Hét hónapig Corkban.

Vajjon Senki fia zöldágra jut-e Corkban, Munster tartomány fővárosában? Ez a város nagyságra nézve harmadik egész Irlandban, ipara és kereskedelme virágzó, s a tudományos élet is számottevő benne. No de egy szerencsét próbáló tizenegy éves gyermeknek mi haszna lehetett mindebből? Talán azért jött ide, hogy a nyomorgók számát eggyel szaporítsa, pedig az ilyen tengerparti városokban amúgy is csak úgy nyüzsögnek a koldusok.

Senki fia Corkba vágyódott, no hát itt volt, a körülmények azonban éppen nem voltak kedvezők arra, hogy szerencséjét megalapítsa. Egykor, midőn Galwayban a tengerparton kószált, s a midőn Mac Carthy Pat tengeri viszontagságairól mesélt: lelkesedett a tengerért! Minő bűbájos álomnak tetszett akkor minden... árukkal megrakodva messze földről haza jönni, azt drágábban eladni... Mióta azonban a Trelingar-kastélyt odahagyta, megtanult komolyabban gondolkozni. Bizony nagy idő és nagy szerencse kellene ahhoz, hogy a donegáli szegények-házának egykori növendékéből hajóparancsnok legyen, oly hajónak a parancsnoka, mely az óceánok hullámait szeli keresztül. Előbb hajóinasnak, majd matróznak, kormányosnak, azután hajóhadnagynak kellene lenni, hogy végül kapitányságig jusson. Hja, most már vége ezeknek az álmoknak. Neki Bobról és Birkről kell gondoskodnia. Mivé lennének, ha elhagyná őket? Mióta Birk segítségével megmentette a Bob életét, mintegy kötelességének tartotta, hogy róla gondoskodjék.

Másnap megegyezett a korcsmárossal, hogy naponta két pence-t fizet a kis kamráért, melyben egy szalmazsákon kívül alig volt egyéb butorzat. Enni majd ott fognak, a hol a délebéd ideje éri. A két fiúcska meg a kutya korán reggel indult neki a városnak!

– Hát a hajók? - kérdé Bob.

– Micsoda hajók?

– A melyekről meséltél nekem, hol vannak?

– Várj csak, majd ha a folyóhoz érünk.

A szegényes külsejű, hosszú külvároson mendegéltek keresztül, hogy a hajókat keressék. Útközben betértek egy pékboltba, s nagy darab kenyeret vásároltak. Birk gondoskodott magáról, a szemétdombokon megtalálta a maga táplálékát.

A Lee partján, mely két ágra szakadva folyja körül Cork városát, láttak ugyan egy-két halászbárkát, de hajót nem, legalább olyant nem, mely a Szent György-csatornán, az irlandi tengeren vagy az atlanti oczeánon át vehetné az útját.

A tulajdonképpeni kikötő lejebb, Queenstownban van, kisebb gőzhajókon hamar és olcsón lehet odajutni.

Senki fia Bob kezét megfogva érkezett a belvárosba.

Cork a folyó által képezett fő-szigeten épült, számos híd köti össze a szárazfölddel. A többi kisebb szigetet kertekké, sétálóhelyekké alakították át. Üde zöld helyek, pompás árnyékos utak kínálkoznak itten. Hellyel-közzel egy-egy szobor látható, meg a székesegyháznak nem éppen stílszerű épülete. A torony nagyon régi. Szűz Mária és Szent Patrick templomai is itt vannak. Irlandban különben is sok a templom, a minthogy sok a szegények-háza, kórház és dologház. A Zöld Erinben számos ajtatos hívő, s talán ugyanannyi szegény ember is lakik. Senki fia borzalommal gondolt arra, hogy esetleg a szegények-házába kerülhet vissza. Bezzeg szivesebben ment volna a Queenscollege-be, csakhogy ahhoz nem elég, ha valaki csupán irni, olvasni és számolni tud, mint ő.

