A PISINÓI VÁRTORONY

A pisinói várerőd a középkorban emelt félelmetes építmények egyik legkülönösebb példánya: hűbéri külsejével igen jól mutat. Csak a lovagok hiányoznak széles, bolthajtásos termeiből, az ágmintákkal díszített, hosszú ruhás, hegyes sipkás várúrnők csúcsíves ablakaiból, az íjászok és íjas puskások csipkés párkányainak lőrései, a hajítógépek kilövőnyílásai és a felvonóhidak tüskés rácsai mögül. Az erődítés kövét még nem kezdte ki az idő; de a várparancsnok osztrák egyenruhájában, a katonák modern viseletben, az őrök és porkolábok, akiken már nem feszül a régi idők félig sárga, félig piros öltözete, sehogy sem illenek bele egy régi kor e nagyszerű maradványai közé.

Ennek az erődítménynek a vártornyából igyekezett megszökni Sándor gróf a kivégzést megelőző utolsó órákban. Kétségtelenül esztelen kísérlet volt, mivel a foglyok még azt sem tudták, melyik vártoronyba zárták őket, és egyáltalán nem ismerhették ezt a vidéket, amelyen menekülés közben át kellett jutniuk.

És talán ez volt a szerencse, hogy mit sem tudtak erről! Ha tájékozottabbak, nyilván meghátrálnak a nehézségek, jobban mondva egy ilyen vállalkozás lehetetlensége előtt.

Nem mintha Isztriának ez a vidéke nem nyújtana kedvező lehetőséget a menekülésre, mert bármilyen irányban induljanak is a menekülők, néhány órán belül elérhetik a tengerpart valamelyik pontját. Pisino város utcáit sem őrizték olyan szigorúan, hogy már az első lépések a letartóztatás veszélyét jelentenék. De hogy megszökjön valaki a várerődből - és különösképpen abból a toronyból, ahol a foglyokat őrizték -, ez ideig teljességgel lehetetlennek látszott. Erre még csak nem is gondolt senki.

De lássuk a pisinói erődítmény vártornyának fekvését és külső elrendezését.

A vártorony egy magaslat oldalában fekszik, ahol hirtelen véget ér a város. Ha valaki ennek a terasznak a párkányára támaszkodik, pillantása széles és mély szakadékban vész el, amelynek meredek, hosszú, bozontos kúszóindákkal befutott falai majdnem függőlegesek. E sziklafalnak egyetlen kiugró pontja sincs. Nincs egyetlen kiszögellés, amelyen fel lehetne kapaszkodni vagy le lehetne ereszkedni. Egyetlen pihenő sincs, ahol meg lehetne állni. Semmi, amire rá lehetne támaszkodni. Csak szeszélyes, sima, omladozó, bizonytalan barázdák jelzik a sziklák ferde hasadásait. Egyszóval olyan mélység ez, amely lehúz, megbabonáz, és soha nem adja vissza azt, ami egyszer beleesett.

E mélység fölött emelkedik a vártorony egyik oldalfala, amelybe itt-ott egy-egy ablakot vágtak, hogy megvilágítsa az egyes emeletek celláit. Ha egy fogoly kihajolt volna valamelyik nyíláson, rémülettel hőköl vissza, hacsak bele nem szédül a mélységbe! S ha lezuhanna, mi történne vele? Vagy összetörné magát a fenék szikláin, vagy elsodorná egy zuhatag, amelynek áradáskor ellenállhatatlan a sodra.

