Tom Crabbét az edzője hajóútra viszi

Öt meg hat az tizenegy, vagyis Texas: ez jutott osztályrészéül annak a túlsúlyos hús- és csonttömegnek, amelyet Tom Crabbe néven ismernek olvasóink.

Texas nagyon messzire esik Illinoistól, közvetlenül Mexikó tőszomszédságában, az Egyesült Államok délnyugati szögletében található. Csak 1835 óta tartozik az Egyesült Államokhoz, amikor is Houston tábornok ütközetben legyőzte Santa-Anna tábornokot. Chicagóból kétféle közlekedési út vitt Texasba; Milner választhatott: vagy Sant-Louison át gőzhajóval utaznak a Mississippin egészen New Orleansig, vagy vasúton mennek a következő államokon keresztül: Illinois, Louisiana, Tennessee, Mississippi.

John Milner a vasutat választotta, tekintettel Tom Crabbe óriási tömkelegére.

Amikor a hivatalos kockavetés az Auditorium színpadán megtörtént, és a közjegyző kihirdette eredményt, a Freie Presse egyik munkatársa megkérdezte Milnertől:

– Mikor utaznak?

– Ma este.

– Összecsomagolt már?...

– Az én poggyászom: Tom Crabbe - felelte tömören az edző. - Tele van, bezártam, leszíjaztam, már nincs más dolgom, csak az, hogy kiszállíttassam az állomásra.

– Hát ő mit szól a dologhoz?

– Semmit. Amint bekebelezte napi hatodik lakomáját, útra kelünk. Feladhatnám ugyan gyorsáruként is, ám attól tartok, még valami baja esik.

– Nekem valami azt súgja - mondta az újságíró -, hogy ebben a játékban Tom Crabbénak kedvez majd a szerencse...

– Magam is úgy hiszem - jelentette ki John Milner.

– Jó utazást!

– Köszönöm.

A bajnokidomárnak bezzeg esze ágában sem volt, hogy elrejtse a kandi tekintetek elől pártfogoltját, sőt éppen ellenkezőleg, üzleti érdeke úgy parancsolta, mennél többen lássák a versenyhőst, a „fölülmúlhatatlan ökölvívót”. Nehéz is lett volna véka alá rejteni ilyen behemót testbéli szörnyeteget. A vasútállomáson irtózatos tömeg nyüzsgött. Tom Crabbe az osztatlan közérdeklődés tárgya lett. A gőzmozdony szinte nyögött, midőn nagy nehezen vonszolni kezdte azt a szerelvényt, amelynek keservesen nyikorgó vagonjában a bokszrajongók bálványa ült.

Másnap reggel már Kentucky határában zakatolt a vonat. Tom Crabbét persze nem érdekelték sem az egyes városok, amelyek mellett elhaladtak, sem a vidékek, sem az emberek. Nashville-ben sem szállt le, hogy megnézze a híres Chattanooga-csatateret, ahol Sherman tábornok győztes csapatai élén utat nyitott Dél felé; sem Memphis, ez az egyiptomi névre keresztelt igen tetszetős helység nem vonzotta őt, pedig a Mississippi bal partján nincs is ennél jelentősebb és szebb nagyváros.

Éppen ilyen határtalan közömbösség fogta el Tom Crabbét, midőn a Mississippi állam rónáin röpítette keresztül a gőzparipa. Jacksonban, az állam székvárosában, ahol egy óra hosszat várakozott a vonat, Tom Crabbe persze roppant közfeltűnést keltett. Több ezer főnyi tömeg várta a kiváló utazókat. Köztük látjuk az érdemes Kil Kirney urat is, akit főleg tudományos érdek hozott ki (ő ugyanis az ó-, közép- és újkor óriásainak statisztikai kimutatásával foglalkozott). Hóna alatt vaskos paksamétányi jegyzettömbjét tartva, a jeles tudor feszült figyelemmel vizsgálta az „újabb adat”-ot, és nem mulaszthatta el, hogy észleleteit tömören össze ne foglalja úgy, amint az alábbiakban következik:

– Uraim, ama históriai tanulmányok nyomán, melyekkel én a „gigantográfia” gyarapítása közben immár évek hosszú sora óta foglalatoskodom, van szerencsém önöknek tudomására hozni, hogy a XVII. század óriásai közül egy bizonyos Walter Parson tűnt ki, a maga 2 méternyi és 27 centiméternyi magasságával. A XVIII. században a lipcsei Müller 2 méter és 40 centiméter, az angol Burnsfield 2 méter és 35 centiméter, az ír Magrath 2 méter és 30 centiméter, az ugyancsak ír O’Bien 2 méter és 55 centiméter, valamint a spanyol Élacegin 2 méter és 35 centiméter magasra nőtt. A XIX. században a görög Ovasszab 2 méter és 33 centiméter, az angol norfolki Hales 2 méter és 40 centiméter, a német Marianne 2 méter és 45 centiméter, a kínai Csang 2 méter és 55 centiméter hosszúra nyúlt. Amennyire azonban szemmértékem megbízható, sajnálattal kell konstatálnom, hogy e tiszteletreméltó Tom Crabbe úr a sarkától a feje búbjáig mindössze csak 2 méter és 30 centiméter...

