A Killarneyi tavak.

Augusztus 3-án reggel indultak el, a mint azt a legmagasabb fórum elrendelte. A komorna és komornyik a kastély omnibuszára szállottak fel, melyen a podgyászt vitték a három mértföldnyire eső állomásra.

Senki fia is követte őket külön azért, hogy az úrfinak holmiját őrizze. Marion és John megengedték, hogy Senki fia is segítsen nekik, már úgy, a mint tud.

A groom kitűnően végezte feladatát és Ashton gróf podgyásza az ő felügyelete alatt a leggondosabban került az állomásra.

Déltájban érkezett a kastélybeli fogat az állomáshoz, lord Piborne és felesége kiszállottak. Minthogy az előcsarnokból számos utazó csődült ki, hogy az előkelő utasokat - természetesen tiszteletteljes távolból - megbámulja, Ashton gróf nem szalaszthatta el az alkalmat hogy groomjával egy kissé ne tüntessen. Reá kiáltott: boy (ficzkó), a mint már megszokta volt, s midőn a fiú a hintó ajtajához sietett, egész rakás lábtakarót dobott az ölébe, úgy, hogy attól csaknem hátra esett, ezen a körülöttük ácsorgók szemmel láthatólag mulattak.

A marquis és marquisné egy első osztályú kocsiba szállottak fel, melyet számukra készen tartottak. John és Marion egy másodosztályúban helyezkedtek el, de a groomot nem kínálták meg, hogy mellettök foglaljon helyet. Egy egészen üres kocsiba ült fel, a mit éppenséggel nem bánt.

A vonat rögtön elindult. Úgy látszott, mintha csak a szörnyen előkelő Trelingar-kastélybeli uraságra várt volna.

Már utazott egyszer Senki fia vasúton, még pedig Waston Anna kisasszony ölében, de alig emlékezett az útra, mert nagyobb részt aludt. Az egymáshoz csatolt és gyorsan tovagördülő vasúti kocsikat látta már Galwayban. Most beteljesedik legforróbb vágya, hogy őt is viszi magával keresztül a tartományon ez a prüszkölő gőzparipa, mely merő aczélból és rézből van.

Senki fia kinézett az ablakon, mely le volt eresztve. Habár közepes sebességgel haladt a vonat, mégis rendkívül gyorsnak tűnt fel előtte, mert íme házak, fák szaladnak visszafelé, a táviró-oszlopok csak úgy elsurrantak szeme előtt, hát még minő villámgyorsan röppennek tova a sodronyokon a sürgönyök; ha aztán egy-egy gyorsvonat elrobogott mellettök, olybá tűnt csak fel, mintha egy elmosódó, dübörgő tömeg lett volna. Mind új benyomás volt ez az ő képzelő tehetségére, a mely emlékezetéből soha ki nem törlődött.

Nehány mértföldnyire a Blackwater folyó bal partjának gyönyörű vidékén haladt a vonat. Két óra tájban több apróbb állomást érintve a millstreeti állomásnál huszonöt perczig vesztegelt.

Az előkelő család a vasúti kocsiban maradt, minekutána Mariont odahívták, hogy kiszolgálja őket; John is ott állott a kocsi ajtajánál várva, ő kegyelmességének parancsait. A groomnak azt parancsolta Ashton gróf, hogy vegyen számára valami szórakoztató olvasmányt, mellyel 2-3 órát agyonüthessen. A perronon levő könyvbódéhoz sietett tehát, hol a sok könyv és ujság miatt zavarba jőve hamarjában olyan könyvet választott, a mi inkább neki volt kedvére, mint ifj. Piborne-nak. Bezzeg szörnyű megvetéssel fogadta az úrfi, midőn átadta neki a «Kalauz a Killarney-i tavakhoz» czímű könyvet. Mintha a Trelingar-kastély örökösének eszeágában volna egy turista-zsebkönyvet tanulmányozni! Mintha őt egyáltalában érdekelné az a vidék, hova utazik! Elmegy, mert viszik. A groomnak tehát holmi élclapot kellett sietősen hoznia, melyben unalmas szöveg és gyatra illusztrációk voltak, ez inkább megfelel az úrfi ízlésének.

