Az első fűtő.

Így végződött az 1882-dik év. Senki fiának üzleti-naplójában minő változatos, szomorú és örvendetes tételek voltak erre az évre vonatkozólag följegyezve: a Mac Carthy-család kiűzetése és eltünése (nem hallott azóta semmit róluk), a Trelingar-kastélyban töltött három hónap, találkozása Bobbal, Corkban való megtelepedése, kisded üzletének felvirágzása.

Az új esztendő első hónapjaiban még mindig élénk forgalma volt, de úgy látszik a tetőpontján túl volt már, jobban nem, legfeljebb gyengébben mehet. Ezért hősünk azt forgatta elméjében, hogy más, Corknál nagyobb városban új vállalathoz kezd, a mely jövedelmezőbb. Mindig csak Dublinra gondolt. Remélte, hogy adódik majd alkalom e tervének a megvalósítására is.

Január, február és márczius elteltek. A két fiú nagyon takarékos volt, minden pennyt félreraktak. Kis tőkéik szemlátomást gyarapodott is. Ekkor kínálkozott egy valóban kecsegtető üzlet számukra. Megszerezték egy röpiratnak kizárólagos elárusítási jogát, mely Parnell megválasztása mellett kardoskodott. A ki venni akart ilyen röpiratot, Senki fiától vehette csak. Nagyszerűen beütött a vállalat. Április elsején, midőn leszámoltak: harmincz font sterling, tizennyolcz shilling és hat pence volt a kasszában. Ilyen sok pénzük együtt még sohasem volt.

Sokáig alkudoztak egy kis bódéért, mely a pályaudvar közelében volt. Milyen pompás dolog lett volna, ha saját otthonukba költözhetnek vala. Főleg Bob erősködött, hogy béreljék ki. Ujság- és könyvkereskedésük lett volna, melynek főnöke tizenegy, első segéde nyolcz éves volt. Sőt már adót is fizettek volna. Bizonyára fel is virágzik vala az üzlet, mert általános érdeklődést keltettek mindenfelé. Csakhogy Senki fia ide-oda fontolgatott, számba vett minden körülményt. A Dublinba való átköltözködés nem hagyott neki nyugtot, mintha valami sejtelem súgta volna, hogy ott alapíthatja meg szerencséjét. És mégis... mégis hajlandó volt, hogy Bob kivánságát teljesítse, midőn valami olyan történt, a mi sorsukat egy csapással eldöntötte.

Április 8-dikán történt, vasárnap. Senki fia és Bob úgy beszélték meg a dolgot, hogy Queenstownba rándulnak ki. Erősen kedvük szottyant egy valóságos matróz-kocsmában reggelizni és ebédelni.

– Úgy-e bár, ehetünk ott halat? - kérdé Bob.

– Meghiszem, hogy ehetünk; még tengeri rákot is, ha szereted.

– Én? hogyne szeretném.

A fiucskák felöltötték ünneplő ruhájukat, fényesre kitisztított czipőiket húzták fel, s a vasárnapiasan megkefélt Birkkel már jó korán elindultak hazulról. Pompás idő volt, a nap csak úgy ontotta alá meleg sugarait, a víz felett pedig könnyű szellő csapongott. A Lee hátán végig sikló gőzösön ülni, már maga is nagy élvezet volt reájuk nézve. A fedélzeten utczai muzsikusok, vasárnapi góklerek mulattatták az utazókat. Bob egészen oda volt a nagy élvezettől. Nagyszerűen kezdődött ez a nap, ha így is végződik, ugyancsak meg lehetnek vele elégedve.

Alighogy a queenstowni rakpartra érkeztek, meglátott Senki fia egy kocsmát, az «Old Seaman»-hoz volt czímezve. No ez éppen jó lesz, gondolta magában.

Az ajtóban egy cseber állott telidestele rákkal. Ide-oda mászkáltak, már ameddig módjukban volt mászkálni, mert mihelyt valakinek kedve szottyan rákot enni, a forró vízbe vándorolnak ő kelmék. A kocsma egyik asztala mellől láthatták a hatalmas czövekeket, melyekhez a hajók valának kikötve.

Már éppen be akartak a csapszékbe fordulni, midőn figyelmöket egy nagy gőzhajó kötötte le. Tegnap este érkezett Queenstownbe.

A «Vulcan» volt, mintegy 8-900 tonnás hajó, Amerikából érkezett, s Dublinba igyekezett. Legalább így mondta egy sárgakabátos matróz, kitől Senki fia megkérdezte.

