A BETÖRÉS

A híreszteléseknek volt ugyan alapjuk, de a mendemonda erősen túlzott.

Ahogy az már szokás, a szájról szájra terjedő hír egyre nagyobbra dagadt. Huszonnégy órával azelőtt csakugyan a sziget északi partjára lépett egy körülbelül hétszáz fős patagón horda, de seregnek semmiképpen nem lehetett nevezni őket.

A köznyelv azoknak az egymástól néprajzi szempontból meglehetősen eltérő népcsoportoknak az együttesét nevezi patagónoknak, akik a dél-amerikai pampákat lakják. Közülük azok, akik legészakabbra, vagyis az Argentin Köztársaság szomszédságában élnek, viszonylag békés természetűek. Földet művelnek, falvakban laknak, sőt kisebb-nagyobb városaik is vannak. Délebbre hatolva azonban már egészen másféle indiánokkal találkozunk. A legdélebbi patagónok nomádabban élnek és sokkal félelmetesebbek. Ezek a bennszülöttek - ők a voltaképpeni patagónok - nagyrészt vadászatból tartják fönn magukat, hiszen általában ügyes lövők és utolérhetetlen lovasok. Még szokás náluk a rabszolgatartás, s ezt a szükségletüket állandó portyázással fedezik. A törzsi háborúknak se vége, se hossza náluk, s az erre a szinte feltáratlan vidékre vetődő ritka idegent sem kímélik. Igazi vademberek.

Mivel a legutóbbi évekig nem terjedt ki rájuk semmilyen kormányzat hatásköre, s a két szomszédos állam, Argentína és Chile vetélkedése is kedvezett a teljes anarchiának, túl sokáig tartott itt az útonállás és vérengzés. Nem kétséges, hogy a két érdekelt ország megegyezése ennek véget fog vetni, de az is bizonyos, hogy még hosszú és fáradságos munkára kell számítani ezen a gyéren lakott, hatalmas vidéken, ahol ritkák az összeköttetések, s amely emberemlékezet óta korlátlan önállóságot élvez.

A Hoste-szigetet lerohanó indiánok a patagónok utóbbi fajtájához tartoztak. Mint történetünk elején láttuk, a patagónok szívesen törnek be a velük szomszédos területekre, s igen gyakran átkelnek a Magellán-szoroson is, hogy kíméletlen kegyetlenséggel megsarcolják Magellániának azt a nagy szigetét, amelyet a szűkebben vett Tűzföldnek neveznek. Ilyen távolra eddig azonban még soha nem merészkedtek.

A Hoste-szigetre vagy úgy juthattak át, hogy keresztben átszelték a Tűzföldet, majd átkeltek a Beagle-szoroson, vagy pedig úgy, hogy az amerikai partokat elhagyva a szigetvilág kanyargós szorosait követték.

Ilyen nagy népvándorlást mindkét esetben csak hatalmas nehézségek árán hajthattak végre: szárazföldi útjukon gondoskodniuk kellett az állandó utánpótlásról, a szűk tengerszorosokban pedig számolniuk kellett azzal a veszéllyel, hogy a hátaslovak alatt felfordulnak a könnyű pirogáik.

Míg huszonöt társa élén vágtatott, Kau-dzser azon töprengett, mi vihette rá a patagónokat, hogy évszázados szokásaikat félretéve ilyen kockázatos vállalkozásba fogjanak. A rendkívüli esemény egyik magyarázata nyilván Libéria megalapítása lehetett. Az új város híre feltehetőleg az egész vidéken elterjedt, s a mendemondák mesés gazdagságot tulajdonítottak neki. A vadak képzelete ezt nyilván még meg is toldotta, s így teljesen érthető, hogy fölébredt az irigységük.

Igen, jobb híján ez is lehetett a magyarázat. Kau-dzsert mégis meglepte a portyázók merészsége, mert jól ismert rabló hajlamuk ellenére nehéz volt elképzelni, hogy egy ilyen népes fehér kolóniával is szembe mernek szállni. Ha mégis ilyen kalandra szánták el magukat, annak nyilván különleges oka lehetett, amelyre Kau-dzser sehogy sem jött rá.

