13.
Három nap
Nem nehéz elképzelni, hogy Kongre, Carcante és a többiek mennyire el voltak keseredve. Hogy, amikor végleg elhagyhatták volna a szigetet, az utolsó pillanatban jöjjön közbe valami akadály!... És négy-öt napon belül, sőt talán hamarabb, az ágyúnaszád is befuthat az Elgor-öbölbe! Ha a károk kevésbé súlyosak, Kongre nem habozott volna, hogy másutt vessen horgonyt. Például a San Juan-öbölbe is húzódhatott volna, amely a fok túloldalán mélyed a sziget északi partvonalába. De a hajó jelenlegi állapotában őrültség lenne megkockáztatni ezt az utat. A Carcante előbb elsüllyedne, semmint a fok magasságába ér. A távolság egy részét hátszéllel kellett volna megtenniük, s a váltakozó dőlésszög következtében a kétárbocos hamarosan megtelt volna vízzel, vagy legjobb esetben is menthetetlenül odavész a rakománya.
Nem volt más megoldás, mint visszatérni a torony előtti öbölbe, s ezt Kongre is belátta.
Ezen az éjszakán a legénység nem sokat aludt, hisz lankadatlan figyelemmel kellett ellátniuk az őrszolgálatot. Ki tudja, nem támadják-e meg ismét a hajót? Ki tudja, nem szállt-e partra mostanában a sziget valamely más pontján a Kongre bandájánál nagyobb létszámú csapat? Ki tudja, nem jutott-e el a Kongre-banda tevékenységének híre Buenos Airesbe is, s nem éppenséggel az argentin kormány akarja-e felszámolni a bandát?
Kongre és Carcante a hajó hátsó részében ülve ezekről a dolgokról beszélgettek. Helyesebben a másodkapitány beszélt, mivel Kongre annyira elmerült gondolataiban, hogy csak foghegyről válaszolt.
Eleinte Carcante úgy vélte, katonák érkeztek az Államok-szigetre, hogy elfogják Kongrét és társait. De egy reguláris alakulat - ha partraszállása észrevétlen marad - nem így oldotta volna meg feladatát. Sokkal inkább nyílt támadást intéz ellenük, vagy ha erre nincs ideje, akkor több hajót sorakoztat fel az öböl kijáratánál, hogy ott tartóztassa fel és kerítse hatalmába még az este a kétárbocost, akár megcsáklyázva, akár egyszerűen lehetetlenné téve további útját. Az bizonyos, hogy nem vonul vissza egyetlen rajtaütés után úgy, ahogy az ismeretlen támadók tették, akiknek óvatossága elárulta gyengeségüket.
Carcante elvetette tehát feltevését, és rátért Vargas álláspontjára:
– Igen, a támadásnak csak az lehetett a célja, hogy a goelett ne jusson ki az öbölből, és ha támadóink többen vannak, csakis a Century túlélői lehetnek... Bizonyára találkoztak a toronyőrrel, és megtudták, hogy az ágyúnaszád hamarosan megérkezik... Az ágyút pedig bizonyára a partra vetve találták!
– Az ágyúnaszád még nem érkezett meg - mondta Kongre dühtől remegő hangon. - Mire ideér, a kétárbocos már messze jár.
Jó, tegyük fel, hogy a toronyőr a Century hajótöröttjeire bukkant, de igazán nem valószínű, hogy a szerencsétlenséget két-három embernél több élte volna túl.
Hogyan is kímélhetett volna meg ennél több életet a vihar? S mit tehetett e maroknyi ember a jól felfegyverzett bandával szemben?
Mihelyt a gonosztevők kijavítják a kétárbocost, vitorlát bonthatnak és ezúttal az öböl közepén futnak ki a nyílt tengerre. Ami egyszer megtörtént, másodszorra már nem következhet be.
Most már csak idő kérdése volt, hány nap alatt lehet kijavítani az új sérüléseket.
Az éjszaka nyugodtan telt el, s a legénység másnap munkához látott.
