AZ ÁRULÓ

Miközben Kau-dzser mindent megtett, hogy késleltesse a patagónok előrenyomulását, a rangidősök, Harry Rhodes és Hartlepool sem vesztegették az időt. Vezérük ügyes taktikája négy nap haladékot nyújtott, s ez elég volt, hogy megszervezzék a város védelmét.

A rajtaütést két széles és mély árok tette lehetetlenné, mögöttük a kihányt föld golyóbiztos fedezéket nyújtott. A körülbelül kétezer lépés hosszú déli árok a folyótól kiindulva félkörben ölelte körül a várost, és az áthatolhatatlan mocsárnál ért véget. Az ötszáz lépésnél is rövidebb északi árok szintén a folyótól a mocsárig tartott, s közben átszelte a Libériát Újteleppel összekötő utat.

A város így minden oldalról biztonságban volt: északon és északkeleten a mocsár oltalmazta, amelyben egy ló szügyig süppedt volna; északnyugaton és délnyugattól keletig a rögtönzött földsáncok védték; nyugaton pedig a folyó vize állta útját az ostromlóknak.

Újtelepet kiürítették. Lakosai minden ingóságukkal együtt Libériába menekültek, házukat átadták a biztos pusztulásnak.

Már az első este, amikor még el sem készültek a védművek, és közvetlen veszély sem fenyegetett, őrséget szerveztek a város köré, amelyben állandóan ötven ember teljesített szolgálatot.

Harminc méterenként állították föl őket a földhányásokon és a folyóparton; feladatuk az volt, hogy állandóan figyeljék a környéket, és az első gyanús jelre azonnal hívjanak segítséget.

A város szívében állandó készenlétre százhetvenöt férfit vontak össze, hogy a megmaradt puskákkal oda siethessenek, ahonnan a riadójelet hallják. Mindenki más aludt. Libéria minden egyes polgárát felváltva osztották be e három csoport valamelyikébe.

A védelmet nem is szervezhették volna meg jobban. Az elővédet az ötven őrszem alkotta, akiket szabályos időközönként váltottak a százhetvenöt fős központi tartalékból. A háttérben maradó többi libériai kész volt a legkisebb jelre azonnal az előbbiek segítségére sietni. Igaz, hogy ezeknek nem volt más támadó fegyverük, mint néhány fejsze, emelőrúd meg kés, de ha közelharcra kerülne sor, ezek nem is olyan megvetendő harci eszközök.

Az őrállás általános kötelesség volt, senki nem vonhatta ki magát alóla. Pattersonnak is éppúgy őrségbe kellett mennie, mint akárki másnak. Bárhogyan is érzett, úgy tűnt, készséggel áll a köz szolgálatára. Valójában olyan ellentmondásos gondolatok kavarogtak benne, hogy maga sem tudta volna megmondani, szívesen teszi-e vagy a kedve ellenére.

Míg őrségben állt, eltöprengett ezen a problémán, és életében először gondolkodott el elemző módon.

Az indulat, melyet polgártársai, Libéria városa és az egész Hoste-sziget iránt érzett, változatlanul ott élt a szíve mélyén, és ezért nehezére esett, hogy bármilyen mértékben e gyűlölt emberek javát szolgálja. Ebből a szempontból dühítette, hogy őrt kell állnia.

De a gyűlölet csak harmadsorban játszott szerepet Pattersonnál.

Valódi gyűlöletre - akárcsak igazi szeretetre - csupán a nagylelkű és melegszívű emberek képesek, a fösvény szűk lelkében nem fér meg ilyen magasröptű szenvedély. A kapzsiság után a félelem volt az az érzés, amely uralkodott rajta.

Ez a félelem azt tanácsolta neki, hogy ha már osztoznia kell az összetartó libériai polgárok sorsában, jobban teszi, ha elfojtja gyűlöletét. Szívesen látta volna lángokban a gyűlöletes várost, de csak akkor, ha neki előbb sikerül kijutnia belőle - márpedig erre nem volt semmi lehetőség. A szigeten a legendásan kegyetlen patagónok bandái garázdálkodtak, akik hamarosan Libéria alá érnek. A várost védve Patterson végül is önmagát védte.

