Három bárka egymás mellett.

A két vakmerő franczia utazó nem indulhatott rögtön el La Urbanából, azért a másik két falca utasai is elhatározták, hogy egy napig még ott maradnak a kikötőben, s aztán egyszerre indulnak el.

Sajátságos egy ember lehetett az örökké ellenkezni szerető Martial őrmester, lám most is dünnyögött, morgott:

– Nem lesz az úgy jól, hadd menjenek külön. Mi szükségünk van reájuk?

– Nagybácsi, hogy beszélhet így! - veté közbe Jean, látja, hogy ők is francziák.

– Látom hát, hogyne látnám, de azt is látom, hogy fiatal legénykék.

Ebben igaza volt Martialnak, mert az egyik, Helloch Jakab csak huszonhat éves volt, Brestben született; a franczia kultuszminiszter bizta meg az Orinoco forrásvidékének tanulmányozásával. Fiatal kora daczára már szép neve volt a tudósok között, többször adta bizonyságát bátorságának és vállalkozó kedvének. Fekete haja, lelkesen csillogó okos szemei, sugár termete és mozdulatainak elegáncziája mindjárt első tekintetre vonzóvá és rokonszenvessé tették őt. Éppen azért tetszett mindenkinek, mert azzal, hogy másnak tessék, sohasem törődött.

Paterne Germain sem volt több huszonnyolcz évesnél, szintén Bretagneból származott, s igen előkelő családnak volt az ivadéka. Együtt járt Helloch-hal az iskolában, s később is testi-lelki jó barátja maradt, vakon követte őt oda, a hova Helloch vitte. Szenvedélyes természetbúvár volt, s főleg a botanikát (a növénytant) szerette, no meg a fotografálást. Akár golyózápor közepett is hajlandó lett volna felállítani a masináját, hogy egy-egy alakot, vagy tájat hamarosan lekapjon.

Nem volt szép ember, de hát mi szüksége is van az olyan embernek szépségre, a kinek értelmes arcza és örökké jó kedve van? Nem volt olyan délczeg termetű, mint barátja, de izmos teste mindennemű viszontagsággal daczolt, arcza az egészségtől majd kicsattant, gyomra még a kavicsot is megemésztette volna, s úgy tudott gyalogolni, hogy csupa gyönyörűség vala nézni.

Ez a két jó barát erős akarattal és minden szükséges holmival felfegyverkezve tette meg a hosszú utat Francziaországból Ciudad-Bolivarig, innen La Urbanáig, a falca-t ott hagyták, s neki vágtak gyalog az ismeretlen vidéknek, az egyik a térképet, a másik a növénygyüjtő dobozt, s mind a ketten pompás puskáját meg egy-egy revolvert vitt magával. Nehány benszülött czipelte utánok a podgyászukat. A Sierra Matapey hegy lábjáig hatoltak előre, s midőn háromszáz kilométernyire eltávoztak az Orinoco partjától, visszafordultak. A geográfus sok érdekes adattal gazdagította térképét, a botanikus megtöltötte ritka fajta növényekkel a dobozát, s mintegy két héttel ezelőtt indultak vissza. Menet nem történt semmi különös dolog velök, de visszajövet igen komoly veszély fenyegette őket.

Megtámadták őket a bravos-indiánusok. Jó fegyvereik s bátorságuk megmentette őket a rabságtól és haláltól, ámde hűtlen kalauzaik cserbenhagyták őket, s egy szép napon magukra hagyták, elvitték minden élelmiszerüket, s összes podgyászukat.

Nem csüggedtek, hanem bizva önmagukban, La Urbana felé vették útjokat, s ha megéheztek, egy-egy vadat ejtettek el, s azt megették. Éjjel felváltva egyik aludott, a másik őrködött.

Ezelőtt két nappal a földrengés miatt menekülő teknősbékák ármádiája lepte meg őket, nem tehettek egyebet, minthogy a mozgó teknősbéka tutajra szálljanak, s azok szépen lassan, de biztosan vitték őket. A majmok - a mint láttuk - hasonlóképpen cselekedtek, majd a vadállatok is hozzájuk csatlakoztak, csakhogy ezek nem voltak olyan békés útitársak, mint az éktelenül bőgő majmok. Bizony elé kellett venni a puskáikat s élet-halál harczot küzdeniök a tigrisekkel, pumákkal és jaguárokkal.