Bámulva nézték a hatalmas jószágot, mely fél kábel hossznyira a part mellett végig nyujtózott, midőn egy kormos arczú, s még kormosabb kezű nagy legény Senki fiának tartott, megállott előtte, nézte, s aztán felkiáltott:

– Te... te... csakugyan te vagy-e?

Senki fia hátra hőkölt, Bob hasonlókép. Az idegen ifjú tegezte őt? Egy szerecsen? Bizonyára tévedésnek kell a dologban lennie.

De a szerecsennek tartott idegent nem hozta zavarba a fiucskáknak ez a megrökönyödése.

– Én vagyok, hé! Hát már reám sem ismersz? Én vagyok Ragged-School-beli Grip!

– Grip! - kiáltott fel Senki fia magánkívül.

Csakugyan Grip volt. Ölelték, csókolták egymást, még pedig oly hévvel és szeretettel, hogy Senki fiának az arcza is egészen kormos lett, mint egy kéményseprőé.

Ez volt ám az örvendetes találkozás! A galwayi rongyosok iskolájának egykori felügyelőjéből izmos, erős húsz éves fiatal ember lett, kin a galwayi életnek még csak nyoma sem látszott meg, csupán nyájas arcza maradt a régi.

– Grip... Grip... no lám, hát te vagy... Ó Grip! - mondogatta Senki fia újra meg újra.

– Bizony én vagyok, mindig az eszemben voltál, fiam.

– Matróz vagy úgy-e, Grip?

– Nem, fűtő a «Vulcan»-on.

Bobra nagy hatással volt ez a «fűtő» minőség, mert a főzést juttatta eszébe.

– Mit főznek annál a tűznél, bizonyára levest?

– De nem ám, kis öcsém - felelt Grip mosolyogva - nem főzök én semmit, csak a nagy kazánt hevítem, az a gőzgép lelke, a gőz hajtja a hajót.

Senki fia megismertette Gripet Bobbal.

– Ez az öcsém, vagy legalább efféle, az országúton találtam... jól tudja, hogy ki vagy te, sokszor elmeséltem neki a mi történetünket... Hej, édes Gripem, be sok mondanivalód is lesz neked, hogy éltél, mint éltél azóta a hat hosszú év óta, hogy egymástól elszakadtunk.

– Bizony neked is! - viszonzá a fűtő.

– Most azonban jövel, reggelizzünk együtt, ebben a csapszékben, éppen ide akartunk befordulni.

– De abból semmi sem lesz - vélekedék Grip, - hanem ellenkezőleg, ti lesztek az én vendégeim. Előbb azonban jertek velem a hajóra.

– A «Vulcan»-ra?

– Oda hát.

Micsoda, ők a hajóra fognak menni? Alig mertek Grip szavaiban hinni. Olybá tűnt fel nekik, mintha valaki azt mondotta volna nekik: jertek a mennyországba.

– Az ám, de hát a kutyánk?

– Micsoda kutya?

– Birk.

– Ez, a melyik itt billeg körülöttem? Hát ez a ti kutyátok?

– A mi barátunk, Grip... barátunk, csaknem afféle, minő te vagy.

Ki tudja, vajjon büszke volt-e Grip erre a hasonlatra, annyi tény, hogy a kutya fejét megsimogatta, mert hogy olyan nagyon dicsérték a gazdái.

– Az ám, hát a kapitány mit szól hozzá? - aggaskodék Bob, kinek szeget ütött fejébe ez a dolog.

– A kapitány nincs a hajón, a főkormányos pedig úgy fogad titeket, mintha nagy urak lennétek!

Bob szentül meg volt erről győződve, főleg hogy Grippel mennek. Első fűtő! Az ám csak az ember!

– Különben is nekem kissé rendbe kell szednem magamat, tetőtől-talpig meg kell mosakodnom. Ma nem vagyok szolgálatban.

– Egész napod szabad, Grip?

– Egész napom.

– Látod, Bob, milyen derék egy ötlet volt, hogy ma Queenstownba jöjjünk.

– Meghiszem azt - felelé Bob.

– Neked is meg kell mosnod az arczodat, Senki fia - vevé át a szót újra Grip - hiszen egészen bemázoltalak. Úgy-e most is Senki fia a neved?

– A bizony.

– Ezt már szeretem.

– Te Grip, úgy szeretnélek még egyszer megölelni téged!

– Csak rajta, fiacskám, egyet se félj attól, majd beledugjuk azután orrunkat a vizes dézsába.

– Hát én? - kérdezte Bob.

– Ölelj meg te is, kis öcsém.