Mindent összevetve inkább vállalta tehát az őrséget, habár roppant kínosan érezte magát őrként. Gondolhatjuk, hogy semmi örömöt nem lelt az éjszakai egyedüllétben, amikor az első vonalban minden percben meglephette az ellenség. De a félelem legalább kiváló őrszemmé varázsolta. Milyen tágra nyitotta a szemét a sötétségben! Milyen aggodalommal fürkészte az éjszaka árnyait!

Puskáját vállára vette, ujja a legkisebb gyanús zajra máris a ravaszon termett.

Az első négy nap eseménytelenül telt el, az ötödiken azonban déltájban feltűntek a patagónok, és a várostól délre tábort ütöttek. Az őrtállás véresen komoly feladat lett. Megérkezett és minden pillanatban fenyegetett az ellenség.

Aznap este Patterson éppen átvette az őrséget az északi földhányáson, a folyó és az újvárosi út között, amikor a kikötő irányában erős fény villant fel. Semmi kétség, a patagónoknál megkezdődött a tánc. Könnyen lehet, hogy haladéktalanul támadásba lendülnek, méghozzá talán éppen az ő szakaszán, hisz balcsillagzata pontosan az újvárosi út mellé vezényelte.

Képzelhetni, mekkora volt a rémülete, amikor erről az útról egyszerre csakugyan valami lármát hallott. Emberek népes csapata közeledett rohanvást az úton. Patterson persze jól tudta, hogy az utat egy vizesárok vágja ketté, amelyet a folyó elterelésével töltöttek fel. Napközben mélységesen meg is bízott az árok védelmében, de most, a vész pillanatában igen gyengének tűnt föl előtte e védmű. Már látta, hogyan kel át az ellenség az árkon, hogyan kap föl a földhányásra, s özönli el a várost...

A feltételezett támadók közben megállapodtak az árok szélén.

Patterson a távolból nem hallhatta a szavaikat, de az világos volt, hogy tanácskoznak. Azután mozgolódás támadt: deszkákat, gerendákat, póznákat hoztak, hogy valamiféle pallót üssenek össze. Néhány perc múlva Patterson mégis megnyugodhatott, amikor megpillantotta az újonnan jötteket. Csakugyan sokan voltak, puskáik gyöngén meg-megcsillantak az utolsó negyedébe lépő hold fényében.

Élükön egy termetes férfi haladt. Mindenki körülötte tolongott, neve szájról szájra járt: Kau-dzser volt az.

Patterson egyszerre érzett örömöt és dühöt. Dühös volt, mert Kau-dzsert pillantotta meg, akit mindenkinél jobban gyűlölt - és örült, hogy ilyen erős felmentő sereg érkezett.

Kau-dzser úgy bukkanhatott fel ebből az irányból, hogy valójában Újtelepről jött. Amikor megpillantotta a külvárost pusztító tűzvész fényét az éjszakában, azonnal haditervet kovácsolt. A patagónok nyomában ő is a város fölött három kilométerrel kelt át kis csapatával a folyón, majd a földeken keresztül a messziről világító lángoszlop felé indult.

A várostól délre égő tábortüzek számából helyesen feltételezte, hogy a támadók zöme ott táborozott le. Ez esetben Újtelep környékén nyilván csak egy kisebb erővel kerül szembe, amelyet könnyű lesz szétvernie. Azután már simán, az országúton vonulhat be Libériába.

Minden úgy zajlott le, ahogy eltervezte. Amikor a kikötőben tetten érték a gyújtogatókat, azok afölötti dühükben, hogy nem találtak semmi elrabolhatót, még nagyban folytatták a rombolást.

Miután egészen eddig a településig a legcsekélyebb ellenállásba sem ütköztek, és itt sem találtak élő lelket, olyan nyugodtak voltak, hogy nem tettek semmilyen óvintézkedést.

Kau-dzser úgy sújtott le, mint a villám. A patagónokra egyszerre minden oldalról puskatűz zúdult. Az indiánok fejvesztve menekültek, tizenöt újabb puskát és öt foglyot hagyva hátra a győztesnek.

Nem vették őket üldözőbe, mert ha a folyó túlsó partján táborozók meghallják a lövéseket, akkor ellentámadástól lehet tartani. A hoste-szigetiek így késedelem nélkül megkezdték a visszavonulást Libéria felé. A csata tíz percig sem tartott.

Kau-dzser váratlan visszatérésén kívül a sors más meglepetést is tartogatott Pattersonnak. Három nappal később még nagyobb megrázkódtatás érte, s ennek a következményei is jóval komolyabbak voltak.