A város utczáin meglehetősen élénk sürgés-forgás volt. Munkára siettek az emberek; nyitogatták a boltokat, szolgálók siettek ki a kapukon, kezökben seprő vagy kosár volt; kocsik zakatoltak, harsány hangon kinálgatták áruikat a házalók, s a mintegy százezer lakosságú város piaczai zúgtak a vásárosok zajától. A kereskedő- és iparosnegyedben bőr-, papir-, posztó-, szeszgyárak kéményei füstölögtek. De ez még mind nem volt a kikötővárosok pezsgő életének mozgalmas képe.

Kellemes séta után letelepedtek egy nagy épület szögletén levő kőpadra. Itt már valóságos világkereskedést láttak. Besózott halak, fűszerek, gyarmatáruk, főleg vaj tengernyi volt itt felhalmozva. Cork nemcsak Irlandnak, de csaknem egész Európának legjelentékenyebb vaj-piacza. Senki fia élvezettel szivta ezt az illatot, melyet eddig még nem ismert.

Az a bizonyos nagy épület éppen a Lee két ágának összefolyásánál emelkedett Az egyesült két ág innen egyenesen az öbölbe folyik. A vámház volt a legélénkebb forgalom középpontja. Híd nincs a Leen ezen alul, s így a hajóforgalomnak Queenstown és Cork között szabad az útja.

Bob most meg arra volt kíváncsi, hogy hol a tenger?

Az ám, a tenger... hiszen a bátyja megígérte neki, hogy meg fogja mutatni azt is.

– A tenger még odább van, Bob; majd eljutunk oda is.

Személyszállító gőzhajóra kell majd szállniok, a mely a város és kikötő között közlekedik. Két személyért csak nehány pence-t kell fizetni, ennyit csak reászánhatnak. Birkért nem kell fizetni semmit.

Senki fia úgy örvendett, a mint a gőzös alásiklott velök a Lee hátán. Eszébe jutott az a kirándulás, melyet a Piborne-családdal tett Valentiába. Útközben számos kisebb-nagyobb hajóval találkoztak. A folyó partján raktárak, fürdők és hajógyárak voltak. Mindezt a födélzeten ülő fiúk nagy érdeklődéssel nézegették.

Végre Queenstownba érkeztek. Ez a kikötő mintegy 8-9 mértföld hosszú és keletről nyugatra körülbelül hat mértföld széles.

– Ez hát a tenger? - kérdé Bob.

– Nem, csak a tengernek kis részecskéje - viszonzá Senki fia.

– Akkor hát sokkalta nagyobb még ennél is a tenger.

– Bizony nagyobb. Hiába keresnéd a végét.

A gőzös csak Queenstownig szállította őket, s így Bob nem láthatta meg azt, a mi után olyan nagyon epekedett.

Száz, meg száz, mindenfajta hajó horgonyozott a kikötőben. Mert Queenstown nem csak kikötő, hanem rakodóhely is. Az Amerikából Európába érkező nagy hajók itt rakják ki az Angliába szóló posta és teherárukat, mert innen félnappal előbb jutnak Angolországba. Innen mennek tovább a londoni, liverpooli, cardiffi, newcastlei, glasgowi, milfordi, s az Egyesült Királyságok többi kikötőibe. Szóval egy millió kétszázezer tonnányi hajóforgalom van itt.

Bob hajókat szeretett volna látni. No most volt módjában. Sem ő, sem bátyja ennyi és ilyen sokféle hajóról még csak nem is álmodtak. Ez itt horgonyt vetett, azt kikötötték, egyik ment, másik éppen érkezett az ujvilágból; a harmadik indulásra készen állt kifeszített vitorlájával; a hatalmas kerekek lapátjai forgatták az örvénylő hullámokat.

Bob tágra nyitott szemekkel, szörnyen elképpedve nézte ezt a nyüzsgő képet, Senki fia agyában pedig motoszkált a gondolat: íme ez hát a tengeri kereskedés... a hajókon levő gazdag rakományokat nézte: itt gyapot, ott óriási göngyölegekben gyapjú, amott borral, szesszel telt hordók; a zsákok tele czukorral, kávéval a ládák... És ezt mind megveszik... eladják...

