A Meta torkolatánál.

Este hat óra tájban kötöttek ki egy kisded öbölben. A part mentén lakó egy-két indiánus kunyhó lakóival érintkezniök egyáltalában nem volt szükséges. Addig, mig Aturesbe jutnak, majd csak beérik a készletben levő élelmi szerekkel.

Másnap, augusztus 31-dikén, kora reggel folytatták útjokat, s mert az északi szél még nem állott meg, elég gyorsan haladtak felfelé. Később azonban meg-megállott, más irányba csapott a szél, s a vitorla petyhüdten csapzott az árbócz rúdjához. Az evezős legényeknek ugyancsak kellett dolgozniok, hogy előbbre juthassanak. Az ég is borongós volt, majd sűrűn esett az eső, s délután öt óráig egyfolytában hullott. Ekkor érkeztek meg a Meta torkolatához.

A három falca szorosan egymás mellett kötött ki. Úgy tünt fel, mintha az utasok egy három szobás lakásban egy fedél alatt laknának, még pedig olyan szobákban, melyeknek az ajtai nyitva állottak.

Az este nagyon kellemes volt, s a kosár-kamrából előjöttek az utasok, s közösen költötték el a vacsorát, élvezték a friss esti levegőt, s vigan poharazgatva beszélgettek egymással.

A négy franczia és a három venezuelai most már jól megfért. Helloch nagy imposztor lévén olyan tárgyat dobott oda konczul, melyen az érdemes amerikai tudósok csakhamar hajbakaptak.

– Nos hát valahára itt volnánk - így szólott az agyafurt kalefaktor Miguelhez - itt volnánk a Meta torkolatánál.

– Úgy van, Helloch úr, itt vagyunk.

– Nem ez a Meta is az Orinoco mellékfolyója?

– A bizony, még pedig a legjelentékenyebbek közül való, mert másodperczenkint négyezer köbméter vizzel gazdagítja az Orinocot.

– Nemde Columbiában, a felső Andesekben ered?

– Helyes, - vágott közbe Felipe úr, a ki rögtön sejtette, hogy a francziának mi a rejtett szándéka.

– A Metának is, úgy tudom, számos mellékfolyója van?

Miguel úr nyomban felsorolta a Meta mellékfolyóit, s az agyafúrt Helloch még tovább is firtatta a dolgot:

– Nemde ez a Meta, mely tudvalevőleg csak mellékfolyója az Orinocónak, némely helyen meglepően széles mederben folyik.

– Van helylyel-közzel kétezer méter a szélessége.

– Remélem, mély is az Orinocónak ez a hatalmas mellékfolyója?

Miguel úr pontosan megadta a Meta mélységének az adatait, melyekből, valamint az előzményekből Helloch azt következtette, hogy a Meta alighanem természetes összekötő útja Columbiának az Atlanti óczeánnal, sőt hirtelen elő állott azzal, hogy a Meta tulajdonképen nem is mellékfolyója az Orinocónak, hanem maga az Orinoco.

No hiszen mindjárt kitört a vihar! A Guaviar és az Atapabo védői csak úgy tüzeltek, mennydörögtek, bizonyítottak és czáfoltak, s mint rendesen történni szokott, egymással gyült meg leginkább a bajuk, mert Helloch félre vonult, Miguel pedig váltig kérlelte őket, hogy az Istenért, csak ne falják fel egymást.

Másnap reggelig elvitatkoztak volna, ha Kermor Jean más irányba nem tereli a beszédet. Igen fontos és komoly kérdést intézett Miguel úrhoz:

– Chaffanjon útleirásában azt olvastam, hogy a Meta vidékén rabló és gyilkos indiánus csordák garázdálkodnak. Van-e okunk arra, hogy váratlan rablótámadástól féljünk?