Millstreetből félháromkor indultak el. Senki fia megint a nyitott ablakhoz húzódott. Változatos, hegyes-halmos vidéken robogott a vonat keresztül. Az idő szép volt, a napot nem borították el sűrű felhők. Lord Piborne szerencsésnek mondhatta magát, hogy a kirándulás idejét olyan jól eltalálta. A marquisné nagyobb hasznát veheti napernyőjének, mint esőköpenyének. A levegőben vékony felhőrétegek úszkáltak, melyek a hegycsúcsokat olyan csodaszépekké teszik, mert a meredek ormokat mintegy leszegik. Senki fia a vasútvonaltól délre felismerte a grófságnak két legnagyobb hegycsúcsát a Caherborneyhot és a Pant: ezek kétezer lábnyira nyúlnak fel. Éppen Killarney környékén láthatók legjobban Irlandnak geologiai átalakulásai.

A vonat nemsokára túl volt Cork és Kerry grófságok határán. Senki fia lapozgatva az úrfi által megvétetett kalauzt, a legnagyobb érdeklődéssel nézte a vidéket, mely a vasútvonal mentén terült el. A Kerry névre felelevenedtek emlékei. Húsz mértföldnyire északra teltek el gyermekkorának legszebb évei, ott a most már pusztán álló Kerwan-majorban, ahonnan a szívtelen middleman elűzte a Mac Carthy-családot. Nem nézett többé arra felé. Lelkébe mélyedt, s kínos hatása az emlékeknek még akkor is megvolt, midőn a vonat a killarneyi állomásra berobogott.

Ennek a kis városkának sok európai város fölött az az előnye, hogy egy szép kettős-tónak a partján fekszik. Killarney bizony ennek a lábai előtt végig húzódó iker-tónak köszönheti szerencséjét. A turisták bizonyára nem azért sereglenek ide nyár elején, hogy lássák a grófság katholikus püspökének a palotáját, a székesegyházat, az őrültek házát, sem pedig azért, hogy a francziskánusok kolostorát vagy a szegények-házát bámulják, meg. Csak tavai miatt adnak itt találkozót egymásnak a kéjutazók. Ha nem volna ilyen felséges környéke, akkor úgyszólván eljátszotta volna játékát, nagy szomorúságára a Kenmar családnak, mert e család kilenczvenezer hektárnyi birtokának egy részét képezi a városka. Szálló is van elég itt, meg a negyedórányi távolságra eső Lough-Leane partján is.

Lord Piborne a legelőkelőbbet választotta; szerencsétlenségükre ezt akkor épen «boycott»-álták. Ez az új irlandi szó egy Boycott nevű kapitány nevétől származott, a ki rendőri segítséggel hordatta be gabonáját, mivelhogy a munkások az ő szántóföldjén beszüntették a munkát. Az a bizonyos szálló tehát «meg volt átkozva», minthogy tulajdonosa nehány bérlőjét elűzte a majorokból. Most tehát sem szakácsnéja, sem pinczérei nincsenek, s még a szállítók sem törődnek vele.

Lord Piborne és felesége, már akár tetszett nekik, akár nem, más szálló után néztek, s a tavakon való kirándulást másnapra halasztották.

A groom elintézte urának podgyász-ügyét, s annakutána azt a parancsot kapta, hogy egész este rendelkezésre készen álljon. Nem volt tehát szabad az előszobát elhagynia, mialatt ifjabb Piborne a szalonban olvasó, beszélgető és játszó turisták között adta a nagyurat.

Másnap kocsi várt rájok a szálló kapuja előtt. Nagy, kényelmes utazó-hintó volt, az egész kocsitetőt le lehetett ereszteni, hátul pedig John és Marion számára külön saroglya-féle ülés. A groomnak a bakon a kocsis mellé kellett telepednie. A ládákban ruhán és fehérneműn kívül jó sok enni- és innivalót is vittek magukkal, előre leszámolván avval az eshetőséggel, ha útközben el találnának késni, vagy nem volna hely a vendéglőkben... azért az előkelő család a megszokott időben étkezhessék. Mindazonáltal midőn Killarneyből elindultak, ő kegyelmességeik lemondottak a kocsi használatáról.

Lord Piborne gyakorlati esze - mellyel még a főrendiház ülésein is szokott dicsekedni - két részre osztotta a kéjutazást. Az első rész kiterjeszkedik a tavakra magukra, ezt vízen kell megtenni; a második rész a grófság területére egészen a tengerpartig, ezt kocsin fogják megtenni. A nagy utazókocsinak hasznát tehát az előkelő utazók csak a kirándulás második részénél vehették. Mindazonáltal elindult a kocsi, hogy a Killarney-tavak másik partján levő Brandon-cottagenál várjon rájok. Minthogy lord Piborne az ő feneketlen bölcsességével három napra tervezte a vízi kirándulást, a komornyik, komorna és groom nem maradhattak el tőlük oly sok időre. Senki fia a maga részéről nagyon örvendett a csillogó tó tükrén teendő útnak.

