A hazatérés.

Ez idő szerint boldog volt Senki fia s teljes lehetetlenségnek tartotta, hogy ennél valaha boldogabb is lehetne. Egészen átadta magát a jelennek, a jövőre nem is gondolt. Különben is a jövő nem egyéb, mint napról-napra felújuló jelen.

Igaz, no, néha fel-feltünedeznek lelkében a múlt emlékei. Eszébe jutott a kis leányka, a ki vele együtt annál az ocsmány asszonynál lakott. Sissy most körülbelül tizenegy éves lehetett. De nem tudta: él-e, meghalt-e, mi történt vele? És mégis reménykedett, hogy fog vele még az életben találkozni. Hiszen olyan sokkal tartozott neki a szeretetéért s úgy érezte, hogy a nyomorúság Sissyt neki édes testvérévé tette. A jó Grip iránt is ilyen hálát érzett. A galway-i Rongyosok Iskolájának leégése óta hat hónap telt el, azóta Senki fiát a sors, mint egy labdát, ide-oda dobálta. Talán csak nem halt meg Grip?... Nem, olyan nemes szivek dobogása nem szünik meg olyan könnyen. Az olyan gonoszok, mint Thornpipe és a hard bezzeg egy részvétkönyre sem érdemesek, ha elpusztulnak, csakhogy, sajnos, rossz fejsze nem vész el...

Senki fia a majorban természetesen mesélt néha egykori barátairól s így irántok bizonyos érdeklődést keltett fel.

Mac Carthy Márton tudakozódott utánok, de bizony Sissyről csak annyit tudhatott meg, hogy Rindokból ő is eltünt.

Gripre vonatkozólag Galwayból jött értesítés. A szegény fiú, minekutána égési sebeiből felépült, foglalkozás hiánya miatt elhagyta a várost s most valószinűleg munkát keresve vándorol az országban ide s tova. Senki fiának fájt a szive, tudva azt, hogy ő milyen boldog és Grip bizonyára nem az. Márton maga is melegen érdeklődött Grip sorsa iránt s nagyon szerette volna, ha ő is a majorban lenne, kezére járni, ha ugyan nyomára akadhatnának. Titok leple borítá ez idő szerint Grip sorsát, s így a Ragged-School egykori lakóinak avval a reménnyel kellett beérniök, hogy talán valamikor véletlenül még egymásra találnak.

A Kerwan-majorban a Mac Carthy család rendes, munkás életet folytatott. A szomszéd majorok két-három mérföldnyi távolságra estek innen. Nem is igen lehet Irlandnak ezen a vidékén a majorosok között szomszédságról szó. Tralee, a grófság székhelye is igen messze feküdt innen, és Márton meg Murdock csak akkor látogattak el Tralee-ba, ha országos vásárok alkalmával valamit venni vagy eladni akartak.

A major az öt mérföldnyire eső siltoni egyházhoz tartozik, Silton maga mintegy negyven házból álló falu s lakik benne, a templom körül épült házakban, száz lélek. Vasárnaponkint az asszonynép kocsin, a férfiak gyalog mentek be délelőtti misére. Nagyanyót aggkora miatt felmentette a pap a templomlátogatás alól, azért hát otthon maradt, kivéve a nagy ünnepeket: karácsonyt, húsvétot és Mária mennybemenetelét, ekkor ő is eljárt a templomba.

A siltoni templomba Senki fia igen tisztességes öltözetben jelent meg. Nem az a rongyokba burkolt fiúcska volt ő többé, a ki a galway-i főtemplom ajtaján belopózva valamelyik oszlop mögött megvonta magát. Most már nem kellett attól félnie, hogy kikergetik, nem félt a szigorú sekrestyésnek hosszú fekete kabátjától, fehér mellényétől és hosszú pálczájától. Itt ült a padon Martine és Kitty mellett, hallgatta a buzgó éneket s jámbor áhítattal vett részt az egész istentiszteletben. Ez aztán helyre egy fiúcska volt, kire büszkén nézhettek, a mint tiszta, rendben tartott finom szövetű tweedjében járt-kelt.

