A SZOMSZÉDOK LÁTOGATÁSA

December 2-án a hideg ereje alábbhagyott. A holdudvarok tüneménye olyan jel volt, amelyben a meteorológus nem tévedhet. Megállapították, hogy bizonyos mennyiségű vízgőz van a légkörben, s a barométer valóban esett egy kicsit ugyanakkor, amikor a hőmérő higanyoszlopa 15 Fahrenheit (zéró alatti 9 Celsius) fokra emelkedett.

Jóllehet ez a hideg a mérsékelt égöv bármely táján még kemény fagynak számított volna, ezek a hivatásos sarki telelők könnyen elviselték. A légkör egyébként nyugodt volt. A hadnagy észrevette, hogy a hóréteg felső része meglágyult, elrendelte tehát, hogy az övezet külső pereméről takarítsák el a havat. Mac Nap és emberei derekasan nekiláttak, és néhány nap alatt el is készültek vele. Ugyanakkor kiszedték a hóból az eltemetett csapdákat, és valamennyit újból felállították. Számos nyom vallott arra, hogy a prémes vadak összeverődtek a hegyfok környékén, és mivel a hótakaróval borított föld minden élelmet megtagadott tőlük, a csalétekkel ellátott csapdákban bizonyára könnyen össze lehet most fogdosni őket.

Marbre tanácsára egy rénszarvaskelepcét is készítettek, az eszkimók módszere szerint. Ez egy minden irányban mintegy tíz láb terjedelmű gödör volt, mélysége vagy tizenkét láb. Ezt a gödröt egy le- s felbillenő deszka olyképp fedte be, hogy a saját súlyától felemelkedhető deszkaszál tökéletesen elrejtette. Az állat, amelyet a deszka végére helyezett füvek és gallyak odacsalogatnak, elkerülhetetlenül belezuhan a gödörbe, ahonnan nem bír kimászni. Érthető, hogy ezzel a billenődeszka-rendszerrel készült kelepce önműködően újból eredeti helyzetébe billen, s ha egy rénszarvast már megfogott, jöhet a másik, s az is a gödör foglya lesz. A kelepce felállításánál Marbre-nek mindössze csak annyi nehézsége volt, hogy a gödröt a kőkeményre fagyott talajban kellett megásnia, ám jócskán meglepődött - és Jasper Hobson sem kevésbé -, amikor a csákány, miután négy-öt lábnyi föld- és homokrétegen áthatolt, ez alatt kőszikla keménységű hórétegre bukkant, amely ráadásul még jó vastagnak is látszott.

Miután megvizsgálta ezt a geológiai állapotot, Hobson hadnagy kijelentette:

– Valahogy úgy kell lennie, hogy a tengerpartnak ez a szakasza jó néhány esztendővel ezelőtt dermesztő hideget szenvedett, mégpedig igen hosszú ideig; azután a homok és a föld lassanként beborította a fagyos tömeget, amely valószínűleg gránitágyon nyugszik.

– Ha így van is, hadnagy úr, ez akkor sem árt a mi kelepcénknek - felelte a vadász. - Sőt ellenkezőleg, ha a rénszarvasok már benne vannak, itt olyan csúszós gödörfalra találnak, hogy lehetetlen rajta felkapaszkodniuk.

Marbre-nek igaza volt, és a következő esemény be is bizonyította jóslata helyességét.

December 5-én Sabine és ő együtt mentek a gödörhöz, s annak mélyéről tompa morgás ütötte meg a fülüket. Megtorpantak.

– Ez aztán egyáltalán nem hasonlít a rénszarvas bőgéséhez - mondta Marbre -, és én már tudom is a nevét annak a vadnak, amely belepottyant ebbe a mi kelepcénkbe!

– Jegesmedve! - felelt Sabine.

– Az bizony! - kiáltotta Marbre, s a szeme csak úgy ragyogott az örömtől.

– Nahát akkor mit sem vesztettünk a cserén - örvendezett Sabine is. - A medvebifsztek is ér annyit, mint a rénszarvasbifsztek, és ott van még ráadásul a medvebunda is. Na gyerünk!