– Mit tehetek én róla?! - vágott közbe John Milner kesernyés hangon. - Nem nyújthatom még hosszabbra...

– Bizonyára nem - jegyezte meg Kil Kirney -, és valóban, ezt én nem is kívánhatom öntől, ez azonban mit sem változtat ama tényen, hogy védence az imént felsorolt óriásoknál alacsonyabb...

– Tom - szólt ekkor Milner a bokszbajnoknak -, csapj oda az öklöddel ennek az úrnak a hasára, hadd mérhesse meg a bicepszed ütőerejét is!

Kil Kirney úrnak azonban még a statisztika érdekében sem akaródzott ilyetén módon gyűjteni újabb adatokat, és ezért komoly tudóshoz illő méltósággal és módszerességgel tüstént elvonult a veszedelmes színtérről.

Ami Tom Crabbét illeti, őkelme ügyet sem vetett a bámészkodókra, a füle botját sem mozgatta meg, amikor köröskörül az egetverő hurrá kiáltások fölrivalltak.

New Orleansbe május 5-én érkeztek meg. E szerint tizenhárom napjuk maradt még hátra a határidőig, amikor Austinba, Texas állam fővárosába okvetetlenül meg kellett érkezniük.

Innen akár vasúton, akár hajón eljuthattak Texasba. John Milnernek ekkor az az ötlete támadt, hogy jó volna vízen utazniuk. Míg ő ezen elmélkedett, Tom Crabbe éppen a soron következő lakomáját fogyasztgatta a kikötői étteremben, nem feledkezvén meg természetesen a hat korsó sörről, valamint a törvényes számú whiskys pohárról sem.

A Sherman nevű gőzös vesztegelt akkor éppen a révben; e szép hajó sétafedélzetére hurcolta föl az oly atyaian gondoskodó John Milner az Újvilág veretlen ökölvívó matadorját.

Curtis kapitányt roppant boldogság fogta el, amiért ilyen híres és nevezetes személyiséget tisztelhet utasai közt. Nem is mulasztotta el, hogy illendő reverenciával köszöntse:

– Mélyen tisztelt uram - szónokolt hajbókolva Curtis kapitány -, rendkívül megtisztelő rám nézve, hogy éppen az én hajómat választotta. Ígérem, hogy gőzösöm teljes üzemanyagkészlete, minden hajtómotorja, sőt minden szelepe is az ön rendelkezésére áll, csakhogy mihamarább célba jusson! Ez a vízi jármű szélsebesen száguld majd a habok hátán, hogy uraságod nyerhesse el a hatvanmillió dollárt...

– Nem is ajánlom, hogy fennakadás legyen - fortyant föl kappanhangján John Milner, aki nemigen tűnt ki finom tapintatával és választékos modorával -, mert istókuccse, jól ellátjuk a baját...

Tom Crabbe módfelett bután révedeztette ökörszemét a kapitányon, majd az ebédlőterem nyitva felejtett ajtaján akadt meg a pillantása, ösztönszerűleg csak azt bámulta, nem felelt a lelkes üdvözlő beszédre egyetlen mukkot sem.

Az időjárás kedvezőbb nem is lehetett volna, s a Sherman gyorsan siklott tova a hullámokon.

A Mississippi partján óriási gyárak kéményei füstöltek, de Tom Crabbe nem látta egyiket sem, edzőidomárja bevitte őt az ebédlőbe, s ott hatalmasan megetette - hiába, a hat gigászi lakmározásból egy fél fogásnak sem szabad hiányoznia!

Mikor aztán az izomkolosszus jóllakott, kiült a fedélzetre, és emésztés közben nyilván arra gondolt, ugyan mikor lesz ideje újra annak, hogy egyék.

Ám nem sokáig tartott a derű, egyszer csak némi kis fuvalom támadt, és az mihamar sistergős széllé fokozódott.

A hajó egy-egy fordulónál táncolni kezdett a hullámveréstől, és Tom Crabbe egyszeriben valamelyest furcsán érezte magát. Rézvörös ábrázatja mintha hébe-hóba megfakult volna...

John Milner rögtön észrevette, és hozzá sietett:

– Csak nem vagy rosszul?!...

Tom Crabbe lomhán ingatta hatalmas fejét:

– Úgy látszik... - motyogta elhalóan.

Aztán nyomban kitátotta a száját... és ez alkalommal kivételesen nem azt jelentette a szájtátás, hogy ehetnék!

Az óriást a „tengeri betegség” szörnye kínozta.

Elkezdett körülötte forogni minden, falfehér lett, nyögött, egyre inkább szédült... szédült, és a padról lezuhant a fedélzet padlódeszkáira.

