A sürgős figyelmeztetés után most már arra került sor, hogy számoljanak a veszedelmes helyzettel, hiúsítsák meg, vagy legalább kerüljék el, s olyan területekre költözzenek, ahol nincs veszély.

Két csapás fenyegette az embereket: a levegőhiány okozta halál és a vízbefúlás.

Ez a közlemény különböző hozzászólásokat váltott ki, de valamennyi a legszenvedélyesebb tiltakozással végződött.

Levegőhiány okozta halál az Egyesült Államok, Európában Franciaország, Anglia, Spanyolország stb. lakosait fenyegette. Valóban, az a kilátás, hogy az óceánmedreket bekebelezhetik, nem volt elég nyomós ok e változások elfogadására. Párizs csaknem olyan távolságra kerülne az új sarktól, mint amennyire a jelenlegitől van, semmit se nyerne a változáson. Igaz, hogy örökös tavasznak örülhetne, viszont sokkal ritkább lenne a levegője. Ez pedig egyáltalán nem örvendeztetné meg a párizsiakat, akik ózon híján megszokták, hogy nyakló nélkül nyakalják az oxigént... hogy egyebet ne említsünk.

Árvízi katasztrófától Dél-Amerika lakói meg az ausztráliaiak, kanadaiak, hinduk, új-zélandiak tarthattak. Nos, Nagy-Britannia nem tűrné, hogy a Barbicane és Társai cég megfossza leggazdagabb gyarmataitól, ahol az angolszász faj szemmel láthatólag ki akarja szorítani a bennszülötteket. Nyilvánvaló, hogy a Mexikói-öböl kiapadna, s egyhamar megalakulna az Antillák terjedelmes királysága, melyre - a Monroe-elv¹ szerint - a mexikóiak és a jenkik tartanának igényt. Nyilvánvaló, hogy a Szunda-, Fülöp-, Celebesz szigetek a nagy lecsapolás után hatalmas területek lennének, melyeket az angolok, spanyolok követelnének maguknak. Mily sovány kárpótlás! Egyáltalán nem érne fel azzal a veszteséggel, amit a rettenetes árvíz okozna.

Mondjuk, ha csak Szibéria szamojédjai vagy lappjai, sőt a Tűzföld lakói, a patagónok, a tatárok, a kínaiak, a japánok vagy némely argentínok tűnnének el az új tenger alatt, a civilizált államok talán elfogadnák ezt az áldozatot! De sokkal több nagyhatalomnak lett volna része a katasztrófákban, hogysem ne tiltakoztak volna.

Ami különösen Európát illeti, noha a közepe csaknem sértetlen maradna, nyugaton magasabbra, keleten mélyebbre kerülne, vagyis egyfelől levegőhiány miatt pusztulna el, másfelől vízbe fúlna. Ebbe igazán nem lehetett beletörődni. Egyébként a Földközi-tenger csaknem egészen kiapadna, ezt sem a franciák, sem az olaszok, sem a spanyolok, sem a görögök, sem a törökök, sem az egyiptomiak nem tűrnék, mivel parti fekvésüknél fogva elvitathatatlan joguk van a tengerhez. Aztán meg mire való volna a Szuezi-csatorna, melyet, mivel semleges vonalon fekszik, megkímélne a veszedelem? Hogyan hasznosítsák Lesseps csodálatos alkotását, ha már a földszoros egyik oldalán nem lesz többet Földközi-tenger, a másikon meg igen kevés marad meg a Vörös-tengerből - hacsak jó néhány mérfölddel meg nem hosszabbítják?

Végezetül Anglia soha, de soha bele nem egyeznék abba, hogy Gibraltár, Málta és Ciprus szinte szeme láttára váljék felhőkbe vesző hegyormokká, ahol hadihajói nem köthetnének ki többé. Nem, egyáltalán nem érné be azzal a területgyarapodással, melyet az Atlanti-óceán egykori medencéje tenne lehetővé. Mindamellett Donellan őrnagynak máris az forgott az eszében, hogy visszatér Európába, hogy érvényesítse hazájának jogait ezekre a területekre, abban az esetben, ha a Barbicane és Társai cég vállalkozása sikerülne.

A végén mindenfelől tiltakozások hangzottak el, még olyan államok részéről is, melyekben pedig semmi szintkülönbség nem mutatkoznék, egyszerűen azért, mert más tekintetben többé-kevésbé őket is érintette a dolog. S talán még szenvedélyesebbé váltak a tiltakozások, mikor a zanzibári sürgöny megérkezett, s ezzel kiderült, hogy hol történik a lövés, és papírra vethették a fentebb közölt, sajnos, nem nagyon megnyugtató figyelmeztetést.