A két vadász fel volt fegyverkezve. Bár a puskájuk töltve volt, de csak sörétre, most hát még golyóra is töltötték, és közeledtek a kelepce felé. A billenődeszka visszalendült a helyére, de a csalétek eltűnt, valószínűleg a gödör fenekére rántotta magával az állat.

Marbre és Sabine most a gödör széléhez érkezett, félretolták a billenődeszkát, s letekintettek a gödör fenekére. A morgás még félelmetesebbé vált. Hát ez valóban medve. A gödör egyik szögletében óriási tömeg kuporgott, a félhomályban alig látható fehér bunda, amelynek közepéből két parázsló szem szikrázott. A gödör oldalfalait rettentő karmaival már alaposan megdolgozta, s ha a falak földből vannak, minden bizonnyal utat vágott volna benne a kikapaszkodásra. De mancsai nem boldogultak a síkos jégfallal, s ha csapásai alatt tágult is börtöne, de szabadulni nem tudott.

Ilyen körülmények között a jegesmedve leterítése semmi nehézséget sem okozott. A gödör feneke felé pontosan irányított két golyó végzett a hatalmas állattal; de nem is ez volt a nagy munka, hanem most aztán kihúzni a gödörből ezt az óriási tetemet. A két vadász visszatért a Reménység-erődbe, hogy segítséget hozzon. Vagy tíz, kötelekkel ellátott társuk követte őket a kelepcéhez, és nagy üggyel-bajjal sikerült is kivonszolni a gödörből a kimúlt vadállatot. Óriási, hat láb magas medve volt, legalább hatszáz fontot nyomott; ennek az állatnak szörnyű ereje lehetett. A jegesmedvék alfajához tartozott, koponyája lapos, teste hosszú, karmai rövidek és alig görbültek, orra vékony és bundája teljesen fehér. Ami pedig ehető részeit illeti, hát azokat gondosan kiválogatták a vadászok, és beszolgáltatták Joliffe-né asszonynak, s az ő jóvoltából ezekből készült a vacsora legkitűnőbb fogása.

A következő héten a csapdák szerencsével működtek. Vagy húsz nyusztot fogtak, az állatok téli bundája most már teljes szépségében pompázott; de csupán két-három róka került a csapdába. A ravaszdi koma kitalálta, mi is lehet az a vasszerkezet, amelyet oly finom húsocskával ellátva „terítettek” oda neki, és oly ügyesen ásta alá a talajt a csapda mellett, hogy lelophassa róla a csalétket anélkül, hogy az összecsapódó vasabroncsok kárt tettek volna benne. Sabine a dühtől magánkívül volt ez „eredmény” láttán, s a kijátszott vadász jogos bosszúságával jelentette ki:

– Hát ez nem méltó egy becsületes rókához.

December 10-e táján délnyugatra váltott a szél, és ismét havazni kezdett, de most már nem olyan sűrű pelyhekben hullott, csak olyan szállingózó hó volt, nem az eddigi bőséges havazás, de nyomban meg is fagyott, mert közben cudar hidegre fordult az idő, s mivel méghozzá a szél is fújt, nehezen elviselhetővé vált a hideg. Így tehát megint csak „kaszárnyaáristom” lett a sorsuk, és újra csak a benti munkákat végezhették. Jasper Hobson elővigyázatosságból mindenkinek mészpasztillákat és citromlevet osztogatott, mert ez a makacsul kitartó, párás hideg megkövetelte a skorbutellenes szerek használatát. Egyébként eddig még semmi jele sem mutatkozott a skorbutnak a Reménység-erőd lakói között. A gondos egészségügyi intézkedések folytán az általános egészségi állapot változatlanul kielégítő volt.

Most már a mélységes sarki éj uralkodott. Közeledett a téli napfordulat, amely időszakban „a nappal csillaga” a legalacsonyabbra ereszkedik alá az északi félgömb láthatárán. Az éjféli szürkület idején a terjedelmes, fehér síkságok déli szegélyén csak alig derengett valamicskével több világosság; nyomasztó szomorúság lett úrrá a sarkvidéki tájon, amely teljes sötétségbe borult.