Mise után a majorosék rögtön visszaindultak Kerwanba. Ezen a télen gyakori hófuvás és metszőhideg szelek voltak. Mindenkinek égett a szeme-szája s felcserepesedett az arcza. Márton és fia bajuszáról hosszú jégcsapocskák lógtak le, olyanok voltak, mint a gipszfigurák.

A nagy kályhában ez alatt pattogott a fagyökerekből és tőzegből rakott tűz, melynek nagyanyó szorgalmasan gondját viselte. E mellett a kályha mellett fűtöztek jól meg a templomból hazatérők s annak utána körülülték a nagy asztalt, melynek közepén párolgott az ízes besózott hús a kelkáposztán, mellette állott egy tál héjában főtt burgonya s végül egy omelette - a tojást ehhez természetesen a kellő sorrendben vették.

Ha az időjárás nem engedte, hogy sétáljanak, otthon töltötték el a vasárnap délutánt; olvasgattak, csevegtek és Senki fia mindabból, a miket hallott, gyarapította ismereteit.

Hónapok teltek el. Február nagyon hideg, márczius nagyon esős volt. Közeledett a tavaszi munka ideje. Úgy tetszék, hogy az általában véve nem igen szigorú télnek nemsokára megtörik az ereje s így a vetést valószinűleg szerencsésen elvégezhetik. Akkor a bérlőknek módjában lesz karácsonyra a haszonbér shillingjeit összegyüjtögetni s nem kell attól félni, mint igen sok vidéken, hogy kiűzik őket, ha rosszul üt ki az aratás,... oh a kiűzés, néha egész kerületeket néptelenné tesz¹.

A majorház egén, mint mondani szokták, állandóan sötét felleg lebegett.

Két évvel ezelőtt a második fiú, Pat, a liverpooli Marcuart háznak «Guardian» nevű kereskedő-hajóján tengeri útra kelt. A déli tenger keresztülhajózása közben két levél érkezett tőle, a második nyolcz-kilencz hónappal ezelőtt, azóta semmi hír róla.

Magától értetődik, hogy Márton Liverpoolban tudakozódott felőle. Az értesítés nem igen volt megnyugtató. Sem az újságok, sem a külföldi levelezők nem tudtak semmit a hajó sorsáról s Marcuart urak éppen nem titkolták, hogy aggódnak a hajó miatt.

Ezért Patról igen gyakran beszéltek a majorban, Senki fia látta, hogy minő szomorúságot okoz a házbelieknek, hogy tudósítás nem érkezik. Nem csoda, ha izgatottan várták napról-napra a postát. A kis fiú az úton várakozott reá, mely Kerwant a grófság székhelyével összekötötte. Mihelyt a vérvörösre festett postakocsit a távolban megpillantotta, futott eléje, a mint csak erejétől telt, nem úgy, mint a krajcárkákért szaladó utczakölykek, hanem csak azért, hogy megtudja: nem érkezett-e levél Mac Carthy Mártonnak.

A postaközlekedés Irland legtávolabb részeiben is kitünően szervezett. A postakocsi megáll minden ház előtt, hogy átadja vagy átvegye a leveleket. Kőfalakra és határkövekre pirosra festett öntött-vasszekrények vannak erősítve, avagy fák ágaira zsákok akasztva, melyeket a postaszolga menet vagy jövet kiüresít.

De sajnos, sem Pattól, sem a Marcuart czégtől nem érkezett semmi levél. Mióta a Guardian utoljára az ausztráliai tengereken fölmerült, egyelőre egészen nyoma veszett.

Nagyanyó igen szomorú volt, mert éppen Pat vala a kedvence. Most is folytonosan róla beszélt, attól félt, hogy igen öreg lévén, nem fogja már Patot többé látni. Senki fia nem győzte vigasztalni és biztatni.