Ezt a szakadékot Bucónak hívták a környéken. Ez fogja fel a Foiba folyó vizét, ha áradáskor felduzzad. Ennek a folyónak egyetlen lefolyása az az üreg, amelyet apránként mosott magának a sziklákon át, s amelybe szökőár vagy zuhatag hevességével zúdul. Hová rohan így a város alatt? Senki nem tudja. Hol bukkan fel újra? Azt sem tudja senki. Ennek az üregnek vagy inkább csatornának, amelyet a palás kőzetbe és az agyagba vájt, nem ismerjük sem a hosszát, sem a magasságát, sem az irányát. Ki mondhatná meg, vajon nem ütközik-e a víz abba a száz és száz szegletbe vagy holmi oszloperdőbe, amely hatalmas alépítményével tartja az erődöt és az egész belvárost? Amikor a folyó szintje sem túl magas, sem túl alacsony nem volt, és elbírt holmi könnyű csónakot a hátán, merész felfedezők már megkísérelték, hogy a Foiba sodrában leereszkedjenek ezen a sötét és szűk föld alatti vízen, de a bolthajtások egyre alacsonyabbak lettek, és csakhamar áthághatatlan akadályt képeztek előttük. Valójában senki sem tudott semmit erről a föld alatti folyóról. Talán elveszett valami víznyelőben az Adria szintje alatt.

Ez volt hát a Buco, amelynek Sándor gróf még csak a létezéséről sem tudott. Mivel a szökés csak a cella egyetlen ablakán át történhetett, amely a Bucóra nyílt, éppolyan biztos halált jelentett számára, mintha máris a kivégzőosztaggal állna szemben.

Szathmár László és Báthory István már csak a cselekvés pillanatára várt, arra is készen, hogy ha kell, életüket áldozzák, hogy segítséget nyújtsanak Sándor grófnak, arra is készen, hogy kövessék, ha menekülésük nem akadályozza az övét.

– Mindhárman elmenekülünk - mondotta Sándor Mátyás -, majd csak akkor válunk el, ha kint leszünk!

Ekkor ütött nyolcat a város toronyórája. Az elítélteknek már csak tizenkét órájuk volt hátra.

Lassan leszállt az éjszaka - sötétnek ígérkező éjszaka. Vastag, csaknem mozdulatlan felhők gomolyogtak súlyosan az égboltozaton. A nehéz, szinte fullasztó levegő telve volt elektromossággal. Heves vihar fenyegetett. A villámok még nem csattogtak e páratömegekben, amelyek szinte beszívták az elektromosságot, de már tompa morajlás futott végig a Pisinót környező hegyláncokon.

Ilyen körülmények között a szökés némi reménnyel is kecsegtethetett volna, ha nem tátong ez a rejtelmes szakadék a menekülők lábánál. Ilyen sötét éjszakán ugyan ki láthatná őket? Ilyen zajos éjszakában ugyan ki hallaná őket?

Sándor gróf azonnal meggyőződött arról, hogy a szökés csupán a cella ablakán lehetséges. Arra még gondolni sem lehetett, hogy betörik az ajtót, vagy felfeszítik erős, megvasalt tölgyfa léceit. Különben is az őr lépte visszhangzott a folyosó kövein. Meg aztán ha ki is került az ember az ajtón, hogyan jusson át a várerőd útvesztőin? Hogyan kerüljön át a tüskés rácson és a felvonóhídon, amelyet szigorúan őriznek a katonák? A Buco oldalán legalább nem állt őr. De a Buco jobban védelmezte a vártoronynak ezt az oldalát, mintsem az őrök egész sorfala.

Sándor gróf így hát egyedül azzal törődött, hogy megállapítsa, vajon az ablakon át szabad-e az út.

Ez az ablak mintegy három és fél láb magas és két láb széles volt. A fal vastagsága ezen a részen négy láb is lehetett. Egy erős keresztvas zárta el, s ez csaknem az ablak belső szélén illeszkedett a falba. Nem takarta a szokásos farács, amely csak felülről engedi be a fényt, de nem is volt rá szükség, mert a nyílás iránya úgysem tette lehetővé, hogy a pillantás eljusson a Buco mélységébe. Ha ki lehetne szakítani vagy elmozdítani a keresztvasat, nem is lenne nehéz kibújni az ablakon, amely meglehetősen hasonlított az erődítmények falába vágott lőrésekhez.