Nem tudhatta, hogy a sziget mely pontján találkozik szembe az ellenséggel. Lehet, hogy már meg is indultak Libéria felé. Lehet, hogy még el sem hagyták partraszállásuk helyét. Az utóbbi esetben - a hír hozójának tájékoztatása szerint - mintegy százhúsz-százhuszonöt kilométeres út várt rájuk. A Hoste-sziget itt-ott még nehezen járható útjain nem lehetett nagy sebességgel haladni, ezért legalább kétnapos útra számíthattak.

Kau-dzser december 10-én reggel indult útnak, s nem érhetett célba 11-ének estéje előtt.

Libéria közelében az út előbb széltében átvágott a Hardy-félszigeten, aztán északnyugatnak fordult, s miután harminc kilométeren át annak nyugati, csendes-óceáni partján vitt tovább, északnak kanyarodott, hogy a völgyek szeszélyes vonalát követve újból - ezúttal ellenkező irányban - átszelje a szigetet.

Harmincöt kilométerrel odébb az út érintette az Atlanti-óceánnak azt a mély beszögellését, amely a Tekinika-öböl nevet viseli, és délről határolja a Pasteur-félszigetet (emezt északon a még mélyebbre benyúló Ponsounby-öböl választja el a Dumas-félszigettől). Az út itt számos kanyart vetett, majd annak a hegyláncnak egy gerincén haladt tovább, amely a Pasteur-félsziget teljes szélességében, nyugat-keleti irányban húzódik, majd ott, ahol a félszigetet egy földszoros köti össze a sziget testével, ismét nyugatnak kanyarodott. Végül maga mögött hagyta a Ponsounby-öböl legbelső pontját, keletnek fordult, Libériától kilencvenöt kilométerre átvágott a Dumas-félsziget nyakán, s azután már végig annak a Beagle-szorossal szomszédos északi partján haladt.

Ezen az úton indult hát el Kau-dzser. Útközben egyre szaporodott a parancsnoksága alatt álló csapat. Azok a telepesek, akiknek volt lovuk, csatlakoztak hozzájuk. A többieknek Kau-dzser néhány gyors utasítást adott. Gyűjtsenek egybe minél több fegyverfogható férfit. A puskatulajdonosok vegyék be magukat az út két oldalán a legmegközelíthetetlenebb helyekre, ahová a lovasok nem tudják követni őket. Mihelyt feltűnnek a támadók, küldjenek közéjük ólmot, majd azonnal húzódjanak a hegység magasabb pontjaira.

Igyekezzenek a lovakra lőni, mert egy lovát vesztett patagóntól már nem kell tartani. Azok a telepesek, akiknek nincs más fegyverük, mint a puszta kezük, ássanak minél több keresztárkot, s az utat elvágva úgy vonuljanak vissza, hogy kihalt pusztaságot hagynak maguk után. Hogy megnehezítsék a támadók utánpótlását, huszonnégy órán belül az út mindkét oldalán egy kilométeres sávban tegyék tönkre a földeket, és vigyék el a tanyákról a szerszámokat és az élelmet. Végül mindnyájan sáncolják el magukat Riviére-ék tanyáján: azok, akik puskaporral is meg tudnak felelni az indiánoknak, éppen úgy, mint akiknek csak fejsze vagy kasza jutott. Az erős palánkkal kerített gazdaság a népes védősereggel igazi erőddé válik, amelyet lehetetlen lesz egy rohammal bevenni.

Kau-dzser várakozásának megfelelően december 11-én este hat óra körül érte el a Dumas-félszigetre vezető földszorost.