– Hazakerül ő megint - mondá. - Én még nem ismerem őt, meg kell ismernem, hiszen ő is a családhoz tartozik.

– Meglásd, ő is úgy megszeret tégedet, mint mi valamennyien.

– Hej, nagyanyó, mégis csak felséges dolog az, ha valaki hajóslegény. Be kár, hogy az ember övéitől olyan sokáig távol van. Nem szállhatna egyszerre egy egész család hajóra?

– Nem, fiam, mikor Pat elment tőlünk, nagyon fájt a szivemnek! Oh milyen boldogok azok, a kiknek sohasem kell egymástól elválniok... Itt maradhatott volna ő is a majorban. Lett volna elég munka s nekünk nem kellene aggódással tele emésztődnünk... De hát nem akart... oh, hozza őt vissza a jó Isten!... Ne felejtsd el, hogy te is imádkozzál velem együtt érette.

– Nem, nagyanyó, nem felejtem el, hogy érette és mindnyájukért imádkozzam.

Április első napjaiban megkezdődött a mezei munka. Nehéz dolog volt a fagyos földet fölszántani, a hengerrel megegyengetni s a felületét boronával meglazítani. Nehány napszámost kellett ehhez fogadni, mert Márton és fiai nem győzték volna. Drága minden pillanat, ha az ember tavasz elején a vetést el akarja végezni. Azonkívül veteményt meg burgonyát is kellett ültetniök, a gumókat nagyon gondosan kellett kiválogatniok.

A marhákat is ki kellett az istállókból hajtaniok. A disznókat az udvaron vagy az utczán magukra hagyták turkálni. A tehenek sem szorultak gondosabb őrizetre, mert a legelőn egy-egy czövekhez lánczolták, legfeljebb, hogy reggelenként ki, esténkint be kellett hajtani őket. A fejés az asszonyok dolga volt. Hanem a juhokat őriznie kellett valakinek, mivelhogy egész télen át szecskát, káposztalevelet és répát ettek, a legelőre is, onnan haza is kellett terelni. Senki fia, mintha csak pásztorfiúnak született volna.

Mac Carthynak, mint tudjuk, körülbelül száz juha volt, még pedig szép skót fajta, hosszú és inkább szürke, mint fehér gyapjasok, szájuk és lábuk fekete. Mikor Senki fia először terelte ki a juhokat a csaknem fél mérföldnyire eső legelőre, ugyancsak büszke volt új hivatalára. Érezte, hogy felelős a bégető jószágokért, melyeket előre terelgetett, Birk pedig, a juhászkutya, a hátramaradókat vagy ki-kicsapókat kergette vissza a többihez, őrködött a nyáj élén lépegető kos és az anyáik felé tolakodó bárányok felett. Jaj, ha egyik-másik juh eltévedne!... Hátha farkasok rontanak a nyájra!... Eh, mit, fél is a kis pásztor a farkasoktól, míg Birk csahol az oldala mellett s övében van a bicskája.

Korán reggel indult el hazulról, a tarisznyájába jó darab kenyeret, egy keményre főtt tojást és darabka szalonnát tettek, hogy legyen mit ennie ebédre. Menet is, hazajövet is megszámlálta a juhokat. Ugyancsak így tett a kecskékkel, melyek szabadon szökellhettek ide s tova.

Első alkalommal a nap még alig kelt fel, midőn Senki fia már elindult nyájával. Nyugaton még nehány csillag föl-fölcsillámlott. Látta, a mint kialudtak, mintha a hajnali szellő fújta volna ki őket. Akkor előlövelltek a napsugarak s a köveken csillogtak a harmatcseppek. Rendesen Márton vagy Murdock szántogatott valamely szomszéd földön s hosszú fekete barázdák jelölték az ekevas útját, másutt Sim szórta szabályos kézmozdulatokkal a vetőmagvat s utána a fogas borona teregette be apró rögöcskékkel.