Először is, el kellett mozdítani a rakománynak azt a részét, melyet a raktár bal oldali fala mentén halmoztak fel. Fél napba is beletelt, míg felhordták az összes holmit a fedélzetre. Nem volt különben szükség sem arra, hogy kipakolják a teljes rakományt, sem arra, hogy a hajót a homokra vontassák. Mivel a lyukak közvetlenül a merülési vonal fölött voltak, nem túl nagy fáradsággal be lehetett tömni őket a hajó farához közel kikötött csónakról. A lényeg az volt, hogy az ágyúgolyók nem okoztak kárt a bordázatban. Kongre és a hajóács lement a raktérbe, és vizsgálatuk az alábbiakat állapította meg:
A két golyó csak a burkolatot ütötte át körülbelül egy magasságban; meg is találták őket, amikor kipakolták a rakományt. Csak súrolták a bordákat, amelyek tartó erősségében így nem esett kár. Az egymástól két-három lábra található lyukak pereme olyan szabályos volt, mintha fűrésszel vágták volna ki őket. Szivárgásmentesen el lehetne tehát zárni őket egy-egy töméssel, melyeket a bordák közé ékelt lécek tartanának a helyükön; ezt azután burkoló lemezzel fednék be.
Mindent egybevetve, a kár nem volt jelentős. A hajótest ettől még jó állapotban maradt, s a sérülést hamar ki lehet javítani.
– Mikorra? - kérdezte Kongre.
– Kiszabom a belső keresztléceket, és még ma este beillesztjük őket - felelte Vargas.
– És a tömítések?
– Azokat holnap délelőtt csináljuk meg, estére már szintén a helyükön lesznek.
– Ezek szerint már este lerögzíthetjük a rakományt, és holnapután reggel felhúzhatjuk a horgonyt?
– Kétségkívül - jelentette ki a hajóács.
Hatvan óra elegendő lehet tehát a javítások elvégzéséhez, s így a Carcante indulása végül csak két nappal tolódna el.
Carcante ekkor megkérdezte Kongrét, hogy nem áll-e szándékában délelőtt vagy délután elmenni a San Juan-fokra.
– Csak azért, hogy körülnézzünk egy kicsit - mondta.
– Minek? - felelte Kongre. - Nem tudhatjuk, kivel van dolgunk. Legalább tíz-tizenkét embernek kéne odamenni, ami azt jelentené, hogy csak ketten-hárman maradnának hátra a kétárbocos őrzésére. Ki tudja, mi történhet, míg mi távol vagyunk?...
– Igaz - ismerte el Carcante -, és különben is, mit nyernénk vele? Akik ránk lőttek, dögöljenek meg ott, ahol vannak. A legfontosabb az, hogy minél előbb elhagyjuk a szigetet.
– Holnapután reggel tengeren leszünk - jelentette ki határozottan Kongre.
Minden esélyük megvolt tehát arra, hogy az ágyúnaszád - melyet csak néhány nappal későbbre vártak - ne fusson be indulásuk előtt.
Egyébként is, ha Kongre és társai elmennek a San Juan-fokra, Vásqueznek és John Davisnek már csak hűlt helyét találják.
Ott a következők történtek:
Előző nap délután, egészen estig mindketten John Davis javaslatának megvalósításával voltak elfoglalva. Úgy döntöttek: az ágyút éppen a sziklafal kiszögellésében állítják fel. A fordulót eltorlaszoló sziklatömbök között John Davisnek és Vásqueznek nem okozott nehézséget a lövegtalp fölállítása. Annál inkább megküszködtek, amíg odáig sikerült vonszolniuk az ágyút. A parti homokon kellett végighúzniuk, majd egy köves-sziklás sáv következett, ahol már lehetetlen volt tovább vontatni. Ezért emelőket alkalmaztak, ami sok időt és fáradságot igényelt.
Majdnem hat óra volt, mire elhelyezték az ágyút a lövegtalpon oly módon, hogy csöve az öböl bejáratára irányuljon.
John Davis ekkor nekilátott a töltésnek: a csőbe tömött egy nagy zacskó puskaport, amelyet egy száraz moszatcsomóval fojtott le, s végül erre következett a golyó. Ezután bevezették a kanócot a gyújtólyukba. Valóban csak az volt hátra, hogy a kellő pillanatban meggyújtsák.
John Davis ekkor így szólt Vásquezhez:
– Jól meggondoltam, mit kell csinálnunk. Nem szabad elsüllyeszteni a kétárbocost. Ezek a gazfickók mind kiúsznának a partra, s akkor talán nem menekülhetnénk előlük. A lényeg az, hogy a kétárbocos visszatérjen a horgonyozóhelyére a javítások végett, és még egy darabig ott időzzön.
– Hogyne - felelte Vásquez -, de egy ágyúgolyó ütötte lyukat egy délelőtt be lehet tömni.