Órákig bámészkodni nem lett volna érdemes a queenstowni rakparton, hol annyi a gazdagság, és annyi a kiáltó nyomor. Elszörnyedve látták a rongyos fiúk, ügyefogyott öreg asszonyok egész csoportját, a mint kotorásztak a parthoz vetődő tenger iszapában. Úgy hívják őket: «mudlark»-ok. Amott meg a szögleten a hulladékok miatt a kutyákkal verekedtek rongyos kis koldusgyermekek.

Visszatértek újra Corkba. A kirándulás élvezetes és tanulságos volt, de sok pénzbe került. Ezentúl arra kellett gondolniok, hogy többet keressenek, mint amennyit elköltenek, mert különben a drága guineek úgy olvadnak kezeik között, mint egy darab jég.

Senki fiának Corkban töltött hat hónapi életének minden apró mozzanatáról nem számolhatunk be. A rideg szél bizonyára káros hatással lett volna rájuk, ha olyan edzettek nem lettek volna. A tizenegy éves fiút a szükség csaknem férfiúvá érlelte. Hajdanában a hardnál semmiből is megélt, most volt mégis valamicskéje, s így másodmagával nem veszett éhen. Gyakran megtörtént, hogy vacsorára darabka kenyéren és egy tojáson kellett megosztozniok, de koldulni mégsem koldultak. Bob most már megértette, hogy a koldulás szégyen. Mind a ketten apróbb megbizásokat teljesítettek, csomagokat - néha nagyon nehezeket - hordottak az utazók után, kocsiért szaladgáltak a bérkocsi állomásra.

Senki fia lehetőleg nem költött a Trelingar-kastélyban szerzett bérből. Csak első nap kellett hozzányulnia. Bobnak ruhát és czipőt kellett vennie. Hogy örült a fiucska, mikor a tizenhárom shillingen vásárolt új ruhát felhúzta. Nem járhatott rongyban, mezítláb, mikor bátyjával, ment az utczán. Ennél többet aztán nem is költöttek a kis tőkéből. Napi keresményökkel kellett beérniök. Olykor, ha erősen korgott a gyomruk, irigykedve néztek Birkre. Bezzeg ő gondoskodott magáról.

Mondotta is egyszer Bob:

– Hiszed-e, hogy szeretnék kutya lenni?

– No, nagyralátó éppen nem vagy - felelé Senki fia.

A szobácska bérét naponta megfizették. A korcsmárosnak tetszett a két fiúcska, s olykor-olykor egy-egy tányér meleg levessel lepte meg őket. Ezt már arczpirulás nélkül elfogadhatták.

Senki fia főleg azért nem akart a bérből megmaradt két font sterlinghez nyúlni, mert csak várta az alkalmat, hogy «valamely üzletbe fektesse» Bob nagyot bámult e szavakra, nem értette. Senki fia aztán megmagyarázta, hogy «üzletbe fektetni» nem egyéb, mint valamit vásárolni és drágábban eladni.

– Valami enni valót?

– Akár azt, akár egyebet.

– Én inkább megehető dolgokat vásárolnék.

– Miért?

– Azért, hogy az ember, ha eladni nem tudja, legalább megehesse.

– Lám, Bob, neked már pompás érzéked van a kereskedés iránt! Csakhogy az a fődolog, hogy az ember olyan holmikat vásároljon, a min haszonnal adhat túl.