Ifjúsága daczára inkább a gyakorlati, mint csodálatos oldalát tekintette Senki fia a dolognak. Nem töprengett azon, hogy miképpen lesz az egyszerű magocskából kalászos szár, hanem inkább azt számította, hogy mennyi magot ereszt a búza, árpa vagy zabkalász az aratásnál, azt szerette volna ő kiszámítani, a mint megszámlálta a majorság-ketreczben a tojásokat s az eredményt följegyezte. Ilyen volt a természete. A csillagokat is inkább megszámlálta, mintsem megcsodálta volna.

A felkelő napnak nem ragyogásában, hanem melegében gyönyörködött. Azt mondják, hogy az indiai elefántok üdvözlik a fölkelő napot, mikor a láthatáron föltűnik. Senki fia is úgy tett s nagyon csodálkozott, hogy a juhok csupa háladatosságból nem kezdenek el bégetni... Hát nem olvasztja a nap fel a földet elborító havat?... Oh azok a juhok igazán háládatlanok!...

A nap legnagyobb részét egyedül töltötte nyája mellett Senki fia. Néha Murdock és Sim egy-egy pillanatra ellátogattak hozzá, nem azért, hogy szemmel kisérjék, minő juhászbojtár lett belőle, mert a fiúban teljesen meg lehetett bízni, hanem azért, hogy nehány barátságos szót szóljanak hozzá.

– Nos, hogy-mint viseli magát a nyáj? Jó sűrű a fű?

– Nagyon sűrű és kövér, Murdock úr.

– Hát a juhok szót fogadnak? - kérdi a másik mosolyogva.

– Meg vagyok velök elégedve, Sim. Kérdezze csak meg Birktől, neki ugyan nincs sok vesződsége velök.

A nem éppen szép, de nagyon okos és bátor Birk hűséges társa lett Senki fiának. A szó szoros értelmében mulattak egymással. Ha a fiú reászegezte tekintetét és szólott hozzá, úgy tetszék, mintha a kutya megértette volna, mert barna orrcimpái reszkettek s farkát értelmesen csóválta, a melyet méltán el lehetett «hordozható táviró-jelző»-nek nevezni. Körülbelül egyenlőkorú jó barátok voltak ők, kik tökéletesen megértették egymást.

Májusban erősen nekizöldült a mező. Az espartella, vörös lóhere, lucerna sűrű szőnyegként nőtte be a talajt; a gabonaföldeken csak kurtácskák voltak még a vetések szálai, úgy hogy Senki fia csaknem kisértetbe jött, hogy odaterelje a nyájat, hátha akkor hamarább nő. Egy alkalommal Mártonnal is közölte nagyszerű eszméjét.

– Hát te, fiam, azt hiszed, hogy hamarább nőne a hajad, ha valaki tépegetné? - viszonzá mosolyogva a bérlő. - Bizony nem; csupán fájna, az volna az egész eredmény.

– Úgy hát azt nem szabad tennünk.

– Nem; soha az ember még egy csemetét se bántson. Hadd jöjjön csak el a nyár, végezze el a munkáját, akkor majd a zöld hajtás rengő szárrá lészen, azt mi szépen learatjuk, mag is, szalma is lesz belőle.

– Mit gondol, Márton úr, jó aratásra számíthatunk az idén?

– Minden jel arra mutat, hogy jóra. A tél nem volt éppen nagyon zord s tavasz óta több volt a napos, mint esős időnk. Adja Isten, hogy legalább három hónapig így tartson, akkor az aratás meghozza a gyümölcsöt, még a haszonbért is kifizeti.