De ha szabaddá is válik az út az ablakon át, hogyan jut le odakint az ember a meredek falon? Létrán? A foglyoknak nem volt létrájuk, és nem is ácsolhattak maguknak. Az ágyneműjük segítségével? Ágyneműjük csak durva gyapjútakaró volt, amelyet a vaspriccsen nyugvó matracra dobtak, a priccset pedig a cella falához erősítették. Így lehetetlennek tűnt volna a szökés az ablakon át, ha Sándor gróf nem vesz észre egy láncot vagy inkább vashuzalt, amely kívül lógott, és megkönnyíthette a szökést.

Ez a huzal a tetőgerincen álló villámhárító vezetéke volt, a vártoronynak éppen azon a falán, amely függőlegesen emelkedett a Buco felett.

– Látjátok ezt a vezetéket? - kérdezte Sándor gróf két barátjától. - Bátraknak kell lennünk, ha ezen szökünk.

– A bátorság nem hiányzik - felelte Szathmár László -, de van-e elég erőnk hozzá?

– Mit számít! - felelte Báthory István. - Ha nem lesz elég erőnk, néhány órával hamarább halunk meg, ennyi az egész!

– Nem halunk meg, István - válaszolta Sándor gróf. - Jól hallgass ide, és te is, László, egy szót se felejtsetek el abból, amit mondok. Ha volna egy kötelünk, ugye, nem haboznánk az ablak külső részére erősíteni, és lekúszni rajta a földig? Hát ez a huzal többet ér, mint a kötél, mert merevebben áll, és könnyebbé teszi a leereszkedést. Mint minden villámhárító vezetéket, nyilván ezt is vaskampókkal erősítették a falhoz. Ezek a kampók szilárdan tartanak, és rájuk is állhatunk. A szédüléstől sem kell tartanunk, hiszen sötét van, és semmit sem látunk a mélységből. Így ha kijutunk az ablakon, hidegvérrel, bátorsággal megmenekülhetünk! Lehetséges, hogy életünket tesszük kockára, de ha tíz százalék is az esélyünk, mit számít, hiszen ha holnap reggel az őrök itt találnak bennünket a cellában, akkor bizonyos, hogy meghalunk!

– Így van - felelte Szathmár László.

– Hová vezet ez a huzal? - kérdezte Báthory István.

– Nyilván valami kútba - felelte Sándor gróf -, de bizonyosan a vártornyon kívül, és nekünk ez elég. Én csak egy dolgot tudok, csak egy dolgot akarok látni, azt, hogy a huzal végén a szabadság vár... talán!

Sándor gróf nem tévedett, amikor azt mondta, hogy a villámhárító vezetékét kampók rögzítik szabályos közökben a falhoz. Ezeken át sokkal könnyebb a lejutás, mivel a menekülők mint lépcsőfokokat használhatják a túl gyors lecsúszás ellen. De azt nem tudták, hogy a fennsík szélétől, amelyen a vártorony falai emelkedtek, a vashuzal már szabadon leng az űrben, és a vége a Foiba vizébe merül, amely a legutóbbi esőtől megduzzadt. Ahol már szilárd talajt reméltek a völgyszoros mélyén, csak egy vízesés volt, amely hevesen zúdult át a Buco alagútján. De ha tudják is, vajon meghátrálnak-e a szökési kísérlet elől? Nem!

– Ha meg kell halni, hát haljunk meg - mondta volna Sándor Mátyás -, de előbb tegyünk meg mindent, hogy megmeneküljünk a haláltól!

Először is utat kellett nyitni az ablakon át. Az elzáró keresztvasat ki kellett szakítani. De lehetséges ez feszítővas, véső vagy bármilyen más szerszám nélkül? A foglyoknak még csak késük sem volt.

– Az sem lesz könnyű, ami később vár ránk - mondotta Sándor Mátyás -, de ami most jön, az csaknem lehetetlen! Lássunk hozzá!

Ezt mondván, Sándor gróf felhúzódzkodott az ablakba, egyik kezével erősen megragadta a keresztvasat, és úgy érezte, hogy talán nem is kell nagy erő a kifeszítéséhez.