Grip megcsókolta Bobot is, így aztán mind a hármuknak fekete volt a képe. Sebaj! Majd lemossák a «Vulcan»-on, abban a kis cabinban, hol az első fűtő aludni szokott... A hajón, egy cabinban!... Bob alig tudta elhinni.

Néhány percz mulva már a hatalmas hajóhoz érkeztek a kis csolnakon, melyet Grip egy-két lódítással oda irányzott. Birk is velök volt, Bob pedig majd elolvadt a gyönyörtől, hogy a csolnak a víz hátán úgy himbálózott.

A főkormányos nyájasan intett az első fűtőnek, hogy hozhatja vendégeit, s így hárman a kazánhoz vezető lépcsőn lementek, Birk a fedélzeten szaglált ide-oda.

Grip egy hordót megtöltött meleg vízzel, s mindhárman megmosták az arczukat. Grip, míg felöltözködött, elmesélte, hogy mi minden történt vele.

A Ragged-School leégésekor sulyosan megsebesült, hat hétig feküdt a kórházban, de Istennek hála, teljesen kigyógyult sebeiből; ámde midőn kibocsátották, a világon semmije sem volt, csak egészsége. A városban mozgalom indult meg, hogy a rongyosok iskoláját újra felépítsék, mert hát nem lehetett a kis boldogtalanokat az utczán hagyni. Gripnek azonban a keserű tapasztalatok után csepp kedve sem volt, hogy ott keressen menedéket. Nem igen kecsegtette az a gondolat, hogy O’Bodkinssal, Krissel és olyan vásott fia-gazemberekkel, mint Carker, egy födél alá jusson. Senki fia sem lesz többé ott. Tudta, hogy őt egy szép úri hölgy magával vitte, de azt nem, hogy hová... hiába tudakozódott utána, senki sem tudta útbaigazítani.

Elment Galwayból, s keresztül-kasul járta csak úgy vaktában az országot. Aratás idején néha egyik-másik majorban talált foglalkozást, de állandóan sehol sem szegődtették be. Emiatt tele volt aggódással. Városról-városra járt, gyakran még keservesebb inséget szenvedett, mint a rongyosok iskolájában.

Egy évvel utóbb Dublinba ment, vágyott a tengerre. Matróz szeretett volna lenni, mert nagy bizalma volt, hogy úgy a legbiztosabban megélhet. Tizennyolczéves létére hajósinasnak öreg volt már; ahhoz, hogy matrózként vegyék fel, nem volt elegendő ismerete, beállott tehát szénlapátolónak a «Vulcan»-ra. Igaz no, nem a legkellemesebb dolog a hajófenekén a sötét, kormos levegőben, meg iszonyú hőségben élni, de Grip határozott jellem volt és nagyon szorgalmas. Hamar hozzá szokott a fegyelemhez és rendhez. Soha sem adott okot szidásra. A kapitány és hadnagyok megszerették, becsülték és érdeklődtek a szegény teremtés iránt.

A «Vulcan» Dublin és New-York között vagy Amerika keleti partjának egyéb kikötői között közlekedett. Két év leforgása alatt Grip gyakran megtette az utat az oczeánon keresztül és vissza. Kötelességét mindig pontosan teljesítette. Fölébredt végül a becsvágya. Kérte, hogy fűtővé léptessék elő. Ideiglenesen alkalmazták, s ő teljesen megfelelt. Rövid idő alatt első fűtővé lett. Ebben a minőségben találkozott vele Ragged-School-beli egykori társa a queenstowni kikötőben.

A derék ifjú fizetésének legnagyobb részét megtakarította, mert nem volt kicsapongó, mértéktelen ivásra nem adta magát, mint a kikötőkben veszteglő többi matrózok nagyobbrészt. Volt is némi tőkéje, mintegy hatvan font sterlingje; s ez a tőke folyton gyarapodott. Arra nem is gondolt, hogy gyümölcsöztesse. Kamatról éppenséggel nem is álmodott. Nem volt-e elég, hogy Gripnek félretett pénzecskéje van?

Ezt mesélte el vidáman Grip, utána Senki fia is a magáét. No ez a történet bezzeg változatosabb volt. Grip alig akart a fülének hinni, mikor Waston Anna kisasszony művészi sikeréről s a Kerwan-majorban töltött boldog évekről, s a derék család szerencsétlen sorsáról hallotta a történetet. Neki is fájt, hogy Senki fia nem tudhatott meg semmit erről a jóravaló családról; őszintén bámulta a Trelingar-kastély nagy fényét, a Piborneok gazdagságát; megbotránkozott Ashton gróf dölyfösségén, minek oka az lőn, hogy Senki fia otthagyta állását.