John Milner biztatta, hogy ne féljen, keljen föl, és el akarta támogatni a kéményhez, ahol a hajó hánytorgása nem érződött olyan erősen. Tom Crabbe föl is akart tápászkodni, de nem bírt.

Curtis kapitány szintén odasietett, és részvevően így szólt:

– Látom, mi a baj!... No de hagyján! Ilyen kiváló férfiú bizonyára hamar túlesik rajta, hiszen főként a kényeskedő kisasszonykák szoktak ájuldozni e pompás gőzös csekélyke ingadozásától...

A „tengeri betegség” azonban irtózatos erővel tört ki ebből a hústoronyból. John Milner megijedt, s arra kérte a kapitányt, hogy vitesse le Tom Crabbét a kabinjába.

No hiszen könnyű volt ezt mondani, megtenni annál nehezebb. A kapitány tizenkét erős matrózt mozgósított, de arról, hogy Tom Crabbét fölemeljék a padlóról, szó sem lehetett, holmi ledőlt templomtoronnyal hamarabb elboldogultak volna.

Végre is nem tehettek egyebet, mint hordónak tekintvén a rengeteg hústömeget, elhengergették - ez a körülményes művelet aztán nagy üggyel-bajjal, de sikerült.

John Milner ekkor így szólt Curtis kapitányhoz:

– Lám csak, ez a cudar sósvíz hogy lekapta Tomot a lábáról! Hátha még pálinka folyna alattunk!...

– Isten ments - jegyezte meg a kapitány -, hiszen már mind az utolsó cseppig felhörpintette volna, s én ugyancsak zátonyra futnék a hajómmal!...

A következő napokban még siralmasabb lett Tom Crabbe állapota. A gőzöst immár nemcsak a fehér taréjos szilaj hullámok dobálták, hanem időről időre az átlós irányú széllökések cifrán billegették a hajótestet, némelykor szinte a korlátjáig alámerült, ám megesett, hogy hosszában is hánykolódott, hol az orrát, hol a tatját csapta föl, mint valami szilaj csikó. Az Újvilág legendás bajnoka mindezt egyre nyomorultabbul viselte el. John Milner iszonyúan megijedt, mert azt hitte, hogy a társa még dögrovásra jut. Végre május 9-én Texas partjaihoz értek, és Milner ugyancsak sietett, hogy a szárazföldre szállíttassa Tom Crabbét.

A parton száz meg száz ember várakozott már, akik mind óriást látni jöttek, és mely óriás nagy vala az ő csalódásuk, midőn a hústömeg romjait pillantották meg; Tom Crabbe úgy festett, mint valami összelapult, jókora, ráncos bőrzsák, amelybe irdatlan méretű csontokat gyűjtöttek össze...

John Milner szeretett volna a föld alá süllyedni nagy szégyenletében.

Ezer szerencse, hogy ez a kétségbeejtő állapot nem sokáig tartott. Tom Crabbe némi pihenés után teljes mértékben visszanyerte evőképességét, és ha ő enni tudott, akkor meg is gyógyult.

John Milner már május 11-én felcihelődött, pedig tudvalevőleg csak 16-án kellett Austinban lenniük. Gondolta magában: jobb előbb, mint utóbb.

Most már bezzeg nem tanakodott, hogy hajón vigye-e Tom Crabbét vagy vasúton. Fölpakolta őkelmét a legkényelmesebb fülkébe, s elindult vele Galvestonból. Texas vidéke, a Rio Grande partmelléke igen szép, s főleg május havában szívgyönyörködtető, de Tom Crabbénak eszébe sem jutott, hogy elandalodjék rajta, hiszen ő csak arra használta a szemét, hogy a rakott tál ételt és a tele kancsót lássa, mint ahogy John Milner sem látott mást a világból, mint ezt a nagybelű vasgyúrót.

Május 13-án, kora reggel szálltak le a vonatról Austinban, ebben a jelentékeny ipara és kereskedelmi forgalma miatt rendkívül fontos városban. Lakosainak a száma azonban viszonylag nem sok, csupán csak huszonhatezer.¹

A történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a hírhedt verekedő, akit a tengeri betegség oly siralmasan megviselt, itt Austinban nyerte vissza régi mivoltát - étvágy dolgában. Első „ebédje” reggeltől estig tartott. Ami enni és inni való csak akadt az austini első vendéglőben, azt ő mind megette és megitta; meg se kottyant.

Midőn a vendéglős átnyújtotta John Milnernek a számlát, ez az okmány mindennél fényesebben bizonyította, hogy Tom Crabbe ismét makkegészséges.

Május 13-ától 16-áig mindennap megismétlődött ez a páratlan gigászi falás, és Corbett, Fitzsimmons, valamint a múlt és a jelen század valamennyi ökölvívóbajnoka mély tisztelettel meghajolhatott, sőt megsemmisülten porba omolhatott Tom Crabbe eme világraszóló teljesítménye előtt.