Csakugyan, a vasrúd kissé lazán állt a falban. A kő megrepedezett a sarkainál, és nem valami erősen tartotta a rácsot. Nagyon valószínű, hogy a villámhárító láncát már javították, mert már csak rosszul vezette le a villámokat. Az is valószínű, hogy a keresztvas odavonzotta a villámokat, és azok magát a falat is kikezdték, és tudjuk, hogy a villám ereje úgyszólván határtalan. Ezért is repedtek meg ezek a kis üregek, amelyekbe a vasrudak végét illesztették, és ezért málladozott a kő is, és vált szinte szivacsossá, mintha millió kis áramütés lyuggatta volna ki.

Báthory István magyarázta el néhány szóval ezt a jelenséget, amikor ő is megvizsgálta a keresztvasat.

De nem magyarázgatni kellett, hanem késedelem nélkül munkához látni. Ha sikerül letörni a lyukak szélét, és a vasrudat ki tudják szabadítani, talán könnyebb lesz a rácsot kilökni, mivel a nyílás belülről tágult kifelé, és a rudakat a mélységbe dobhatják. A zuhanást nem hallhatja meg senki a szüntelen mennydörgés közepette, amely szakadatlanul zengett az alacsonyan szálló felhőkben.

– De puszta kézzel nem mozdíthatjuk ki ezt a követ! - mondta Szathmár László.

– Nem - felelte Sándor gróf. - Kellene egy vasdarab vagy valami vaslemez...

Ez csakugyan nélkülözhetetlen volt. Bárhogy málladozott is a fal a lyukak szélén, a körmük azért beletört volna, ujjukból vér fakad, ha megkísérlik szétmállasztani. Nem boldogulhatnak, ha még egy szegük sincs.

Sándor gróf körülnézett a gyöngén megvilágított folyosó bizonytalan világánál, amely az ajtó felső hasadékán átjutott a cellába. Kezével megtapogatta a falakat, talán kiáll belőlük valahol egy szeg. De semmit nem talált.

Akkor az ötlött eszébe, talán ki lehetne venni a falba erősített vaságyak egyik lábát. Mindhárman neki is láttak, de Báthory István csakhamar megállította két társát, és halkan odaszólította őket.

Az ágy aljában levő vaspántok találkozásánál engedett a szegecs. Így elegendő volt, ha megragadják a szabaddá vált vaslemez végét, és néhányszor jobbra-balra hajlítgatva elválasztják a többi résztől.

Ez egykettőre meg is történt. Ezzel Sándor gróf egy öt hüvelyk hosszú, egy hüvelyk széles vaslemezre tett szert, amelyet nyakkendőjével körülcsavart: aztán visszament a nyíláshoz, és elkezdte farigcsálni a négy lyuk külső szélét.

Ez azonban némi zajt csapott. Szerencsére a mennydörgés elnyomta a zajt. A vihar szüneteiben Sándor gróf megállt, majd azon nyomban újra munkához látott, és gyorsan haladt vele.

Báthory István és Szathmár László lesben álltak az ajtónál, figyeltek, hogy jelt adhassanak, amint az őr közeledik a cellához.

Szathmár László hirtelen pisszegésére a munka azonnal félbeszakadt.

– Mi az? - kérdezte Báthory István.

– Figyeljetek! - felelte Szathmár László.

Feszülten figyelt. Pontosan az ellipszis gyújtópontjába állt, és újra megismétlődött az a hangtani jelenség, amely az árulás titkát a foglyok előtt felfedte.

A következő mondatfoszlányokat vehették ki rövid időközökben:

– Holnap... szabadlábra.................................................................................................................

......................................................................................................................................................

– Igen... szabadlábra helyezik... és................................................................................................

......................................................................................................................................................

– ...a kivégzés után... Aztán... csatlakozom Zirone cimborámhoz, aki már vár Szicíliában .......................................................................................................................................................

.......................................................................................................................................................

– Nem időzött volna ilyen sokáig a vártoronyban, itt a.................................................................

......................................................................................................................................................

