők, és akkor háromszázszoros milliomosokká teszi őket a szerencsés véletlen. Szerfölött takarékosan éltek, sokszor megesett, hogy csak úgy köröm közül faltak némi kis hideg ételt, mert méregdrágának találták a vendéglői díjszabást; hódoltak viszont szenvedélyüknek, és buzgón rágogatták a tökmagot, a szegény emberek eme népszerű csemegéjét.

Kisétáltak néha a partra, leültek egy-egy gerendára, elnézegették a halászbárkákat, úgy tűnődtek a jövőn, fölpanaszolták a sok költséget, morfondi ábrázattal múlatták a lassú időt. Ha elunták a bámészkodást, visszaballagtak a fogadóba, és gyanakodva kémleltek mindenkire, mert attól féltek, hogy valaki leolvassa az arcukról igazi mivoltukat.

Ugyanis Maine állam sem fekszik éppen a világ végén, és a nagy port fölvert Hypperbone-vetélkedő híre ide is eljutott, Calais városában is tudták, hogy az egyik játszófélnek, holmi Titburynek ide kell jönnie...

Így telt el május 9., 10., 11. és 12-e irtózatos egyhangúságban. Végre május 13-án Mr. Titbury is megsokallta ezt csüggesztő semmittevést, s ilyeténképpen fakadt ki:

– Miféle ördög bújt abba a Hypperbone úrba, hogy éppen minket küldött ide az isten háta mögé, ebbe a hitvány porfészekbe?!...

– Lassan a testtel, Hermann - figyelmeztette türelmetlen hitvesét az asszony... Hátha valaki meghall!... Ha már a vaksors ide rendelt minket, hát itt is maradunk, és punktum!

– Ki parancsolhatja meg nekünk, hogy folyton itt rostokoljunk a városban?!

– Azt senki, de az Egyesült Államok területéről ki nem léphetünk egy tapodtat sem!

– Micsoda, még az sem szabad, hogy a folyó túlsó partjára menjünk?

– Semmi szín alatt, Hermann!... A végrendelet határozott tilalma ellen cselekednénk!...

– Ugyan, ki tudhatná meg, ha átkelnénk? - fortyant föl Mr. Titbury.

– Én nem értelek téged, Hermann!... Te vagy az a Titbury, akivel én Chicagóból útra keltem, vagy kicseréltek?... Egészen megváltoztál!... Hátha utólag kisülne, hogy megszegtük a tilalmat!... Hátha valamilyen akadály elzárná előlünk az utat, amikor vissza akarunk jönni? Mi lenne, ha 19-én nem érnénk vissza, és ha... egy szó mint száz, én nem akarom!

És elvégre a bősz Kate nem ok nélkül nem akarta, mert hiszen ki lát a jövőbe! Hátha éppen akkor támad valami földrengés, amikor ők a folyó túlpartján sétafikálnak, az amerikai szárazulat kettéreped, s a roppant hasadék egyszerűen elszakítja őket az Egyesült Államok területétől.

– Szó sem lehet róla, hogy átkeljünk a folyón! - jelentette ki Kate asszony ellentmondást nem tűrő hangon.

– Igazad van, Kate, igazad van - hagyta rá megjuhászodva Mr. Titbury -, valóban nem mehetünk át a folyón. Nem értem, mi ütött belém! Micsoda badar ötlet! Nem is tudom, mi lelt engem, mióta erre az átkozott játékra ráadtam a fejemet, nem vagyok többé az, aki voltam. Valósággal belebutultam ebbe az átkozott utazásba! Kiforgattak önmagamból... Jaj, bár maradtunk volna odahaza!...

– Hatvanmillió dollár igazán megéri, hogy kissé vesződjünk érte - vélekedett megátalkodottan Mrs. Titbury.

Így aztán a hitvestársak nem keltek át a folyón, hogy megtekintsék Saint-Stephen városát, amely a Saint-Croix folyó bal partján fekszik, s ilyen végzetes körülmények következtében szalasztotta el azt a soha vissza nem térő, páratlanul megtisztelő alkalmat, hogy falai közé fogadhassa az érdemdús Titbury házaspárt...