Bobnak is el kellett mesélnie egyet-mást élete sorjából. Nagyon egyszerű volt az, jóformán nem is volt szegénykének története. Tulajdonképpen attól fogva kezdődött, mikor Senki fia felfogta ügyét.

Birknek a története ugyanaz volt, mint a gazdájáé, azt hát külön elmesélni nem kellett.

– No, most már ideje, hogy reggelizzünk, - mondá a «Vulcan» első fűtője.

– Előbb mutasd meg nekünk a hajót! - kérte Senki fia.

– Én még előbb az árboczon szeretnék mászkálni - tevé hozzá Bob.

– A mint nektek tetszik, fiaim, - viszonzá Grip.

Lementek a hajófenékre. Ebben telt a mi kis kalmárunknak a legnagyobb kedve. Látta a gyapot-göngyölegeket rakáson, czukorral, kávéval telt ládákat, a tengerentúli terményekkel telt szekrényeket. Mohón szívta illatukat. Ezek a kincsek mind a hajó tulajdonosáé voltak, melyeket Amerikában vásárolt, s az Egyesült Királyságokban el fog árusítani... Hej, ha Senki fiának is egyszer módjában lenne...

Grip ezt a szép álmot avval zavará meg, hogy menjenek vissza a fedélzetre, hogy a kapitány és a hadnagyok kabinjait nézzék meg a hajó hátsó részében. Bob ezalatt kedvére mászkált a korlátokon s csaknem a főárbocz csúcsáig feljutott. Soha világéletében ilyen boldog nem volt és ilyen ügyesen mászni nem tudott.

Talán hajósinasnak született a fiú.

Tizenegy óra tájban az «Old Seaman»-hoz czímzett csapszék egyik asztala mellett ült Grip, Senki fia és Bob. A hátuk megett Birk csücsült, orrával egészen az asztalig ért. Hatalmas étvággyal reggeliztek.

No de volt is mit enniök. Grip volt a vendéglátó gazda. Ettek tojást barna vajjal, hideg sonkát reszkető, sárga kocsonyával, sajtot, s ittak reá habzó alet. Azonkívül tengeri rákot, nem olyan szegény embereknek való nyomorúságos rákot, hanem a gazdagok pompás eledelét: fehéres vöröses húsú tengeri rákot. Bob úgy vélekedett, hogy ennél finomabb eledellel a gyomrot kibélelni nem lehet.

Evés közben folyt a szó. Uri társaságban illetlen dolog beszélni, ha az embernek étellel tele van a szája, de hát a mi embereinknek fel kellett a rövid időt használniok.

Gripnek és Senki fiának régi emlékei elevenedtek fel... mikor még a Ragged-Schoolban voltak,... mikor a sirályt eltemették... hát a jó meleg gyapjúmellény... Carker gonosz csinjei, stb.

– Ugyan bizony mi is lett abból a semmirekellőből? - kérdé Grip.

– Nem tudom, de nem is törődtem vele, - mondá Senki fia. - Legrosszabb az lett volna, ha vele még találkoztam volna az életben.

– Ne félj, nem kerülsz össze vele soha - biztatta Grip; - te újságokat árulgatsz, ugyan, fiacskám, kérlek olvasgasd is néha azokat.

– Hiszen megteszem.

– No, úgy nem sokára megolvashatod, hogy a gazkópé nem régen meghalt - kötéllázban.

– Felakasztották?... Oh, Grip!

– Az ám, felakasztották. Hiszen ezt előre gondolhattuk volna.

Ezután a tűzvész egyes mozzanatai kerültek sorra. Grip mentette volt meg a fiú életét, kinek most először volt alkalma, hogy megköszönje.

– Mióta egymástól elváltunk, mindig, de mindig gondoltam reád, - mondá a fiú.

– Örvendek szivemből ennek, fiacskám.

– Csak én nem gondoltam Gripre, - kiáltott fel nagy sajnálkozva Bob.

– Hiszen te csak névleg ismertél engem, kis öcsém. Most már ismersz személyesen is...

– Fogok is rólad beszélni, mindig, ha majd együtt diskurálgatunk ketten, Birk.

Birk nagyot vakkant beleegyezőleg, s ezért aztán jó darab kenyeret és szalonnát kapott. A tengeri rák nem igen izlett neki, hiába dicsérte Bob olyan áradozva.

