A SARKI ÉJSZAKA

Ez a hosszú éj tomboló viharral kezdődött. A hideg mintha kissé alábbhagyott volna, de a légkör rendkívül párás volt. Ez a nedvesség minden elővigyázatosság ellenére is behatolt a házba, és mikor reggelenként kiürítették a kondenzátorokat, több fontnyi jeget szedtek ki belőlük.

Odakünn a forgószéllé erősbödött légáramlat most már förgetegként dühöngött, a hó már nem is függőlegesen hullott, hanem csaknem vízszintesen. Jasper Hobson kénytelen volt megtiltani, hogy ajtót nyissanak, mert úgy tombolt a szélvihar, hogy pillanatok alatt elözönlötte volna a folyosót. A telelők most már hát foglyok voltak.

Az ablakok redőnyeit légmentesen bezárták. A lámpákat szüntelenül égetni kellett, az éj végtelen hosszú óráin, amelyeket nem lehetett alvásnak szentelni.

De ha sötétség uralkodott is odakünn, a magas északi szélességek fenséges csöndjét a vihar bömbölése váltotta fel. A szél megszorult a ház és a sziklafal között, s üvöltött, szakadatlanul. A ház, amelyet oldalról szorongatott, minden eresztékében mozgott. Ha nem építik ilyen szilárdan, semmiként sem állhatott volna ellent ennek a rohamnak. Szerencsére a falak körül felgyülemlett hótömeg valamennyire fékezte a szélroham erejét. Mac Nap csak attól félt, hogy a kémények mésztéglából készült külső csövei nem állnak majd ellen a szélnyomásnak. A kémények mégiscsak ellenálltak a viharnak, de gyakran kellett megtisztogatni a hóval eltömődött kürtőket.

A vihar sivítása közepette olykor olyan különös hangokat hallottak, amelyek eredete felől Paulina Barnett asszony nem tudott számot adni önmagának. A tengeren összeomló jéghegyek zaja volt ez. A visszhang sokszorozta ezt a szörnyű recsegést-ropogást, amely úgy hangzott, mint a mennydörgés moraja. Szüntelen sercegés, pattogás kísérte a jégmező egy-egy részének összerogyását, amint a hegyomlás szertezúzta. Hozzá kellett edződnie a léleknek e zord éghajlat vadságához, hogy ne érezze gyászosnak ezt a hangulatot. A hadnagy és társai már régen hozzáedződtek ehhez, Paulina Barnett asszony és Madge meg lassacskán hozzászoktak. Egyébként ők is találkoztak már utazásaik során olyan szörnyű erejű, óránként negyven mérfölddel száguldó viharokkal, amelyek egy huszonnégyes ágyút is képesek magukkal ragadni. De itt, a Bathurst-foknál, ehhez a természeti erőhöz még súlyosbító körülmények is járulnak: az éjszaka meg a hó. A szél, ha nem is rombol szét mindent, de mindent eltemet, hóval hord be, s valószínű, hogy fél nappal a vihar kezdete után a ház, a kutyaól, a csűr, az egész övezet mindenütt egyforma vastag hószemfedő alatt lenne eltemetve.

Bebörtönzésük ideje alatt megszervezték az életüket idebenn. Ezek a jóravaló emberek teljes egyetértésben éltek, és ez a szűk térre szorított együttélés nem járt együtt sem kellemetlenségekkel, sem veszekedésekkel. Vagy talán nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy ugyanolyan körülmények között éljenek, mint ahogyan a Bizakodás- és az Összekötő-erődben éltek: Paulina Barnett asszony nem is csodálkozott, mikor látta, hogy társai milyen könnyen veszik ezt a helyzetet.