Patagónoknak egyelőre nyoma sem volt. Ettől kezdve azonban egyre közelebb kerültek a partraszállásuk helyéhez, ezért végtelenül óvatosnak kellett lenniük. A hosszú nappalok évadában járván a sötétség oltalmára is csak jóval később számíthattak. Majd öt órába telt, amíg az ellenség táborának közelébe érkeztek. Éjfélre járt az idő, viszonylagos sötétség borította a földet. Tisztán látták a tábortüzek fényeit. A patagónok még egy tapodtat sem mozdultak. Nyilván azért időztek partralépésük helyén, mert a lovaknak pihenésre volt szükségük.

Kau-dzser kisded serege immár harminckét puskát birtokolt, az övét is beleértve. Hátuk mögött azonban még karok százai szorgoskodtak, hogy járhatatlanná tegyék az utat, fatörzseket hordjanak rá, torlaszokat emeljenek - egyszóval, hogy a lehető legjobban megnehezítsék az ellenség előrejutását.

Mihelyt földerítették a tábor hollétét, visszakoztak, és csak a Dumas-félszigetre vezető földnyelv előtt öt-hat kilométerrel álltak meg újból. Ezután néhány telepes visszavezette a földszoroson túlra a lovakat, s a hegyekben várakoztak velük. A lovasból lett gyalogosok elrejtőztek az utat délről szegélyező meredek lejtőkön, hogy ott várják be az ellenséget.

Kau-dzser nem akart nyílt küzdelembe bocsátkozni, hisz az erők aránytalansága miatt ez esztelenség lett volna. A gerilla harcmodor annál több sikerrel kecsegtetett. Magaslati lőállásukból a sziget védői kényelmesen tűz alá vehetik az ellenfelet, majd amíg az azzal bajlódik, hogy leküzdje a torlaszokat és a többi útakadályt, addig ők egymást kölcsönösen biztosítva, csoportonként gerincről gerincre vonulhatnak. Mindaddig semmilyen komolyabb veszély nem fenyeget, amíg a patagónok rá nem szánják magukat, hogy hátasaikról leszállva, gyalogszerrel induljanak a lövészek keresésére. Ettől az eshetőségtől azonban nem kellett tartaniuk. A patagónok nyilván nem tagadják meg azt a megrögzött szokásukat, hogy csak lóhátról harcolnak, és nem merészkednek erre a zűrzavaros terepre, ahol minden szikla mögött veszély leselkedik.

Másnap, december 12-én, reggel kilenc óra körül feltűntek az első indiánok. Hat óra tájt indultak, három óra alatt huszonöt kilométert tettek meg. Nyugtalanul tekintgettek körbe a hazájuktól távoli, teljesen ismeretlen vidéken, és óvatosan haladtak előre az úton, amelyet egyik oldalon a tenger, a másikon meredek sziklák határoltak. Szorosan egymás mellett léptettek, zárt alakzatuk megkönnyítette a lövészek dolgát.

Amikor bal felől három lövés csattant, a patagónok teljesen megzavarodtak. A menetoszlop eleje megtorpant, mire a nyomukban jövők egymásra torlódtak. Miután azonban a három lövést nem követte több, lassan megnyugodtak, s a csapat újra előrelódult. Mindegyik lövés talált. Az út szélén halálos görcsökben vonaglott egy harcos. Két ló feküdt a földön: egyiknek a szügyét fúrta át a golyó, a másiknak a lába törött el.

Ötszáz méterrel odébb a patagónok egy farönkökből emelt torlaszba ütköztek. Amíg azon fáradoztak, hogy szétverjék, újabb puskalövések dördültek. Az egyik golyó célba talált, és egy harmadik lovat tett mozgásképtelenné.