Mindazonáltal május 14-én, hosszas tanácskozás után mégis úgy döntöttek, legalább Calais városában körülnéznek, melynek a neve elárulja, hogy első lakói francia bevándorlók lehettek; ami pedig Maine államot illeti, arról az tudható, hogy azok a telepesek hívták így először, akik I. Károly idejében költöztek ide Angliából.

Az időt nem a legjobban választották meg a kirándulásra, meleg volt és a levegő fülledt, mintha vihar lett volna készülőben, tarjagos, sötét felhők torlódtak a láthatár peremén. A szűkmarkú házaspár ezt a kirándulást is inkább arra használta fel, hogy a jövő kilátásairól értekezzék. Vajon hol lehet most Max Réal, és Tom Crabbe?... Természetesen az a titokzatos X. K. Z. is szerfölött izgatta őket. Amikor a harmadfél órai gyaloglástól alaposan elfáradtak és megéheztek, visszafordultak, hogy délre a fogadóba érjenek.

Útközben, amint épp egy kocsma előtt haladtak el, Mr. Titbury hirtelen rádöbbent, milyen szomjas lett a tikkasztó melegben. Bizony, szívesen fölhajtott volna egy korsó jó hideg sört.

– Nem tanácsolom! - intette Mrs. Titbury. - Csurom víz vagy, átizzadtál ebben a szörnyű hőségben, tüdőgyulladást kaphatsz a jeges italtól!

Végre is kieszelték, hosszas vitatkozás után, hogy Mr. Titbury rendeljen inkább grogot vagy whiskyt, mert az kevésbé kockázatos. Beléptek a csapszékbe, és Mr. Titbury megkérdezte:

– Van-e grog vagy whisky?

– Micsoda?! - rivallt rá a kocsmáros. - Ön whiskyt rendel?

– Azt... azt, whiskyt! Ha nincs, akkor gint...

– És van-e rá hatósági engedély?

– En-ge-dély? - kérdezte elképedve Mr. Titbury. Meg kell jegyeznünk, hogy Maine is azok közé az államok közé tartozik, amelyek az alkoholizmus káros következményeinek meggátolása céljából szövetkeztek, és erősen korlátozták a szeszes italok kimérési jogát. Akárcsak Kansasban, Dakotában, Vermontban, New Hampshire-ben, itt, Maine államban is csak orvosi rendeletre, hatósági engedély ellenében volt szabad szeszes italt árusítani. Aki hivatalos jóváhagyás nélkül vásárolt vagy adott el szeszes italt, azt súlyos pénzbírsággal sújtották.

Miközben Mr. Titbury álmélkodott, a söntés egyik vendége észrevétlenül közelebb lépett hozzá.

A kocsmáros ekkor újólag megkérdezte Mr. Titburytól:

– Uraságodnak tehát nincs hatósági engedélye?

– Persze hogy nincsen!...

Akkor az idegen, aki már Mr. Titbury mellett állt, határozott hangon így szólt:

– Uram, ön ezzel kihágást követett el!

– Kihágást?... Ugyan miért?...

– Mert whiskyt vagy pálinkát merészelt kérni engedély nélkül!...

S ez a kocsmákban sündörgő, áldozatait leső titkosügynök nyomban felírta jegyzetfüzetébe Mr. Field nevét és címét, majd tudtára adta, hogy másnap reggel meg kell jelenniük a bíróságon.

A házaspár kétségbeesve tért vissza szállására; a balszerencsés nap után egész éjszakájukat azzal töltötték, hogy szemrehányást tettek egymásnak. Mr. Titbury kikapott azért, mert kocsmázhatnékja szottyant és szomjúhozni merészkedett, de Mrs. Titbury sem győzte hallgatni az epés megjegyzéseket, amiért égetett szeszt ajánlott hites urának jófajta serital helyett...