Egyrészt a munka, másrészt az olvasás és a társasjátékok minden idejüket lefoglalták. Hogy mi volt a munka? Ruhavarrás, a gúnyák javítgatása, a fegyverek karbantartása, lábbelifabrikálás, Hobson hadnagy naplót is vezetett, egészen az utolsó napig; mert a hadnagy az áttelelésük legcsekélyebb eseményeit is pontosan bejegyezte naplójába, mint pl. az időjárást, a hőmérsékletet, a szelek irányát, a meteorok megjelenését, ami oly gyakori tünemény a sarkvidéken stb. De munkát adott a ház karbantartása is, a szobák söprése, a beraktározott prémek mindennapos megtekintése, hogy vajon nem ártott-e nekik a nedvesség. Meg aztán itt volt még a tűzhelyek és a kályhák „húzásának” ellenőrzése, valamint a minden szögletbe óhatatlanul belopakodó nedvesség molekuláinak szüntelen üldözése. Valamennyien kivették részüket a munkából, annak a „házirendnek” előírásai szerint, amely a nagyteremben ki volt függesztve. Nem mondhatjuk, hogy az erőd lakói agyondolgozták magukat, de nem is ültek tétlenül. Ez idő alatt Thomas Black összecsavargatta s ismét szétszedte a készülékeit, felülvizsgálta csillagászati számításait; csaknem állandóan be volt zárkózva a kabinjába, ott zsémbelt, szidalmazta a vihart, amely lehetetlenné tette, hogy éjszakai megfigyeléseket végezhessen. Ami pedig a három férjes asszonyt illeti, hát Mac Napné a kisdedével volt elfoglalva, aki gyönyörűen fejlődött, míg Joliffe-né - Raë-né segítségével s nyomában a kuktáskodó káplárral - a konyhaművészetben főnökösködött.

A szórakozásokban - amelyek bizonyos meghatározott órákban s vasárnap egész nap tartottak - valamennyien közösen vettek részt. Mindenekelőtt igen sokat olvastak. A biblia és néhány útleírás volt az erőd kis könyvtárában, de ez a szellemi „étrend” kielégítette ezeket a derék embereket. Paulina Barnett asszony gyakran olvasott fel, s a többiek nagy gyönyörűséggel hallgatták. A bibliai történeteket különös bájjal, meggyőzően olvasta fel, és kedvesen hangzottak szájából az úti elbeszélések is. A képzeletbeli személyek, a legendás hősök sorra életre keltek, s érdekes, meglepetésekkel telt életet éltek! Így aztán általános örömet keltett, valahányszor ez a szeretetre méltó asszony a szokott órában elővette a könyvet, amelyből felolvasni készült. Paulina asszony egyébként is valósággal a lelke volt ennek a kis világnak, tanult a többiektől, és oktatgatta is őket, véleményt nyilvánított, és tanácsot kért, mindenütt és mindig maga volt a szolgálatkészség. A nő valamennyi báját, kecsességét egyesítette magában, csupa jóság volt, s egy férfi erkölcsi erejével áldott; kettős jó tulajdonság, kétszeres érték ezeknek a kemény katonáknak szemében, akik valósággal belebolondultak, és az életüket is odaadták volna érte. Paulina Barnett asszony mindenben részt vett, nem zárkózott be a kabinjába, hanem együtt dolgozott a többiekkel, közbeszólásaival, kérdéseivel valamennyi társát arra késztette, hogy részt vegyen a társalgásban. Nem volt hát munkanélküliség a Reménység-erődben. Dolgozgattak, beszélgettek, és még azt is hozzá kell tenni, hogy jól érezték magukat. Ebből származott aztán a jókedvük, amely friss, jó egészségben tartotta őket, és diadalmaskodott a hosszú „bebörtönözöttség” kellemetlenségein.

Eközben azonban a vihar csak nem akart csendesülni. Már három napja, hogy telelőinket szobafogságra ítélte ez a cudar idő, és a hóvihar még mindig ugyanolyan vadul tombolt. Jasper Hobson türelmetlenkedni kezdett. Most már sürgősen fel kellett frissíteni a lakószobák levegőjét, mert már annyira túl volt telítve szénsavval, hogy a lámpák is éppen csak hogy pislogtak. Most hát sor került a légszivattyúk üzembe helyezésére; de a csövek persze tele voltak tömődve jéggel, és nem működtek, mert hiszen ezek csak arra voltak szánva, hogy akkor használják őket, mikor a házat még nem temette el a hótömeg. Most hát mi a teendő? A hadnagy Long őrmestertől kért tanácsot, s november 23-án úgy határoztak, hogy a folyosó végén egy, az épület hátsó homlokzatára nyíló ablakot kinyitnak, mert arról az oldalról nem fúj olyan veszetten a szél.