Szóval Barbicane elnököt, Nicholl kapitányt és J. T. Mastont kiközösítették az emberi társadalomból.

Mégis micsoda bevételt jelentett ez a különféle irányú lapoknak! Micsoda példányszámok! Mennyi utánnyomás! Talán először történt, hogy egyugyanazon tiltakozást harsogtak kórusban olyan lapok, melyek egyébként minden más kérdésben feleseltek egymással. Még a gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozó angol Mac Laine Express is megpendítette, mekkora éhínség sújthatja majd az elpusztított területeket. Nem az európai egyensúly volt kockán ezúttal - hanem a világegyensúly! Képzelhetni, milyen hatással volt ez egy nekivadult világra, melyet a XIX. század végét annyira jellemző határtalan idegesség mindenfajta esztelenségre, mindenfajta őrültségre hajlamossá tett! Bomba volt ez, mely puskaporos hordóba hullt!

Nyilván azt hitte volna az ember, hogy J. T. Mastonnak ütött az utolsó órája.

S csakugyan, szeptember 7-én este őrjöngő tömeg tört be a börtönbe, azzal az eltökélt szándékkal, hogy meglincselik. S mit tagadnók, a rendőrség nem gördített elébe akadályt.

Azonban J. T. Maston cellája üres volt. Olyan súlyú arany fejében, amennyit a derék tüzér nyomott, Evangelina Scorbittnak sikerült megszöktetnie. A fogházőr annyival inkább engedett a csábításnak, mert remélte, hogy a vagyont érő pénzből késő öregségéig kényelmesen megélhet. Ugyanis, bár Baltimore, akárcsak Washington, New York s más nagyobb amerikai part menti fekvésű városok, a magasan épült városok közé tartozott, mégis lesz annyi levegője, hogy lakosai hozzájuthatnak a szükséges napi oxigénjükhöz.

J. T. Maston tehát biztos rejtekbe vehette be magát, és így megmenekült a közfelháborodás dühétől. Így mentette meg e világfelforgató életét egy szeretetreméltó asszony önfeláldozó ragaszkodása. Egyébként még csak négy napig kellett várni - már csupán négy rövid napig! -, amíg a Barbicane és Társai cég tervei megvalósulnak.

Látnivaló, hogy a sürgős figyelmeztetésnek a lehető legnagyobb mértékben megvolt a hatása. Ha kezdetben akadtak is néhányan, akik tamáskodva fogadták a megjövendölt katasztrófát, most már mindenki elhitte. A kormányok siettek mielőbb értesíteni azokat az állampolgárokat - aránylag csekély számban voltak -, akik magasabb, ritkább levegőjű vidékre jutnak, aztán meg azokat - ezek sokkal tekintélyesebb számban voltak -, akiknek lakóhelyét el fogja önteni a tenger.

Az öt világrészbe sürgönyileg szétküldött figyelmeztetésre akkora népvándorlás indult meg, ami még nem fordult elő soha, még az árják keletről nyugatra húzódása idején sem. Valóságos exodus² volt ez, s még hottentották, melanéziaiak, négerek, a vörös, sárga, barna és fehér népfajok oldalágai is részt vettek benne...

De a legnagyobb baj az volt, hogy annyira sürgetett az idő. Már csak néhány óra volt hátra! Ha legalább néhány hónap haladékot kaphattak volna, a kínaiak elhagyhatták volna Kínát, az ausztrálok Ausztráliát, a patagónok Patagóniát, a szibériaiak Szibériát stb., stb.

Azonban, hogy a veszély földrajzilag korlátozódott, s köztudomásra jutott, hogy a Földnek mely pontjai veszélytelenek, a rémület sem volt már annyira általános. Egyes tartományok - sőt államok - is kezdtek megnyugodni. Szóval a közvetlenül veszélyeztetett részeket kivéve, már csak az az érthető, természetes aggodalom maradt meg a lelkekben, mely minden emberi lényt elfog, ha ilyen szörnyű rázkódtatás bekövetkezésétől kell tartania.

S ezalatt Alcide Pierdeux, hadonászva, mint az egykori jeltávirászok, folyton ezt hajtogatta magában:

„De hogy az ördögbe tudna ez a Barbicane elnök a huszonhét centis ágyúnál egymilliószorta nagyobb ágyút fabrikálni? Ördöngös Mastonja! Csak találkoznék vele, majd sarokba szorítanám! Esztelenség! Ez egyszer elvetette a sulykot!”

De bármint állott is a dolog, a földgömb egyes részei csak abban az esetben menekülhetnek meg a világkatasztrófától, ha a kísérlet kudarcot vall.