Ezúttal este hat órától hajnali kettőig volt soros: a folyóparton kellett őrt állnia, vagy száz méterre attól a ponttól, ahol az északi földhányás lefutott a partra. Közte és a földhányás között három másik őrszem is állt. Nem is rossz hely! Itt az őrködőt is minden oldalról őrizték.

Amikor Patterson elfoglalta az állását, még világos nappal volt, s így helyzetét felettébb megnyugtatónak találta. Lassan azonban leszállt az éj, és őt újból megrohanták szokásos félelmei.

Ismét hegyezni kezdte a fülét, és szaporán tekintgetett szerteszét, hogy nem lát-e valahol gyanús mozgást.

Kár volt a távolban nézelődnie, mert a veszély egészen közelről fenyegetett. Mekkora volt a megdöbbenése, amikor azt hallotta, hogy valaki halkan a nevén szólítja!

– Patterson!... - hangzott két lépésről.

Fölkiáltott volna, de máris elnémult, mert a tompa hang fenyegetően rászólt:

– Csönd!

Majd azt kérdezte:

– Megismersz?

Az ír egy szót sem tudott kinyögni.

– Sirdey vagyok - hangzott az éjszakában.

Patterson föllélegzett. Jóbaráttal van hát dolga! De hogy pont Sirdey keveredik ide, azt álmában sem gondolta volna.

– Sirdey?... - kérdezte a másik hangerejéhez alkalmazkodva.

– Én vagyok... Légy óvatos... Beszélj halkan... Egyedül vagy?... Nincs senki a közeledben?

Patterson meresztgette a szemét a sötétben.

– Senki - felelte.

– Ne mozdulj... - tanácsolta Sirdey. - Állj egyenesen, hogy a többiek lássanak... Közelebb megyek, de ne fordulj felém.

A töltés füvében súrlódó zörej hallatszott.

– Itt vagyok - szólt Sirdey, és fekve maradt a földön.

A tilalom ellenére Patterson megkockáztatott egy pillantást váratlan látogatója irányában, és megállapította, hogy az csuromvizes.

– Honnan jössz? - kérdezte az iménti hangján.

– A folyón túlról... A patagónoktól.

– A patagónoktól! - kiáltott fel halkan Patterson.

– Igen!... Amikor másfél éve elhagytam a Hoste-szigetet, indiánok segítettek átkelni a Beagle-szoroson. Punta Arenasba akartam menni, onnan pedig Argentínába vagy máshová, de útközben elfogtak a patagónok.

– És mit tettek veled?

– Rabszolgájuk lettem.

– Rabszolgájuk!... - ismételte Patterson. - De hát én úgy látom, szabad vagy.

– Nézz csak ide - felelte egyszerűen Sirdey.

Patterson engedelmeskedett a felszólításnak, és egy kötelet pillantott meg, amely Sirdey övére lehetett erősítve. Amikor azonban Sirdey megrázta a kötelet, láthatóvá vált, hogy az valójában egy vékony vaslánc.

– Ez az én szabadságom - szólt újra Sirdey. - Ráadásul tíz lépésről most is két patagón figyel, akik nyakig a vízben állnak. Ha sikerülne is valahogy elszakítanom ezt a láncot, amelynek a másik vége az ő kezükben van, pár pillanat alatt újból elkapnának.

Patterson olyan erősen megremegett, hogy Sirdey is észrevette.

– Mi bajod? - kérdezte.

– A patagónok!... - hebegte Patterson holtra váltan.

– Ne félj semmit - nyugtatta meg Sirdey. - Semmi bajod nem lesz. Szükségük van ránk. Azt mondtam nekik, hogy rád lehet számítani, és ezért küldtek követségbe hozzád.

– Mit akarnak? - dadogta Patterson.

Sirdey csak egy percnyi szünet után szánta el magát a válaszra:

– Hogy juttasd be őket a városba.

– Éppen én!.. - tiltakozott Patterson.

– Igen, te. Így kell lennie... Hallgass ide!... Számomra ez élet-halál kérdése. Amikor a kezük közé kerültem, a rabszolgájukká tettek, ahogy már mondtam. Száz és száz módon megkínoztak. Egy nap néhány óvatlan szavamból rájöttek, hogy Libériából jövök. Az az ötletük támadt, hogy az én segítségemmel rabolják ki a várost, amelyet hírből már ismertek, és cserébe szabadságot ígértek. Szóval gondolhatod...

