Előnyös üzlet.

A hard csaknem megijedt. Az ő barlangjába nem szokott eddig emberi lény belátogatni. Mire való az ajtón kopogtatni? Csak a reteszt kell félretolni.

A gyermekek egy szögletbe menekültek, hol csámcsogva, lázasan égő arczczal falták fel a maradék burgonyát.

Ekkor újra hallszott a kopogás, még pedig erősebben. Talán holmi kéregető koldus állott künn, a ki a nyomorúság e siralmas tanyáján alamizsnát vár.

A hard rendbe szedte magát, igyekezett biztosan megállani a helyén s fenyegető pillantást vetett a gyermekekre. Hátha Donegalból jött a felügyelő, az előtt pedig Senki fiának és a kis társának éhség miatt panaszkodnia nem szabad.

Az ajtó kinyilt és vad röfögéssel kitörtetett rajta a disznó.

Az ajtó küszöbén álló embert csaknem feldöntötte. No de sebaj, lám újra egyenesen állott a lábán, sőt bosszankodás helyett mintha még bocsánatot akarna kérni a miatt, hogy oly barátságosan fogadták. Köszönése éppen úgy szólott a piszkos betörő állatnak, mint a hasonló piszokban leledző háziasszonynak. Azon éppen nem csodálkozhatott, hogy ebből a szennyfészekből egy disznó tör ki.

– Mit keres maga?... Ki maga? - kérdé a hard durván, az idegen elé állva, hogy az utat elzárja.

– Ügynök vagyok, kedves asszony - felelé a férfiú.

– Ügynök? - ettől a szótól a vén szipirtyó hátratántorodott; hiszen ez az ember összeköttetésben lehet a szegények háza igazgatójával, habár holmi inspektor-féle úri ember sohasem fordul meg Rindokon. Talán azért jött ez az ember, hogy az ápolásra kiadott árvákról tudósítsa az igazgatóságot; hogy e részben nyugodt lehessen, igyekezett a hard magát becsületes színben feltüntetni.

– Ó, bocsásson meg, uram... éppen most jön, mikor azon fáradozom, hogy tisztogassak... ezek a drága apróságok; látja, milyen jól érzik magukat; éppen az imént fogyasztottak el egy nagy tál zabhabarék-levest. Ez a leányka s a fiúcska persze, mert a kisebbik leányka... szegény... beteg, az... lázban fekszik... nem tudom, hogy szabadítsam meg tőle a kedves magzatot... Már Donegalba akartam menni, hogy orvost hívjak... Szegény, édes szívecskéim... a lelkemmel csüngök rajtok!

Durva vonásai, vad tekintete hasonlatossá tette most a hardot a nőstény tigrishez, mely a jámbor macskát akarja játszani.

– Inspektor úr - folytatá - ha a szegények háza egy kis pótlékot engedélyezne orvosságra... az embernek alig jut a tartásdíjból ételre, italra.

– Jó asszony, én nem vagyok inspektor - vágott közbe az úr édeskés hangon.

– Hát mi, ha nem az? - riadt fel durván a hard.

– Egy biztosító intézet ügynöke.

Az idegen azok közé az ügynökök közé tartozott, kiknek a száma Irlandban annyi, mint útfélen a szamártövis. Keresztül-kasul bejárták az összes falvakat, hogy a gyermekek életét biztosítsák, a mi egyértelmű avval, hogy őket minél előbb megöljék. Havi nehány pence befizetés mellett - bármily szörnyen hangzik is ez - a szülőknek és gyámanyáknak, kik mind olyan undok teremtések, mint a hard, az az «édes reményök» lehet, hogy a kis gyermek elhalálozása után «vigasz»-képen 3-4 font sterlinget bezsebelhetnek. Hiszen ez nem egyéb, mint bűnre való csábítás, s oly hatalmas mozgató elem, hogy a rettenetes gyermekhalandóság valóságos országos veszedelemmé nőtte ki magát. Méltán nevezte el Day, a wiltshirei esküdtszék elnöke, az ilyen intézeteket, melyeknek ebben része van: országos csapásoknak, a gyilkosság és gyújtogatás iskoláinak.

Azóta a már említett 1889-diki törvény ez állapotokon lényegesen javított s így nem kell csodálkoznunk azon, hogy «A gyermekek ellen való kegyetlenség kiirtására alakult társaság» ma már igen szép sikerrel működik.