Tenger ugyan nem volt... mérhetetlen tenger, mely egyik szárazföldtől a másikig nyúlik... csak tavak, szűk határok közé szorított tavak, melyeken turisták csolnakai siklanak végig. No de elég volt ez is hősünknek. Tegnap ült életében másodszor vasúton, ma pedig először fog csolnakba szállani.

Mig John, Marion és a groom gyalog mentek az egy mértföldnyi távolban levő északi végéhez a tavaknak, addig a marquis, marquisné és a gróf egy könnyű hintóban kocsikáztak a kiindulás helyére. Egy tér szögletén megpillantotta Senki fia menetközben a székesegyházat is, de nem volt ideje, hogy közelebbről megnézze. Az utczán kevés járó-kelő volt, azok is jobbára sétálgatok, nem üzletemberek voltak. Killarneyben élénkebb sürgés-forgás csak azalatt a három hónap alatt szokott lenni, midőn évenkint a 10-12 ezer turista fölkeresi. Akkor úgy tűnik fel, mintha a város lakói csupa fuvarosok és evezőslegények volnának, kik nyakra-főre hajba kapnak egymással a vendégek miatt.

A kikötőben egy nagyobbacska csolnak várt ő kegyelmességeikre, öt evezőslegénnyel, négy az evezőlapátot forgatta, egy a kormányrúdnál volt. A csolnakban kipárnázott padok voltak, kopottas vászonernyő fölötte, mely az úri vendégeket a nap tüzétől védte meg. A lord és lady meg Ashton gróf a puha vánkosokon foglaltak helyet, a cselédség a csolnak előrészében helyezkedett el. A kötelet eloldották, az evezőlapátok egyszerre belemerültek a habokba s a csolnak elindult.

A Killarney-tavak mintegy huszonegy négyszög kilométernyi területűek. Három tó van: a Felső-tó, melybe a környéknek két folyója, a Grenshorn és Doopary ömlik bele; a Muckross vagy Tore-tó, melybe az Owengariffe folyónak a vize szakad, minekutána a keskeny Lough-Range-csatornán végig folyt; végül az Alsó-tó, a Lough-Leane, mely a Lawnen keresztül meg nehány ér-csatornáján a Dingle-öbölbe foly ki. A tavak ömlésének iránya délről északnak tart, úgy, hogy az Alsó-tó fekszik északra.

A három tó összképe egy hatalmas úszó-madárhoz hasonlít, például pelikánhoz vagy ilyesvalamihez, melynek lábát a Lough-Range, lábaszárát a Felső-tó és törzsét a Muckross vagyis Lough-Leane képezi. Minthogy a Lough-Leane északi partján indultak el, s folyó ellenében eveztek, előbb az Alsó-, tavon, azután a Mukross-taván, végül a Lough-Range csatornán keresztül a Felső-tavon át vették útjokat. Lord Piborne programmja szerint minden tóra jut egy nap.

E vidék déli és nyugati részein vannak a Zöld Erin legmagasabb hegycsúcsai, el egészen a Cork grófságban mintegy belehasított pompás öbölig: Bantry-ig. Itt van az a kis halász-rév is, hol Hoche partra szállott, midőn 1796-ban tizennégyezer emberével a Franczia-köztársaság rendeletére segélyt hozott irlandi testvéreinek.

Lough-Leane a három tó közül a legnagyobb: öt mértföld hosszú és három mértföld széles. Keleti partját a Carn-Tual hegyláncz sötét erdői foglalják keretbe, melyek nagyobb részt a Muckross uradalomhoz tartoznak. Számos szigete van: Brown, Lamb, Heron, Mouse stb. Ezek közül a legnagyobb Ross és a legszebb Innishallen.

Ez utóbbi felé tartott legelőször a csolnak; gyönyörű idő volt, s a mi itt ritkán fordul elő, derült égről mosolygott alá a nap. Sugarak tánczoltak a tó tükrén. Senki fia mámorosan szívta az üde levegőt, s bámulta a csodaszép tájképet, mely előtte feltárult. De egy árva szóval sem adott kifejezést érzelmeinek, mert hiszen azt parancsolták neki, hogy hallgasson.

