A Trelingar-kastélyban.

Midőn a pavillon mellett levő kapu kinyílt, Scarlett éppen a díszudvart készült elhagyni, hogy a kastély urának parancsához mérten Kanturkba menjen. Asthon gróf kutyái vicsorgatták fogaikat Birkre, mert valószínűleg nem tetszett nekik és hangos ugatásban törtek ki.

Minthogy Senki fia attól félt, hogy ebből kutya-csetepaté támadhat, s Birknek túlerővel lesz dolga, intett neki, hogy odébb álljon, s a szófogadó állat egy bokor mögé bújt, hol őt nem láthatta senki.

Mihelyt Scarlett meglátta a kapu felé közeledő fiút, durván reá rivallt:

– Mit keresel itt?

Mert a nagy urakkal szemben csúszó-mászó volt ez a jó ember, ámde az alárendeltekkel s főleg gyermekekkel szemben sohasem tagadta meg brutális természetét.

Az ő pöffeszkedése azonban nem ijeszthette meg hősünket. Sokkal durvább megszólításokban volt már neki része a hardnál, Thornpipenél és a rongyosok iskolájában. Illemtudóan levette a sapkáját, midőn Scarlett elé lépett, kit éppen nem tartott már első tekintetre sem lord Pibornenak, a kastély urának.

– Megmondod rögtön, hogy mi keresni valód van itt? - mordult reá ismét Scarlett. - Ha kéregetni akarsz, kotródjál innen. Olyan magadfajta kis semmirekellők egy coppert sem kapnak nálunk.

Ezek csakugyan kárbaveszett szavak voltak. Senki fia még csak feleletre sem méltatta, már csak azért sem, mert az uradalmi intéző ficánkoló lova előtt ügyelnie kellett magára. No meg a kutyák is vicsorgatták a fogaikat és acsarogtak reá. Olyan lárma támadt, hogy a beszédet sem igen lehetett hallani.

Scarlettnek is hangosabbra kellett fognia a fenyegetést:

– Ha el nem tisztulsz innen rögtön, s még meglátlak a kastély körül csavarogni, a fülednél fogva viszlek Kanturkba, hol a dologházban akad még hely efféle ficzkók számára.

Senki fiát sem a fenyegetés, sem a hang, melyen Scarlett reá mordult, nem félemlítette meg. Mikor a zaj kissé megszünt, így felelt:

– Nem koldulni jöttem, sohasem koldultam életemben.

– És talán el sem fogadnád az alamizsnát, he? - kérdé Scarlett gúnyosan.

– Nem... senkitől.

– Mi egyéb szándékod lehet hát itt?

– Lord Piborneval akarok beszélni.

– Ő kegyelmességével, magával.

– Úgy van, ő kegyelmességével, magával.

– S te azt hiszed, hogy színe elé fog bocsátani téged?

– Minden bizonynyal, mert olyan ügyről van szó, mely lord Pibornera nézve nagyon fontos.

– Nagyon fontos?...

– Az, uram.

– És mi légyen az?

– Csak lord Pibornenak magának mondom meg.

– Akkor hát, pusztulj innen... a marquis nincs itthon.

– Úgy hát várni fogok reá.

– De csak nem ezen a helyen?

– Jól van, eljövök még egyszer.

Az undok Scarletten kívül mindenkit meglepett volna a fiú feltűnő állhatatossága és határozott beszéde. Mindenki azt gondolta volna, hogy a fiút különös ok késztette arra, hogy a kastélyba jöjjön; bizonyára figyelmére is méltatta volna. Ámde Scarlett ettől csak még inkább belejött a «dühbe» és zsörtölődött:

– Hja, olyan kurtán-furcsán nem lehet ám lord Piborne ő kegyelmességével beszélni. Én vagyok a kastély várnagya. Ha valakinek itt dolga van, előbb hozzám kell fordulnia, s te még azt sem akarod megmondani, hogy miféle ügyben...

– Senkinek sem mondhatom meg, csak lord Pibornenak, azért kérem önt, jelentsen be nála.

– Téged, te kötélrevaló? - viszonzá Scarlett, egyet suhintva lovagló ostorával. - Eltakarodj innen, vagy reád uszítom a kutyákat!... Úgy vigyázz!

Scarlett csattogó hangja még inkább ingerelte a kutyákat.

Senki fia attól félt, hogy Birk előtör a bokor mögül, segítségére siet, s akkor a helyzet még veszélyesebb fordulatot vesz.