– Nem - érvelt John Davis -, mivel el kell mozdítaniuk a rakományt. Becslésem szerint legalább negyvennyolc órára lesz szükségük, és már február 28-a van.
– És ha az ágyúnaszád csak egy hét múlva érkezik? - vetette ellen Vásquez. - Nem volna helyesebb a hajótest helyett inkább az árbocokat célba venni?
– Teljesen igaza van, Vásquez, ha elveszítik az orrárbocot vagy a főárbocot, akkor sokáig itt kell vesztegelniük, és nem tudom, hogyan pótolhatnák. Egy árbocot azonban nehezebb eltalálni, mint a hajótestet, és nekünk biztos találatra kell törekednünk.
– Igen - felelte Vásquez -, már csak azért is, mert ezek a nyomorultak valószínűleg az esti apállyal fognak indulni, s akkor már nem látni túl tisztán. Tegyen úgy, ahogy legjobbnak látja, Davis.
Miután mindent előkészítettek, Vásqueznek és társának már csak várnia kellett; lövésre készen őrködtek az ágyú mellett, és lesték, mikor bukkan fel a kétárbocos.
Azt már tudjuk, hogy a lövések milyen eredménnyel jártak, és hogyan kellett visszafordulnia a *Carcanté*nak kikötőhelyére. John Davis és Vásquez addig nem hagyták el őrhelyüket, amíg meg nem bizonyosodtak róla, hogy a hajó ismét horgonyt vetett az öböl mélyén.
Az elővigyázatosság azt diktálta, hogy új rejtekhelyet keressenek a sziget egy másik pontján.
Csakugyan, amint Vásquez mondta, lehetséges, hogy másnap Kongre és néhány embere eljön a San Juan-fokra. Talán az üldözésükre fognak indulni?...
Hamar döntöttek: elhagyják a barlangot, és egy-két mérfölddel odébb olyan búvóhelyet keresnek, ahonnét láthatják az észak felől érkező hajókat. Ha feltűnik a Santa Fé, visszatérnek a San Juan-fokra, és onnan küldenek neki fényjeleket, Lafayate kapitány értük küldene egy csónakot, hogy a fedélzetre vitesse őket. Beszámolnának neki a helyzetről, mely addigra mindenképp tisztázódna: vagy úgy, hogy a kétárbocos még mindig az öbölben vesztegel, vagy úgy, mert sajnos, ez is lehetséges - hogy már újra kifutott.
– Adja Isten, hogy ne úgy legyen - mondogatta John Davis és Vásquez.
Az éjszaka közepén indultak útnak, hátukon cipelve az élelmiszerüket, a fegyvereiket és a megmaradt puskaport. Mintegy hat mérföldön keresztül a part mentén haladtak, megkerülve a San Juan-öblöt. Rövid kutatás után az öböl túlsó oldalán találtak egy bemélyedést, ahol meghúzhatták magukat az ágyúnaszád megérkezéséig.
Egyébként, mihelyt a kétárbocos kifut, visszatérhetnek a barlanghoz.
John Davis és Vásquez egész nap a tengert figyelték. Dagály idején nem volt okuk aggodalomra, hiszen tudták, hogy a goelett ilyenkor nem futhat ki az öbölből. De apálykor újra elfogta őket a félelem: hátha az éjjel végeztek a javításokkal. Kongre biztosan nem késlekedik még egy órát sem - mihelyt alkalma lesz elindulni -, hisz ő épp annyira tart a Santa Fé érkezésétől, amennyire Vásquez és Davis áhítja.
Közben ez utóbbiak szemmel tartották a partot, de sem Kongre, sem cimborái nem bukkantak fel.
Mint tudjuk, Kongre úgy döntött, hogy nem fecsérli idejét olyan kutatással, mely alighanem úgyis hiábavaló lenne. Jobbnak látta felgyorsítani a munkálatok menetét, és a lehető legrövidebb időn belül elvégeztetni a javításokat. Ahogy Vargas, a hajóács megmondta, a faéket még a délután folyamán a bordák közé verték. Másnapra a tömítéseket is elkészítik és behelyezik, ahogy megígérte.
Vásquez és John Davis tehát március elsején nem észlelt semmi nyugtalanítót. De milyen hosszú volt nekik ez a nap!
