AZ ÍTÉLET ELŐTT, ALATT ÉS UTÁN

Isztria, amelyet az 1815. évi szerződések az Osztrák-Magyar Monarchiához csatoltak, háromszög alakú félsziget, amely ott a legszélesebb, ahol a szárazföldhöz csatlakozik. Ez a félsziget a Trieszti-öböl és a Quarnerói-öböl között helyezkedik el, a partjai mentén számos kikötő bújik meg. Csaknem a déli csücskén fekszik egyikük, Pola kikötője, amelyet a kormány ebben az időben akart tengeri támaszponttá kiépíteni.

Az isztriai tartomány, különösképpen nyugati partjain, nagyon is olasz, sőt velencei maradt mind szokásaiban, mind pedig nyelvében. A szláv elem komoly vetélytársa az olasznak; osztrák befolyás azonban meglehetős nehezen tud érvényesülni a kettő között.

A tengerparton és a félsziget belsejében több jelentős város élénkíti meg ezt a vidéket, amelyet az északi Adria vize mos. Ilyen nagyobb város Capo d’Istria és Pirano is, amelynek sópárlással foglalkozó lakossága csaknem kizárólag a Risano és Corna-Lunga torkolatánál fekvő nagy sópárlókban dolgozik; Parenzo, az isztriai tartományi gyűlés és a püspök székhelye; Rovigno, gazdag olajbogyó-termőhely, Polát pedig, az egész Adria tervezett legjelentősebb hadikikötőjét, számos turista keresi fel római eredetű pompás műemlékeiért.

De egyik város sem nevezheti magát Isztria fővárosának. A főváros címét Pisino viseli, csaknem a háromszög közepén, s bár maguknak sejtelmük se volt róla, ide vitték titkos letartóztatásuk után a foglyokat.

Szathmár László házának kapuja előtt egy postakocsi várakozott. Csakhamar mind a négyen beszálltak, és két osztrák csendőr is - általában az utasok biztonságát ilyenek őrzik Isztria vidékein - helyet foglalt mellettük a kocsiban. Útjuk során így lehetetlen volt egyetlen szót is váltaniuk, hogy közös megegyezésre juthattak volna, mielőtt megjelennének bíráik előtt.

Egy hadnagy vezetésével tizenkét lovas csendőr kísérte őket, és elölről, oldalról, hátulról közrefogták a postakocsit; tíz perccel később már el is hagyták a várost. Borost egyenest a trieszti börtönbe vitték, és egy magánzárkába csukták.

Hová vitték a foglyokat? Vajon melyik erődítménybe zárja őket az osztrák kormány, ha már a trieszti vár sem elég biztonságos? Sándor grófnak és társainak sokat jelentett volna, ha ezt megtudják, de minden próbálkozásuk eredménytelen maradt.

Az éjszaka sötét volt. A postakocsi lámpáinak fénye éppen csak a lovasok első soráig világította meg az utat. Gyorsan haladtak. Sándor Mátyás, Báthory István, Szathmár László, mozdulatlanul és némán ült a helyén. Sárkány még csak nem is igyekezett megtörni a csendet, se nem tiltakozott letartóztatása ellen, még csak letartóztatása okát sem tudakolta.

Triesztből kiérve, a postakocsi éles fordulóval rézsút a tengerpart felé kanyarodott. Sándor gróf a lódobogás és kardcsörgés közepette itt már hallotta a tengerparti sziklákon megtörő hullámok morajlását. Egy pillantásra felragyogott néhány fény az éjszakában, de mindjárt tovatűnt. A kis Muggia fényei voltak ezek, most haladt át rajta a postakocsi, de nem állt meg. Később Sándor grófnak az a benyomása támadt, hogy az út visszakanyarodik a síkság felé.

Este tizenegy órakor megállt a kocsi, hogy lovakat váltson. Csak egy tanya állt ott, és a lovak befogásra készen várakoztak. Ez nem volt postakocsi-állomás - úgy látszik, a csendőrök el akarták kerülni Capo d’Istriát.