Néhány nap telt el a házban. Jasper Hobson most nagyobb biztonságban érezte magát s övéit a vadállatok támadásaival szemben, mióta az övezet környékéről eltakarították a hótömeget - szerencsére, mert ismét azokat a baljós morgásokat hallották, amelyeknek természetét illetően nem tévedhettek. Ami azonban az indián, vagy kanadai vadászok „látogatását” illeti, hát ebben az időszakban attól nem kellett tartaniuk.

Mindamellett történt egy eset, amit ezen a hosszú sarki telelésen akár epizódnak is lehetne nevezni, s ami azt bizonyította, hogy még a tél kellős közepén sem teljesen néptelen ez az elhagyatott vidék. Még most is emberi lények járták itt a partvidéket, rozmárra vadásztak, és hókunyhókban tanyáztak. Ezek az emberek a „nyershalfalók”¹ fajához tartoztak, amely emberfajta a Baffin-tengertől egészen a Bering-szorosig mindenütt elterjedt az észak-amerikai szárazföldön, s úgy látszik, hogy a Rabszolga-tó képezi lakóterületük déli határát. December 14-ének reggelén, vagy hogy pontosabbak legyünk, délelőtt kilenc órakor Long őrmester egy tengerparti kirándulásáról hazaérkezve, s befejezve a hadnagynak tett jelentését, azt mondta, hogy ha a szeme nem csal, négy mérföldnyire az erődtől, egy ott kiszögellő kis hegyfok tőszomszédságában valami nomád törzs táborát pillantotta meg.

– És kik ezek a nomádok? - kérdezte Jasper Hobson.

– Emberek vagy rozmárok - válaszolta Long őrmester. - Középút nincs!

A derék őrmester nagyon csodálkozott volna, ha valaki megsúgja neki, hogy akadnak olyan természettudósok, akik ismerik „ezt a középutat”, amelyet ő, Long, nem ismert fel. De valóban voltak olyan tudósok is, akik féltréfásan olybá tüntették az eszkimókat, mint „átmeneti fajta az ember és a rozmár között”.

Hobson hadnagy, Paulina Barnett asszony, Madge és még néhányan nyomban útnak eredtek, hogy személyesen győződjenek meg e titokzatos látogatók jelenlétéről. Az esetleg leselkedő váratlan hideg ellen alaposan felöltözködtek, prémkucsmát vettek, puskával, fejszével fegyverkeztek fel, s olyan, prémmel bélelt bakancsot húztak, amelyben szilárdan megvethették lábukat a fagyott hóban, és az erődárok folyosóján át hagyva el otthonukat, továbbhaladtak a tengerpart mentén, amelynek jégtáblái a folyó elé tornyosultak.

Az utolsó negyedében vándorló hold az égboltozat ködfellegén át bizonytalan fényt vetett a jégmezőre. Már vagy egy óra hosszat haladtak, s a hadnagy már-már azt hitte, hogy őrmestere tévedett, vagy legfeljebb csak rozmárokat látott, s az állatok azóta kétségtelenül visszamásztak a vízbe azokon a lékeken, amelyeket állandóan nyitva tartanak a jégmezőkön.

De Long őrmester most arra a szürke gomolyagra mutatott, amely a jégmezőn emelt kúp alakú, kunyhószerű dombocska alól füstölgött, s elegendőnek tartotta ezt a nyugodt hangú választ:

– Na tessék! Ott fűtenek a rozmárok!

Ebben a pillanatban valami élőlényfélék másztak elő a kunyhóból, hasmánt csúszva a hóban. Eszkimók voltak, de hogy férfiak-e vagy nők, hát azt bizony csak egy eszkimó tudta volna megmondani, mert öltözékük nem árulta el nemüket.

Anélkül, hogy bármiként is megerősítenénk a fentebb idézett természettudósok véleményét, valóban azt lehetett volna mondani, hogy ezek az élőlények fókák, igazi, szőrrel-bőrrel fedett kétéltűek. Hatan voltak, négy nagy és két kicsi. Ahhoz képest, hogy közepes termetűek, széles vállúak, orruk lapos, szemüket bozontos szemöldök védi, szájuk nagy, ajkuk vastag, hajuk fekete, hosszú és durva szálú, arcuk csupasz, nincs szakálluk. Öltözékük rozmárbőrből készült, kerekre szabott tunika s ugyancsak rozmárbőrből készített csuklya, csizma s egyujjas kesztyű. Ezek a félvad lények közeledtek az európaiakhoz, és csendben szemlélték őket.