Este, miután sokáig lesték, kifut-e a kétárbocos, végül meggyőződtek arról, hogy a hajó már nem szedi fel a horgonyt, összekuporodtak a sziklamélyedésben, s az álom meghozta nekik a már annyira szükséges pihenést.
Másnap kora hajnalban talpon voltak. Első pillantásukkal a tengert fürkészték.
Sehol egyetlen hajó. A Santa Fé nem tűnt fel, és még csak füstöt sem észleltek a láthatáron.
Kifut-e a kétárbocos a reggeli apállyal? A tenger éppen kezdett visszahúzódni. Ha a hajó ezt kihasználja, egy órán belül megkerülheti a San Juan-fokot...
Az előző napi rajtaütés megismétlésére John Davis nem is gondolhatott, hiszen Kongre ezúttal bizonyára résen lesz. Lőtávolságon kívül fog hajózni, s a lövedékek nem érhetik el a goelettet.
Érthető tehát, mennyire türelmetlenül és aggódva várta Vásquez és John Davis az apály végét. Végre - hét órakor - megjött a dagály. Ezután Kongre már csak a következő, az esti apállyal futhat ki.
Jó idő volt, a megfordult szél tartósan északkelet felől fújt. A tengeren már nem látszott a korábbi vihar hatása. A nap ragyogott a magasan úszó, könnyű fellegek mögött, melyeket nem ért el a szél.
Vásquez és John Davis számára újabb végtelenül hosszú nap kezdődött meg. Pedig aggodalomra, akárcsak előző nap, most sem volt okuk. A banda nem hagyta el az öblöt. Valószínűtlen, hogy délelőtt vagy délután valaki felbukkanjon a környéken.
– Minden arra utal, hogy a csirkefogók mind buzgón dolgoznak - mondta Vásquez.
– Bizony, sietős a dolguk - felelte John Davis. - Hamarosan betömik a lyukakat, és akkor már semmi sem tarthatja őket vissza.
– És... talán már ma este... bár az apály későn jön... - tette hozzá Vásquez. - Igaz, jól ismerik az öblöt. Nem kell nekik világítás. Múlt éjjel is végighaladtak rajta, visszafelé... S ha ma éjszakára kihajóznak, örökre eltűnnek a kétárbocoson... Mekkora balszerencse - fejezte be elkeseredetten -, miért is nem az árbocát lőtte ki?
– Ugyan, Vásquez - felelte Davis -, mi minden tőlünk telhetőt megtettünk. A többi már Isten dolga!
– De mi is segítünk neki - sziszegte Vásquez, akin látszott, hogy hirtelen komoly elhatározásra jutott.
John Davis elgondolkozva járt fel s alá a parton, állandóan északi irányba nézve. A láthatáron... sehol semmi!
Hirtelen megtorpant. Társához lépett, és így szólt:
– Vásquez... és mi lenne, ha odamennénk megnézni, mit csinálnak?
– Az öbölbe, Davis?
– Igen. Meggyőződhetnénk róla, hogy a kétárbocos állapota... hogy készen áll-e az indulásra?
– És mit érünk vele?
– Majd meglátjuk, Vásquez! - kiáltotta Davis. - Égek a türelmetlenségtől. Nem ülhetek itt tovább... Nem állhatok ellent!
Valóban, a Century másodkapitányán látszott, hogy nem teljesen ura önmagának.
– Vásquez - folytatta -, milyen mesze van innen a torony?
– Legfeljebb hárommérföldnyire, először a dombon át, aztán egyenesen az öböl közepéig.
– Nos, én odamegyek, Vásquez... Négykor indulok... Még hat előtt ott leszek... Olyan közel kúszom majd, amennyire lehetséges!... Még világosban odaérek. Engem nem fognak meglátni... Én viszont mindent látni fogok!
Hiábavaló próbálkozás lett volna lebeszélni John Davist. Vásquez meg sem próbálta, s amikor társa így szólt: - Ön itt marad. Figyelje a tengert... Estére visszaérek. Egyedül megyek... - úgy válaszolt, mint akinek megvan a terve.
– Önnel tartok, Davis. Nem árt, ha én is körülnézek a torony környékén.
Az indulásig hátralévő néhány órában Vásquez magára hagyta társát a parton, visszahúzódott a menedéket nyújtó sziklamélyedésbe, és rejtélyes munkálkodásba fogott. A Century másodtisztje egyszer azon kapta rajta, hogy nagy gonddal élezi széles pengéjű kését egy sziklaszilánkkal, másszor meg egy inget tépett csíkokra, amelyekből azután laza kötelet font.