– Pszt! - szakította félbe Patterson.

Az egyik őrszem elunta a mozdulatlanságot, és közelebb jött hozzájuk. Amikor elérte a felügyeletére bízott szakasz határát, tőlük vagy tizenöt méterre megállt.

– Kissé hűvös a mai este - mondta a telepes, mielőtt visszaindult volna.

– Bizony - felelte fojtott hangon Patterson.

– Jó éjszakát, bajtárs!

– Jó éjszakát!

Az őrszem sarkon fordult és eltűnt a sötétben.

Sirdey azonnal folytatta:

– Szóval, gondolhatod, hogy megígértem... Erre úgy döntöttek, hogy hadba indulnak; engem is magukkal hurcoltak, és éjjel-nappal figyelnek. Most aztán követelik, hogy váltsam be az ígéretemet.

Eddig nemhogy nem tudták könnyen átverekedni magukat, de sok embert veszítettek, és több mint százan foglyul is estek közülük. Forr bennük a düh... Ma este azt mondtam nekik, hogy van megbízható emberem a városban: egy jóbarát, aki nem tagadná meg a segítségét... Már messziről fölismertelek... Ha rájönnek, hogy becsaptam őket, nekem végem!

Miközben Sirdey beszámolt sorsának alakulásáról, Patterson eltöprengett. Hogyne örült volna, ha porig égetik a várost, ha minden lakóját lemészárolják vagy elkergetik - mindenekelőtt a kormányzót. De micsoda veszélyes vállalkozásba keveredne! Mindent összevetve Patterson úgy döntött, hogy nem kockáztat.

– De hát mit tehetnék én? - kérdezte hűvösen.

– Segíthetnél, hogy bejussunk - felelte Sirdey.

– Semmi szükségetek nincs rám - vetette ellen Patterson. - Lám, te is átjutottál.

– Egy ember átjuthat úgy, hogy nem látják meg - vágott vissza Sirdey. - De ötszázan?

– Ötszázan!...

– Az ördögbe!... Gondolod, azért fordulok hozzád, mert sétálgatni szeretnénk a városban? Szerintem Libéria éppen olyan romlott, mint a patagónok... Erről jut eszembe...

– Csönd legyen! - szólt rá nyersen Patterson.

Közeledő lépteket hallottak. Hamarosan három alak vált ki a sötétből. Egyikük Pattersonhoz lépett, fölfedte a kabátja alá rejtett lámpást, és egy pillanatra az őrszem arcába világított.

– Semmi esemény? - kérdezte az újonnan jött, aki nem volt más, mint Hartlepool.

– Semmi.

– Teljes a nyugalom?

– Igen.

A felvigyázók folytatták körútjukat.

– Mit is mondtál?...- kérdezte Patterson, amikor már eléggé eltávolodtak.

– Azt akartam kérdezni, mi lett a többiekkel.

– Milyen többiekkel?

– Dorickkal...

– Meghalt.

– És Fred Moore?

– Meghalt.

– William Moore?

– Meghalt.

– A pokolba!... Hát Kennedy?

– Ő épp olyan eleven, mint te vagy én.

– Lehetetlen!... Neki tehát sikerült megúsznia?

– Alighanem.

– Még csak gyanúba sem fogták?

– Gondolom, nem, mert mindig szabadon járhatott-kelhetett.

– Most hol van?

– Őrt áll valamerre, de hogy merre, azt nem tudom.

– Nem tudnád kideríteni?

– Lehetetlen. Nem hagyhatom el az őrhelyemet. Egyébként mit akarsz te Kennedytől?

– Hozzá akarok fordulni, mert neked, úgy látszik, nem tetszik az ajánlatom.

– Hogy gondolod, hogy segítenék neked? - tiltakozott Patterson. - Hát segíthetnék én a patagónoknak, hogy mindnyájunkat lemészároljanak?

– Nincs semmi veszély - nyugtatta Sirdey. - Aki a barátjuk, annak semmitől sem kell tartania. Épp ellenkezőleg, részt kap a zsákmányból. Ebben már megegyeztem velük.

– Hm!... - Pattersont nem volt könnyű meggyőzni.