A kutyák dühös ugatására megjelent az udvaron Ashton gróf s a rácsos kapu felé tartott.

– Mi történik itt? - kérdé.

– Ezt a kölyket, a ki koldulni akar...

– Nem vagyok koldus! - ismétlé Senki fia.

– Hát akkor szemtelen csavargó...

– Hordd el magad, akasztófavirág, mert nem állok jót a kutyáimért! - kiáltott rá Ashton gróf.

A kutyák, melyeket az ifjú Piborne csitítani igyekezett, tényleg mind dühösebbekké lettek és fenyegetően közeledtek.

Ekkor jelent meg a középkapu kőlépcsőjén a kastély ura, lord Piborne az ő egész méltóságában, s midőn látta, hogy Scarlett még mindig nem ment el Kanturkba, kimért léptekkel ereszkedett alá a lépcsők fokain, keresztül szelte feszes tartással a díszudvart, s kérdezte, hogy mi az oka Scarlett késedelmének, meg a lármának.

– Méltóztassék kegyelmességed megbocsátani - dadogá az uradalmi igazgató, - ez a kölyök, ez a koldusficzkó...

– Harmadszor is figyelmeztetem önt, hogy én nem vagyok koldus - vágott szavába Senki fia.

– Mit akar tehát ez a fiú? - kérdé a marquis.

– Csupán kegyelmességeddel magával akar beszélni.

Lord Piborne egy lépéssel hátrált, a lehető legelőkelőbb poseba vágta magát s teljes magasságában kiegyenesedett.

– Mi mondani valója van?

Nem tegezte, pedig kis gyermekhez szólott. Csupa merő előkelőségből senkit sem szokott tegezni a marquis, még a feleségét, a fiát sem - ötven esztendővel ezelőtt valószínűleg a szoptatós dajkáját sem.

– Beszéljen! - tevé hozzá.

– Marquis úr tegnap Newmarketben volt, úgy-e?

– Ott.

– Tegnap délután?

– Úgy van.

Scarlett majdnem magánkívül volt. - Lám a csavargó kérdéseket tesz és ő kegyelmessége felelget reá!...

– Marquis úr - folytatá a gyermek - nem vesztett el útközben egy pénztárczát?

– Nos, és a pénztárcza?...

– Megtaláltam a newmarketi országúton, eljöttem, hogy önnek visszaadjam.

Ekkor lord Piborne felé nyujtotta a tárczát, melynek eltűnése oly sok nyugtalanságot okozott, annyi gyanút keltett a Trelingar-kastélyban és annyi ártatlant kompromittált. Mindennek oka, bármily sértő legyen is ez ő kegyelmessége hiúságának, mindennek az oka ő kegyelmessége volt; fölösleges lett volna vádat emelni a szolgaszemélyzet ellen, s bár ő kegyelmessége nagyon sajnálta, de szükség már arra sem volt, hogy Scarlett rendőri segélyért Kanturkba menjen.

Lord Piborne átvette a tárczát, melynek belső oldalán neve és czíme állott, s meggyőződött arról, hogy az okmányok és a bankjegy is benne vannak.

– Tehát ön találta meg ezt a tárczát?

– Én, marquis úr.

– Ki is nyitotta, természetesen?

– Ki kellett nyitanom, hogy megtudhassam, kié.

– Látta benne a bankjegyet... az értéke ön előtt bizonyára ismeretlen?

– Az éppen nem; száz font sterlinges bankjegy - felelt Senki fia nyugodtan.

– Száz font, vagyis...

– Kétezer shilling.

– Ah, ezt is tudja tehát és még sem jutott eszébe, hogy a pénzt eltulajdonítsa?

– Nem vagyok tolvaj, marquis úr, éppen oly kevéssé, mint koldus - viszonzá büszkén Senki fia.

Lord Piborne becsukta a tárczát, hanem a bankjegyet zsebre dugta. A fiú tisztelettel meghajtotta magát, s már néhány lépést tett visszafelé, midőn ő kegyelmessége újra megszólította, a nélkül, hogy csak legkisebb jelét adta volna elismerésének e becsületes cselekedet miatt.

– Miféle jutalmat kíván ön a tárcza visszaszolgáltatásáért?

– Eh mit... néhány shilling... - veté közbe Ashton gróf.

– Vagy egy pár pence... bőségesen elég lesz ennek a ficzkónak - sietett megjegyezni Scarlett.

Senki fiának sértette önérzetét, hogy azok alkudozni kezdenek vele, holott ő maga semmit sem kért, így szólott tehát:

– Sem pence, sem shilling nem jár érte nekem.

