12.
Az öbölkijáratánál
Ahogy az nagy viharok után gyakran előfordul, február 25-én reggel is köd fátyolozta a láthatárt. A megváltozott irányú szél azonban elcsendesedett, és minden jel arra vallott, hogy időváltozás áll küszöbön.
Erre a napra volt kitűzve, hogy a kétárbocos felszedi a horgonyt, és Kongre megtette a szükséges előkészületeket, hogy délután elindulhassanak. Feltehető volt, hogy a nap addigra eloszlatja a hajnali párát. Az apály este hatkor kezdődik majd, ez is megkönnyíti az Elgor-öböl elhagyását. A kétárbocos hét óra tájban ér a San Juan-fokhoz, és mivel ezen a szélességen olyan hosszú a szürkület, még napnyugta előtt meg is tudja kerülni.
Ha nincs köd, a kétárbocos akár már a reggeli apállyal is kifuthatott volna. Minden a fedélzeten volt már, a kiegészített rakomány, bőséges élelem, amely részben a *Century*ról, részben a torony éléskamrájából származott. A toldaléképületben csak a bútor és az edény maradt, Kongre nem akarta ezzel feleslegesen megterhelni az amúgy is teli rakteret. Bár megszabadították a ballaszt egy részétől, a kétárbocos néhány hüvelykkel mélyebbre süllyedt a szokásos merülésénél, ezért elővigyázatlanság lett volna tovább terhelni.
Kevéssel dél után, miközben a torony környékén sétálgattak, Carcante így szólt Kongréhoz:
– A köd kezd felszállni, hamarosan tiszta lesz a kilátás a nyílt tenger felé. Amikor ilyen köd van, a szél rendszerint elcsendesül, és a tenger nemsokára elcsitul.
– Azt hiszem, ezúttal végre sikerül kijutnunk - felelte Kongre -, és semmi sem zavarhatja meg utunkat a szorosig...
– És remélem, azon túl sem - egészítette ki Carcante. - Azonban az éjszaka sötét lesz, Kongre. Még alig tartunk az első holdnegyednél, és a félhold majdnem a nappal egy időben fog eltűnni...
– Mit számít ez, Carcante, nem kell nekem sem a Hold, sem a csillagok, hogy végighajózzam a sziget partján! Ismerem az északi partvidéket, és a New-Year-szigetektől meg a Colnett-foktól széles ívben kikerülöm a sziklákat!...
– Holnap már messze járunk, Kongre, északkeleti hátszéllel a vitorláinkban.
– Holnap már a Szent Bertalan-fokot is elveszítjük szem elől, és nagyon remélem, hogy az est leszálltával már húsz mérföldre magunk mögött tudhatjuk az Államok-szigetet.
– Már éppen ideje, Kongre; túl sok időt töltöttünk el itt.
– Csak nem bánod, Carcante?...
– Most, hogy vége, nem, hiszen megcsináltuk itt a szerencsénket - ahogy mondani szokás -, és jó széllel vitorlázva vihetjük magunkkal a kincseinket!... De, az ördögbe is, bizony azt hittem, mindennek vége, amikor a Maule... illetve a Carcante lékkel az oldalán érkezett be az öbölbe! Ha nem tudtuk volna kijavítani a károkat, ki tudja, mennyi ideig kellene még itt raboskodnunk ezen a szigeten! Ha megjönne az ágyúnaszád, visszamehetnénk a Szent Bertalan-fokra... Nekem pedig elegem van a Szent Bertalan-fokból!
– Hát igen - felelte Kongre, és durva vonásai elkomorodtak -, akkor kerülnénk csak kutyaszorítóba!... Látván, hogy az őrök eltűntek a világítótoronyból, a Santa Fé kapitánya intézkedne: keresésükre indulnának... Átkutatnák az egész szigetet, és ki tudja, talán a mi rejtekhelyünkre is rábukkannának... S vajon nem csatlakozna hozzá a harmadik toronyőr is, aki eltűnt...
– Ugyan már, Kongre. Nem leltünk soha a nyomára, és hogyan is tudott volna két hónapig életben maradni minden élelem híján? Mert már jó két hónapja, hogy a Carcante - most nem felejtettem el az új nevét! - lehorgonyzott az Elgor-öbölben, és hacsak ez a derék toronyőr nem gyökereket meg nyers halat evett az egész idő alatt, akkor...