A lord és lady bizonyára nagyon elcsodálkoztak volna azon, ha egy ilyen származás és nevelés nélkül való teremtés merészkedett volna fogékonysággal birni a természet szépségei iránt, melyek csak arisztokraták szemeinek gyönyörködtetésére valók. Különben is, a mint tudjuk, ő kegyelmességeik csak azért vállalkoztak erre a kirándulásra, merthogy a rangjukbeliek előtt divattá vált e helyet fölkeresni, s hihetőleg semmi maradandó emléket nem hagy hátra mindez emlékezetökben. Ashton gróf előtt ez az egész kirándulás közönyös volt. Nehány horgot hozott magával, s halászni szottyant kedve, míg fenséges szülei valószínűleg kötelességszerűen is a várakat és romokat fogják nézegetni.

Nagyon fájt ez Senki fiának. Midőn Innishallenbe érkeztek, a marquis és marquise kiszállottak, de a szeretetreméltó gróf arra az ajánlatukra, hogy tartson velök, így felelt:

– Köszönöm szépen; amíg önök sétálnak, én majd halászok.

– No de - viszonzá lord Piborne - itt ezen a szigeten egy hires apátság romjai láthatók és barátom, lord Kenmare zokon venné, ha...

– De ha a grófnak jobban tetszik... - veté oda hanyagul a marquisné.

– Bizonyára jobban tetszik - mondá Ashton gróf, - és groomom majd gondoskodik a horogra való békákról.

A marquis és marquisné tehát Johnnal és Marionnal elindultak, s így Senki fia, kinek ura szeszélyét tűrnie kellett, sajnos, nem ismerhette meg az innishalleni régiségeket. Egyébiránt sem a marquis, sem a marquise nem jöttek el onnan állandó benyomásokkal megterhelten. Hogy is lehetett volna az ő közönyös, fásult lelkökre hatással a kolostor szépsége, melyet még a VI. században építettek, a négyszárnyú épület berendezése, a román stilű kápolna remek faragott kő iveivel, s a mindezt sűrű lombjaival elfedő sátora a taxus, éger, szederfáknak, melyeknek legszebb fajtái éppen e szigeten - a «szentek szigetén», mint Bouret kisasszony találóan elnevezte - voltak honosak.

Ashton gróf, bár nem volt hajlandó ő kegyelmességeiket az egy órai kirándulásra elkisérni Innishallenbe, a világért sem vesztegette el haszontalanul idejét. Egy szép pisztrángot igaz hogy saját hibájából kétszer is kiszalasztott, node meg is kapta ezért a szegény groom a magáét, pedig olyan ártatlan volt a dologban, mint a ma született gyermek. Az a nehány angolna, mely horgán vergődött, mégis többet ért neki, mint azok a nyomorúságos romok, melyek őt egy körömfeketényit sem érdekelték.

Az is kedvére való volt, hogy Ross-szigetet sem nézte meg, hol ő kegyelmességeik egy teljes órát töltöttek. Itt is halászással vesztegette el idejét, Senki fiának pedig vele kellett maradnia, míg a lord és lady Kenmare lord árnyas erdejében méltósággal teljes léptekkel sétálgattak.

Ugyanis a huszonnégy hektár terjedelmű sziget a Kenmare lord birtokához tartozott, a ki a tónak keleti partjától pompás országutat csináltatott ősi várához. Ez az ódon hűbérkorszakbeli vár a XIV. században épült. A marquisné és marquis előtt méltán feltűnt az, hogy a sziget is, meg a várpark is mindenki számára nyitva volt, a kinek kedve szottyant a pompás azalea- és rhododendron-csoportokkal ékeskedő kerti utakon barangolni.

Két órai gyakori pihenéssel meg-megszakított séta után visszatértek ő kegyelmességeik a csolnakhoz. Ashton gróf éppen abban fáradozott, hogy a groomot tisztességesen leszidja, a mit ő kegyelmességeik nagyon helyén valónak tartottak, a nélkül, hogy tudták volna, adott-e reá okot vagy nem. Pedig egyéb oka nem volt reá, mint az, hogy a halak óvakodtak az úrfi horgára kerülni. Emiatt Ashton gróf nagyon kedvetlen volt, s az is maradt egész nap.