Másnap reggel jelentkezniük kellett az ítélőszéken; R. T. Ordak, a helyi büntetőbíró a világ legridegebb, legérdesebb modorú, leggyanakvóbb hivatalnokai közé tartozott. A lehető legkellemetlenebb fráter karmai közé jutottak...

Nos, R. T. Ordak odaintette íróasztala elé a dorbézolás szándékáért följelentett házaspárt, és gépiesen intézte hozzájuk a hivatalos kérdéseket:

– Nevük?

– Mr. Field és Mrs. Field.

– Állandó lakhelyük?

– Harrisburg, Pennsylvania - bökte ki rövid gondolkodás után Mr. Titbury.

– Foglalkozása?

– Magánzó.

A zord törvénytevő ezután száz dollár büntetést mért ki rájuk, amiért megszegték a szeszesital-tilalmat.

Mr. Titburyt ez a világrengető összeg szörnyen felbőszítette. Kate asszony hiába csitítgatta, Mr. Titbury annál jobban ordított, sőt fenyegetni kezdte R. T. Ordak bírót.

Ennek az acsarkodásnak az lett az üdvös következménye, hogy a marcona férfiú a hivatalos tekintély megsértése miatt további száz dollár büntetést szabott ki a méltatlankodó uzsorásra.

Ez a kétszáz dollár Mr. Titburyt végleg kihozta a sodrából.

Ennyi külön költség, ráadásul épp itt, a világnak ebben a félreeső zugában, a nyomorult Maine államban! Hah, ez már több a soknál! Mr. Titbury megfeledkezett minden óvatosságról...

Keresztbefont karral, villogó szemmel a bíró asztalának a szélére könyökölt, és ráripakodott a törvény őrére:

– Tudja maga, hogy kivel van dolga?

– Annyira tudom, uram - felelte vészjósló nyugalommal R. T. Ordak -, hogy íme, a kétszáz dollár pénzbírságot ezennel fölemelem háromszázra!

– Háromszáz dollár! - sikoltott Mrs. Titbury, s ájultan rogyott le a padra.

– Úgy van, a pennsylvaniai, harrisburgi illetőségű Mr. Field há-rom-száz dol-lár bün-te-tést fog fizetni! - nyomott meg minden szótagot a könyörtelen ítész.

– No jó! - hördült fel Mr. Titbury, s ökle döngve csapott le a törvényszék íróasztalára. - No jó!... Hát akkor tudja meg az úr, hogy én nem vagyok Mr. Field, én nem vagyok harrisburgi illetőségű, és én nem jöttem Pennsylvaniából!

– Hát akkor kicsoda ön?...

– Mr. Titbury a nevem... és Illinoisból... Chicagóból érkeztem!

– Vagyis ön álnév alatt bujkál, félrevezeti a hatóságot, tehát bűnt bűnnel tetéz!...

– Úgy van!... Én a chicagói Mr. Titbury vagyok, a Hypperbone-vetélkedő harmadik versenyzője, az óriási vagyon leendő örököse!...

R. T. Ordak szemlátomást érzéketlen maradt, a magas rangú igazságügyi tisztviselőre e fontos fölfedezés éppenséggel nem hatott. Szigorú arckifejezése fikarcnyit sem lágyult, hanem metsző hangon emígy nyilatkozott:

– Nos tehát, akkor az illinoisi és chicagói illetőségű Mr. Titbury fizet a szesztilalom megszegéséért háromszáz dollár pénzbírságot, továbbá azért, amiért álnév alá rejtőzve próbálta megtéveszteni a bíróságot, ugyanazt a Mr. Titburyt nyolcnapi börtönbüntetésre ítélem...

Ekkor Mr. Titbury is megsemmisülten hanyatlott le a padra, alélt hitvestársa mellé...

A nyolcnapi fogda azt jelentette, hogy 19-én nem kerekedhetnek föl Calais-ból, nem jelentkezhetnek a távíróhivatalban - vagyis hát zátonyra fut a vakmerő vállalkozás, füstbe megy a sokmilliós szerencsejáték minden csalfa reménye...