Ugyanez a manőver tízszer is sikerrel járt, mielőtt az indiánok elérték a Dumas-félszigetet a szárazfölddel összekötő földszorost. Ezen a ponton, ahol a hegyek közé ékelődött út egy szűk hegyszoroson vitt keresztül, már komolyabb védművek vártak rájuk. Az eddigieknél magasabb és vastagabb torlasz mögött egy széles és mély árok vágta el az utat. Abban a pillanatban, amikor a patagónok nekivágtattak volna a torlasznak, bal oldalról puskaropogás hallatszott. Egy pillanatnyi megtorpanás után az indiánok újból előrelendültek, és találomra viszonozták a tüzet. Közben vagy százan azon fáradoztak, hogy újból járhatóvá tegyék az utat.

A puskatűz azonnal megkettőződött. Golyózápor söpört végig a tarthatatlanná vált úton. Akik óvatlanul előre merészkedtek a veszélyes övezetbe, azokat könyörtelenül lemészárolták. Ez töprengésre késztette társaikat, s lassanként az egész horda elbizonytalanodott.

A Hoste-sziget védői most megpillanthatták az egész sereget, mely hatszáz méter hosszan kígyózott az úton. A tömegen időnként nyugtalan hullámzás futott végig. Lovasok vágtattak föl-alá, mintha főnökök üzenetét hozták-vitték volna.

Ahányszor egy ilyen lovas a menetoszlop élére ért, mindig megpróbálkoztak egy újabb rohammal. A veszélyes szakaszon azonban se ember, se ló nem juthatott át ép bőrrel, s ez mindannyiszor meghőkölésre késztette a hadat.

Így teltek-múltak az órák. Már közeledett az este, amikor végre sikerült áttörniük a torlaszon. Most már csak a golyózápor zárta el előlük az utat. A patagónok ekkor kétségbeesett elhatározásra jutottak. Hirtelen egybeterelték az összes lovat, majd vágtában rohamozva, forgószélként viharzottak át a szoroson.

Három harcos és tizenkét ló ott maradt, de a horda egésze átjutott az akadályon.

Öt kilométerrel odébb nyílt térségre leltek, ahol már nem kellett rajtaütéstől tartaniuk. Itt megálltak és letáboroztak éjszakára. A hoste-szigetiek viszont percnyi pihenő nélkül folytatták körültekintő visszavonulásukat, hogy elfoglalják másnapi állásaikat. Eredményes napot tudhattak maguk mögött. A támadóknak harminc lova és öt embere vált harcképtelenné, míg őnáluk egyetlen ember szenvedett könnyebb sérülést. A lovukat vesztett harcosok miatt nem kellett aggódniuk: a patagónok rossz gyaloglók, így gyerekjáték lesz elbánni a hátramaradókkal.

A telepesek másnap is ugyanezt a harcmodort alkalmazták. A patagónok összesen hatvan kilométert tehettek meg elindulásuk óta, amikor délután kettő körül a sziget középső hegyláncát átszelő úton a hegygerinc tetejére értek. Ekkor már három órája kapaszkodtak megállás nélkül fölfelé. Emberek és állatok egyformán ki voltak merülve. Mielőtt az itt kezdődő szorosba merészkedtek volna, pihenőt tartottak. Ezt használta ki Kau-dzser, hogy kis távolságra előttük foglaljon állást.

A visszavonulás közben újabb fegyveresek csatlakoztak hozzájuk, és azokkal együtt, akik már a hegytetőn posztoltak, a puskások száma vagy hatvanra emelkedett. Kau-dzser egy száz méteres szakaszon, az út egyazon oldalán helyezte el ezt a hatvan férfit, ott, ahol a legmélyebb volt az árok. A föléjük magasodó félelmetes sziklák oltalmában a hoste-szigetiek fütyülhettek az ellenség lövedékeire, míg ők maguk közvetlen közelből kaphatták csővégre a patagónokat, akár egy magaslesről.