Kérdezték Griptől, hogy milyen Amerika? A «Vulcan» fűtője mesélt Amerika nagy városairól, iparáról, kereskedelméről. Senki fia olyan feszült figyelemmel hallgatta, hogy még az evésről is megfeledkezett.

– No de Angolországban is vannak nagy városok, - jegyzé meg Grip, - s ha valaha Londonba, Liverpoolba, Glasgowba kerülsz...

– Isten tudja, Grip. Olvastam az újságokban, hogy azok mind nagy-kereskedő városok, csakhogy igen messze vannak innen...

– Dehogy is vannak messze...

– Könnyű a tengerészeknek, de bezzeg a magunkfajták...

– Hát például Dublin? - kérdé Grip. - Csak háromszáz mértföldre van innen. Vasúton egy nap alatt ott van az ember, hajóra sem kell ülnöd...

– Az ám... Dublin! - sóhajtott Senki fia.

Annyira szivén feküdt ez, hogy szólni sem igen akart.

– Lásd, fiacskám, Dublin gyönyörű egy város, élénk forgalmú. Ott a hajók nemcsak ideig-óráig vesztegelnek, mint itt Corkban. Teherrel megrakodva érkeznek meg, s indulnak el.

Senki fia hallgatta... hallgatta... lelki szemeivel szinte látta is Dublint.

– Ott kellene szerencsét próbálnod, fiam, - mondá Grip. - Erősen hiszem, hogy könnyen boldogulnál. És ha esetleg pénzre volna szükséged...

– Raktunk már én meg Bob nehány garast félre, - vágott közbe Senki fia.

– Meghiszem azt! - dicsekedék Bob, előszedve a zsebéből egy shillinget és hat pence-t.

– Nekem is van valamicském, - mondá Grip, - s nem tudom, mit csináljak vele.

– Miért nem helyezed el... valahol... valamely banknál?

– Nem bizom bennök.

– Így elveszted a kamatokat, pedig kaphatnál kamatot érte, Grip...

– Inkább a kamat vesszen el, mint a tőke. Másban nem bízom, de benned bízom, Senki fia. Neked odaadnám. Lásd, ha te Dublinban laknál, ott van a «Vulcan» is itthon, gyakrabban láthatnálak. Ha valamihez kezdenél és pénzre volna szükséged, én szívesen odaadnám...

A derék ifjú már oda akarta adni. Olyan nagyon boldog volt, hogy barátját újra megláthatta. Úgy tetszék neki, hogy őket egymástól ezentúl senki és semmi sem fogja elszakítani.

– Jer Dublinba! - mondá másodszor is Grip. - Megmondjam, mi berzenget engem?

– Csak ki vele, édes Gripem.

– Hát... én sejtem, valami azt súgja nekem, hogy ott zöld ágra kell jutnod.

– Én is úgy sejtem... mindig sejtettem, - válaszolá Senki fia. - Szemei pedig úgy csillogtak.

– Az ám, - válaszolt Grip, - én szinte látlak már Dublinban tégedet, mint gazdag, szörnyen gazdag embert. Corkban nem szerezhetsz te annyit. Gondolkozzál azon, a mit mondtam. Az ember sohase cselekedjék megfontolás nélkül.

– Igazad van, Grip.

– Minthogy nincs többé mit ennünk, - vágott közbe Bob, az asztaltól felállva.

– Éhes sem vagy többé, nemde, ezt akartad mondani, kis öcsém, - egészíté ki Grip.

– Talán... nem is tudom, hogy és mintha, de... először történik meg velem az életben, hogy így jól laktam.

– Sétáljunk egyet! - indítványozá Senki fia.

Így telt el a délután. A három jó barát keresztül-kasul barangolta a révpartot, Queenstown utczáit, egyre-másra szövögetve a terveket.

Mikor aztán el kellett egymástól búcsúzniok, a két fiú elkisérte Gripet a csolnakig. Grip még búcsúzóul ennyit mondott:

– Találkozunk még. Az nem lehet, hogy többé ne lássuk egymást.

– Bizonyosan találkozunk, Grip... itt Corkban, ha a «Vulcan» megint ki fog kötni.

– Miért nem Dublinban, hol rendesen egy-két hétig vesztegel?... Az ám, Dublinban... s ha el találnád határozni, hogy...

– Isten veled... Isten veled, Grip!

– Viszontlátásra, fiacskám.

Megölelték egymást meleg szeretettel. Mindketten meg voltak erősen indulva, nem is titkolták.

Bob és Birk is elbúcsúztak tőle, s már messze járt a csolnak Grippel, de az még mindig nézett... nézett a parton álló barátjára.