Vásquez kitérően felelt Davis kérdéseire, biztosítva társát arról, hogy mindent világosan elmond majd este. Davis nem firtatta tovább a dolgot.
Négy órakor, miután elfogyasztottak egy-egy szelet kétszersültet és sózott húst, revolverrel az övükben útra keltek.
Egy szűk vízmosás könnyítette meg az utat dombnak fölfelé, egészen a csúcsig.
Mikor felértek a tetőre, körülnéztek. Széles, terméketlen fennsík terült el előttük, amelyen csak itt-ott árválkodott néhány borbolya. Közel s távol egyetlen fát sem láttak. Csak néhány fülsiketítő tengeri madárraj repült dél felé.
Az Elgor-öböl belseje felé vezető utat el sem lehetett téveszteni.
– Erre! - mondta Vásquez, és a toronyra mutatott, mely két mérföldnél kevesebbre volt tőlük.
– Indulás - felelte John Davis.
Mindketten gyorsan szedték a lábukat. Csak az öbölhöz közelebb érve kell elővigyázatosabbnak lenniük.
Csak fél óra menetelés után álltak meg rövid időre, hogy kifújják magukat. De nem érezték magukat fáradtnak.
Még félmérföldnyi út állt előttük. Most már óvatosnak kellett lenniük, hiszen Kongre vagy valamelyik embere figyelőállásban lehetett a torony körfolyosóján.
Mivel az idő nagyon tiszta volt, a körfolyosót tökéletesen lehetett látni. E pillanatban senki sem tartózkodott ott, de lehet, hogy Carcante vagy valaki más az őrszobában maradt, ahonnan a négy égtáj felé néző szűk ablakokból látni lehetett a sziget jó részét.
John Davis és Vásquez a kaotikus összevisszaságban szétszórt sziklák között lopakodott előre. Egyiktől a másikig osontak, néha kúsztak is, ha nyílt részen kellett előrehaladniuk. Az út utolsó szakaszát sokkal lassabban tették meg.
Hat óra körül járt az idő, amikor az öblöt övező sziklák utolsó tagjához értek, és lepillantottak.
Őket semmiképp sem vehették észre, hacsak a banda valamelyik tagja fel nem kapaszkodik a dombra. Még a torony tetejéről sem voltak láthatók, hiszen szinte egybeolvadtak a sziklákkal.
A kétárbocos ott ringatózott a kis öbölben; árbocai és vitorlarúdjai előkészítve, az egész csarnokzat jó állapotban. A legénység épp azzal volt elfoglalva, hogy a javítás alatt a fedélzeten tárolt rakományt visszahordja a raktérbe. A csónak csatlókötelére kikötve, a hajó fara mögött úszkált, vagyis már elkészültek a hajó bal oldalán: végeznek a munkával, sikerült betömniük a golyók ütötte lyukakat.
– Készen állnak - morogta John Davis, magába fojtva kitörni készülő dühét.
– Lehet, hogy már a következő apállyal elindulnak, két-három óra múlva.
– És semmit sem tehetünk... semmit! - mondogatta John Davis.
Csakugyan: Vargas, a hajóács megtartotta szavát. A munkálatokat gyorsan és megfelelően végezték el. A sérüléseknek már nyoma se volt. A két nap elegendőnek bizonyult. Miután a rakomány a helyére került és a fedélzeti nyílásokat lezárták, a Carcante indulásra készen állt.
Eközben múlt az idő; lehanyatlott, majd lenyugodott a nap, leszállt az éj, és semmi sem utalt rá, hogy a kétárbocos készülne az indulásra. Rejtekhelyükön John Davis és Vásquez hallgatták az öbölből felhatoló zajokat. Nevetéseket, kiáltásokat, káromkodásokat, a fedélzeten vonszolt csomagok súrlódását is hallották. Tíz óra tájt tisztán hallatszott egy deszkatábla lecsapódása, majd minden elcsendesedett.
Davis és Vásquez összeszorult szívvel várakozott. Bizonyára befejezték az előkészületeket, és most eljött az indulás ideje... De a kétárbocos még mindig az öbölben ringatózott, a vasmacska leengedve, a vitorlák felgöngyölve.
Eltelt egy óra. A Century másodkapitánya megragadta Vásquez kezét:
– Megfordult az ár - mondta. - Itt a dagály.
– Nem indulnak el!