Evvel kapta magát s az országút felé tartott.

– Várjon, - kiáltott rá lord Piborne. - Hány éves ön?

– Nemsokára tizenegyedfél leszek!

– Atyja?... Anyja?

– Nincs sem apám, sem anyám.

– Rokonai?

– Nincsenek.

– Honnan jött tehát?

– A Kerwan-majorból, négy évig voltam ott, s négy hónapja, hogy elhagytam.

– Miért?

– Mert a bérlőt, ki ügyemet felfogta, elűzték családostul onnan.

– Kerwan... Kerwan... - dörmögé lord Piborne. - Úgyhiszem Rockingham herczeg uradalmához tartozik.

– Kegyelmességed nem méltóztatik tévedni - jegyzé meg a jószágigazgató.

– Mi szándéka van önnek most? - szólott a marquis újra Senki fiához.

– Hát visszamegyek Newmarketbe, hol eddig becsülettel megkerestem a mindennapi kenyeremet.

– Ha itt akar a kastélyban maradni, egy vagy más foglalkozást találhat.

E bizony csábító ajánlat volt. A gőgös, rideg szívű lordnak nem szívéből jött, nem is tevé mosollyal avagy nyájas arczczal.

Senki fia jól érezte ezt, s ahelyett, hogy rögtön felelt volna, gondolkozóba esett. A mit eddig a Trelingar-kastélyban tapasztalt, gondolkozóba ejthette.

Nem érzett rokonszenvet sem ő kegyelmessége, sem fia, Ashton iránt, a ki gúnyos, ellenszenves arczú úrfi volt, még kevésbbé Scarlett jószágigazgató iránt, a kinek durva viselete fellázította őt. No meg Birkre is gondolt. Ha őt szolgálatba fogadják is, Birket elkergetik, arra pedig gondolni sem akart, hogy hűséges társát akár bal, akár jó sorsban elhagyja.

Mindazonáltal a fiúcskának ezt az ajánlatot mintegy a Gondviselés rendeltetésének kellett tekintenie, mert hiszen sorsa épenséggel nem volt biztosítva. Esze azt tanácsolta, hogy fogadja el, mert hátha talán majd meg kell bánnia, ha Newmarketbe visszatér. Csak a kutya volt akadály, de szóba hozni épenséggel nem lett volna tanácsos. Hátha mégis befogadják, ha egyébnek nem is, házőrző ebnek. Neki nagy előnyére válhat csak a kastélybeli alkalmazás, s ha nagyon takarékoskodik...

– No... meghánytad-vetetted már a dolgot?... - mordult reá a jószágigazgató, ki inkább szerette volna, ha a pokolba megy innen.

– Mi lészen a bérem? - kérdé Senki fia, mert gyakorlati esze őt sohasem hagyta cserben.

– Két font sterling havonta - mondá lord Piborne.

– Két font havonta!... - rengeteg összegnek tetszett előtte, s valóban, egy tizenegyesztendős fiú aligha számíthatott ennyire.

– Köszönöm, kegyelmes uram, - mondá. - Elfogadom az ajánlatát, s igyekszem, hogy tőlem telhetőleg teljesítsem kötelességemet.

A marquisné beleegyezésével még ugyanazon a napon fölvették a szolgaszemélyzet közé s egy héttel azután Senki fia Ashton gróf groomja volt, a mi pedig nagy felelősséggel járó hivatal.

Szegény Birket a gazdája ezalatt a hét nap alatt nem mutatta be a kastélyudvarban, mert attól félt, hogy rossz fogadtatásban részesül.

Ugyanis Ashton grófnak három kutyája volt, melyeket csaknem annyira szeretett, mint jó magát. Ínye szerint való volt, hogy kutyái társaságában éljen, ez a környezet épen megfelelt az ő intelligencziájának. Valódi fajkutyák voltak, törzsfájuk legalább a normannhódítás koráig nyúlt vissza; három szép, de nagyon harapós skót pointer (vizsla). Ha a rácsos kapu előtt valamely kutya haladt el, sietnie kellett, hogy egérutat vegyen, mert ez a három dühös állat szétszedte volna, mert hát a vadásznak nagy kedve telt a kutyák uszításában. Birk megelégedett avval, hogy a gazdasági épületek körül csatangolt, s türelmesen megvárta, míg az új groom este lopva némi ennivalót hozott neki, a mit a maga részéből tett Birk számára félre. Ebből az következett, hogy mindaketten lesoványodtak. Ej, no, majd jobb idők lesznek, akkor majd lesz miből meghízniok.