La Urbana égő határánál végződött kalandos útjok, s a két falca emberei, a mint láttuk, éppen a kellő pillanatban jöttek segítségükre.

Helloch így adott számot röviden kirándulásukról, mely három hétig tartott, s aztán hozzá tette, hogy most falcá-jukra szállva folytatni fogják az utat az Atapabo mellett fekvő San-Fernandóig.

– San-Fernandóig? - kérdé kelletlen arczczal Martial.

– Addig, de tovább nem.

– Tovább nem? - dünnyögte még kelletlenebbül az őrmester.

Kermor Jeannak is el kellett mesélnie, hogy mi a szándéka, s vajjon ki csodálkozik azon, hogy Helloch roppantul érdeklődött honfitársa elbeszélése iránt, s meleg rokonszenvet érzett a tizenhét éves ifjú iránt, kit a fiúi szeretet ilyen hősi elhatározásra késztetett.

– Kermor úr - mondá Helloch - igazán szivünkből örülünk azon, hogy a véletlen jó voltából találkoztunk. Erősen hiszem, hogy San Fernandóban biztos nyomára fog bukkanni Kermor ezredesnek. Útitársak leszünk, s bármiben készségesen felajánljuk segítségünket.

Jean megköszönte a szives ajánlatot, de bezzeg a mogorva nagybácsi csak a bajuszát sodorta nagy mérgesen és így gondolkozott:

– Gyönyörű egy dolog!... Hm, a három amerikai tudós nem volt elég, most még két ifjú franczia is a nyakunkra varrja magát!... Őrmester eszeden légy, nyisd ki jól a szemedet!

A két franczia aznap délután La Urbanában mindent összevásárolt, a mire szüksége volt. Falca-jukat «Moriche»-nek hivták, Parchal nevű bennszülött volt a kormányosa és kilencz izmos evezős legény volt a személyzete.

Másnap, augusztus 28-dikán a három bárka utasai elbúcsúztak a la urbanai polgármestertől, Marchal úrtól és a városbeli lakóktól.

Marchal úr kebelére vonta Kermor Jeant, megcsókolta a homlokát, s így szólott hozzá:

– Légy bátor, kedves fiam, áldjon meg téged a jó Isten, és segítsen meg föltett szándékod végrehajtásában!

A három falca útra kelt. Kedvező szél dagasztotta a vitorlákat, s az evezősöknek nem volt nehéz a munkájuk, mert a három bárka gyorsan siklott tova a viz hátán.

Az Orinoco La Urbanától egészen San-Fernandóig csaknem egyenes vonalban foly, iránya észak-déli. A két helység a folyó két kanyarulatánál fekszik csaknem ugyanazon a délkörön.

A három falca egymás mellett egyforma sebességgel haladott, a hol a folyó szélessége megengedte, másutt egymás után sorakoztak. A folyó medréből minduntalan kisebb szigetek emelkedtek ki, üde zöld fű takarta e szigetecskéket. A falcá-k között csak néhány méter köz lévén, az utasok kedélyesen beszélgettek egymással. Helloch váltig buzdította Kermor Jeant, hogy világért se csüggedjen, mert okvetetlenül nyomára kell jutniok Kermor ezredesnek. Az amerikai tudósokkal is szivesen beszélgetett a két franczia az Orinoco vitás kérdéséről, s Miguelt mind a ketten csakhamar megkedvelték. Helloch kitünő emberismerő volt, mindenre figyelt, s így az őrmester mogorvasága is mindjárt feltünt neki.

Erre vonatkozólag így szólott barátjához:

– Nem különös dolog-e az, hogy a kedves Kermor Jeannak ilyen mogorva nagybátyja van?

– Nem tudom, hogy miért volna az különös? Kermor ezredesnek nyilván az öccse...

– Igaz... igaz, de ugyancsak messze elmaradt a bátyja mögött, ha csak őrmesterségig tudta felvinni.