A kíséret újra felkerekedett. A kocsi a szőlők között vágott úton haladt; a venyigék összefonódtak, és kacskaringósan futottak fel az eperfák ágaira; az út még mindig a síkságon vezetett, és így gyorsan haladhattak. A sötétség növekedett, mert az elég heves délkeleti sirokkó kövér felhőkkel takarta el az égboltot. Noha a kocsi ablakait időnként leeresztették, hogy friss levegő hatoljon a kocsiba - mert Isztriában a júniusi éjszakák igen melegek -, még a legközelebbi tárgyakat sem lehetett felismerni. Bármilyen figyelmet szentelt is Sándor gróf, Szathmár László és Báthory István útjuk legcsekélyebb mozzanataira: a szél irányára, az indulás óta eltelt időre, képtelenek voltak megállapítani, milyen irányban halad a postakocsi. Nyilván azt akarták a hatóságok, hogy a vizsgálat a legnagyobb titokban menjen végbe, és olyan helyen, amelyet senki nem ismer.

Hajnali két óra felé másodszor is lovakat váltottak. Mint az első esetben, a megállás most sem tartott tovább öt percnél.

Sándor grófnak úgy rémlett, hogy egy házcsoportot lát az út végén, a félhomályban; alighanem egy külváros vége volt.

Buje járási székhely házait pillantotta meg, mintegy húsz mérföldre Muggiától délre.

Alig fogták be a lovakat, a csendőr hadnagy mindössze néhány szót súgott a postakocsis fülébe, és a kocsi továbbvágtatott.

Fél négy tájban kezdett virradni. Egy órával később a foglyok a felkelő nap állásából megállapíthatták volna az útirányt, vagy legalábbis meghatározhatták volna, hogy északnak vagy délnek tartanak-e. De ekkor a csendőrök leengedték a kocsi függönyeit, s a kocsi belseje a legteljesebb homályba borult.

Sándor gróf és két barátja a legcsekélyebb megjegyzéstől is tartózkodtak. Úgysem kaptak volna rá feleletet, ezt tudták jól, ezért inkább beletörődtek helyzetükbe, és vártak.

Egy vagy két órával később - nehéz lett volna megbecsülni az eltelt időt - a postakocsi még egyszer megállt, és gyorsan lovakat váltottak Visinada mezővárosnál.

Ettől a perctől kezdve mindössze annyit figyelhettek meg, hogy az út csaknem járhatatlanná vált. A postakocsis kiáltásai, az ostor csattogása szüntelenül ösztökélték a lovakat, a patkók csattogtak a hegyes vidék durva, köves talaján. Néhány szürkéllő erdővel borított kisebb domb szegélyezte a látóhatárt. A foglyok két-három ízben is furulyaszót hallottak. A fiatal pásztorok voltak, furcsa dalokat játszottak fekete kecskenyájaik mellett; de mindez vajmi kevés útbaigazítást adott a tájról, ahol áthaladtak, s bele kellett nyugodniuk, hogy mit sem látnak belőle.

Reggel kilenc óra is volt már, amikor a postakocsi tempót váltott. Nem lehetett kétség: elérték az út legmagasabb pontját, és onnét már gyorsabban tartottak lefelé. Oly nagy sebességgel haladtak, hogy a kerekeket több ízben meg kellett kötni, hogy a veszélyes úton meg ne szaladjon a kocsi.

Csakugyan, az út előbb felkapaszkodott arra az igen hepehupás tájra, amelyet a Monte Maggiore ural, aztán rézsút lefelé ereszkedik, és mind közelebb jut Pisinóhoz. Noha ez a város egy igen magas hegyoldalban fekszik a tenger felett, úgy tűnik a környező magaslatokhoz képest, mintha egy völgy mélyében bújna meg. Már jó messziről látható a harangtorony, amely kimagaslik a lépcsőzetesen épült, festői szépségű házcsoportokból.

Pisino járási székhely mintegy huszonötezer lakossal. A háromszögletű félszigetnek majdnem a közepén fekszik, morlákok, különböző szláv népfajok, de még cigányok is tódulnak ebbe a városba; főként a vásárok idején, amikor élénk kereskedelmi élet folyik itt.