A társaság újra beült a csolnakba. Most már inkább a tó közepének tartottak, hogy a nyugati parton megnézzék még az O’Sullivan mormoló vízesését, mielőtt beeveznének a Lough-Leane torkolatába. Közel ehhez van a Dinish-cottage, hol lord Piborne az éjszakát eltölteni szándékozott.

Senki fia az igazságtalanul szenvedett sérelem miatt szomorúan ült helyén a hajó előrészében. De csakhamar megfeledkezett bánatáról és képzelete a szunnyadó víz tükrén csapongott. A «Kalauz»-ban csodaszép regét olvasott a Killarney-tavakról. Hajdanában boldog völgy volt a tó helyén, melyet hatalmas zsilip választott el a környéktől. Egyszer az őrizettel megbízott leányka gondatlanságból felvonta a zsilip csapóját, s azon keresztül örvénylő zúgással tódult be a víz. A falvak, lakóikkal és bíráikkal - «thanist»-nak hívták a bírákat - mind odavesztek. A monda szerint tovább élnek ma is azok ott lenn a tó fenekén, s a kinek jó füle van, még ma is hallhatja a Lough-Leane hullámaiban, az angolnák és pisztrángok országában, ha vidám ünnepet ülnek.

Négy óra volt, midőn ő kegyelmességeik a Dinish-cottagenál kiszállottak. Ez a cottage a Lough-Range torkolatának közelében, az úgynevezett Glenov-öbölnek jobb partján volt. Meglehetős kényelmes szállásra találtak. Mindazonáltal Senki fiának, mikor kilencz órakor elvégezte minden dolgát, azt parancsolták, hogy menjen szobájába, s így a szabadságot még ekkor sem élvezhette.

Másnap a Muckross-tó került sorra. Ez a harmadfél mértföld hosszú s alig félekkora széles tó meglehetős szabályos alakú, tulajdonképpen nem egyéb, mint egy használatnak nem örvendő uradalom közepén levő halastó; a körülötte levő pompás erdő inkább csak nyert azáltal, hogy visszaesett ősi állapotába.

Ez alkalommal leereszkedett Ashton gróf és kegyeskedett fenséges szüleit követni. A groomnak is csatlakoznia kellett hozzájuk; ő vitte a vadászpuskát és a tarisznyát. Hajdanában sok vaddisznó volt ebben az erdőben. Most vörös dámvadat lehet találni, a mi pedig az Egyesült Királyságban kiveszőfélben van.

A gróf bizonyára nagy hőstettet vitt volna véghez, ha egy ilyen félénk állat neki megy a puskája csövének. Ebből azonban nem jutott ki neki, habár két evezőslegényt megtett hajtónak, Senki fiát pedig - vadászkutyának. Ez utóbbi a festői szép Tore-zuhatagot sem láthatta, sem a XIII. századból való ferencrendi kolostort meg a templomot, melyeknek a megtekintéséről ő kegyelmességeiket jobb lett volna, ha valaki lebeszéli.

Ebben a kolostorban van egy óriási tölgy, melynek a törzse tizenöt láb vastag. A marquisné, talán azért, hogy holmi emléket vigyen magával a muckrossi kolostorból, egy levelet akart a fáról szakítani, már fel is nyúlt a kezével, midőn a kalauz hirtelen visszahúzta.

– Óvakodjék attól, kegyelmességed...

– Óvakodjék?... Miért? - kérdé lord Piborne.

– Úgy van, mylord!... Ha a marquisné leszakította volna azt a levelet...

– Nos, talán Muckross tulajdonosa megtiltotta? - pattant fel a lord gőgösen.

– Nem, marquis úr, - viszonzá a kalauz, - de a ki erről a fáról egy levelet leszakít, még abban az évben meghal...

– Még egy marquisné is?

– Még egy marquisné is.

Lady Pibornet ez úgy meghatotta, hogy csaknem rosszul lett. Csak egy pillanat választotta el attól, hogy a falevelet le nem szakította. Az efféle régi mondák babonáiban úgy hisznek a Smaragd-sziget lakói, mint az evangeliumban, s főleg Paddy úgy a városi, mint a falusi mind csaknem nevetségesen babonás.

Lady Piborne annak a veszélynek tudatában, melyben forgott, izgatottan érkezett vissza a Dinish-cottageba. Lord Pibornenak, habár csak két óra volt még, reá való tekintetből másnapra kellett a Felső-tóra való kirándulást elhalasztania.