– Akárhányszor előfordul ilyesmi; ezután sem fog ritkaság számba menni.

– Jól van, jól, Germain - ha Martialt Jean a nagybátyjának mondja, hát legyen a nagybátyja. Kinek miköze ahhoz?

Másnap reggel a három bárka Capanaparo torkolatához érkezett, nem sokkal azután a Judaboroéhoz, mely az előbbinek mellékfolyója.

Az Orinoconak jobb partja itt meredek sziklafal, medre pedig roppant széles, feljebb azonban, a Mina torkolatánál jóval keskenyebb, a viz árja nagyon sebes, a falcák csak nagy nehezen tudtak viz ellenében haladni. Szerencsére kedvező irányban fújt a szél, s a három falca délután három óra tájban megérkezett a tigrai telepre, mely Marchal úrnak volt a birtoka.

Paterne a világért sem mulasztotta volna el, hogy a bájos vidéket hevenyében le ne kapja.

Innen kezdve az út az Orinocón fölfelé kezdett igazán nehéz lenni, s valóban nagy szükségük volt a szélre, hogy az ár ellenében fölfelé segítse. Az Orinoco e helyütt alig ezerkétszáz méter széles, s minduntalan sziklák meredeztek ki a medréből.

Az ügyes kormányosok ismerték jól a vizi útat, s kikerülték a veszedelmesebb helyeket, s este hat órakor az éji szállásul előre kijelölt Sinaruco torkolatánál voltak.

Ennek a közelében volt a sűrű erdő borította Macupina sziget, melyen éppen akkor néhány bennszülött család tanyázott. A három falca kikötött a szigeten, s Miguel meg Helloch beszédbe ereszkedtek a bennszülöttekkel. Az indiánusok készséggel ajánlkoztak, hogy kalauzolni fogják őket a vadászatnál.

Miguel is, Helloch is kitünő vadászok voltak, s csakhamar két hatalmas bizam-sertéssel tértek vissza. Az utazó társaságnak volt tehát ízletes vacsorája. Még a dörmögő Martialnak is el kellett ismernie, hogy a Helloch által elejtett vad húsa nagyszerűen ízlik, hanem arról szó sem lehetett, hogy az udvarias Hellochnak megköszönje.

Martial alig várta, hogy San-Fernandóba érkezzenek, s ettől a két fiatal francziától elváljanak.

Másnap korán reggel indult tovább a három falca. Az utasok még javában aludtak, de a három kormányos meg az evezőlegények siettek, mert estére a Karibákhoz, a Meta torkolatától negyven kilométernyire akartak jutni.

Az nap semmi különös sem történt. A vizi út jó volt, az ár nem sodró. A folyam partja eleinte magas szikla volt, feljebb lankás, végül egészen sima, úgy hogy a falcáknak át kellett a másik parthoz menniök, mert minduntalan fövenytorlaszok bukkantak elő.

Hajdanában itt is rengeteg sok teknősbéka tanyázott, de a bennszülöttek jóformán kiirtották már, vagy legalább is elűzték onnan.

A Piedra de Tigre nevű szikla gránit sziklái mellett elhaladva gyönyörködtek a viszhangban, melyről ez a sziklafal messze földön hires. A folyó zugása verődött vissza a sziklákról, s e hangok csodaszép harmoniává olvadtak össze. Az ember azt hihette volna, hogy a Memnon szobránál áll, s nem az Orinocónak egy puszta sziklaszigete előtt.

Miguel e zengő sziklákat ilyeténképpen magyarázta meg úti társainak:

– A sziklán rengeteg sok a csillám-pala, ezek közé szorul a levegő; már most, ha a nap melegétől a csillámlevelek közé szorult levegő kitágul, s a levelek elkezdenek rezegni...

– No lám, a nap kitünő karmester is tud lenni! - jegyzé meg Helloch.

– Mi ez a mi bretagnei viszhangunkhoz képest, valóságos sípláda! - kiáltott fel megvetőleg Martial őrmester.

– Igaz... igaz - mondá Patern, - de a rónaságon ez is szép, nemde?

– H’ászen szép, ... szép, - dörmögte Martial - csak ne hallgatnák ilyen sokan.