Amikor a patagónok újra mozgásba lendültek, a hegytetőről lezúduló ólomeső lekaszálta első soraikat. Rendezetlen visszavonulás után ismét megpróbálkoztak a rohammal - sikertelenül. Két órán keresztül kísérleteztek ugyanezzel a taktikával. Nem mondhatni, hogy a merész patagónok értelmükkel is kitűntek volna. Csak akkor jutott eszükbe előző esti hadmozdulatuk sikere, amikor már számosan elestek közülük. Parancsok röpködtek. A lovak közelebb húzódtak egymáshoz, orruk az előttük álló farát érintette. A horda egyetlen tömbbe tömörült. Amikor készen álltak a rohamra, egyszerre mindnyájan meglódultak, majd eszeveszett iramban előretörtek. A lovak patái fülsiketítően feldübörögtek, rengett alattuk a föld. De a hoste-szigetiek puskái csak annál szaporábban ontották a halált.

Káprázatos volt a látvány. Az üstökösként száguldó lovasoknak semmi nem állhatta útját. Ha valamelyikőjük lefordult a nyeregből, könyörtelenül letiporták az utána jövők. Ha egy ló sebzetten vagy holtan rogyott össze, a többiek átugrattak fölötte, és meg se torpanva folytatták veszett vágtájukat.

A hoste-szigetieknek eszébe sem jutott, hogy csodálják a patagónok vitézkedését. Számukra élet vagy halál volt a tét. Nem gondoltak másra, csak tölteni, célozni, lőni, újra tölteni, célozni és lőni, és így tovább, pillanatnyi megszakítás nélkül. Már égette a kezüket a puskacső, de ők csak egyre lőttek. A csata hevében megfeledkeztek minden elővigyázatosságról.

Elő-előugrottak rejtekhelyükről, kitették magukat az ellenség tüzének. Annak könnyű dolga lett volna, ha módja van visszalőni.

De ilyen sebesség mellett a patagónok képtelenek voltak a fegyverükhöz nyúlni. Mire is lett volna jó? Miután az arcvonal rövidsége elárulta, hogy az ellenség létszáma csekély, egyetlen céljuk az volt, hogy az elkerülhetetlen áldozatok árán is áttörjenek a veszélyes útszakaszon.

Át is törtek. A süvítő golyók lassan elmaradtak mögöttük.

Ekkor lelassítottak, és sebes ügetésben haladtak tovább az úton, mely kanyarogva ereszkedett alá a hegygerinc legmagasabb pontjáról.

Körülöttük csönd és nyugalom honolt. Csupán jobbról-balról hangzott föl egy-egy távoli lövés, onnan, ahol sziklák szegélyezték az utat. A gerillává vedlett telepesek lövései azonban többnyire célt tévesztettek. A patagónok ilyenkor találomra golyóesőt zúdítottak irányukba, majd tovább lovagoltak.

Tapasztalatuk arra intette őket, hogy a legutóbbi összecsapás színhelyétől kellő távolságra állapodjanak meg. Már jó ideje leszállt az éj, mire a lejtő végére értek, de ők csak akkor táboroztak le, amikor sík vidéket láttak maguk körül.

Nehéz nap állt mögöttük. Hatvanöt kilométert tettek meg, ebből harmincötöt a hegycsúcs elhagyása óta. Jobbjukon a Csendes-óceán hullámai csapkodták a part fövenyét. Balra síkság terült el: innen nem érhette őket meglepetés. Másnap már jó korán elérhetik végcéljukat, Libéria városát, mely alig harminc kilométerre feküdt.

Kau-dzser ezúttal már nem gondolhatott arra, hogy a betolakodók elébe kerüljön. Nemcsak a vidék jellege tette lehetetlenné az eddig sikeres rajtaütéseket, de az ellenfeleket elválasztó távolság is túl nagyra nőtt. Kau-dzser megparancsolta, hogy ne is próbálkozzanak a hiábavaló üldözéssel; inkább takarodót rendelt el a puszta földön, a csillagos ég alatt. Kellett is a néhány órás pihenő a három ébren töltött éjszaka fáradalmai után.

Kau-dzser elégedett lehetett taktikájának eredményével. Az ellenség az előző napon legalább ötven lovat és tizenöt harcost veszített. Seregük tehát majd száz lovassal megfogyatkozva, megcsappant önbizalommal ér Libéria alá. Márpedig a városba - és erre aligha számítanak - nem törhetnek be egykönnyen.