Kinek az arczát nem festi pirosra a harag fölgerjedése, midőn arra gondol, hogy a XIX. század vége felé egyáltalában szükség volt egy művelt nemzetnél ilyen törvényre; egy törvényre, mely kötelezi a szülőket, hogy a védő szárnyaik alatt levő lényeket táplálják, s akkor is, ha csak ápolói a gyermekeknek, gondoskodjanak az ügyefogyott kisdedek szükségleteiről - és mindezt szigorú büntetés terhe alatt, mely büntetés két évig tartó kényszermunkára ítélés is lehet.

Ó, minő szégyen, hogy törvényre volt szükség ott, hol az emberi érzésnek is elégnek kellett volna lennie!

E történet kezdetének idején természetesen nem gondoskodott még törvény a szegények házába került gyermekekről.

Az ügynök, ki a hard előtt állott, közelebb lehetett már az ötvenhez, mint a negyvenhez, arczvonásai alattomosságot árultak el, beszédmódja és viselkedése behizelgő - igazi tipusa volt azoknak a közvetítőknek, kik egyébre nem gondolnak, mint jutalékaikra és nem riadnak vissza semmitől, csakhogy azt megkeressék. Remélte, hogy itt is «üzletet csinál», s míg a szipirtyónak hizelgett, tette magát, mintha áldozatainak szomorú állapotát nem látná, sőt szerencsét kivánt neki ahhoz a vonzódáshoz, mellyel kisdedei iránt viseltetik.

– Kedves asszonyom - folytatá - szabad kérnem, hogy velem egy pillanatra kijöjjön?

– Akar valamit mondani nekem? - kérdé a hard, még mindig nyugtalankodva.

– Úgy van, drága asszonyom! ezekről a kisdedekről... és szemrehányásokat kellene magamnak tennem, ha jelenlétökben beszélném meg az ügyet, mert talán fájdalmasan érintené szegénykéket...

Mindketten kiléptek a kunyhóból, becsukták az ajtót és nehány lépéssel odább mentek.

– Nos, jó asszony - kezdé a biztosító ügynök - tehát három gyermeke van?

– Annyi.

– Saját gyermekei?

– Nem.

– Rokonai?

– Nem.

– Most már értem, tehát a donegali szegények házából valók.

– Úgy van.

– Akkor, drága asszonyom, jobb kézbe nem is kerülhettek volna. És mégis, a legnagyobb gond daczára megesik, hogy ilyen kis portékák megbetegednek. Ah, az ilyen gyönge teremtések élete hajszálon függ, s a mint láttam, egyik gyöngéd ápoltja...

– Én minden tőlem telhetőt megteszek, uram - szakítá őt félbe a hard, farkasszemeiből nagynehezen könyet surolva elő. - Éjjel-nappal őrködöm ezek felett a gyermekek felett... gyakran éhezem inkább magam, hogy nekik meglegyen, a mire szükségük van. A szegények háza vajmi keveset fizet ellátásukért, alig három fontot, drága uram, három font sterling egy egész esztendőre!...

– A’ bizony nem elég, kedves asszonyom s bizonyára nagyfokú áldozatkészség kegyedtől, hogy e csinos gyermekek szükségleteiről gondoskodik... Eszerint mostanság két kis leány és egy fiúcska van kegyednél ápolóban?

– Úgy van.

– Bizonyára árvák?

– Minden bizonynyal.

– Gyermekekkel való sűrű érintkezésem feljogosít arra, hogy a leánykák korát négy és hat, a kis fiúét két évre becsüljem.

– Mire valók mindezek a kérdések?

– Mire? Mindjárt megtudja, drága lélek.

A hard kémlő pillantást vetett reá.

– A levegő is bizonyára igen tiszta Donegal grófságban - folytatá az ügynök - az egészségi viszonyok kitűnőek... És mégis az ilyen kisdedek nagyon törékeny alkatúak, úgy hogy a kegyed szeretettel teljes gondoskodása daczára megeshetik - bocsásson meg, a szivét megrepesztem - de megeshetik - mondom, hogy egyiket vagy másikat a kisdedek közül elveszíti... Biztosítani kellene őket!

– Biztosítanom őket?

– Úgy van, drága asszonyom, biztosítani a maga előnyére...

– A magam előnyére! - kiáltott fel a hard és felcsillant a szeme a felébredő kapzsiságtól.