– Ma nem. De holnap?...
– Sem holnap, sem máskor - állította Vásquez. - Jöjjön! - tette hozzá kilépve az üregből, ahol eddig meglapultak.
Davis izgatottan követte Vásquezt, aki óvatosan lépkedett a torony felé. Pár másodpercen belül a torony talapzatául szolgáló földhányáshoz értek. Ott Vásquez rövid keresgélés után könnyedén elfordított egy sziklatömböt a tengelye körül.
– Másszon be ide - mondta Davisnek a feltáruló résre mutatva. - Erre a rejtekhelyre véletlenül bukkantam rá a toronyban töltött napok alatt. Akkor nem is sejtettem, hogy egyszer még hasznát veszem. Ez nem barlang, csak egy lyuk, ahol ketten is alig férünk el. De ezerszer is elhaladhatnak az ajtónk előtt anélkül, hogy észrevennék: valaki van odabenn.
Davis, engedelmeskedve a felszólításnak, becsusszant a résbe, s Vásquez nyomban követte. Olyan szűk volt a hely, hogy moccanni sem tudtak, halkan beszélgettek.
– Elmondom a tervem - szólt Vásquez. - Maga itt megvár.
– Megvárom? - ismételte Davis.
– Igen; én a kétárbocoshoz megyek.
– A kétárbocoshoz? - ismételte az ámuló Davis.
– Elhatároztam, hogy a nyomorultak nem fognak eltávozni - jelentette ki határozottan Vásquez.
Zubbonyából két csomagot és egy kést vett elő.
– Itt van egy töltet, amelyet a puskaporunkból és az ingemből csináltam. Szintén az ingemből, és a megmaradt puskaporból összeeszkábáltam egy gyújtózsinórt; itt van. Az egészet a fejemre erősítem, és odaúszom a kétárbocoshoz. Felkapaszkodom a kormánylapáton, és a késsel lyukat fúrok a boltozat alá, a kormánylapát és a fartőke közé. Ebbe a lyukba fogom behelyezni a töltetet, meggyújtom a kanócot és visszajövök. Ez a tervem, és senki sem akadályozhat meg benne, hogy végrehajtsam.
– Csodálatos! - kiáltott fel Davis elragadtatva. - De nem hagyhatom, hogy egyedül nézzen szembe ekkora veszéllyel. Én is önnel megyek.
– Mi haszna volna? - felelte Vásquez. - Egy ember, egyedül, észrevétlen maradhat, és ahhoz, amit én akarok tenni, egy ember is elegendő.
Davis hiába erősködött, Vásquez hajthatatlan maradt. A saját ötletét ő maga akarta megvalósítani. Davis meghajlott akarata előtt. Amikor elérkezett az éjszaka legsötétebb órája, Vásquez levetette ruháit, kimászott a lyukból és lassan leereszkedett a domb lejtőjén. A tengerhez érve a vízbe vetette magát, és erőteljes karcsapásokkal úszni kezdett a kétárbocos felé, amely a parttól egy kábelhossznyira ringatózott szelíden.
Ahogy közeledett hozzá, a hajó tömege egyre sötétebbnek és egyre tekintélyesebbnek tűnt. A fedélzeten semmi sem mozdult. Valaki mégis virrasztott a hajón. Az úszó nemsokára világosan látta az őrszem árnyának körvonalait. A matróz az orrbástyán ült, lábát a víz fölé lógatta, s egy tengerészdalt fütyült, melynek hangjai kristálytisztán terjedtek szét az éjben.
Vásquez kört írt le, és a hajót hátulról közelítette meg, láthatatlanná válva a tatboltozat sűrűbb árnya alatt. Fölötte domborult a kormánylapát. Két kézzel megragadta a csúszós felületet, és emberfeletti erőfeszítések árán sikerült a vasalásokba kapaszkodva felmásznia. A lapáton lovaglóülésben helyezkedett el, úgy szorította térdei közé, mint jó lovas a lovát. Keze így szabaddá vált, levehette a fejére kötött zsákot, és fogai közt tartva bele tudott nyúlni. Kivette a kést, s azon nyomban munkához látott. A kormánylapát és a fartőke között vájt lyuk lassacskán mélyült és szélesedett. Egyórai munka után a kés pengéje átütötte a deszkát. Vásquez becsúsztatta az előkészített töltetet, hozzáillesztette a gyújtózsinórt, majd zsákjába nyúlt a tűzkövéért.