– Végül is, elindulunk, mielőtt megjön az ágyúnaszád - mondta Kongre -, így biztonságosabb.
– A toronynapló szerint alighanem csak egy hét múlva kell megérkeznie - jelentette ki Carcante.
– És egy hét múlva - tette hozzá Kongre - már a Horn-fokon is túl leszünk, útban a Salamon-szigetek vagy az Új-Hebridák felé.
– Úgy is van, Kongre. Felmegyek még egyszer utoljára a körfolyosóra, megnézem a tengert. Ha hajó volna láthatáron...
– Eh! Mit számít az nekünk! - szólt Kongre, és vállát vonta. - Az Atlanti- és a Csendes-óceán mindenkié. A Carcante papírjai rendben vannak. Bízhatsz bennem, erről gondoskodtam. És még ha a Santa Fé-vel találkoznánk is a szoros kijáratánál, viszonozná az üdvözlésünket, ahogy azt az udvariasság megkívánja.
Mint látjuk, Kongre nem kételkedett tervei sikerében. Eddig legalábbis minden körülmény a kezére játszott.
Miközben a bandavezér a kis öbölbe tartott, Carcante felment a lépcsőn, s a körfolyosóról egy órán keresztül kémlelte a tengert.
Az ég már teljesen tiszta volt, és a láthatár vonala élesen rajzolódott ki, vagy tizenkét mérföldre. Bár a tenger még mindig nem csillapodott le, már nem fehérlett rajta az átbukó tajték, s bár a hullámzás még erős volt, a kétárbocosnak ez már meg se kottyant. Egyébként, mihelyt a szorosba érnek, nyugodt vízre fognak találni, melyen - a szárazföld védelmében és hátszéllel - úgy hajózhatnak, akár egy folyón.
A nyílt tengeren csak egy háromárbocos tűnt fel egy pillanatra - két óra körül - keleti irányban, olyan távolságra, hogy távcsöve nélkül Carcante nem tudta volna kivenni a vitorlázatát. Egyébként is északnak tartott, úti célja tehát nem a Csendes-óceán volt, s perceken belül el is tűnt a láthatáron.
Egy órával később viszont olyan dolog történt, ami nyugtalanította Carcantét sőt, azon gondolkodott, szóljon-e Kongrénak.
Észak-északkeleti irányban füstfelhőt észlelt, egyelőre messze.
Gőzhajó tartott tehát az Államok-sziget vagy a Tűzföld partjai felé. Akinek rossz a lelkiismerete, az könnyen megijed. Ez a füstpamacs elég volt, hogy feldúlja Carcante lelkivilágát.
– Az ágyúnaszád lenne az? - tépelődött.
Igazság szerint még csak február 25-e volt, és a Santa Fé*nek csak március első napjaiban kellett megérkeznie. Előbb indult volna el?... Ha valóban a *Santa Fé az, akkor két órán belül a San Juan-foknál lesz... És akkor minden elveszne... Alighogy megszerezték a szabadságukat, máris le kell róla mondaniuk, és vissza kell térniük a Szent Bertalan-foki nyomorúságba!
Lábánál Carcante ott látta a kecsesen ringatózó kétárbocost, amely mintha gúnyt akart volna űzni belőle. Minden készen állt. Már csak a horgonyt kell felszednie, hogy elindulhasson... Az ellenszélben azonban nem tudna megbirkózni a kezdődő dagállyal, és a tengerszintnek csak két és fél óra múlva kell tetőznie.
Lehetetlen tehát a gőzhajó érkezése előtt kifutni a nyílt tengerre, és ha valóban az ágyúnaszád az...
Carcante cirkalmas káromkodást eresztett meg. Kongrét, aki az utolsó előkészületekkel volt elfoglalva, mégsem akarta zavarni, mielőtt teljesen biztos nem lett volna a dolgában, ezért a körfolyosón maradt, és tovább figyelt.
A hajó gyorsan közeledett, a tenger áramlása és a szél egyaránt segítette. Kapitánya erősen táplálhatta a kazánt, mivel vastag füst szállt fel a kéményből, amelyet Carcante egyelőre a kifeszített vitorlák miatt nem láthatott. A hajó igen erősen jobbra is dőlt. Hamarosan a San Juan-fok magasságába ér, ha továbbra is ilyen tempóban halad.