– Rögtön meg fogja érteni. Nehány pence-ot kell havonta fizetnie az én intézetemnél s avval biztosít magának két-három fontot, ha egyik vagy másik gyermek megtalál halni...

– Két-három fontot! - ismétlé a hard.

Az ügynök számíthatott már arra, hogy az üzletet megcsinálja.

– Mindenki megteszi, kedves asszonyom - folytatá az ügynök, méznél édesebb hangon. - Mi a donegali majorokban már nehány száz gyermeknek az életét biztosítottuk s habár egy igaz szívből szeretett gyermek halála fölött semmiben vigasztalást az ember nem találhat... mégis... hogy mondjam csak... mégis legalább némi kárpótlás, megvallom, igen kis értékű kárpótlás, ha az ember nehány guinee-t, jó angol arany értékben zsebrevághat, melyeket, hogy rögtön készpénzben kifizessen, az én intézetemnek jut a szerencse...

A hard megragadta az ügynök kezét.

– És az ember minden... akadály nélkül megkapja azt a pénzt? - kérdé rekedt hangon, félénken nézve körül.

– Teljességgel nincsen semmi akadály, jó asszony. Mihelyt valamely orvos hitelesen bizonyítja, hogy a gyermek kimúlt, csak Donegalba kell mennie az intézet képviselőjéhez.

Ekkor a zsebéből papirt húzott ki.

– Íme, itt már az elkészített biztosítási ívek vannak - mondá - s ha kegyed elhatározza, hogy aláírja, kevesebb gonddal nézhet a jövőnek elébe. Azt is megjegyzem, hogy abban az esetben, ha valamelyik gyermek esetleg meg találna halni és ah, oly gyakran megeshetik ilyesmi, kegyed a biztosítási összeget a másik kettő javára felhasználhatja. A szegények háza valóban olyan koldusmódra fizet...

– És mennyibe kerülne az nekem? - tudakolta a hard.

– Havonkint három pence egy-egy gyermekért, tehát kilencz pence.

– A kisebbik leánykát is biztosítaná, nemde?

– Természetesen, drága asszonyom, ámbátor, a mint látom, nagyon beteg. Ha a kegyed anyai gondoskodása meg nem tarthatja életben, két font - értsen meg jól, két font sterling néz kegyedre. Vegye azt is fontolóra, hogy a mit a mi intézetünk tesz, az a drága kisdedek javára van... érdekünkben áll, hogy életben maradjanak, mert sorsuk közelebbről érdekel minket. Vigasztalást nem ismerünk, ha egyik vagy másik kisded jobblétre szenderül.

Vigasztalatlanok e derék biztosítók egyáltalában nem voltak, hahogy a gyermekhalandóság a jól kiszámított középarányt túl nem szárnyalta. S ha az ügynök hajlandónak nyilatkozott a kis haldokló életének a biztosítására is, azért történt ez, mert tudta, hogy előnyös üzletet csinál, a mint hogy ez az intézet egyik igazgatójának egy hasonló alkalommal tett nyilatkozatából kitetszik:

– Azon a napon, mikor egy biztosított gyermeket eltemetünk, rendesen több új biztosítás történik, mint egyébkor.

Csakugyan így volt ez, mert hiszen azok a nyomorultak még a bűntől sem riadtak vissza, csakhogy a biztosítási összeget megkaparinthassák.

Ebből kitetszik, hogy minő szigorú ellenőrzésre szorulnak az effajta intézetek és a gyermekbiztosíték. Ilyen faluban, mint Rindok, természetesen nincs semmiféle ellenőrzés, azért nem riadt vissza az ügynök sem attól, hogy evvel az undok harddal üzleti összeköttetésbe lépjen, bár meg kellett vallania, hogy ez mindenre képes.

– Nos, jó asszony - folytatá mindinkább ostromló hévvel - nincs érzéke a saját haszna iránt?

A hard még mindig vonakodott a kilencz pence-t kiadni, még annak a reményében sem, hogy a kis beteg után járó biztosítási összeget nemsokára bezsebelheti.

– Mennyibe is kerül hát az az izé? - kérdé újolag, remélve, hogy némi kedvezményben részesül.

– Havonta három pence egy-egy gyermekért, tehát kilencz mind a háromért.

– Kilencz pence!

Megpróbálta alkudozni.