A telepesek másnap reggel lovakért küldtek, de jócskán benne jártak már a délelőttben, mire sikerült előkeríteni azokat.

Dél lett, mire a lovassá vedlett lövészek, összesen csupán harmincketten, lóra kaphattak és megkezdhették a leereszkedést.

Semmi nem állt a gyors haladás útjában. Nem volt miért óvatoskodniuk. Az út szélén lesben álló telepesek, akik a maguk módján köszöntötték az ellovagló ellenséget, mindenről tájékoztatták őket. Így tudták meg, hogy a patagónok folytatták előrenyomulásukat, vagyis nem kell attól tartaniuk, hogy váratlanul az indián menetoszlop végébe ütköznek.

Három óra körül értek az indiánok éjjeli táborhelyére. Annyi nyomot hagytak maguk után, hogy tévedésről szó sem lehetett. A horda azonban már a kora reggeli órákban továbbállt, és mostanra minden valószínűség szerint Libéria alá érkezett.

Két órával később éppen a Riviére-birtok kerítése mellett haladtak el, amikor gyalogosok népes csoportját pillantották meg az úton. Száznál bizonyosan többen lehettek. Közelebb érve látták, hogy ezek azok a patagónok, akik az összeütközések során elvesztették a lovukat.

A kerítés mögül hirtelen lövések dörrentek. Tíz-tizenkét patagón a földre zuhant. A többiek közül néhányan viszonzásképpen pár ártalmatlan golyót küldtek a palánk felé, míg a többiek menekülni próbáltak. Ekkor döbbentek rá, hogy harminckét lovas vágta el a visszavonulásuk útját, és ezek fegyverei sem maradtak némák.

A lövések hangjára kétszáz kaszára, villára, fejszére kapott férfi tódult ki a kerítés mögül, hogy elzárja a Libériába vezető utat. Miután a patagónokat teljesen bekerítették - jobbra a megmászhatatlan sziklák, előttük a parasztok ijesztően népes csapata, balra a kerítés mögül előcsillanó puskacsövek, mögöttük pedig Kau-dzser és lovasai vágták el az útjukat -, az indiánok föladták a harcot és eldobálták a fegyvereiket. További vérontás nélkül ejthették őket foglyul. Kezüket-lábukat összekötözték, egy csűrbe zárták őket, s a kapuba őrszemeket állítottak.

A hadművelet sikere káprázatos volt. Száz lovasukon kívül a támadók száz puskát is veszítettek, igaz, elég silányakat, de ezek is a hoste-szigetiek ütőképességét erősítették. Már háromszázötven tűzfegyver állt rendelkezésükre az ellenség hatszáz puskájával szemben. Az erők kis híján kiegyenlítődtek.

A helyőrséggé változott Riviére-tanyán tájékoztatták Kau-dzsert a patagónok előrehaladásáról. Amikor délelőtt a gazdaság palánkjához értek, tessék-lássék megpróbálkoztak ugyan a behatolással, de már az első lövések jobb belátásra bírták őket, s komolyabb támadás helyett beérték néhány tétova lövéssel. Ezek a vademberek csatára termettek ugyan, de nem hadviselésre. Libéria volt a céljuk, oda igyekeztek toronyiránt, s nem sokat törődtek a hátuk mögött hagyott ellenséggel.

Ha már a szerencse úgy hozta, hogy ilyen sok foglyot ejtettek, Kau-dzser nem mehetett úgy tovább, hogy ne kérdezze ki őket. Bement hát közéjük.

A fogdaként szolgáló csűrben mély csend honolt. A falak mellett száz ember kuporgott, komor mozdulatlanságban várták, hogy döntés szülessen sorsuk felől. Ha ők győztek volna, szolgaságba vetik a legyőzötteket. Vesztesként természetesnek tartották, hogy ővelük is így fognak elbánni. Egyikük sem méltatta figyelemre Kau-dzsert.