Carcante el nem vette volna szeme elől a látcsövet, és nyugtalansága olyan mértékben nőtt, ahogy a gőzös közeledett. A távolság hamarosan pár mérföldnyire csökkent, és a hajótest részben láthatóvá vált.
Carcante félelme a tetőfokára hágott, de tüstént le is csillapodott.
A gőzös sodortatta magát, ami azt jelentette, hogy útját a szorosban akarja folytatni. Carcante hamarosan teljes egészében kivehette a felszerelését.
Ezerkétszáz-ezerötszáz tonnás gőzhajó volt, amelyet lehetetlen lett volna összetéveszteni a *Santa Fé*vel.
Carcante, akárcsak Kongre és a többiek, jól ismerte az ágyúnaszádot, mivel többször is láthatta az Elgor-öbölbeli hosszas horgonyzása idején. Tudta, hogy két árboca van, a közeledő gőzösnek viszont három volt.
Micsoda megkönnyebbülést érzett Carcante, aki boldog volt, hogy nem zavarta meg feleslegesen a banda nyugalmát! Még egy órán keresztül a körerkélyen maradt, így láthatta a gőzöst a sziget északi partjai mentén lassan elhaladni, de három-négy mérföldnyi távolságban, vagyis túl messze ahhoz, hogy leadja hívójelét; igaz, hogy a jelzései amúgy is válasz nélkül maradtak volna, mégpedig jó okkal.
Negyven perccel később ez a gőzhajó, mely legalább tizenkét csomóval haladt, eltűnt a Colnett-földnyelv mögött.
Carcante lement a toronyból, miután meggyőződött róla, hogy egyetlen hajó sincs a láthatáron.
Eközben egyre közeledett a dagály visszafordulásának órája. Ekkorra tűzték ki a kétárbocos indulásának időpontját. Az előkészületeket már megtették, csak az volt hátra, hagy felhúzzák a vitorlákat. Mihelyt meghúzzák a kivonóköteleket, a Carcante hátulról kaphatja a keleti-délkeleti irányban megállapodott szelet, és hátszéllel száguldhat a nyílt tenger felé.
Hat órakor Kongre és az emberek többsége már a fedélzeten volt.
Miután a fedélzetre hozták a torony lábánál várakozókat, a csónakot is felhúzták a daruval.
A tenger lassan kezdett visszahúzódni. Az a hely, ahol korábban a kétárbocost javították, már szárazra került. Az öböl másik felében előbukkantak a sziklazátonyok éles fokai. A szél át-átfújt a sziklafal résein, és gyenge hullámtörés halt el az öböl partján.
Elérkezett az indulás pillanata. Kongre kiadta a parancsot a horgony felhúzására. A lánc megfeszült, csikorgott a láncrésben, s amikor függőleges helyzetbe került, a horgonyt daruval fölhúzták és tekintettel a hosszúnak ígérkező utazásra - rögzítették.
Ezután beállították a vitorlákat, és a kétárbocos - előtörzsvitorlája, fő- és derékvitorlája, sudár- és orrvitorlái alatt - jobbszéllel, egyre növekvő sebességgel elindult a nyílt tenger felé.
A szél kelet-délkelet felől fújt. Így a Carcante könnyedén megkerülhette a San Juan-fokot. Ezen a meredek szakaszon különben semmilyen veszéllyel nem járhatott a meredek sziklafal közvetlen közelében elhaladni.
Kongre jól tudta ezt, hiszen ismerte az öblöt. Így a kormányrúdnál állva merészen hagyta egy negyeddel elfordulni a hajót, hogy a lehető legjobban növelje a sebességét.
A Carcante meglehetősen szeszélyes tempóban haladt előre. Lelassult, amikor a szél legyengült, majd egy-egy erősebb széllökéstől újra lendületre kapott. Ekkor gyorsabban haladt, mint a visszavonuló ár; a maga mögött hagyott sima nyomdokvíz jó bizonyítványt állított ki a vízvonaláról, és biztató volt az út hátralevő részére nézve.
Fél hétkor Kongre már csak egy mérföldre járt a fok csúcsától. Előtte a láthatárig nyúlt el a tenger. A nap lenyugvóban volt, vele szemben; hamarosan csillagok ragyognak fel a leszálló alkonyatban egyre inkább elsötétülő zeniten.
Carcante ekkor Kongréhoz lépett:
– Végre, mindjárt kijutunk az öbölből! - szólt elégedetten.