Ezt forgatta eszébe szünetlenül kis hősünk, eggyel-mással próbálkozott is, még pedig nem siker nélkül. Papirt, plajbászt, gyufát árult eleinte, de igen nagy volt a konkurrenczia, azért inkább újságárulásra adta magát a vasúti állomásnál. Ő is, meg Bob is olyan érdekes alakok voltak, olyan ártatlan becsületesség nézett ki a szemeikből, olyan ügyesen és illedelmesen kinálgatták áruikat, hogy kevés úri ember haladt el mellettök, a nélkül, hogy ne vett volna lapot, vasúti menetrendet, olcsóbbfajta útleirásokat. Senki fiának is, meg Bobnak is egy-egy nyitott fedelű szekrénykéje volt, azokban ügyesen sorjába rakták a lapokat, mindeniknek a czíme, sőt néha a czím-képe is látható volt. Aprópénzzel is megtömték a zseböket, hogy rögtön visszaadhassanak. Birk szünetlenül mellettök volt; olybá tekintette magát, mintha üzlettársuk, vagy legalább is segédjök lett volna. Olykor azt is megtette, hogy fogai közé kapva egy-egy lapot a járó-kelőkkel szembe állott, s fel-felugrott, mintha kínálta volna. Máskor a hátán hordotta a szépen sorjába rakott újságokkal telt kosarat, melyre viaszkosvásznat terített Senki fia, hogy meg ne ázzék, ha hirtelen eső kerekedik.

Ez is Senki fiának az ötlete volt, s nem is megvetendő ötlet. A vevőkre bizonyára vonzó erőt gyakorolt ez a kutya, mely telve hivatalos komolysággal lépegetett az utczán. Vége volt a vidám ugrándozásoknak, más kutyákkal való verekedésnek. Ha egyik-másik kutya-pajtása közeledett hozzá, vagy a vakmerőbbje reá akart rohanni, Birk komoran vicsorgatta a fogát. Így aztán nem bántották a négylábú lapelárusitót. A pályaudvar környékén szóbeszéd tárgya lett a kis újságárulók kutyája. Sőt magától a kutyától is kezdettek vásárolni. A vásárlók kivették a kosárból a lapot, az árát pedig belecsúsztatták a kutya nyakán lógó perselybe.

A siker felbátorította Senki fiát. «Üzlete nagyobbításá»-n gondolkozott. Könyveken és lapokon kívül kezdett gyufát, dohányt, olcsóbb szivarkákat is árulni. Ekkor állandóan egy kis szatócsboltot hordott a hátán. Volt olyan nap is, mikor Birk jóval többet adott el, mint gazdái. Emiatt éppenséggel nem voltak azok reá féltékenyek, sőt inkább megdicsérték, czirógatták, s jól tartották. A három üzlettárs igen jó egyetértésben élt, s bizony sok család örvendene, ha így megférnének tagjai, mint a két fiúcska meg a kutya.

Senki fia nemsokára azt is észrevette, hogy Bobban sok jó tulajdonság és tanulásvágy van. A nyolczadfél éves fiúcska nem volt olyan élelmes, mint Senki fia, de eleven természetű lévén, gyermeki vidámságát nem igen titkolhatta. Írni, olvasni nem tudott. Senki fiának legfőbb gondja volt, hogy őt megtanítsa, mert a nélkül el sem lehetett, hogy a lapoknak a czímét ne tudja elolvasni. Nagy kedvvel tanult, volt is nemsokára látszatja. Előbb megtanulta a nagy betűket, azután a kis betűket. Ezután következett a számolás mestersége. Bezzeg nehezebben ment ez, de legyőzte a nehézségeket csakhamar. Elképzelte már, hogy könyvkereskedő a Senki fia nagy könyvesboltjában, melynek czégtáblája már messziről feltűnik Cork legszebb utczájában. Árulni is ügyesen tudott, a zsebében csomó pence csörgött, mind ő szerezte becsülettel; szivesen adott az utczán csavargó kis gyermekeknek abból alamizsnát. Nem felejtette el, hogy nem régen ő is kocsik után szaladgált az országútakon.

Senki fia a vele született rendszeretet folytán rendes kiadási és bevételi naplót vezetett. Napról napra bevezette, hogy ennyit meg ennyit fizetett lakásért, ételért, italért, mosásért, világításért, fütésért. Minden reggel bejegyezte könyvecskéjébe, hogy mily összeget fordít bevásárlásra, s megcsinálta a kiadási és bevételi mérleget. Értett az előnyös bevásárláshoz, meg a haszonnal való elárusításhoz. Így, 1882 végén mintegy tizenkét font sterling lett volna a kasszájában - ha kasszája egyáltalában lett volna. De volt egy jóindulatú kereskedő Corkban, a kinél állandóan vásárolt, ennél helyezte el a pénzét. Hetenkint átadta neki a fölösleget, sőt némi kamatot is kapott tőkécskéje után.