Miguel úr így válaszolt:

– Jó, hogy eszünkbe juttatta, kedves Jean, a dolog igen fontos, sőt szerény véleményem szerint az Orinoco eredeténél is fontosabb. Tény, hogy ezen a vidéken a mult években quivas nevű indiánus törzs rablóbandává tömörülve rabolt és pusztított; a vérontástól sem riadt vissza. Ez első rablófőnök egy Saropia nevű néger volt, de ez - amint mondják - két évvel ezelőtt meghalt. Helyét egy veszedelmes gonosztevő foglalta el, a ki a Cayenneből szökött meg. Azért jó lesz, ha vigyázunk, baj volna, ha váratlanúl lepnének meg.

Helloch biztatá utazó társait:

– Uraim, Istennek hála, nincs mitől tartanunk. A legényeket is számítva elegen vagyunk és csupa fegyverbiró férfiak. Ön, kedves Jean - úgy-e nem veszi zokon, ha bizalmas néven szólítom? - ön nyugodt lélekkel alhatik, mi majd őrködünk.

– Az már az én dolgom lesz - veté oda nyersen Martial őrmester.

– Szó sincs róla, vitéz őrmester uram, mi közösen őrködünk; az ön unokaöcscsének szüksége van arra, hogy aludjék, mert még fiatal.

– Köszönöm, Helloch úr, hogy oly figyelmes irányomban, - szólalt meg kissé kipirult arczczal Kermor Jean, - de én is úgy gondolnám, hogy az őrködésen mindnyájunknak részt kell vennünk.

E megállapodás szerint a két franczia vette át az őrséget tizenegy óráig, aztán Miguel és társai kerülnek majd sorra, végül Martial és Kermor Jean.

A két őrszem elhelyezkedett a falca hátsó részében. Az Orinocot meg a Meta torkolatát is jól vigyázhatták. A part felől nem félhettek semmi féle támadástól, mert áthatolhatlan láp terült ott el.

A két jó barát letelepedett egymás mellé; pipázott az egyik, másik pedig szivarra gyujtott. Igen jóízűen beszélgettek.

Helloch nagyon érdeklődött Kermor Jean iránt. Tetszett neki az ifjú szép arcza, lelkes tüzű szeme, legfőképpen férfias bátorsága, mely arra ösztönözte, hogy Francziaországból eljöjjön, s apjának a nyomát kutassa. Ki tudja minő veszélyek várnak még a derék fiura.

A mint így tünődött a Jean jövendő sorsán, Paterne figyelmezteté őt:

– Vigyázz!... nézz csak oda! - a távolban fel-felbukkanó fekete árnyalakokra mutatott.

Helloch kezébe kapta a puskáját, s kihajolt a csónakból.

– Nem csónak, ... nem, ... és mégis, mintha...

Vállához emelte a puskáját és lőni akart, de barátja visszatartotta.

– Ne lőjj!... ne lőjj! - suttogá. - Nem rabló quivas-ok azok, hanem igen ártatlan, teremtések, kár volna szegényeket megriasztani.

– No, állatok talán?

– Három fura pofájú tengeri malacz, hagyjuk őket, hadd uszkáljanak kedvükre.

A két jó barát újra felvette a beszédnek imént elejtett fonalát.

– Az imént azt mondtad - kezdé Helloch - hogy Kermor ezredesnek, ha ugyan nem csal meg az emlékező tehetséged - nem volt családja?

– Úgy emlékezem, ... de várj csak, mintha rémlenék, hogy valami perről beszéltek, melyet az ezredes rokonai indítottak volt az örökség ügyében, de elvesztették, mert négy-öt évvel az ezredes eltünése után, Francziországba érkezett Kermor ezredes felesége; Martinique szigetéről származott kreolnő volt és... és egy kis leánykát is hozott magával. Furcsa, hogy ez ideig nem jutott eszembe. Nem volna jó, ha egy kissé kérdezősködnék Martialnál és Jeannál?

– Ments Isten, hogy ilyen tapintatlanságra vetemedjünk. Mi közünk nekünk a családi ügyeikhez? - felelé Helloch.

– Igazad van, Jakab; de azt hiszem, nekem is igazam volt, mikor azt állítottam, hogy Martial, a nyers őrmester nem lehet Jeannak a vérszerint való rokona.