– Mind hiába, jó asszony - felelé az ügynök. - Gondolja meg, hogy az a kis leányka, daczára a kegyed önfeláldozó gondoskodásának, holnap... talán még ma meghalhat s hogy az intézet akkor önnek köteles a két fontot kifizetni. Nos, írja hát alá, bízzék bennem; ide írja a nevét!

Tintát, tollat mindig hordott magával. Alá kellett írni a biztosítási ívet s avval minden rendben volt.

A hard aláírta s a zsebében levő tíz shillingből markába olvasott az ügynöknek kilencz pence-t.

Az ügynök ekkor csúfondáros szavakkal vett tőle búcsút:

– Most pedig, jó asszony, ámbátor fölöslegesnek látszik, ajánlom intézetem nevében e kisdedeket a kegyed különös oltalmába. Mi e földön a jó Istennek helyettesei vagyunk, az Istennek, ki a szegények számára juttatott alamizsnát százszorosan megszerezve adja vissza. Isten önnel, jó lélek, Isten önnel! Jövő hónapban újra eljövök, hogy a kis részletet behajtsam; remélem, mind a három gyermek friss és egészséges lesz, a kisebbik leányka is felépül a kegyed anyai hű gondviselése folytán. Ne feledje el, hogy az emberi életnek itt a mi vén Angolországunkban nagy értéke van, s hogy minden halál a társadalmi tőkének vesztesége. Isten áldja meg, jó asszony, Isten áldja meg!

Tényleg úgy áll a dolog, hogy az Egyesült Királyságban pontosan kiszámítják, hogy minő pénzértéke van egy angol életnek, még pedig 150 font, vagyis körülbelül 1500 forint, ez átlag véve egy emberéletnek az értéke, ha ereiben szász, normann, cimber vagy pikt vér csörgedez!

Csöndesen állott kunyhója előtt a hard, nézett a távozó ügynök után, a gyermekek nem mertek kijönni. Eddigelé azt a nehány guinee-t számította, mit a gyermekek élete neki évenként jövedelmezett, s íme, most jövedelemforrása neki! Hiszen csak tőle függött, hogy a kilencz pence-t jövő hónapban ne fizesse be érettök.

Mikor a kunyhóba belépett, olyan pillantást vetett rájuk, mint a vércse a bokor alatt rejtőző madárkára. Senki fia és Sissy, mintha megértették volna a szipirtyó pillantását, ösztönszerűleg tértek ki útjából, mintha a szörnyeteg már a kezét egyengette volna arra, hogy őket megfojtsa. Egy kis orvosságra mégis csak szükség volt. Három gyermeknek hirtelen halála mégis csak gyanút keltene. A maradék nyolcz vagy kilencz shillingből nehányat mégis arra akart fordítani, hogy őket egy ideig még életben tartsa... négy hétig... tovább nem. Ha még egyszer eljön az ügynök, megkapja a kilencz pence-t utoljára, hiszen a biztosítási összeg tízszeres fedezettel kecsegtette. Most már esze ágában sem volt, hogy a gyermekeket visszavigye a szegények házába.

Ötöd napra az ügynök látogatása után meghalt a leányka, anélkül, hogy orvost hivatott volna hozzá a hard.

Október 6-ikának reggelén volt. A hard elment pálinkát inni, a gyermekekre reázárta a kunyhó ajtaját.

A beteg hörgött. Csak víz volt a háznál, avval csillapíthatta égető szomját. Hja, orvosságot Donegalból kellett volna hozni, még pedig pénzért... A hard okosabb dologra fordította idejét és pénzét. A kisded áldozatnak már annyi ereje sem volt, hogy megmozduljon. Forró lázának közepette didergett. Még egyszer, utoljára fölnyíltak tágra szemecskéi, hogy a világosságot lássa, mintha mondani akarta volna:

– Ó, miért... miért is kellett nekem születnem?

Föléje hajolt Sissy és vízzel nedvesítette halántékát.

Senki fia reámeredt a két gyermekre, miként egy kalitkára, mely mindjárt megnyílik, s akkor az egyik madár ki fog röpülni...

Mikor a leányka fájdalmasabban kezdett sóhajtani, ajkát harapva kérdé Senki fia:

– Meg fog talán halni? - Azt szegényke persze nem tudta, hogy mit tesz meghalni.

– Meg - felelé Sissy - a mennyországba jut.

– Ha az ember nem hal meg, nem juthat a mennyországba?