Mégis megingott elhatározásában. Bosszút állni a hoste-szigetieken és meggazdagodni a zsákmányból - micsoda kísértés! De hogy is bízhatna meg a vademberek ígéretében?...

Ismét csak az óvatossága kerekedett felül.

– Ezek csak légvárak - felelte határozottan. - Kennedy és én, ha akarnánk, sem tudnánk ötszáz embert észrevétlenül bejuttatni...

– Nem is kellene mindenkit azonnal - válaszolt Sirdey. - Elég volna ötvenet, sőt talán harmincat is. Amíg ezek tartanák a frontot, addig a többiek is bejutnának.

– Ötven nagyon sok. Harminc is, húsz is, tíz is.

– Ez az utolsó szavad?

– Az első és az utolsó.

– Nemet mondasz?

– Nemet.

– Egy szót se többet - zárta le a beszélgetést Sirdey, és elkezdett visszafelé kúszni a folyó irányába.

De egy perc sem telt el, amikor megállt és Pattersonra emelte a szemét:

– A patagónok persze fizetnének is.

– Mennyit?

A kérdés akaratlanul szakadt föl Pattersonból. Sirdey újra közelebb jött.

– Ezer piasztert - felelte.

Ezer piasztert!... Az ötezer frank!... Az összeg nagy volt, de Patterson régebben nem lett volna tőle elragadtatva. A folyó ennél jóval nagyobb vagyont ragadott el tőle. Most azonban nem volt semmije. Egy év megfeszített munkájával sem sikerült huszonöt piaszternél többet megtakarítania. Ebben a pillanatban ez a nyomorult huszonöt piaszter képezte minden vagyonát. Igaz, hogy mostantól kezdve bizonyára gyorsabban növekszik majd ez az összeg, hisz sok alkalmat találhat a gyarapítására. Tapasztalatból tudta, hogy mindig az első tét a legkockázatosabb. De ezer piaszter, az mégiscsak negyvenszer annyi, mint másfél éves kemény munkájának gyümölcse!... Nem is szólva arról, hogy talán nagyobb összegben is megállapodhatnak, hiszen minden üzlet alapja az alku.

– Nem valami sok - biggyesztette az ajkát. - Ha az ember a bőrét viszi vásárra, akkor nem mehet kétezer alá...

– Hát akkor viszontlátásra. - Sirdey ismét hátrálni kezdett.

– Vagy legalábbis ezerötszáz alá - tette hozzá Patterson, aki nem ijedt meg Sirdey távozási szándékától.

Otthon érezte magát: alkudozni kellett. Járatos volt az ilyesfajta ügyletekben. Akár egy árucikk, akár egy lelkiismeret a tét, mindkét esetben csak adásvételről van szó. Márpedig az adásvételt olyan örökérvényű törvények szabályozzák, amelyeknek ő minden csínját-bínját ismeri. Mindenki jól tudja, hogy az eladó rendszerint sokat kér, a vevő pedig keveset ajánl. Az alku hozza létre az egyensúlyt. Az alkuban mindig lehet nyerni valamit, és soha nincs mit veszteni vele. Mivel sürgette az idő, Patterson kivételesen hajlandó volt átugorni néhány szakaszt, és ezért ment le egycsapásra kétezer piaszterről ezerötszázra.

– Nem - szólt keményen Sirdey.

– Ha legalább ezernégyszáz volna - sóhajtott Patterson -, akkor beszélhetnénk!... No de ezer piaszter!...

– Ezer, egy vassal sem több - folytatta visszavonulását Sirdey.

Patterson vérszemet kapott.

– Akkor nem megy a dolog - jelentette ki nyugodtan.

Most Sirdey lett nyugtalan. Néhány száz piaszter miatt hagyjon veszni egy ilyen jól induló üzletet? Ismét közelebb jött.

– Vágjuk ketté - javasolta. - Ezerkétszázban megegyezhetnénk.

Patterson sietve elfogadta az ajánlatot.

– De ezt is csak a te kedvedért - egyezett bele. - Ezerkétszáz piaszterért megy a dolog.

– Megegyeztünk?... - kérdezte Sirdey.

– Meg - felelte Patterson.

Hátravolt még, hogy a részleteket is elrendezzék.

– És ki fog fizetni? - tudakolta Patterson. - A patagónok talán olyan gazdagok, hogy csak így kidobhatnak az ablakon ezerkétszáz piasztert?