Ebben a pillanatban fáradt térde a másodperc egy töredékére elernyedt. Érezte, hogy csúszik; s ha lecsúszik, terve menthetetlenül füstbe megy. Ha a tűzköve nedves lesz, nem tud vele tüzet csiholni. Hogy visszanyerje egyensúlyát, egy akaratlan mozdulatot tett, mire kése, melyet a feladat végeztével visszatett, kiesett a zsákból és hangos csobbanással eltűnt a habokban.
Az őr hirtelen abbahagyta a fütyörészést. Vásquez hallotta, hogy lejön az orrbástyáról, végigmegy a fedélzeten, és felmászik a tatbástyára. Látta, hogy árnyéka kirajzolódik a vízen. A matróz kihajolt a palánkon, és nyilván a figyelmét felkeltő szokatlan zaj eredetét kutatta. Sokáig maradt így, miközben Vásquez merev lábbal, körmét a csúszós fába vájva várakozott, úgy érezte, hogy lassan elhagyja minden ereje.
Végül a matróz, akit megnyugtatott a csend, visszatért az orrba és ismét rákezdett a fütyörészésre.
Vásquez kihúzta a tűzkövet a zsákból, és kis ütéseket mért a kovakőre. Pár szikrát sikerült kicsiholnia. A kanóc tüzet fogott, és alattomosan ropogni kezdett.
Vásquez sebesen lecsúszott a kormánylapátról, újra a vízbe bukott, és széles, csendes karcsapásokkal a szárazföld felé úszott.
John Davis számára - aki egyedül maradt a rejtekhelyen - az idő csigalassúsággal múlt. Negyedóra, félóra, majd egy teljes óra is eltelt. Davis nem bírta tovább, előkúszott a lyukból, és aggódva nézett a tenger felé. Mi történhetett Vásquezzel? Nem sikerült a terve? Akárhogy is, aligha fedezték fel, hiszen egy árva nesz sem hallatszott.
Egyszerre csak tompa robbanás törte szét az éjszaka csendjét, amelyet fölerősített a környező dombok visszhangja. Nyomban fülsiketítő hangzavar, lábdobogás és kiáltozás hallatszott. Pár pillanat múlva egy csuromvizes, csupa sár ember rohant Davis felé, a lyuk felé taszította, majd melléugrott a rejtekhelyre, és elfordította maguk mögött a bejáratot álcázó sziklát.
Szinte azon nyomban több ember futott el mellettük. Vastag lábbelijük nagy zajt csapott a sziklákon, de hangjukat nem nyomta el.
– Rajta! - kiáltott az egyik. - A markunkban van.
– Olyan jól láttam, mint ahogy most téged - mondta egy másik. - Egyedül van.
– Még száz méter előnye sincs.
– A gyalázatos! Elkapjuk!
A zaj halkult, majd elhalt.
– Minden rendben van? - kérdezte Davis.
– Igen - mondta Vásquez.
– Mit gondol, sikerült?
– Remélem - felelte Vásquez.
Hajnalban a kalapácsok zaja eloszlatta bizonytalanságukat. Ha így dolgoznak a kétárbocos fedélzetén, nyilván kár esett a hajóban, azaz Vásquez merénylete sikerült. De, hogy milyen súlyos a sérülés, azt bizony egyikük sem tudhatta.
– Bárcsak komoly volna, hogy egy hónapig itt kelljen vesztegelniük! - kiáltott fel John Davis, megfeledkezve arról, hogy ebben az esetben társával együtt éhen halnának búvóhelyükön.
– Csend! - suttogta Vásquez, megszorítva társa kezét.
Újabb csoport érkezett, ezúttal csendben. Az is lehet, hogy ugyanazok tértek vissza az eredménytelen üldözésből. Ezek mindenesetre egy szót sem szóltak, csak a talajt dobogó bakancsuk hallatszott.
Davis és Vásquez egész délelőtt hallotta maguk körül a járkálást. Több csapat indult a megfoghatatlan támadó üldözésére. Miközben múltak az órák, az üldözési kedv mégis alábbhagyott. Már hosszú ideje semmi sem törte meg a környező csendet, amikor délfelé három-négy ember állt meg két lépésre attól a lyuktól, amelyben Vásquez és Davis egymás mellett szorongott.
– Hát ezt elnyelte a föld! - mondta egyikük, miközben éppen arra a sziklára ült le, amelyik a rejtekhely bejáratát torlaszolta el.