De ez nem volt csekély feladat. Az ablakszárnyak ugyan könnyen nyíltak befelé, de a spaletták, amelyeket a rájuk fagyott jégtömbök nyomtak, minden erőfeszítésnek ellenálltak. Kénytelenek voltak tehát azokat sarkaikból kiemelni. Aztán csákánnyal, lapáttal mentek neki a legalább tíz láb magas hórétegnek. Tehát legelőbb is valami árokfélét kellett ásniuk, amelyen át aztán nemsokára kijuthattak a szabadba.

Jasper Hobson, az őrmester és néhány katona, valamint maga Paulina Barnett asszony is nyomban kimerészkedtek ezen a futóárkon át, de elég nehezen, mert a szél rettentő dühvel süvített az árokban.

Micsoda látványt nyújtott most a Bathurst-fok és az azt környező síkság! Éppen dél volt, s mégiscsak némi kis szürkületi világosság szűrődött át a déli láthatáron. A hideg nem volt olyan nagy, mint ahogyan gondolni lehetett volna, és a Fahrenheit-hőmérő mindössze zéró alatti 15 (-9 Celsius) fokot mutatott. De a hófúvás még mindig páratlan hevességgel őrjöngött, úgyannyira, hogy a hadnagyot, Paulina Barnett asszonyt és társaikat elkerülhetetlenül feldönti a szél, ha derékig nem süppedtek volna bele a hóba; így aztán megvethették a lábukat a rettentő szélnyomás ellenében. Nem tudtak beszélni, de még csak körül sem pillanthattak a záporozó, vakító hózuhatag közepette. Még egy kurta fél óra idekünn, és teljesen elborította volna őket a hó. Minden hófehér volt körülöttük, az övezetet hólepel fedte, a háztető és a falak egyazon szinten, hóba fúlva, úgyhogy ha nem látja a két, kékesen kanyarogva égnek szálló füstoszlopot, egy idegen nem is sejthette volna, hogy ezen a helyen ház áll, amelyben emberek élnek.

Ilyen körülmények között természetesen nagyon rövid volt a „séta”. De Paulina Barnett asszony mégiscsak vethetett egy gyors pillantást a vigasztalan tájra. Megpillanthatta a hóförgeteg söpörte sarki láthatárt, a sarkvidéki viharnak fenséges szörnyűségét. Úgy tért tehát vissza a házba, hogy feledhetetlen emlékeket vitt magával.

Néhány perc alatt alaposan kiszellőzött a ház, az egészségtelen kigőzölgéseket a betóduló, tiszta, éltető léghuzat ragadta magával. A hadnagy és társai most már sietve kerestek menedéket a házban. Az ablakot becsukták, de ettől kezdve - már csak a szellőztetés érdekében is - mindennap megszabadították a hótól az ablaknyílást.

Az egész hét így telt el. Szerencsére a rénszarvasok és a kutyák bőségesen el voltak látva eleséggel, és így nem volt szükség arra, hogy utánuk nézzenek. Nyolc teljes napig éltek telelőink ilyen szigorú szobafogságban. Hát ez bizony hosszú idő volt ezeknek a szabad levegőhöz szokott férfiaknak, a katonáknak, vadászoknak. Így aztán nyugodtan bevallhatjuk, hogy most már az olvasás is vesztett varázsából, s hogy a „cribbage”¹ is egyhangúnak látszott. Azzal a reménnyel tértek nyugovóra, hogy mire felébrednek, már a szél végső üvöltését hallják, de hiába. Az ablaktáblákra még mindig rárakódott a hó, a forgószél őrjöngött odakünn, a jéghegyek a mennydörgés robajával omlottak össze, a kürtőkön át a lakószobákba verte vissza a füstöt a szél, s ez szüntelen köhögésre ingerelt; és nemcsak hogy nem szűnt meg a vihar, de nem is volt kilátás arra, hogy elüljön!

Végre, november 28-án a nagyteremben elhelyezett légsúlymérő jelezte, hogy légköri változásra van kilátás. A barométer észrevehetően emelkedett. Ugyanekkor, az odakünn felfüggesztett hőmérő higanyszála hirtelen legalább 4 fokkal süllyedt zéró alá (-10 Celsius fokra). És november 29-én a Reménység-erőd lakói a künti csendességből megállapíthatták, hogy a vihar valóban megszűnt.