Senki fiára, kinek szomorú történetét beszéljük el, most olyan élet várt, mely az eddigitől lényegesen különbözött. Nem is szólva a hardnál meg a Ragged-Schoolban töltött napokról, helyzete és a Kerwan-majorban töltött évei között is nagy volt a különbség.

A Mac Carthy-családnál családtag volt, nem nyomta vállát a szolgaság igája. A kastélyban nem volt ő senki és semmi. A marquis olybá tekintette őt, mint alamizsnás perselyt, melybe havonként beletesz két font sterlinget; a marquisné előszobában heverésző kutyácskának nézte; a gróf meg épen játékszernek, melyet a kezébe nyomtak, s még csak arra sem figyelmeztették, hogy ne törje szét. Végül Scarlett esküt tett arra, hogy őt állandóan gyötörni fogja s így érezteti vele megvetését, erre pedig bőségesen kínálkozott alkalom. Maguk a szolgák is mélységes megvetéssel néztek az apátlan-anyátlan fiucskára, kit lord Piborne a Trelingar-kastélyba fogadott. Hja, ezeknek a jó családból származott cselédeknek is megvan a maguk büszkesége, merthogy régi cselédek s egyáltalában nincs ínyökre, hogy ilyen utczáról felszedett semmiházival egy tálból egyenek. Éreztették is Senki fiával, mikor ebédre-vacsorára összegyülekeztek. Senki fia egy zokszót sem hallatott, nem feleselt, végezte a kötelességét lelkiismeretes pontossággal, habár urának utolsó parancsát teljesítvén, mintegy megkönnyebbült szívvel ment a kamrácskájába.

Ennyi rosszakarat közepett is talált egy asszonyra, a ki pártját fogta, Kat volt, a mosóné, ki jelenleg ötven esztendős volt, s mindig a Piborne-uradalomban szolgált, s valószínűleg itt is fog meghalni, ha ugyan Scarlett el nem űzi, mivelhogy egy kissé gyülölte őt. Sir Edward Kinney, a marquis sógora, a ki nyilván nagyon szellemes egy úri ember volt, megjegyezte, hogy Kat már Hódító Vilmos korában is ott állott a mosóteknő előtt. De Kat asszonyt nem hozta ki semmi a sodrából. Igen jó szíve volt és Senki fia boldognak érezte magát, hogy nála a sok keserűség után vigasztalást talált.

Gyakran elbeszélgettek együtt, ha Ashton gróf elment hazulról, s ha a jószágigazgató vagy a cselédek valamelyike megbántotta a fiút, Kat biztatgatta:

– Csak türelem, fiam! Ne törődj te avval, hogy miket mondanak azok, közülök a legderekabb sem ér sokat, én legalább nem tudom, hogy helyedben melyik adta volna vissza a pénztárczát.

És talán igaza volt a mosónénak, mert azok a lelkiismeretlen cselédek Senki fiát az ő becsületessége miatt Fajankónak nevezték el.

A groomot tehát Ashton grófnak mintegy játékszerűl adták, s csakugyan, mint egy szeszélyes, makacs gyermek úgy játszott vele az ifjú gróf. Legnagyobbrészt oktalan parancsokkal gyötörte, melyeket nagy hirtelenében újra visszavont. Egy órában tízszer csöngette be, hogy ezt vagy azt rendbe szedje, vagy széthordja. Most a kurta, majd a hosszú livréet huzatta fel vele, melyen száz meg száz gomb volt, mint kora tavasszal bimbó a rózsatőn. Húsz lépéssel utána kellett lépkednie, kezét pedig feszesen a nadrág varrásán tartania, nem csak a faluba vezető országúton, hanem a kastély parkjában is: ez volt a hiú grófocskának a legnagyobb gyönyörűsége. Senki fia teljesített minden szeszélyes parancsot, úgy engedelmeskedett, mint holmi gép. Csak látni kellett volna, mint állott keresztbe font karokkal, mereven urának a lova előtt, míg az úrfi a nyeregbe vetette magát, vagy a mint az őrült sebességgel tova robogó cabriolet leeresztett födelébe fogózva állott a hátsó lépcsőn, míg ura hegynek-völgynek neki hajtott, s néha embereket gázolt el, miről Ashton gróf fogata már hirhedt volt Kanturkban.