– Húsz percen belül - felelte Kongre - kieresztetem a vitorlakivonó köteleket, és jobbszélbe állítom a kormányt, hogy megkerüljük a San Juan-fokot...
– Vajon a szorosba érve gyakran kell majd irányt váltanunk?
– Nem hiszem - jelentette ki Kongre. - Mihelyt elhagytuk a San Juan-fokot, csücsökkötelet fordítunk, és remélem, hogy a Horn-fokig balszéllel haladhatunk tovább. Kezdünk benne járni az új évszakban, és azt hiszem, hogy számíthatunk a kitartó keleti szélre. Mindenesetre a szorosban annyiszor váltunk irányt, ahányszor kell, de aligha lehet olyan kedvezőtlen a széljárás, hogy lavírozásra késztessen bennünket.
Ha Kongre elkerülheti a csücsökkötél fordítást - ahogy remélte -, nem kevés időt takaríthat meg. Szükség esetén bevonatja a négyszögletű vitorlákat, és csak a trapéz- és latinvitorlákat tartja fenn: a trapéz- és tatvitorlát, az előkötél-vitorlát és a háromszögű orrvitorlákat.
Így a kétárbocos négynegyedes széllel haladhat.
Ebben a pillanatban a legénység egy tagja, aki a csónakdarunál ügyelt, felkiáltott:
– Vigyázat elöl!
– Mi a baj? - kérdezte Kongre.
Carcante odafutott, és kihajolt a párkányon:
– Óvatosan gyere! - kiáltotta Kongrénak.
A kétárbocos ekkor egyvonalban járt a barlanggal, mely oly sokáig volt a banda birtokában.
Az öbölnek ezen a részén sodródott a Century hajótövének egy darabja, amelyet az apály most a nyílt tenger felé sodort. Az ütközésnek kellemetlen következményei lehettek volna. Így sürgősen ki kellett kerülni az uszadékot.
Kongre tehát enyhén balra fordította a kormányrudat. A kétárbocos a széliránytól csak egy beosztással fordult el a roncsdarab mellett, amely így csak súrolta a hajó vízvonal alatti részét.
Ezzel a manőverrel a Carcante kicsit közelebb került az északi parthoz, de rögvest visszaállt az eredeti irányba. Még húsz öl, és elhagyja a sziklafal fordulóját, Kongre elengedheti a kormányrudat, és hagyhatja észak felé tartani a hajót.
Ebben a pillanatban éles süvöltés szelte át a levegőt, a kétárbocos teste megrázkódott, s rögtön ezután hatalmas dörrenés hallatszott.
Ugyanakkor a parton fehér füst emelkedett a magasba, melyet a szél az öböl belseje felé hajtott.
– Hát ez mi? - kiáltott fel Kongre.
– Ránk lőttek - felelte Carcante.
– Vedd át a kormányrudat! - parancsolta Kongre.
A bal oldalra rohant, kihajolt a korláton, és a merülési vonal felett fél lábnyira egy lyukat fedezett fel.
Az egész legénység egy pillanat alatt a hajóorrnak erre az oldalára tódult.
Támadás a partról!... A Carcante kihajózásának pillanatában golyót kap az oldalába, s ha az lejjebb csapódik be, menthetetlenül el is süllyed!... Gondolható, hogy amennyire megrémítette őket a támadás, legalább annyira meg is voltak lepve tőle.
Mit tehettek Kongre és társai? Bocsássák vízre a csónakot, szálljanak be, evezzenek arra a partszakaszra, ahonnét a lövés jött, és fogják el, öljék meg, de legalábbis űzzék el onnan támadóikat?... De ki tudja, hátha az ellenfél számbeli fölényben van? Nem tanácsosabb-e minél távolabb kerülni és mindenekelőtt felmérni a károkat?
Ez utóbbi mellett döntöttek, annál is inkább, mivel az ágyú másodszor is eldördült. Ismét füst szállt fel ugyanarról a helyről. A kétárbocost újabb becsapódás rázta meg. Egy második golyó is telibe találta, kicsit hátrébb, mint az előző.
– Kormányrudat szélirányba!... Vitorlarudat elöl igazíts!... Felkészülni a forduláshoz! - üvöltötte Kongre, és hátrarohant Carcantéhoz, aki sietett teljesíteni a parancsait.