Mindig akadt ellenség, ki ellen védekezni kellett: ott voltak az irlandi mezőkön nagy csapatokban ide-oda csatangoló falánk madarak. A rövid ideig itt tartózkodó fecskék hagyján, azok csak rovarokkal táplálkoznak. Bezzeg a szemtelen, örökké éhes verebek meg a varjak sok kárt okoznak a mezőkben. Ezek az utálatos madarak valósággal dühbe hozták Senki fiát s még úgy tetszék, mintha gúnyolódtak volna vele. Mikor a nyájat a legelőre terelte, fel-felröppentek az orra előtt nagy csapatokban, rikító hanggal lármáztak s lábaikat lelógatva röpültek tova. Hatalmas szárnyú madarak voltak, igen gyorsan tudtak röpülni. Senki fia buzgón üldözte, sőt Birket is rájuk uszította, ugatta is Birk torkaszakadtából. De mit is csináljon ezekkel a rablókkal, kiknek még csak közelébe sem férkőzhetik? - Oda bolondítják az embert tíz lépésnyire is, akkor aztán:

– Krroá... krroá - s odébb állanak.

Leginkább azon bosszankodott Senki fia, hogy a vetés közepén felállított madárijesztők sem használnak ellenök. Sim rettenetes formájú, kiterjesztett karú szörnyetegeket csinált, melyeknek rongyai, hahogy a szél fújta, ijesztően lebbentek ide-oda. A gyermekek talán holtra ijedtek volna tőlük... de a varjak?

Eszök ágában sem volt. Hátha ki lehetne eszelni valami még borzasztóbb és nem ilyen néma szörnyeteget? Erre a gondolatra jutott kis hősünk hosszas megfontolás után. Igaz ugyan, hogy elegendő szél fuvására mozgatja a karját a madárijesztő, de se nem szól, se nem kiabál; e tekintetben kellett tökéletesíteni.

Kitünő egy gondolat volt, mindenki elismerheti s a megvalósításhoz nem kellett egyéb, mint az, hogy Sim a madárijesztőnek fejére egy csörgetőt alkalmazzon, melyet a szél mozgásba hoz.

A varjak első és második nap csodálkozva, de nem megrémülve hallgatták, harmadnap ügyet sem vetettek reá, sőt Senki fiának azt is látnia kellett, hogy a varjak szépecskén reácsücsültek a csörgőfejű madárijesztőre s túllármázták a kelepelést.

– Lám, még sem tökéletes ezen a földön semmi! - gondolá magában a fiú.

Egyébiránt a majorban minden a rendes kerékvágásban ment. Senki fia a lehető legboldogabb volt. A hosszú téli estéken az írásban és számolásban szépen előhaladt. Ha esténkint hazaérkezett, mindenekelőtt jegyzőkönyvét hozta rendbe. Most már a tyúkokon és csirkéken kívül a borjakról is pontos följegyzései voltak attól a naptól kezdve, hogy a világra jöttek, bejegyezte, számokkal megjelölte. Malacok, nyulak hasonló sorsban részesültek, merthogy Irlandban a nyulak is háziállatszámba mennek. A gyermek-könyvvezetőnek volt tehát dolga. No de ki is jutott neki a hálás elismerésből. Rendszerető volt a gyermek s ebbeli erényét napról-napra buzdító szóval mintegy megerősítették. Márton minden este hűségesen átadta neki a kavicsot; a többiek közé, a kőkorsóba vándorolt az. Olybá tekintette Senki fia a kavicsokat, mintha shillingek lettek volna. A pénz különben is csak közmegállapodás dolga. A kőfazékban a kavicsok között volt az a guinee is, melyet limericki első fellépteért kapott volt, miről, hogy hogy nem, még csak egy szóval sem tett említést a majorban. Mivelhogy itt egyáltalában nem látta szükségét, csaknem kevesebbre becsülte, mint a kavicsokat, mert ezek buzgóságáról és jó magaviseletéről tanuskodnak.