Nem tekintve azt, hogy Senki fiának alkalmazkodnia kellett ura minden balgatagságához és eszeveszettségéhez, még sem volt egészen boldogtalan. Ez előre láthatólag addig fog így tartani, míg az úrfinak tetszik a játékszer. Ennél a beszámíthatatlan úrfinál természetesen minden váratlan fordulat bekövetkezhetik. A gyermekek könnyen megúnják a játékot s eldobják, ha ugyan el nem törik. Senki fia természetesen erősen föltette magában, hogy ezt az eshetőséget lehetetlenné teszi.

A Trelingar-kastélyban való tartózkodást csak ideiglenesnek tekintette, s abban a reményben bizakodott, hogy majd jobb sors is vár reá. Gyermeki becsvágya magasabbra tört, hogysem groom legyen sokáig. Lealacsonyítónak tartotta magára nézve, hogy a Piborne-utóddal szemben saját énjét megtagadja, holott érezte, hogy többet ér nála. Úgy van, többet ér, habár Ashton gróf még most is kínlódott a latinnal, történelemmel stb. és házi tanítója törte magát, hogy néminemű ismeretet töltsön a fejébe. Hanem az ő latin tudománya a kutyáknak való volt, s történeti ismerete csak a «lovak származási aranykönyvé»-nek lapozgatására szorítkozott.

Ha Senki fia ezekből nem is tudott semmit, e tízéves kora daczára tudott gondolkozni, megfontolni. Ő a család sarját való értéke szerint ismerte, s gyakran elszégyelte magát azok miatt a szolgálatok miatt, melyeket teljesítenie kellett. Ó, mennyire vágyva gondolt ilyenkor arra az erősítő, egészséges foglalkozásra, mely reá a Kerwan majorban, Mac Carthyéknál naponta várt; s hogy róluk semmit sem tudhatott meg! A mosóné volt az egyetlen lény a kastélyban, kihez bizalommal lehetett.

Egyébiránt nemsokára kínálkozott alkalom, hogy a jó asszony barátságát próbára tegye.

Még csak azt kell megemlítenünk, hogy az egyház-kerülettel folytatott pert a Piborne-család nyerte meg, de csak azért, mert a Senki fia által visszahozott okmányokat előmutathatták. Azt persze régen elfelejtették már, hogy a fiú mit tett, miért is érezhették volna iránta hálát?

Május, junius és julius eltelt. Birk a lehetőséghez képest megkapta eledelét. Az állat, mintha megértette volna, hogy óvatosnak kell lennie, s a kastély parkjában nem szabad mutatkoznia. Senki fia már háromszor dugta zsebre a két fontot, naplójának bevételi rovatába kerültek, a kiadási rovat azonban üresen állott.

E három hónap alatt lord és lady Piborne egyebet sem tettek, mint vendégeket fogadtak és látogatóba jártak, s a szomszédos kastélyok uraival kölcsönösen mindennemű udvariassági aktusokat teljesítettek. A beszéd tárgyát állandóan az irlandi lordok helyzete képezte. Bezzeg volt heves kifakadás elég a bérlők meg a landliga igényei, a hetvenhárom éves Gladstone és Parnell ellen, kit a legmagasabb akasztófán szerettek volna látni. Így telt el a nyár egy része. Ekkor a lord és lady meg a fiuk rendesen több hétre el szoktak utazni a marquise skótországi birtokaira. Ebben az évben másfelé akartak kirándulni, olyan helyre, mely kedvelt volt az előkelő világ előtt, de ők még nem látták. Arról volt szó, hogy a felséges környékű Killarney-tavakra mennek, s augusztus 3-dikára tűzték ki az elindulás határidejét.

Senki fia azt remélte, hogy ezalatt az idő alatt szabad lesz, de reménye füstbe ment, mert lady Piborne magával vitte Mariont a komornát, a marquis inasát, Johnt, s így Ashton gróf sem lehetett el groomja nélkül.

Senki fia nagy zavarba jött Birk miatt, mert nem tudta, hogy ki fogja helyette majd táplálni.

Elhatározta tehát, hogy Katot beavatja titkába, a ki szívesen magára vállalta, hogy a kutyáról gondoskodik, a nélkül, hogy valaki tudna róla.

– Légy nyugodt fiam - mondá a jó asszony. - A kutyádat is éppen annyira szeretem, mint tégedet, nem fog szükséget szenvedni távolléted alatt.

Senki fia megölelte Katot e szíves ajánlatért, s minekutána aznap este még megismertette Birket Kattal, elbúcsúzott a hű állattól.