A kétárbocos azonnal engedelmeskedett a kormánylapát elmozdulásának, szélbe fordult, majd jobbszélbe állt. Öt percen belül elkezdett távolodni a parttól, és hamarosan a ráirányzott ágyú lőtávolságán kívülre került.
Több lövés egyébként nem dördült. A part kihalt volt egészen a fok csúcsáig. Joggal lehetett hinni, hogy a tüzelés abbamaradt.
A legsürgősebb tennivaló a hajótest állapotának felmérése volt. Belülről ezt nem lehetett elvégezni, mert ahhoz át kellett volna rakodniuk a hajó terhét. Ahhoz persze kétség sem férhetett, hogy mindkét golyó átütötte a hajó oldalát, és a raktérben állapodott meg.
Vízre eresztették a csónakot, miközben a Carcante - eltekintve a visszavonuló tenger sodrásától - egy helyben maradt.
Kongre és a hajóács csónakba szállt, megvizsgálta a hajótestet, hátha helyben is ki lehet javítani a sérüléseket.
Megállapították, hogy két négyes nagyságú golyó érte a hajót, s törte át teljes vastagságban a burkolatot. Szerencsére a víz alatti részek épen maradtak. A két lyuk a burkolat kezdeténél, éppen a merülési vonalnál tátongott. Néhány centiméterrel lejjebb olyan léket alkottak volna, amelyet a legénységnek nem lett volna ideje betömni. A raktér biztosan megtelik vízzel, és a Carcante elsüllyed az öböl bejáratánál.
Kongréék minden bizonnyal partot érhettek volna a csónakkal, de akkor a kétárbocos odavész.
Végeredményben a sérülés nem volt végzetes, de mindenképpen megakadályozta a hajót abban, hogy kifusson a nyílt tengerre. Ha csak egy kicsit is balra dől, máris behatol a víz. A két golyóütötte lyukat tehát mindenképpen be kell tömni, mielőtt folytatják útjukat.
– De ki az a nyomorult, aki golyót eresztett az oldalunkba? - mondogatta Carcante.
– Talán az a toronyőr, aki kicsúszott a markunkból! - felelte Vargas. - Meglehet, hogy a *Century*ról is megmentett valakit. Ahhoz, hogy lőni lehessen, ágyú kell, és ez az ágyú nem az égből pottyant ide.
– Hát persze - helyeselt Carcante. - Kétségkívül a háromárbocosról származik. Nagy kár, hogy nem mi találtuk meg a roncsok között.
– Most ne ezen morfondírozz - szakította félbe Kongre -, a hajót javítsuk meg, a lehető leggyorsabban!
Valóban, most nem a kétárbocos megtámadásának körülményein kellett vitatkozni, hanem a szükséges javításokat elvégezni. Végszükség esetén az öböl másik partjára, a Diegos-földnyelvhez lehetett kormányozni a hajót. Egy óra elég is lett volna, de azon a helyen a hajó túlságosan ki lett volna téve a nyílt tenger felől fújó szeleknek, mivel az a partszakasz egészen a Several-földnyelvig sehol nem nyújtott szélvédett menedéket. Ha az idő rosszra fordul a kétárbocos szétzúzódik a szirteken. Kongre úgy döntött tehát, hogy még aznap este visszatérnek az Elgor-öbölbe, ahol a munkálatokat a legnagyobb biztonságban és a lehető leggyorsabban lehet elvégezni.
De pillanatnyilag apály volt, s a hajó nem tudott volna megbirkózni az ellenáramlattal. Ki kellett tehát várniuk a dagályt, mely csak három óra múlva kezdődik.
A *Cartanté*t igencsak dobálták a hullámok, és a Several-földnyelv felé terelő sodrás azzal fenyegetett, hogy a raktér megtelik vízzel. Egy-egy nagyobb oldalirányú dőlésnél már lehetett hallani a lyukakon beömlő víz csobogását. Kongrénak bele kellett törődnie, hogy a Diegos-földnyelvtől néhány kábelhossznyira horgonyt vessen.
Mindent egybevetve a helyzet igencsak aggasztó volt. Az idő későre járt, hamarosan vaksötét lesz. Kongrénak minden helyismeretére szüksége lesz, hogy zátonyra ne fussanak a partot övező szirtek közt.
Végre tíz óra tájt megjött a dagály. Felhúzták a horgonyt, és a nem kevés veszélyt kiállt Carcante még éjfél előtt újra a régi horgonyzóhelyén, az Elgor-öbölben kötött ki.