– Hagyjuk abba - felelte egy másik. - A többiek már visszamentek a hajóra.
– Menjünk mi is. Úgysem érte el, amit akart a gazember.
Vásquez és Davis összerezzent, és még jobban hegyezte a fülét.
– Bizony - felelte a negyedik. - Még ilyet, hogy fel akarta robbantani a kormánylapátot!
– Ami a hajó szíve és lelke!
– Jól is néztünk volna ki.
– Szerencse, hogy a töltet csak alig robbant, s az összes kár egy lyuk a tatboltozatban, és egy leszakadt vasalás. A kanóc a kormánylapátnál éppenhogy csak megperzselte a fát.
– Ma minden javítás elkészül - vette át a szót az első beszélő. - S ma este dagály előtt kifutunk, fel a horgonnyal, fiúk! Aztán ez az alak fel is fordulhat, ha úgy tetszik neki!
– Na, Lopez, kipihented magad? - szakította félbe nyersen egy durva hang. - Minek szaporítani a szót? Menjünk!
– Gyerünk! - szólt a másik három, és útnak indultak.
A hallottaktól letaglózva, Vásquez és Davis némán meredtek egymásra rejtekhelyükön. Két kövér könnycsepp jelent meg Vásquez szemében és gördült le szempillájáról, de a kemény tengerész meg sem próbálta palástolni tehetetlen elkeseredését. Hősies vállalkozása ily nevetséges véget kellett hogy érjen! Tizenkét órányi újabb késedelem: ennyi volt csupán a kalózoknak okozott kár. A kétárbocos sérüléseit még aznap estére kijavítják, s akkor kifuthat a tengerre, és eltűnhet a láthatáron.
A partról fölhalló kopácsolás azt bizonyította, hogy Kongre erősen hajtja embereit, hogy rendbe hozzák a *Carcanté*t. Negyed hat felé, Vásquez és Davis nagy kétségbeesésére a kopácsolás hirtelen abbamaradt. Megértették, hogy az utolsó kalapácsütés a munka befejeztét jelenti. Néhány perccel később a horgonylánc csikorgása erősítette meg feltételezésüket. Kongre felhúzatta hát a horgonyt. Közeledik az indulás pillanata.
Vásquez nem bírta tovább. Elmozdította a sziklatömböt, és óvatosan kipillantott.
Nyugaton a lemenő nap a láthatárt az ezen az oldalon lezáró hegyek csúcsát világította meg. Az őszi napéjegyenlőséghez ilyen közel, egy órának sem kell eltelnie, hogy leszálljon az éj.
A kétárbocos vele szemben még az öbölben vesztegelt. A nemrég elszenvedett sérülésnek nyoma sem látszott. Úgy tűnt, a fedélzeten minden rendben van. A horgonylánc, mint Vásquez feltételezte, függőlegesen állt, így egy utolsó erőfeszítés elég lehetett hozzá, hogy a kellő pillanatban felszakítsák a horgonyt.
Vásquez, félretéve minden elővigyázatosságot, fél testével előbújt a lyukból. Davis hátulról a vállának dőlt. Zihálva nézték, mi történik.
A kalózok többsége már a fedélzeten volt. Néhányan azonban a szárazföldön maradtak még. Közöttük Vásquez világosan felismerte Kongrét, aki Carcante társaságában járkált fel-alá a torony tövében.
Öt perccel később elváltak, és Carcante a toldalék épület ajtaja felé indult.
– Vigyázat - szólt halkan Vásquez. - Biztosan felmegy a toronyba.
Mindketten visszabújtak a rejtekhelyükre.
Valóban, Carcante még egyszer utoljára felmászott a lépcsőkön. A goelett perceken belül elindulhatott. A másodkapitány még egyszer meg akarta szemlélni a láthatárt, s megbizonyosodni, hogy nem tart-e hajó a sziget felé.
Az éjszaka nyugodtnak ígérkezett, estére a szél ereje gyengült, így napfelkeltekor jó időre lehetett számítani.
Amikor Carcante felérkezett a körfolyosóra, John Davis és Vásquez tisztán kivehették alakját. A kalóz körbement és távcsövével végigkémlelte a láthatár minden pontját.
Hirtelen szinte állati üvöltés hagyta el a torkát. Kongre és a többiek mind felnéztek feléje. Carcante mindenki számára hallhatóan ezt ordította:
– A naszád... a naszád!