Helloch gondolkodóba esett. A mit barátja elmesélt, az mind nagyon valószínűnek látszott; ha azonban Paternenek igaza van, akkor Jean nem lehet Kermor ezredesnek a fia, mert nyilvánvaló, hogy a nyomaveszett ezredesnek fiúgyermeke nem volt... Hogyan, Jean ne volna az ezredes gyermeke, s mégis ilyen veszélyes vállalatra adta volna a fejét?...

Ez a titokzatosság mintha még inkább hatott volna Hellochra, s a két jó barát élénken társalgott tovább az érdekes tárgyról mindaddig, mig a venezuelai tudósok fel nem váltották őket, mert hogy rájuk került az őrködés sora.

– Semmi gyanusat nem vettek észre? - kiáltá Miguel úr.

– Semmit a világon. Vizen és szárazon csendes minden.

– Reméljük, hogy mi nyugodtan alhatunk, s önök nyugodtan őrködhetnek - tevé hozzá Paterne.

– Nos, hát akkor jó éjszakát, uram! - mondá Felipe, s kezet szorított a francziákkal.

A három tudós természetesen az Orinoco-ügyről beszélt megint. Felipe és Varinas nem fogytak ki az érvekből a Meta-Orinoco ellen, s az Atapabo-Orinoco és Guaviar-Orinoco mellett. Vitatkozásukat nem zavarta meg senki, mert köröskörül néma csend volt.

Végül két óra után került a sor Martial őrmesterre. Arról szó sem volt, hogy édesen szendergő unokaöcscsét felzavarja, a puskáját maga mellé téve, letelepedett a «Gallinetta» hátsó részében, s elkezdett gondolkozni.

Erős gondjai voltak a nyers, de becsületes és hűséges katonának. Elgondolta, hogy mi minden történt az ő szerencsétlen ezredesével, mig fejébe vette, hogy világgá menjen; hogy milyen makacsúl ragaszkodott Jean ahhoz, hogy apja után menjen; aztán az út Francziaországból Amerikába, itt meg az alkalmatlankodó venezuelai tudósok, a kik módfelett érdeklődnek Jean iránt, s a szegény őrmester nem vághatja oda nekik nyersen: «törődjenek az urak a maguk dolgukkal, s hagyjanak békét az unokaöcsémnek». No meg mit szóljon ehhez a két francziához!... Hm, az ifjabbik «kedves Jean»-omnak szólította tegnap is a Kermor ezredes fiát, s a gyöngédségével meg figyelmével minduntalan zavarba ejti. Ő pedig nem szólhat, nem, nem szólhat semmit.

A mint így kergetőztek agyában a gondolatok, észre sem vette, hogy a Meta jobb partja mellett négy indiánus-csolnak siklik lefelé, s épen a három falcának tart. Mindeniken öt bennszülött van, s aligha épületes a szándékuk.

Martial nem vette észre, s iszonyúan megriadt, midőn az éj csendjét egy puskalövés zavarta meg. A «Moriche» egyik utasa, Helloch lőtt reá a benszülöttekre. Erre aztán az utasok mind talpra ugrottak, s kéznél levő puskáikat, revolvereiket kapva, czélba vették a rabló-támadókat.

Jean is ott állott Martial mellett, s minden áron részt akart venni a falcá-k védelmében. Ámde Helloch úr harsány hangja szólalt meg:

– Jean, kérem, menjen be a sátorba! Elvégezzük mi is!... Kérem, menjen be.

Az indiánusok is nyilzáport küldöttek a három falcára, s az egyik Martial őrmesternek a vállába fúródott:

– Jól van!... Úgy kellett nekem!... Katona, a kit meglep az ellenség... szégyen-gyalázat!

Az indiánusok csakhamar észre vették, hogy támadásuk nem sikerülhet, siettek tehát egérútat venni. Többen közülök a halállal vívódva hevertek a csónakban, mások súlyosan megsebesültek.

Ettől a veszélytől tehát szerencsésen megszabadúltak utasaink.