Minthogy az időjárás állandóan kedvező maradt, már julius végén hozzáfogtak a szénakaszáláshoz, pompásan ütött ki. A major minden lakójának akadt dolga. Murdocknak, Simnek és a két napszámosnak kellett az ötven acres-nyi rétet lekaszálniok. Az asszonyok segítettek a szénaforgatásban, aztán boglyákba gyüjtötték, annakutána behordották a csűrbe. Az ilyen esős vidéken minden percz drága, siettek is, hogy a kedvező időt felhasználják. Senki fia, hogy Martinenak és Kittynek kezére járjon, egy hétig a nyájat is kissé elhanyagolta.

Így telt el az év, a legszerencsésebbek egyike, melyet Márton a majorban töltött. Rendkívül aggasztotta őt, hogy Patról semmi tudósítást sem kapott. Úgy látszik, mintha Senki fia a házba szerencsét és áldást hozott volna. Mikor a bérletszedő a majorba beállított, az utolsó fillérig kifizették neki a haszonbért. A lágy és inkább esős télre kora tavasz következett, a mely a földmívelőknek reményeit megvalósította. Megkezdődött újra a mezei munka. Senki fia és Birk a nyáj mellett töltötték el a hosszú napokat. Látta, miként öltött zöld ruhát a vetés, mintegy hallgatta azt a finom neszt, melyet a rozs és zab szárba szökkenése okoz; kedvét lelte a szélben, mely az árpa hosszú szakállát összekuszálta. És odahaza beszéltek egy másik közeledő aratásról is... nagyanyó pedig titkon mosolygott rá. Csakugyan alig telt el három hónap s a Mac Carthy család egy új taggal szaporodott: Kitty leánykájával.

Az augusztusi szénakaszálás derekán, mikor a munkának éppen dandára volt, lázba esett az egyik napszámos, abba kellett hagynia a munkát. Arról volt szó, hogy ennek a helyébe más kaszást fogadjanak, ha ugyan találnak. A legkellemetlenebb a dologban az volt, hogy Mártonnak fel kellett félnapot áldoznia, hogy Siltonba menjen. Ezért örvendett, mikor Senki fia ajánlkozott, hogy ő elmegy helyette.

Bízhattak már abban, hogy lelkiismeretesen elvégzi. Öt mértföldnyi út, mely előtte a vasárnapi templombajárás miatt ismeretes volt, kicsi dolog. Kora reggel indult el a majorból s megígérte, hogy ebéd előtt már itthon lesz.

Senki fia gyorsan szedte lábacskáit, zsebében volt a bérlő levele, mely a siltoni korcsmárosnak szólott, tarisznyájában holmi útravaló elemózsia.

Pompás idő volt, kelet felől üde szellő fujdogált s így nemsokára megtett három mértföldet.

Az országúton meg a szanaszét fekvő házakban egy lélek sem volt. Az egész világ künn volt a mezőn. Amerre csak ellátott, boglyák ezrei tűntek fel, ma-holnap már mind behordják.

Az országút egy helyütt sűrű erdőt érint, mely körül csaknem egy mértföldnyire kanyarog. Senki fia, hogy időt nyerjen, neki vágott az erdőnek. Egy kissé félt ugyan, a mint általában a gyermekek szoktak az erdőtől félni, hol rablók tanyáznak, farkasok üvöltenek, rémdolgok tanyája - legalább esti szürkületkor, így tartja a meseszó. A mi a farkast illeti, Paddy szívesen kéri az összes szenteket, hogy tartsa meg a farkast épp erőben és egészségben, nem is hívja egyébként, mint: «komám uram».

Alig haladt száz lépésnyire Senki fia a keskeny ösvényen, midőn emberi alakot pillantott meg, ki egy fa tövében végignyúlva feküdt.

Vándorlegény volt talán, ki erejefogyottan itt leesett, vagy valami gyalogutas, ki lefeküdt pihenni, hogy majdan folytassa az útját?