– Senki sem tud maguk közül eszkimóul? - kérdezte társait Jasper Hobson.

Senki sem ismerte közülük ezt a nyelvjárást; de most egyszerre csak megszólalt egy hang, s angol nyelven üdvözölte telepeseinket:

– Welcome! Welcome!²

Egyik eszkimó volt, vagy - amint nemsokára megtudták - egy eszkimó nő, aki odament Paulina Barnett asszonyhoz, és kezét felemelve üdvözölte.

Az utazónőt meglepte az üdvözlés, de néhány szóval válaszolt rá, úgy látszott, a bennszülöttnő könnyen megérti; erre meghívták az egész eszkimó családot, hogy kövesse az európaiakat az erődbe. Az eszkimók, mintegy tanácskozva, összenéztek, rövid ideig haboztak, majd zárt csoportban követték Hobson hadnagyot.

Mikor megérkeztek az övezethez, s a bennszülött asszony megpillantotta a házat, amelynek létezését még csak nem is sejtette, felkiáltott:

– House! House! Snow-house?

Megkérdezte, hogy hóból van-e ez a ház, s joggal, mert hiszen a lakóház teljesen elveszett a talajt borító magas hóban. Megértették vele, hogy itt fából épített házról van szó. Az eszkimónő erre néhány szót szólt társaihoz, mire azok helyeslően bólintottak. Akkor aztán áthaladtak az erődárok folyosóján, s egy perc múlva bevezették őket a nagyterembe.

Itt aztán levetették fejükről a csuklyát, s így most már meg lehetett különböztetni, melyik a férfi s melyik a nő. A két férfi negyven-ötvenes forma volt, arcbőrük sárgásvörös, fogaik hegyesek, kiálló pofacsontúak voltak, a két nő még fiatal volt, varkocsba font hajukat jegesmedvefogak és -karmok díszítették; végül a két, öt-hat esztendős gyerek, élénk arcú, szegény csöppségek, tágra meresztett szemmel bámészkodtak.

– Azt kell hinnünk, mert ez valószínű, hogy az eszkimók mindig éhesek - mondta Jasper Hobson. - Úgy gondolom tehát, hogy egy darabka vadpecsenye nem lenne ellenére vendégeinknek.

Hobson hadnagy parancsára Joliffe káplár néhány darab rénszarvashúst szolgált fel, s a szegény emberek vadállati mohósággal estek neki az ennivalónak. Egyedül csak az az eszkimónő árult el némi tartózkodást, aki angol nyelven üdvözölte volt a társaságot; ez nézte, egyre csak nézte Paulina Barnett asszonyt és a kereskedelmi ügynökség asszonyait, le nem vette volna a szemét róluk. Majd, mikor észrevette a Mac Napné asszony karján ülő kis csecsemőt, felállt, odaszaladt hozzá, gügyögve szólongatta a kicsikét, és a legkedvesebb gyöngédséggel simogatta.

Ez a fiatal bennszülöttnő, ha nem is felettük állónak, de legalábbis civilizáltabbnak látszott, mint a többi, s ez különösen akkor mutatkozott meg, amikor egy kis köhögési inger fogta el, és a szája elé tartotta a kezét, amely mozdulat az udvariasság legelemibb szabálya.

Ez a kicsiség egyikük figyelmét sem kerülte el. Paulina Barnett asszony a leghasználatosabb angol szavak segítségével beszélgetett is az eszkimó nővel, s néhány mondatából kihámozta, hogy a fiatal bennszülött nő egy évig az uppernawiki dán kormányzónál szolgált, akinek angol a felesége. Azután elhagyta Grönlandot, hogy kövesse családját a vadászterületekre. A két férfi a két fivére volt; a másik asszony a két férfi egyikének a felesége, a két kis gyerek anyja, a sógornője. Valamennyien a Melbourne-szigetről jöttek; ez a sziget keletre fekszik az angol-amerikai tengerparton; onnan a nyugati Barrow-fokra érkeztek vissza, ez meg az orosz-amerikai Nyugat-Georgia hegyfokainak egyike, ahol ezeknek az eszkimóknak törzse élt; és nagyon meglepte őket, hogy a Bathurst-fokon létesített kereskedelmi ügynökségre bukkantak. Még a fejét is csóválta a két eszkimó, mikor ezt a telepet megpillantották. Talán nem helyeselték, hogy a tengerpartnak ezen a szakaszán épült? Vagy úgy vélekedtek, hogy rosszul választották meg az erőd helyét? Még Hobson hadnagy végtelen türelme sem volt elég ahhoz, hogy nyilatkozatra bírja őket ebben a kérdésben, vagy legalábbis nem értette a válaszukat.