Nyilván Sárkány beszélgetett egy őrrel. Sőt egy bizonyos Zirone nevét is kiejtette, aki szintén részt vehetett az ügyben - Sándor Mátyás ezt a nevet is gondosan megjegyezte.

Sajnos, az utolsó szót, amely pedig nagy hasznukra lett volna a foglyoknak, már nem hallották. Az utolsó mondat vége felé hatalmas dörgéssel becsapott egy villám, az áram végigszaladt a villámhárító huzalján, fényes szikrákat vetett az a vasdarab is, amelyet Sándor gróf a kezében tartott. Ha nem bugyolálja selyem nyakkendőjébe, bizony őt is megüti az áram.

Így az utolsó szó, a vártorony neve beleveszett a mennydörgésbe. A foglyok már nem hallották. Pedig mennyire megnövelte volna a szökés esélyeit, ha tudják, milyen erődítménybe zárták őket, milyen vidéken át kell menekülniük!

Sándor gróf újra munkához látott. Négy lyuk közül hármat már kivájt, úgyhogy a rudak vége már szabadon mozoghatott. Ekkor a negyedikhez fogott a szüntelenül cikázó villámok fényénél.

Fél tizenegyre befejezte a munkát. A falakból kimozdított keresztvas most már kicsúszhatott az ablaknyíláson át. Csak meg kellett lökni, hogy kizuhanjon. Ezt is tették, mihelyt Szathmár László meghallotta, hogy az őr a folyosó vége felé távolodik.

A külső ablakrés felé taszított keresztvas bukfencezve tűnt el a mélységben.

A vihar éppen elcsendesedett. Sándor gróf hegyezte fülét, hogy meghallja-e, amint a nehéz tárgy a földre zuhan. Semmit sem hallott.

– Valami hatalmas sziklára építhették a vártornyot, amely a völgy fölött magaslik - jegyezte meg Báthory István.

– Mit számít a magassága! - felelte Sándor gróf. - A villámhárító huzala kétségtelenül leér a földig, különben nem működne. Így mi is elérhetjük, és nem kell a lezuhanástól tartanunk!

Ez az okoskodás általában helyes volt, de jelen esetben mégis téves, mivel a huzal vége a Foiba vizébe merült.

Végül az ablak szabad lett, és eljött a szökés pillanata.

– Barátaim - mondotta Sándor Mátyás -, a következőképpen járunk el. Én vagyok a legfiatalabb, és azt hiszem, a legerősebb is. Így hát én kísérlem meg elsőnek a leereszkedést a vashuzalon. Ha valamilyen előre nem látott akadály miatt nem tudnék lejutni a földre, talán marad elegendő erőm, hogy visszamásszam az ablakig. Két perccel később, István, te csúszol ki a nyíláson, és utánam jössz. Két perccel azután, László, hasonlóképpen cselekszel. Ha mindhárman lejutunk a vártorony tövébe, majd a körülmények szerint cselekszünk.

– Engedelmeskedünk neked, Mátyás - felelte Báthory István. - Igen! Úgy teszünk, amint akarod, oda megyünk, ahová mondod. De azt nem akarjuk, hogy magadra vállald a legnagyobb veszélyt...

– A mi életünk nem ér annyit, mint a tiéd! - tette hozzá Szathmár László.

– Pontosan annyit ér mindannyiunké, amikor az a kötelességünk, hogy igazságot tegyünk - felelte Sándor gróf -, és ha csak egyikünk marad életben, akkor ő szolgáltat igazságot. Öleljetek meg, barátaim!

A három férfi túláradó szeretettel ölelte meg egymást, és mintha még nagyobb erőt merítettek volna ebből az ölelésből.

Amíg Szathmár László lesben állt az ajtónál, Sándor gróf átbújt az ablaknyíláson. Egy perccel később már a mélység felett csüngött. Aztán térde közé szorította a vashuzalt, és csúszott lefelé, egyik kezével a másik alá fogva, lábával pedig a kampókat keresve, hogy meg-megtámaszkodjék rajtuk.