Hát akkor kifelé mindenki, de máris! Éppen elég ideig voltak bebörtönözve. Az ajtót azonban sehogyan sem lehetett kinyitni, így tehát az ablakon másztak ki, s nekifogtak az utolsó hótömeg eltakarításának. Igen ám, csakhogy most nem arról volt szó, hogy lágy havat kell lapátolni. A szörnyű hideg az egész hótömeget egybefagyasztotta, csákányt kellett ragadni ellene.

De ez a munka is csak félóráig tartott, és - Mac Napné asszony kivételével, aki még nem kelhetett fel a gyermekágyból - nemsokára valamennyien a belső udvaron sétálgattak.

Dermesztő hideg volt, de elviselhető, mert a szél elállt. Mindamellett elővigyázatosnak kellett lenni valamennyiüknek, mert hiszen a meleg lakásból jöttek ki a szabadba, és mintegy 54 (30 Celsius) foknyi hőmérséklet-különbséggel kellett megbirkózniuk.

Reggel nyolc óra volt. A zeniten csodálatosan tiszta csillagképek tündököltek, a láthatár legszélső határán a sarkcsillag ragyogott. Azt hihették volna, hogy milliószámra látják a csillagot, holott a szabad szemmel látható csillagok száma az egész égboltozaton nem haladja meg az ötezret. Thomas Black ajkáról az áhítatos csodálat önfeledt felkiáltásai röppentek el. Megtapsolta ezt a csillagos égboltot, amelyet most egyetlen párafoszlány, egyetlen ködrongy sem fátyolozott. Soha ennél szebb eget csillagász szeme számára!

Miközben Thomas Black a földi dolgokkal mit sem törődve lelkendezett, társai egészen az erődítmény övezetének határáig haladtak. A hóréteg olyan kemény volt, mint a kőszikla, de egyben igen csúszós is, néhányan el is estek, de nem történt bajuk.

Mondanunk sem kell, hogy az udvart teljesen ellepte a hó. Csupán a háztető látszott ki a tökéletesen vízszintes felületet képező hótakaró alól; a szél durva seprűje egyengette simára a hó felületét. A kerítésből csak a cölöpök hegye állott ki, és ebben az állapotában még a legkevésbé hajlékony rágcsálónak sem állta volna útját. De mit is lehet itt tenni? Még csak gondolni sem lehetett arra, hogy ekkora területről eltakaríthassák a tíz láb magas, keményre fagyott havat. A legtöbb, amit tehettek, az volt, hogy az övezet hátsó részét megtisztítsák, mégpedig olyan módon, hogy árkot ásnak, amely a feltöltött oldalon aztán egyúttal a kerítést is védené. De a tél csak most kezdődött igazában, és attól lehetett tartani, hogy a frissen ásott árkot néhány óra alatt betemeti a hóvihar.

Mialatt a hadnagy ellenőrizte a munkát - amely azonban a fő épületet már nem védheti meg addig, míg a napsugár meg nem birkózik ezzel a vastag hóréteggel -, Joliffe-né asszony felkiáltott:

– Hát a kutyáink meg a szarvasaink!

Valóban a legfőbb ideje volt most már utánanézni, milyen állapotban vannak az állatok. A „dog-house” és az istálló alacsonyabban feküdt, mint a lakóház, tehát bizonyára eltemette mindkettőt a hó, és még az is lehet, hogy az állatok levegőhöz sem jutnak. Futásnak eredtek tehát, ki a kutyaól, ki meg a rénszarvasok istállója irányába, de azonnal látták, hogy semmi okuk aggodalomra. Az a jégfal, amely a lakóház északi szögletét a sziklafallal kötötte össze, részben megvédte a két épületet, úgyhogy körülöttük a hóréteg a négy láb magasságot sem haladta meg. A falakba vágott kis szellőzőnyílásokat tehát nem tömte el a hó. Az állatokat jó egészségben találták, s amint kinyitották az ajtót, a kutyák boldog csaholást hallatva iszkoltak kifelé az ólból.

A hidegnek megint csak foga volt, úgyhogy egyórai séta után már mindnyájan a nagyteremben jólesően dörömbölő kályhára gondoltak. De nem is volt most már semmi egyéb dolguk idekünn. A tíz láb magas hó alatt lapuló csapdák végiglátogatására gondolni sem lehetett.