Ami a fiatal eszkimó nőt illeti, őt Kalumahnak hívták, s úgy látszott, hogy nagyon összebarátkozott Paulina Barnett asszonnyal. De bármennyire is társaslény volt a szerencsétlen teremtés, egyáltalán nem fájlalta, hogy otthagyta az uppernawiki kormányzónál viselt állását, s látszott, hogy nagyon ragaszkodik a családjához.

Miután jóllaktak, s megittak együtt fél pint pálinkát, amelyből a kicsik is kivették részüket, az eszkimók elbúcsúztak vendéglátóiktól, de mielőtt még útra keltek volna, a fiatal bennszülöttnő meghívta az utazónőt, látogassa meg az ő jégkunyhójukat. Paulina Barnett asszony meg is ígérte, hogy ha az időjárás engedi, elmegy hozzájuk.

Másnap Paulina Barnett asszony Madge, Hobson hadnagy és néhány fegyveres katona kíséretében - nem e szegény emberek ellen kellettek a puskák, hanem arra az esetre, ha jegesmedvék kóborolnának a tengerparton - valóban ellátogatott az Eszkimó-fokhoz, amely pontnak azért adták ezt a nevet, mert ennek közelében ütöttek tábort a bennszülöttek.

Kalumah elébe szaladt Paulina asszonynak, akivel előző este kötött barátságot, és büszke örömmel mutatta meg neki a kunyhójukat. A kunyhó egy nagy hókúp volt, a hegyében szűk nyílást fúrtak, amelyen át a belső tűzhely füstje eltávozhatott; ebbe a hókúpba vájták az eszkimók ideiglenes lakásukat. Ezeket a „snow-house”-okat rendkívüli gyorsasággal vájják a hóba az eszkimók, és az ő nyelvükön „igloo”-nak nevezik. A jégkunyhók csodálatosan beválnak északon, lakóik még fűtés nélkül is - s anélkül, hogy emiatt sokat szenvednének - akár zéró alatti negyvenfokos hideget is kibírnak bennük. Nyáridőben az eszkimók rénszarvas- és fókabőrből készült sátrakban laknak, ezeket ők „tupic”-nak nevezik.

Ám a kunyhóba bejutni egyáltalán nem volt könnyű. Csak egy bejárata volt, a talajjal egy szinten; a három-négy láb hosszú hófolyosón át hasmánt kellett becsúszni, mert a jégkunyhó falai legalább ilyen vastagságúak voltak. De egy hivatásos utazónő, a Királyi Társaság kitüntetettje nem habozhat, és Paulina Barnett asszony nem is habozott. Nyomában Madge-dzsel vitézül benyomult a fiatal bennszülöttnő után a szűk hó alatti folyosóba. Ami pedig Hobson hadnagyot és társait illeti, ők lemondtak erről a látogatásról.

És Paulina Barnett asszony nemsokára megértette, hegy nem bejutni a legnehezebb a jégkunyhóba, hanem bent maradni. A rozmárcsontokkal fűtött tűzhelytől forró, a bűzlő olajlámpától dögletes, a zsíros ruhadarabok és az eszkimók fő táplálékát képező fókahús szagával telített levegő undorító volt. Madge nem is bírta ki, s csaknem azonnal kimenekült. Paulina Barnett asszony emberfeletti bátorságról tett tanúbizonyságot, és - nehogy a fiatal bennszülöttnőt megbántsa - kerek öt percre hosszabbította meg öt évszázadnak tűnő látogatását. A két gyerek és az anyjuk is a kunyhóban tartózkodott. A két férfit azonban a rozmárvadászat négy-öt mérföldnyire szólította el a táboruktól.