Ekkor a vihar rendkívüli hevességgel tört ki. Nem esett, de a szél rémisztő volt. Egyik villám követte a másikat. Cikázó villámok keresztezték egymást a vártorony felett, amely a környék legmagasabb pontja volt, és így vonzotta őket. A villámhárító hegye fehéres fényben csillogott, amelyet az elektromosság gerjesztett körülötte kéve alakban, szára pedig ingadozott a szélviharban.

Érthető, mekkora veszélyt jelentett rácsimpaszkodni erre a huzalra, amelyen át az áram a Buco szakadékának vizébe veszett. Ha a villámhárító jó állapotban van, nem jelent kockázatot, hogy agyoncsapja a rákapaszkodót, mert a fém olyan jól vezeti az áramot az emberi testhez képest, hogy éppen így óvja meg a vakmerő embert. Ha azonban a villámhárító hegye bármilyen keveset veszít is vezetőképességéből, vagy a huzalban szakadás támad, vagy akár csak az alsó vége eltörik, a pozitív és negatív áram találkozásából mégis létrejöhet elektromos kisülés villám becsapódása nélkül is, vagyis kizárólag a hibás készüléket megtöltő elektromos feszültségtől.

Sándor gróf nem is tudta, milyen veszélynek teszi ki magát. Az életfenntartás ösztönénél hatalmasabb érzések tették képessé, hogy szembeszálljon a veszéllyel. Lassan, óvatosan ereszkedett lefelé az elektromos áramlás közepette, amelyet maga is érzett. Lábával megkereste a fal mentén a kampókat, ezeken aztán megpihent egy-egy pillanatig. Ahányszor aztán egy hatalmas villám megvilágította alatta a mélységet, megkísérelte, hogy felmérje a szakadékot, de ez nem járt sikerrel.

Amidőn Sándor Mátyás vagy hatvan lábra csúszott így lefelé a cella ablakától, biztosabb támaszpontot érzett. Néhány hüvelyk széles párkányzat volt, amely a fal alapzatának tövéből állt ki. A villámhárító huzala itt nem ért véget, hanem folytatódott még, a menekülő viszont nem tudhatta, hogy valójában ettől a ponttól kezdve már lebegett, hol a sziklás fal mentén, hol a mélység felett, közben nekiverődött néhány kiszögellésnek, amely a melység fölé nyúlt.

Sándor gróf egy lélegzetvételre megállt. Két lába ekkor a párkány szélén nyugodott, kezével még mindig a vashuzalt szorongatta. Azt már tudta, hogy elérte a vártorony alját. De arról fogalma sem lehetett, hogy milyen magasságban volt még a völgyfenéktől.

„Mély lehet” - gondolta.

A villámok vakító fényétől megrémült óriási madarak röpködtek körülötte heves szárnycsapásokkal, és ahelyett, hogy felemelkedtek volna, a mélység felé buktak. Innen támadt az a gondolata, hogy szakadék, talán hatalmas mélység tátong alatta.

E pillanatban zajt hallott, a vashuzal felső vége felől. Egy villám fényénél Sándor gróf még homályosan látta, amint valami tömeg válik el a faltól.

Báthory István volt, aki ekkor mászott ki az ablakon. Megragadta a vashuzalt, és lassan ereszkedett lefelé, hogy utolérje Sándor Mátyást, aki várta őt, lábát erősen a kő peremére támasztva. Ott Báthory Istvánnak meg kell majd állnia, amíg társa folytatja útját lefelé.

Néhány perc múlva már egymás mellett álltak a párkányon.

A mennydörgés moraja elült, s már megérthették egymás szavát.

– És László? - kérdezte Sándor gróf.

– Egy perc múlva itt lesz.

– Fent semmi baj?

– Semmi.

– Akkor jó! Helyet csinálok Lászlónak, és te, István, megvárod, amíg itt utolér.

– Rendben van.

E percben hatalmas villám cikázott mellettük. Mintha a huzalon végigfutó áram idegeikbe hatolt volna, azt hitték, agyonüti őket.