Visszatértek a házba. Az ablakot gondosan bezárták, és mindenki helyet foglalt az asztalnál, mert itt volt az ebédidő. Elgondolhatjuk, hogy a társalgás az asztalnál főként a hirtelen jött hidegről folyt, amely gyorsan megfagyasztotta a vastag hóréteget. Ez bizonyos fokig az erőd biztonságát veszélyeztette.

– De hát hadnagy úr - kérdezte Paulina Barnett asszony -, nem számíthatunk most néhány napi olvadásra, amely vízzé változtatná ezt a rengeteg havat?

– Nem, asszonyom - felelte a hadnagy -, ebben az évszakban semmi valószínűsége az olvadásnak! Sőt én inkább úgy vélem, hogy még ennél is sokkal nagyobb hidegben lesz részünk, s nagyon kellemetlen, hogy nem takarítottuk el a havat addig, amíg még puha volt.

– Hogyan? Hát ön valóban azt gondolja, hogy még ennél is hidegebbre fordul az idő?

– Kétségkívül, asszonyom. Zéró alatti 4 (-20 Celsius) fok? Ez nem is számít hidegnek ilyen magas északi szélességen.

– Hát akkor még mennyi lenne, ha az Északi-sarkon telelnénk? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Az Északi-sark, asszonyom, minden valószínűség szerint nem a leghidegebb pontja a földkerekségnek, mivel a legtöbb hajós egyetért abban, hogy a Sarkon nincs befagyva a tenger. Sőt, úgy látszik, hogy bizonyos földrajzi és vízrajzi körülmények folytán a kilencvenötödik délkörnél és a hetvennyolcadik szélességi fok alatt uralkodik a legalacsonyabb hőmérséklet, vagyis Észak-Georgia partjain. Ott zéró alatt 2 fok (-19 Celsius fok) az évi átlag hőmérséklet. Ezért ismeretes az a pont a hidegpólus néven.

– De hiszen, hadnagy úr - felelt Paulina Barnett asszony -, mi most nyolc fokkal magasabb szélesség alatt vagyunk, mint az a félelmetes hidegpólus.

– Én mégis úgy számítom - felelte Jasper Hobson -, hogy itt nem szenvedünk olyan megpróbáltatásokat, mint ha Észak-Georgiában tartózkodnánk! De amikor én a hidegpólusról beszélek önnek, ezt azért teszem, hogy amikor majd hőmérséklet-süllyedésről lesz szó, nehogy ezt összetévessze magával a tulajdonképpeni Sarkkal. Még azt is meg kell jegyeznem, hogy földgömbünk más pontjain is nagy hidegeket mértek. Csak az a különbség, hogy másutt a nagy hidegek nem tartanak olyan soká, mint itt.

– Éspedig a föld mely pontjain mérték azokat a nagy hidegeket, hadnagy úr? - érdeklődött Paulina Barnett asszony. - Biztosíthatom, hogy jelenleg ez a hidegkérdés rendkívül érdekel engem.

– Ha jól emlékszem - felelte a hadnagy -, a sarkutazók megállapították, hogy a Melville-szigeten egészen zéró alatti hatvanegy fokig, a Félix-kikötőben pedig hatvanöt fokig süllyedt a hőmérséklet.

– Az a Melville-sziget meg Félix-kikötő nem fekszik magasabb szélességi fokon, mint a Bathurst-fok?

– Kétségtelenül magasabban fekszenek, asszonyom, de bizonyos határig az északi szélesség se jelent semmit. Ha a különböző légköri körülmények megütköznek egymással, ez máris elég ahhoz, hogy komisz hideget hozzanak magukkal. És ha jól emlékszem, 1845-ben... Mondja csak, Long őrmester, nem volt maga akkoriban az Összekötő-erődben?

– De igen, éppen ott voltam, hadnagy úr - felelt Long őrmester.

– Nos, emlékszik rá, hogy akkor januárban milyen farkasordító hidegekben volt részünk?

– Bizony - felelte az őrmester -, sőt én még arra is emlékszem, hogy 70 fokot (-50,7 Celsiust) mutatott a hőmérőnk.

– Micsoda? - kiáltott fel Paulina Barnett asszony. - Hetven fokot az Összekötő-erődnél, a Rabszolga-tó szomszédságában?