Takarékosság, szakértelem egyaránt elősegítették őt abban, hogy kis üzlete felvirágozzék, s joggal sarkalta tehát őt becsvágya, hogy üzletét nagyobbítsa. Ha Corkban marad, bizonyára meg is teszi vala.

De nem ok nélkül hajtogatta ő azt, hogy valami még nagyobb városban, pl. Dublinban több reménységgel teheti, mint Corkban. Corkot a hajók csak érintik, az árucsere aránylag csekély... bezzeg Dublinban... csakhogy Dublin olyan nagyon messze van... Miért ne juthatna el oda is az ember. Meglehet, hogy a verebet kiszalasztja a kezéből, a túzokot pedig nem foghatja meg, ha azt hiszi, hogy álmai mind megvalósulnak Dublinban, de ugyan ki venné zokon a gyermektől, ha álomkép után indul?

Az 1882-dik év tele nem volt kemény tél. Különben is most már az inség nem kényszerítette sem Bobot, sem hősünket, hogy reggeltől estig az utczákon szaladgáljanak. Hanem az sem volt kellemes dolog, hogy a hideg, szeles napokon hosszasabb ideig az utcza-szögleteken álldogáljon az ember. Ámde ők már ehhez hozzá voltak szokva; nehezökre esett néha, de meg nem betegedtek, pedig csöppet sem kímélték magukat. Bárminő időjárás volt is, ők kora reggeltől késő estig a dolguk után láttak. Megvették a lapokat, pontosan ott voltak a pályaudvaron a vonatok érkezése és elindulásakor, egyébkor pedig a város különböző utczáit járták sorba. Birk türelmesen kisérte őket mindenüvé, hordozta hátán a kis szatócs-kirakatot. Csak vasárnapokon pihentek. Az Egyesült királyságokban szigorúan megülik ezt a napot. Ilyenkor foldozgatták a ruháikat, rendbeszedték a kamrácskát. Az egyik a könyvvezetés körül buzgólkodott, másik az irásban, olvasásban és számolásban gyakorolta magát. Délután a két derék polgár felszedelőzködött és Birkkel Queenstownig is elsétálgatott. Egy heti szorgalmas munkával reászolgáltak erre a félnapi üdülésre.

Egy alkalommal kapták magukat s csolnakot bérelve megkerülték a kikötőt. Ekkor látta Bob életében először a végtelen tengert.

– Hátha az ember mind tovább... tovább megy a vizen, hová jut akkor?

– Egy nagy-nagy országba, Bob.

– Nagyobb az, mint a miénk?

– Ezerszer akkora. Ezeknek a nagy hajóknak ni, nyolcz álló napig kell mindig menniök, míg odaérnek.

– Vannak abban az országban is ujságok?

– Ujságok, Bob?... Száz meg száz ujság van ott, még olyan is, mit hat pence-ával árulnak.

– Tudod bizonyosan?

– Hogyne tudnám... még azt is tudom, hogy hónapokig tartana, míg az ember végig olvasná.

Bob csodálkozva nézett Senki fiára, a ki ilyet tudott neki mondani. A Queenstownban horgonyzó nagy gőzhajók láttára Bobban felébredt az a vágy, hogy szeretne egyet közülök belülről is látni, az árboczra felmászni. Senki fiának inkább ínyére lett volna, ha a hajórakományt láthatná szemtől-szembe.

Eddigelé egyikök sem merészelt valamely hajó födélzetére menni a kapitány engedélye nélkül. Hja, a kapitány!... minő túlzott képzeteik voltak egy hajókapitányról! Nem volt lelkök, hogy színe elé járuljanak. A kapitány «Isten után a legnagyobb úr» a hajón. Így hallotta volt Senki fia, s így mondotta Bobnak.

Így hát a fiúknak ez a vágya még nem teljesedett be. Remélhetőleg majd ez is beteljesül, miként azok a többi vágyak, melyek lelkökben támadtak.