– Mátyás!... Mátyás!... - kiáltott fel Báthory István a rémület hatására, amelyen nem tudott úrrá lenni.

– Hidegvér!... Indulok!... Jössz utánam! - felelte Sándor gróf.

És már meg is ragadta a huzalt, azzal a szándékkal, hogy lecsúszik a következő kampóig, amelyen meg szándékozik állni, és ott várja be társát.

Hirtelen kiáltások hallatszottak a vártorony teteje felől. Mintha a cella ablakából jöttek volna. Aztán azt hallották:

– Meneküljetek!

Szathmár László hangja volt.

A következő pillanatban erős fény villant a falon kívül, tompa és visszhangtalan dörej követte. Most nem villám cikcakkja hasított végig a sötétségen, nem mennydörgés dübörögtette meg a levegőt. Egy lövést adtak le, kétségkívül találomra, a vártorony valamelyik lőréséből. Nem lehetett tudni, hogy ez az őrök jeladása volt-e, vagy a menekülőknek szánták a golyót, a szökést mindenesetre felfedezték.

Csakugyan, amikor az őr zajt hallott, hívta a többieket, és öt-hat őr rohant a cellába. Azon nyomban látták, hogy két fogoly hiányzik. Az ablak állapota pedig elárulta, hogy csak ezen a nyíláson át menekülhettek. Ekkor hajolt ki Szathmár László, és mielőtt még megakadályozhatták volna, vészjelet adott le nekik.

– A szerencsétlen! - kiáltott fel Báthory István. - Hát elhagyjuk Lászlót?!... Mátyás... Itt hagyjuk?!

Második lövés is csattant, s ezúttal a dörej egybeolvadt a mennydörgéssel.

– Isten legyen neki irgalmas! - felelte Sándor gróf. - Menekülnünk kell... már csak azért is, hogy Lászlót megbosszuljuk!... Gyere, István, gyere!

Éppen ideje volt. A vártorony alsó emeletein vágott ablakok is sorra kinyíltak. Újabb sortüzek világították meg őket. Vad kiáltások hasították át a levegőt. Talán az őrök a fal tövét körülvevő párkányon elvághatják a menekülők útját? Talán érhetik őket a vártorony más részéről lőtt golyók is?

– Gyere! - kiáltotta ismét Sándor gróf.

Lecsúszott a vashuzalon, amelyet Báthory István is megragadott.

Ekkor mindketten észrevették, hogy a huzal a párkány alatt már az űrben lebeg. Nem akadt többé támaszték, kampó, hogy megpihenjenek vagy lélegzetet vegyenek rajta. Mindketten a himbálódzó huzalra voltak utalva, amely feltépte kezüket. Összeszorított térddel ereszkedtek lefelé, már vissza sem tudták fogni magukat, a golyók pedig fütyültek fülük mellett.

Egy percen át ereszkedtek alá így, több mint nyolcvan lábnyira, és azon törték a fejüket, vajon valóban feneketlen-e ez a mélység, amelybe zuhannak. Aztán valami tomboló víz harsogott alattuk. Így tudták meg, hogy a villámhárító huzala vízesésben ér véget. De mit tegyenek? Ha fel is akarnának kapaszkodni újra a huzalon, már nem lenne erejük, hogy elérjék a vártorony tövét. Különben, ha meg kell halni, többet ér az a halál, amely odalent várja őket a mélységben.

E pillanatban rettentő mennydörgés csattant hatalmas villámlással. Noha a vártorony tetején a villámhárító vasát nem érte közvetlenül, ezúttal akkora volt a villám feszültsége, hogy a huzal fehéren izzani kezdett, mintegy platinadrót a telep kisülésekor.

Báthory István fájdalmában felkiáltott, és elengedte a huzalt.

Sándor Mátyás látta, amint kitárt karokkal zuhan le közvetlenül mellette.

Ő is kénytelen volt elereszteni a vashuzalt, amely már égette kezét, és több mint negyven láb magasságról esett a Foiba zuhatagába, a Buco ismeretlen mélységébe.