Ashton úrfi szörnyen lehorgasztotta az orrát a miatt, hogy vadász-zsákmány nélkül kell hazatérnie. Ő is el volt fáradva, hát még a szegény kis groom, kit unos-untalan hajszolt hol ide, hol oda. De sokkal büszkébb volt, hogysem panaszkodott, volna.

Másnap mindjárt a reggeli után csolnakra szállottak ő kegyelmességeik. Az evezősöknek «derekasan neki kellett az evezőlapátot feszíteniök» - mint Mac Carthy Pat mondaná, hogy ár ellenében a Lough-Range-ba feljussanak. A torkolat szűk és örvény örvényre torlódik ott, meg is rázódtak tisztességesen az utasok. Hősünknek élvezet volt ez, de nem a lordnak és ladynak. A marquis felesége miatt aggódván, már-már vissza akart térni, Ashton gróf is siralmas állapotban volt. No de nehány evezőcsapással átsegítették a csolnakot a legveszedelmesebb helyeken, s azután az aránylag elég csöndes tó tükrén nyugodtan úszott tova a vízililiommal benőtt part mellett. Másfél mértföldnyire innen nyúlt fel az ezernyolczszáz láb magas hegy, melynek neve Sasfészek, mivelhogy seregestül tanyáztak rajta a sasok.

Az evezőslegények figyelmeztették ő kegyelmességeiket arra, hogy ez a hegy felelni fog, hahogy méltóztatnak hozzá kérdéseket intézni. És csakugyan a turisták mind meg szokták bámulni ezt a rendkívüli viszhangot. A lord és lady azonban méltóságukon alól való dolognak tartották, hogy szóba álljanak olyan visszhanggal, mely nekik «nincs bemutatva». Ashton gróf azonban el nem mulasztotta volna világ kincseért sem, hogy oda ne kiáltson egy-két otromba szót, végül pedig kérdezte a visszhangtól, hogy ki ő?

– Tökfilkó! - felelt a Sasfészek helyett egy ember, ki éppen a hegy oldalán sétálgatott a sűrű bodzabokor mögött.

Ő kegyelmességeik, mikéntha mérges pók csípte volna meg, összerezzentek és úgy vélekedtek, hogy az az arczátlan viszhang bizonyára megkapná méltó büntetését, ha még megvolnának a hűbérkorszakbeli úri-székek. Az evezősök nagybuzgóan lapátolták a vizet, hogy minél előbb otthagyják azt a helyet és négy óra felé a Felső-tóhoz érkeztek.

Ez körülbelül olyan, mint Muckross-tó, csak az alakja szabálytalan, s emiatt még vonzóbb. Délen a Cromaglan meredek oldalai nyúlnak fel, északon a Tomie és Biborhegy ormai, melyeket élénk vörös lombsátor von be. A déli partot sűrű koronáikkal pompás fák övezik, melyek árnyékot vetnek a killarneyi völgybe. Elragadóan szép volt ez a vidék, de ő kegyelmességeik nem igen gyönyörködtek benne; Senki fián kívül egyiknek sem telt az egész kirándulásban valami nagy öröme. Lord Piborne ki is adta nyomban a rendeletet, hogy a Geanhmeen torkolata felé evezzenek, hogy minél hamarább eljussanak a Brandon-cottagebe. Ott majd tisztességesen kipihenik fáradalmaikat, mielőtt a kocsin teendő kirándulásra felkészülődnek.

Ő kegyelmességeiknek ily kimerítő fáradság után természetesen nyugalomra volt szükségük. Ez a csolnakázás az ő szemükben fölért holmi tengeri úttal. A komornyiknak, komornának és groomnak a szállóban kellett maradnia. Senki fiának legalább húsz egymásnak homlokegyenest ellenmondó parancsot csupán azért nem kellett teljesítenie, mert Ashton grófot a tizenkilenczediknél mélységes álom nyomta el.

Másnap korán kellett talpon lenniök, mert jókora út állott előttük. A ladynak nem igen volt nagy kedve. Fáradt és sápadt volt, s már-már azon voltak, hogy egyenesen a Trelingar-kastélyba indulnak vissza. A lady emellett volt, de a lord emlékeztette őt, hogy barátja, Francastar herczeg és Wersgalber herczegnő egészen Valentiáig jutottak el: erre aztán elhatározták, hogy ők is úgy cselekesznek.

Bezzeg örvendett Senki fia, ki már aggódni kezdett, hogy hazamennek anélkül, hogy tengert látott volna.