Senki fia nézegette s mivelhogy meg sem moccant, még közelebb ment hozzá.

Karjait keresztbe fonva s kalapját mélyen szemére húzva aludt az ember. Úgy látszott, hogy fiatal, legfeljebb huszonöt éves. Sáros csizmája és porlepett ruhája után ítélve talán Traleeból jön s nagy utat tett meg.

Leginkább az vonta magára Senki fia figyelmét, hogy az idegen hajós ember lehet, mert erre mutatott ruhája és egy kátrányos vászon-zsák, melyben bizonyára a ruhái voltak. A zsákon állott a neve is. A fiú még közelebb lépett s elolvasta a nevet.

– Pat! - kiáltott fel meglepetve - hiszen ez Pat!

Csakugyan Pat volt, arról is meg lehetett ismerni, hogy fivéreihez nagyon hasonlított; Pat, kiről semmit sem tudtak egy idő óta s a kit olyan epedve vártak otthon.

Már-már föl akarta Senki fia ébreszteni... de még sem. Azt gondolta magában, ha Pat váratlanul megjelenik a majorban, anyja és nagyanyja a hirtelen öröm izgatottsága miatt még rosszul lehetnének. Jobb lenne tehát, ha előre hirt adna Mártonnak; ő aztán óvatosan előkészítené az asszonyokat a viszontlátásra. A levelet holnap is elviheti a siltoni korcsmároshoz. Különben is itt van Pat, ő ugyancsak fölér egy munkással. Az utas csakugyan el volt fáradva, mert Traleeból, hova vasuton jött volt, még éjjel elindult. No de innen már nincs messze a major. Mindenekelőtt arra volt gondja Senki fiának, hogy elébb érkezzék vissza a majorba.

Azt még sem engedheti meg, hogy a zsákot Pat vigye, elviszi majd ő; annál is inkább, mert hajóslegényé az a zsák, messze tengerről jött...

Hamar felkapta, a vállára vette s a major irányában futásnak eredt.

Előbb hadd érjen ki az erdőből, aztán az országútra jut, mely félmértföldnyi távolságban olyan egyenes, mint a nyílvessző.

Ámde alig haladt ötszáz lépést előre, midőn hátulról nagy kiáltozást hallott. Sem megállani nem akart, sem lépteit lassítani, sőt még inkább loholt előre.

Az utána kiáltozó természetesen mindenütt sarkában.

Pat volt.

Mikor felébredt, nem látta a zsákját. Dühösen rohant ki az erdőből s megpillantotta a szaladó fiút egy kanyarulatnál.

– Hé, tolvaj, megállsz rögtön?...

Senki fia természetesen nem fogadott szót, hanem teljes erejéből szaladt tovább.

A zsák sokkal nehezebb volt, hogysem a gyors matróz elől egérutat vehetett volna.

– Megállj tolvaj... úgyis a körmeim közé kerülsz... majd adok én neked!...

Mikor Senki fia észrevette, hogy Pat alig van hátrább kétszáz lépésnyire, ledobta a zsákot s lelkendezve szaladott tovább.

Pat felkapta a zsákot és tovább üldözte a fiút.

Csak a major kapuja előtt csípte nyakon.

Márton és fiai az udvaron voltak és éppen gabonalerakással foglalkoztak. Egyszerre csak örömkiáltásban törtek ki:

– Pat... édes fiam!

– Öcsém... öcsém!

Futott már a majorosné, Kitty, sőt odatipegett nagyanyó is, hogy szívökre öleljék Patot.

Örömtől csillogó szemmel állott ott Senki fia is és várta, hogy neki kijut-e az üdvözlésből?

– Lám, ez az a fiú, a ki meg akart lopni! - kiáltott reá Pat.

Nehány szóval mindent megmagyaráztak és Senki fia Patra rohant, felmászott a nyakáig, mintha valamely hajó árboczának a csúcsára kellett volna felkapaszkodnia.