Miután kikecmergett a kunyhóból, Paulina Barnett asszony szinte megrészegülten szippantotta be a friss, hideg levegőt, amelytől ismét kiszínesedett kissé sápadt arca.

– Nos, asszonyom - fordult feléje a hadnagy -, hát mit szól az eszkimók lakóházához?

– A szellőztetés némi kívánnivalót hagy hátra - válaszolta egyszerűen Paulina Barnett asszony.

Még nyolc napig táborozott azon a helyen ez az érdekes bennszülött család. A nap huszonnégy órájából a két férfi tizenkettőt rozmárvadászattal töltött. Azzal a türelemmel, amelyet csak a hókunyhólakók érthetnek meg, leselkedtek a lékeknél, ahol a kétéltűek levegőt szívni dugják ki fejüket a jégmező felületére. Mikor a rozmár előbukik a lékből, a két eszkimó kötélhurkot vet az állat mellső részére, s ha nehezen is, de pillanat alatt kivonszolják, és fejszecsapásokkal végeznek vele. Tulajdonképpen hát ez nem is vadászat, hanem inkább halászat. Ezután következik a nagy lakoma, amely abból áll, hogy az eszkimók „áldomást isznak” - a rozmár meleg véréből, amelyet mámoros élvezettel isznak.

Akár fújt, akár fagyott, Kalumah minden áldott nap ott volt a Reménység-erődben. Nagyon örült, ha végigjárhatta a lakóház szobáit, ha nézhette, hogyan varrnak az erőd asszonyai, és Joliffe-né asszony konyhaművészeti műveleteinek legapróbb részletei sem kerülték el figyelmét. Megkérdezte minden egyes tárgy angol nevét, és órák hosszat csevegett Paulina Barnett asszonnyal, ha ugyan a „csevegés” szót alkalmazni lehet arra a beszélgetésre, amelynél mindkét fél jó sokáig keresgéli a szavakat. Mikor Paulina asszony felolvasott, Kalumah feszült figyelemmel hallgatta, holott bizonyára egyetlen szót sem értett belőle.

Kalumah énekelgetett is; kedves hangocskáján különös ritmusú dalokat, a jégmezők hideg, búbánatos, furcsa rímelésű dalait énekelte. Paulina Barnett asszonynak elég türelme volt hozzá, hogy lefordítsa a grönlandi „sagá”-k egyikét, különös poémáját a sarkvidéki költészetnek, amelynek meghatározhatatlan színt kölcsönzött a szaggatott, furcsán lüktető, szomorú dallam. Ideiktatunk egy dalt, amelyet egyenest Paulina Barnett asszony albumából másoltunk ki:

GRÖNLANDI DAL

*Odakünn hó és jég és néma csend,
De a kis kunyhónk meleg idebent.
Odakünn szél sivít, sápadt a Nap,
A hómezőn jéghegyek állanak.
Szíved hideg, én édes angyalom,
Forró szívemből száll feléd dalom.*

*A jegesmedve is párjával él,
Ha összebújnak, fújhat kint a szél.
Hát kérve kérlek, nyújtsd felém kezed,
Lásd, nélküled itt benn is reszketek...
Nézd! Kél a Nap ott fenn a jéghegyen!
A mi lelkünkben örök éj legyen?*

*Szíved hideg, én édes angyalom...
Forró szívemből száll feléd dalom.*

December 20-án az eszkimó család eljött a Reménység-erődbe, hogy búcsút vegyen lakóitól. Kalumah nagyon ragaszkodott Paulina asszonyhoz, aki szívesen maga mellett tartotta volna, de a fiatal bennszülöttnő nem akarta elhagyni övéit. Megígérte, hogy jövő nyáron visszatér a Reménység-erődbe. Búcsúzkodása megható volt. Emlékül egy rézgyűrűt ajándékozott Paulina Barnett asszonynak, és viszonzásul egy zsett nyakláncot kapott tőle, amellyel nyomban fel is ékesítette magát. Jasper Hobson nem engedte el üres kézzel ezeket a szegény embereket, jócskán ellátta őket élelemmel, amit szánjukra raktak, aztán Kalumah tolmácsolta néhány szóban a hálás köszönetüket, s az érdekes család, nyugat felé tartva, eltűnt a tengerpart sűrű ködében.