Délelőtt kilencz órakor várt már reájok az utazókocsi. A lord és lady hátul, Ashton gróf velük szemben helyezkedett el. John és Marion a kocsisaroglya ülésében, a groom pedig a kocsis mellett foglalt helyet. A kocsi födelét egyelőre nem húzták fel. Minekutána a Brandon-szálló szolgaszemélyzete alázatos hódolattal elbúcsúzott ő kegyelmességeiktől, valahára elindultak.

A két délczeg ló mintegy negyed mértföldig ügetett a Felső-tó lefolyásától eredő Doogary-folyónak partja hosszában, azután a Gillyenddy-Recks hegylánczának néhol meredek hegyi útjára kanyarodtak be, itt azonban csak lépést mehettek. Minden út kanyarulatánál új meg új kép tárul szemeik elé. Ez Kerry grófságnak, sőt egész Irlandnak hegyben legdúsabb része. Délkeletre mintegy kilencz mértföld távolságra a Gillyenddy-Reckstől innen tűnt elő a felhőkbe vesző ormával a Carrantuohill. A hegy lábánál szanaszét szirtdarabok, kőtuskók hevertek egymás mellett, a folytonos hegyomlás maradványaiként.

Dél tájban érkezett a kocsi a Gillyenddy-Recks egyik szűk hasadékába, minekutána a Tomie és Biborhegyet megkerülte. Messze földön híres hegyszakadék ez. Óriás Roland sem szelhette ketté hatalmasabb kézzel a Pyrenäi hegylánczot. A vadregényes vidéken itt is, ott is tengerszemekként tavak tükrei csillámlanak. Senki fia egész mondával mulattathatta volna ő kegyelmességeiket, ha ugyan érdeklődtek volna mindezek iránt. Mert a kis fiú buzgóan olvasgatta a «Kalauz»-t. Csakhogy ugyan bizony ki hallgatta volna meg őt?

Áthatolva e hasadékon, sebesebben robogott alá a meredékes úton a kocsi észak-nyugat felé. Három óra alatt elérte a Lawne partját, mely a Killarney-tavak fölösleg vizét a Dingle-öbölbe vezeti le. Ennek a folyónak a mentén haladtak négy mértföldnyire, úgy hogy épen hatot ütött az óra, midőn a kilencz mértföldnyi úttól elfáradva Kilgobinetben, egy kis mezővárosban, pihenőt tartottak.

A vendéglőben kevés kényelmet, de annál nagyobb alázatosságot találtak, úgy látszik evvel igyekeztek azt pótolni. Az éjszakát nyugodtan töltötték el. Másnap reggel ő kegyelmességeik újra szóvá tették, vajjon ne forduljanak-e le az útról jobbra, hogy egyenesen Killarneybe hajtassanak, vagy tartsanak balra, hogy Valentiába menjenek. A vendéglős értésére adta ő kegyelmességének, hogy három hónappal ezelőtt Kardigan herczeg és felesége is ellátogattak Valentiába, ez aztán döntő befolyással volt elhatározásukra. Lord Piborne kijelentette lady Piborne-nak, hogy nekik okvetetlenül a herczegi vendégek nyomdokain kell haladniok.

Kilgobinetből délelőtt kilencz órakor indultak el. Esős idő volt, a kocsi födelét tehát fel kellett húzniok. Sőt ő kegyelmességeik még arra is gondoltak, hogy a kis groom a szél heves rohamát aligha ki tudja tartani a kocsis mellett. Nevetséges dolog, mintha az nem daczolt volna már különb fergeteggel is!

Így a gyermeknek módjában volt a szép tájképeket látni, de meg is bámulta a keleten végighúzódó, felhőtakarta hegyeket, a nyugaton felmeredő sziklafalakat, melyek lenyúlnak a tengerig. A természet szépségei iránt való fogékonyság mind inkább felébredt lelkében, s a mit látott, bevésődött mélyen emlékezetébe.

Délután, a mint kelet felé a Carrantuohill mellett eltörpülő hegyek lassankint eltünedeztek, mindinkább előtérbe nyomult a láthatár másik részén az Iverogh hegye. Azontúl a kalauz szerint kényelmes kocsiút vezet le a kicsiny cahersiveei kikötőbe.

Estefelé, mintegy tíz mértföldnyi utat téve még Carramore helységbe érkeztek ő kegyelmességeik. Minthogy sűrűn látogatják ezt a vidéket a turisták, számos, kellően berendezett vendégfogadó van itt, s így nem kellett a magukkal hozott készlethez nyulniok.