– Úgy van, asszonyom - mosolygott a hadnagy -, és mindössze a hatvanötödik szélességi fokon; márpedig ez csupán Krisztiánia és Szentpétervár szélességi körének felel meg!

– Akkor tehát mindenre el kell készülnünk, hadnagy úr!

– Úgy van, asszonyom, valóban mindenre el kell készülnie az embernek, ha már a sarkvidékeken telel át.

November 29-én és 30-án nem csökkent a hideg, folyvást rakni kellett a kályhákat, különben a pára nyomban jéggé fagyott volna a ház minden zugában. De bőségesen ellátták volt magukat tüzelővel, hát nem kellett takarékoskodniuk.

A fenyegető külső hideg ellenére tartani tudták a lakóhelyiségekben az átlagos 52 (+10 Celsius) fokos hőmérsékletet.

Annak ellenére, hogy ilyen alacsonyra süllyedt a hőmérséklet, Thomas Blacket folyton kísértette ez a derűs égboltozat, és csillagvizsgálást szeretett volna végezni, remélte, hogy megállapíthatja néhány ilyen, a zeniten tündöklő csodaszép égitestről, hány csillagból áll. De minden megfigyelésről le kellett mondania. Azt lehet mondani, hogy „valósággal égett keze alatt a munka”. De ezt nem képletesen, hanem szó szerint kell érteni: a készülékei „égették” a kezét. Csak ez a szó fejezheti ki azt az érzést, amit az ilyen dermesztő hidegben kézzel érintett fém alkatrész okoz. Fizikailag egyébként ez a jelenség azonos is az égéssel. Akár égő test érintése által érezzük testrészeinken a kibírhatatlan forróságot, akár pedig jéghideg tárgy érintése vonja el testünkből a hőt, ez egyre megy.

Elég az hozzá, hogy a tiszteletre méltó tudós szó szerint „a saját bőrén” érezte, hogy ez így van. Az ujja bőre odaragadt a távcsőhöz. Nyomban abba is hagyta a megfigyeléseit.

De kárpótlást nyújtott számára az ég, mert ez idő tájt a legszebb légköri jelenségek leírhatatlanul gyönyörű látványa örvendeztette meg a tudóst: előbb pompás holdudvarral s utána csodálatos északi fénnyel.

A holdudvar vagy holdgyűrű fehér, halványvörös szélű kört formált az égen, a hold körül. Ez a fénytünemény, amely annak köszönheti létét, hogy a hold sugarai apró, prizma alakú, a légkörben úszó jégkristályokon át verődnek vissza, mintegy negyvenöt fok átmérőjű. Az éj vándora tündökölve ragyogott e fénykoszorú közepén, amely tejszerűen áttetsző holdszivárványhoz hasonlított.

Tizenöt órával később pedig remekszép sarki fény ragyogott fel az északi láthatár fölött, több mint száz földrajzi fok terjedelmű ívet írva az égboltozatra. Az ív csúcspontja pontosan a mágneses délkörön feküdt, és - valami különösség folytán, amint ezt alacsonyabb szélességi fokokon olykor megfigyelték - a tünemény a szivárvány minden színében pompázott, de a színek közül a legélesebben a piros vált ki. Az égboltozat némely részén a csillagképek olybá tűntek, mintha vérbe mártották volna őket. Abból a ködgomolyagból, amely a láthatárt borította, s amely a tünemény magvát képezte, tüzes sugarak áramlottak, némelyikük túlhaladt a zeniten, és elsápasztotta az elektromos hullámokba merült holdvilágot. Ezek a sugarak úgy remegtek, mintha valami léghuzat hozta volna mozgásba a molekuláikat. Nincs toll, amely leírhatná fenséges nagyszerűségét ennek a „dicsfénynek”, amely egész tündökletességében sugárzott a világ Északi-sarka fölött.

Aztán, félórai páratlan ragyogás után, anélkül, hogy kisebbedett vagy koncentrálódott volna, anélkül, hogy akár csak részben is halványult volna a fénye, a pompás tünemény hirtelen kihunyt, mintha csak egy láthatatlan kéz egyszerre csak elzárta volna azokat az elektromos forrásokat, amelyek éltették.

Thomas Black szempontjából legfőbb ideje volt. Még öt perc, és a csillagász ott álltó helyében megfagyott volna!