– Dehogyis, épp hogy nagyon szegények - felelte Sirdey -, de sokan vannak. Meg kell feszülniük, hogy összegyűjtsék az összeget. Csak azért teszik meg, mert sejtik, hogy Libéria kirablásával százszor ekkora zsákmányra tesznek szert.

– Meglehet - ismerte el Patterson -, ez nem tartozik rám. Nekem csak az számít, hogy megkapjam a pénzt. Mikor fizetnek? Előtte vagy utána?

– Felét előtte, felét utána.

– Szó sem lehet róla - jelentette ki Patterson. - A feltételem az, hogy nyolcszáz piasztert már holnap este...

– Hol? - szakította félbe Sirdey.

– Ott, ahol őrségben leszek. Keress meg... A megbeszélt napon pedig tíz embert engedek át először, és egyikük kifizeti az összeget. Ha nem fizetnek, kiáltok. Ha fizetnek, befogom a számat és félrenézek.

– Rendben - szólt Sirdey. - Mikor jutunk be?

– A mától számított ötödik éjszakán. Újholdkor.

– Hol?

– Nálam... A telkemen.

– Csakugyan - mondta Sirdey -, úgy láttam, eltűnt a házad.

– Egy éve elvitte az ár - magyarázta Patterson. - De nincs szükségünk a házra. A kerítés is megfelel a célnak.

– Háromnegyedrészt leomlott.

– Kijavítom.

– Nagyszerű! - helyeselt Sirdey. - Holnap találkozunk!

– Rendben - felelte Patterson.

Csak a fű súrlódását lehetett hallani, majd halk bugyborékolás jelezte, hogy Sirdey óvatosan beleereszkedett a folyóba. Azután már semmi nem zavarta meg az éjszaka csendjét.

Másnap a hoste-szigetiek meglepetten látták, hogy Patterson javítgatni kezdi a régi birtokát körülvevő, félig leomlott palánkot.

Meglehetősen sajátosnak tűnt, hogy Patterson éppen a jelen körülmények között szánja rá magát e munkára. De végül is az övé volt a telek. Papírral is tudta igazolni birtokjogát, hiszen az árvíz után kérte, hogy szolgáltassanak ki neki egy másolatot.

Következésképpen a legjobb belátása szerint használhatta a földdarabot.

Reggeltől estig a telken szorgoskodott. Fölállította a kerítés karóit, keresztgerendákkal szilárdította meg őket, faékekkel tömte be a hasadékokat, és nem figyelt rá, hogy ki mit mond a ténykedéséről.

Aznap este a beosztás véletlene úgy hozta, hogy a déli földhányásra került, az ezen az oldalon emelkedő hegyekkel szemközt. Szó nélkül őrségbe lépett, és türelmesen várta a fejleményeket.

Mivel korábban került rá a sor, mint az előző napon, őrsége elején még világos nappal volt. De mire lejár az ideje, már régen koromsötét lesz, Sirdey tehát könnyen megközelítheti a földhányást. Csakhogy...

Csakhogy komolyan kell-e venni a Jonathan volt szakácsának ajánlatát?

Vajon nem csapdát állított-e valaki Pattersonnak, amelybe ő ostobán belesétált? Az ír hamarosan megnyugodhatott. Sirdey már ott volt, láthatatlanul kuporgott előtte a fű között, úgy, hogy csak beavatott szem vehette észre.

Lassan leszállt az éj. Az utolsó negyedében járó hold sápadt karéja csak hajnaltájt emelkedik majd a láthatár fölé. Amikor teljes lett a sötétség, Sirdey odakúszott cinkosához, majd hamarosan látatlanul eltávozott.

Minden aszerint történt, ahogy megegyeztek. A két fél egyetértése teljes volt.

– Mától számítva a negyedik éjjel - suttogta Patterson.

– Rendben van - válaszolta Sirdey.

– És nehogy megfeledkezzenek a piaszterekről!... Ha nincs pénz, nem csinálok semmit!

– Légy nyugodt.

A rövid párbeszéd után Sirdey eltávozott. Előtte azonban az áruló lábához helyezett egy kis zacskót. Amikor az a földhöz ért, kristályos csendülés hallatszott. Az ígért nyolcszáz piaszter volt benne: Júdás pénze.