– Nem, anélkül nem juthat oda senki.

Nehány pillanat mulva görcsös rángás fogta el a hitvány kis testet, melyben az életet már csak egy lehelet tartotta. A szemhéjak felpattantak, a szemek fénye megtört s a kis lélek egy gyönge, utolsó sóhaj kiséretében elhagyta törékeny porhüvelyét.

Megrémülve hullott térdre Sissy; Senki fia is úgy tett, letérdelt a kis halott mellé.

Mikor a hard egy óra múlva hazajött, erősen kezdett kiabálni, aztán újra kiszaladt a kunyhóból és üvölté:

– Meghalt!... meghalt... oda van! - azt akarta, hogy az egész falu szemtanuja legyen fájdalmának.

De csak egy-két szomszédasszony látta. Ugyan miért is érdekelte volna azokat a szegény nyomorultakat az, hogy egy szerencsétlennel kevesebb van immár a világon? Nem maradt-e még elég életben?... Hiszen napról-napra szaporodik a számuk... ó, ez a mag mindig kihajt.

E komédia játszására az indította a hardot, hogy érdekében áll, mert a biztosítási összeg fölvétele volt legfőbb gondolata.

Most már ki kellett hívni Donegalból a biztosító intézet hivatalos orvosát. Ha nem hívták a beteg gyermekhez, jöjjön el a halotthoz a halálát konstatálni; ezt az eljárást megkövetelte a biztosító társulat.

A hard még aznap felkészülődött az útra s rábízta a halottat a két gyermek gondjaira. Délután két órakor indult el Rindokból s minthogy oda meg vissza tizenkét angol mértföldet tett ki az út, esti 8-9 óránál előbb nem érkezhetik vissza.

Sissy és Senki fia ott maradtak a bezárt kunyhóban. A fiú mozdulatlanul állott a kályha mellett, meg sem mert moccanni. Sissy nagyobb gondot fordított a kis halottra, semmint az valaha életében tapasztalt. Megmosta arczocskáját, rendbe szedte a haját, lehúzta róla a rongyos inget s helyébe fehér kendőcskével betakarta. A kis halottnak ez volt a halotti ruhája; sírja majdan egy kis lyuk, hova sietősen beleteszik, betakarják földdel...

Mikor mindennel elkészült, simogatta Sissy a kis halott arczát. Senki fia is meg akarta simogatni... de nem tudta... borzadott tőle.

– Jer... jer! - mondá Sissynek.

– De hát hová?

– Ki innen... jer... ó jer, kérlek!

Sissy vonakodott. Nem akarta egymagára hagyni a kis hült tetemet a kunyhóban. Különben is be volt zárva az ajtó.

– Jer... Jer! - ismétlé a fiúcska.

– Nem... nem, itt kell maradnunk.

– Hiszen ő egészen hideg... én is az vagyok... fázom... nagyon fázom! Jer, Sissy, jer velem... Elvisz még minket is oda le... le, a hol ő van...

Rettegés szállotta meg a fiúcskát. Úgy érezte, hogy neki is meg kell halnia, ha el nem menekül... És mind sötétebb... sötétebb lett a kunyhóban...

Sissy egy gyertyacsutkát gyújtott meg, reáragasztotta egy fatuskócska végére s a kis halott fejéhez állította.

Senki fia még inkább elborzadt, mikor a gyertya fényében körüle a tárgyak mintha mind reszkettek volna. Szerette Sissyt, úgy szerette, mintha testvére lett volna. Ha valaha része volt dédelgetésben, Sissynek köszönhette... De nem maradhatott itt... nem tudott maradni.

Leguggolt a küszöb mellé, kaparni kezdte gyönge körmeivel a földet, lyukat ásott oda, elfeszegette egymástól a köveket, melyek az oszlopfa alatt voltak s akkorára szélesítette ki, hogy üggyel-bajjal keresztülférhetett rajta.

– Jer... jer velem! - hivá utoljára Sissyt.

– Nem megyek, nem akarok menni - felelé Sissy. - Nem akarom őt így magára hagyni, nem akarom!

Senki fia megölelte Sissyt, ölelte és csókolta... aztán keresztülmászott a nyiláson, eltünt s otthagyta Sissyt a halott mellett.

Nehány nap mulva a csatangoló kis fiúcska a bábjátékos körmei közé jutott, az olvasó tudja, hogy mi lett ott belőle.