Másnap is esett az eső, de azért ők csak folytatták tovább az útjokat. A tenger felől heves szél fújt, az égen felhők kergetőztek. Csak hébe-korba lopózott át a felhők sűrű fátyolán egy-egy napsugár. Senki fia tele tüdővel szívta a tenger sós páráival telített levegőt.

Már csaknem délfelé járt az idő, mikor nyugatnak kanyarodott a kocsi, hegynek le az Iverogh szirtes szoroson, köveken át nagyokat zökkenve, volt dolga a fékezőnek, hogy némileg meglassítsa a sebes alágördülésben. Öt órakor utazásuk czélpontját elérték, s a kocsi megállott az egyik cahersiveei szálló kapuja előtt.

Senki fia sajnálkozva gondolt arra, hogy ezek az előkelő nagyurak mily édes-kevés élvezetet találtak a természet szépségeinek szemléletében. De mikor olyan közönyösök!

Akkor még nem tudta, hogy a «kiváltságolt tízezer» közül igen sokan csak azért utazgatnak, hogy éppen elmondhassák: ők is utaztak.

Cahersivee falva a Valentianak bal partján fekszik, mely itt valóságos fia-öböllé szélesedik ki, Valentia-Harbour néven nevezték el. Előtte van a hasonló nevű sziget, rajta a Brag-Head, Irlandnak nyugaton ez a legkiemelkedőbb pontja. Erről a faluról különben mindenki tudja, hogy O’Connel születési helye.

Másnap ő kegyelmességeiknek néhány órát arra kellett szánniok, hogy a szigetet is megnézzék, mert hát elhatározták hogy programmjukhoz körömszakadtáig ragaszkodnak, Ashton grófnak sirály-vadászatra szottyant kedve, s így Senki fiának nagy örömére a groom is hivatalból követte az urát.

Egy személyszállító gőzös közvetítette Cahersivee és a sziget között, mely egy mértföldnyire volt a falutól, a közlekedést. Lord Piborne, lady Piborne és kisérete reggeli után hajóra szállottak, s a Ferry-Boat átszállította a kis kikötőbe, hol a halászbárkák vihar idején menedékhelyet szoktak találni.

Távolról nézve vad, komor ez a sziget, de ásványban meglehetősen gazdag, sok a palabánya rajta. Az egyik falvában vannak házak, melyeknek teteje és födele egyetlenegy palatáblából készült. Turisták számára vendéglők is vannak, de a jó ellátás daczára alig egy-kettő látogatja ezeket. Ugyan miért is? Hiszen, ha az utazó megnézi annak az erődítménynek a romját, melyet hajdanában Cromwell építtetett, meg a világítótornyot, a tengeren bolyongó hajók ez útmutatóját, ha távolról megbámulta a Skellingeket (két magas tűzhányó hegy, mintegy tizenöt mértföldnyire onnan) ennél több látni való nincs Valentiában. Legalább ő kegyelmességeik így gondolkoztak. Elvégre is efféle sziget Irland nyugoti tengerpartján száz meg száz van.

És mégis három nevezetessége van Valentiának:

Ez volt a kiinduló pontja annak a háromszögnek, melynek segélyével a föld egyik ívét megmérték. Ez az ív Európán keresztül az Uralhegységig huzódik.

Ez a sziget nyugat felé a legszélsőbb meteorologiai állomás, hol legelőször törnek meg az Amerika felől jövő vihar hullámai.

Végül van egy elszigetelten álló épülete, hova a lord és lady magát elkalauzoltatta. Itt kezdődik az első tengeren túl vezető kábel, melyet az ó- és új-világ között húztak. Anderson kapitány a «Great-Eastern» nevű óriási gőzhajóról hengergette le 1858-ban, de 1866-ban adták át a forgalomnak, akkor egyedüli volt a világon, később négy ilyen rézfonal kötötte össze Európát Amerikával.

Ide érkezett az első sürgöny az egyik kontinensről a másikra. Buchanan, az Egyesült Államok adta fel, így hangzott:

«Dicsőség Istennek a magasságban és békesség földön a jóakaratú embereknek.»

Szegény Irland! Te nem mulasztottad el, hogy megadd Istennek a magasságban a dicsőséget; vajjon az emberek megadják-e valaha neked a békességet, visszaadják-e függetlenségedet?