– Ért valaki köztetek spanyolul? - kérdezte Kau-dzser fennhangon.

– Igen - vetette föl a fejét az egyik fogoly.

– Mi a neved?

– Athlinata.

– Miért jöttél erre a földre?

Az indiánnak egy arcizma sem rezdült:

– Háborúzni.

– Miért akartok velünk háborúzni? - szegezte neki a kérdést Kau-dzser. - Mi nem vagyunk az ellenségetek.

A patagón hallgatott.

Kau-dzser folytatta:

– Testvéreid még soha nem merészkedtek el idáig. Most miért kalandoztak el ilyen messzire hazájuktól?

– A törzsfőnök parancsa - mondta nyugodtan az indián. - A harcosok engedelmeskedtek.

– De hát mi a célotok? - erősködött Kau-dzser.

– A nagy város délen - felelte a fogoly. - Ott nagy a gazdagság, és az indiánok szegények.

– De azt a gazdagságot el is kell venni - szólt Kau-dzser -, és a város lakói megvédik magukat.

A patagón gúnyosan elmosolyodott.

– Hiszen te magad és fivéreid már most foglyok vagytok - szegezte neki Kau-dzser ezt a személyes érvet.

– A patagón harcosok sokan vannak - vágott vissza a rendíthetetlen indián. - A többiek úgy térnek meg hazájukba, hogy lovuk farkához kötözve vonszolják el testvéreidet.

Kau-dzser megvonta a vállát.

– Képzelődsz, fiam - mondta. - Egyikőtök sem teszi be a lábát Libériába.

A patagón újra csak hitetlenül mosolygott.

– Nem hiszel nekem? - faggatta Kau-dzser.

– A fehér ember megígérte - felelte magabiztosan az indián. - A patagónoknak fogja adni a nagy várost.

– A fehér ember?... - ismételte hökkenten Kau-dzser. - Van tehát köztetek egy fehér is?

Kérdései azonban válasz nélkül maradtak. Az indián nyilván mindent elmondott, amit tudott, s egy szóval többet sem lehetett kiszedni belőle.

Kau-dzser gondterhelten lépett ki a csűrből. Ki lehetett az a fehér ember, fajtájának árulója, aki vademberek bandájával szövetkezett más fehérek ellen? Akárki is, ez egy okkal több a sietségre. Hartlepool a parancsaihoz híven nyilván megteszi a legsürgősebb intézkedéseket, de Libériának erősítésre van szüksége.

A Kau-dzser parancsnoksága alatt álló százötvenhat férfi este nyolc körül kerekedett föl - közülük százketten a patagónoktól zsákmányolt fegyverekkel. A csapat gyalogszerrel indult útnak, miután a lovakat hátrahagyták a Riviére-birtokon. Kau-dzser ugyanis nem azzal a vakmerő, de esztelen módszerrel akart áttörni az ellenséges vonalakon és bejutni Libériába, amelyet ellenfelei alkalmaztak a nehéz átkeléseknél. Mivel terve nem a nyers erőre, hanem a ravaszságra épült, a lovak csak útban lettek volna.

Három órás gyaloglás után megpillantották a várost. Már teljesen leszállt az éj, s tisztán láthatták a patagónok táborát határoló tüzek félkörét, amely jobbra a mocsár szélénél, balra a folyóparton ért véget. Az ostromgyűrű bezárult. A száz méterenként fölállított őrszemek között lehetetlen lett volna észrevétlenül átsurranni.

Kau-dzser megállította embereit. Mielőtt továbbindulnának, el kell dönteniük, milyen taktikát alkalmazzanak.

De nem minden támadó tartózkodott a folyó jobb partján. Néhányan nyilván a folyón is átkeltek, a város fölött. Miközben Kau-dzser eltöprengett, északnyugaton egyszerre nagy fényesség támadt.

Újtelep házai égtek.