Isztria fővárosa régi település, még megőrizte feudális jellegét. Ez különösképp erődítésén látszik, amely néhány újabb katonai épület fölé emelkedik. Ezekben az épületekben működnek az osztrák kormány közhivatalai.

Ennek az erődítésnek az udvarán állt meg június kilencedikén reggel tíz óra tájban a postakocsi, tizenöt órás utazás után. Sándor gróf, két társa és Sárkány ekkor kiszálltak a kocsiból. Néhány perccel később már lakat alá is kerültek, külön-külön egy-egy bolthajtásos cellába, ahová mintegy ötven lépcsőt megmászva jutottak el.

A legteljesebb szigorúsággal különítették el őket.

Noha semmiképpen nem érintkezhettek, nem közölhették egymással gondolataikat, Sándor Mátyás, Szathmár László és Báthory István csak egyetlen dolgon töprengett: hogyan jöttek rá az összeesküvésre? Talán a véletlen vezette nyomra a rendőrséget? Pedig semmi nem szivároghatott ki. Már semmiféle levélváltás nem folyt Trieszt, a fontosabb magyar városok és Erdély között. Vajon árulás történt? De ki lehetett az áruló? Soha bizalmas közlést nem tettek senkinek. Soha egy szelet papír nem kerülhetett kém kezébe. Minden iratot megsemmisítettek. Ha az acquedottói ház legrejtettebb zugait is feltúrják, akkor sem találnak még egy gyanús feljegyzést sem! Pedig ez történt. A rendőrség semmit sem fedezett fel - hacsak nem azt a rostélyt, amelyet Szathmár gróf nem tépett szét, mert lehetséges volt, hogy még szükségük lesz rá. És, szerencsétlenségükre, ez a rostély bizonyítékul szolgálhatott ellenük, mert ugyan mivel magyaráznák használatát mással, mint titkos levelezéssel?

A foglyok még nem tudhatták, hogy minden annak a levélkének a másolatán alapul, amelynek Sárkány, Torontál Simonnal összejátszva, megfejtette eredeti értelmét, és amelyet kiszolgáltatott a trieszti kormányzónak. De ez, sajnos, elég is volt ahhoz, hogy az állam biztonsága ellen szőtt összeesküvés vádját emeljék ellenük. Így semmi nem hiányzott már, hogy Sándor grófot és barátait különleges bíráskodás alá vonják, katonai törvényszék elé, amely katonásan is jár el.

De volt egy áruló, és nem is messze tőlük. Hagyta magát letartóztatni zokszó nélkül, hagyta, hogy bíróság elé állítsák, még azt is hagyta, hogy elítéljék, tudva, hogy később úgyis megkegyelmeznek neki, így ez az áruló minden gyanút elhárított magáról. Ez volt Sárkány taktikája, és ezt éppoly biztos fellépéssel játszotta végig, mint minden egyéb szerepét.

Egyébként Sándor gróf, akit rászedett ez a csaló - és kit nem szedett volna rá helyében? -, eltökélte, hogy mindent elkövet Sárkány tisztázására. Úgy gondolta, nem lesz nehéz bizonyítania, hogy Sárkány soha nem volt részese az összeesküvésnek, csupán egyszerű könyvelő, akit nemrég vezettek be Szathmár László házába, és egyedül a gróf személyes ügyeivel foglalkozott, tehát semmi nem fűzte az összeesküvőkhöz. Szükség esetén kérheti Torontál Simon bankár tanúskodását is, hogy bizonyítsa fiatal munkatársa ártatlanságát. Nem is kételkedett hát Sárkány felmentésében mind a főbenjáró bűnt, mind a bűnrészességet illetően, az esetben, ha vádat emelnének ellene - de ebben még nem is volt bizonyos.

Végül is az osztrák kormány még nem tudhatott semmit az összeesküvésről, csak a trieszti összeesküvők nevét. Híveikről Magyarországon és Erdélyben semmit az égvilágon nem tudott. Semmi jel nem mutatott arra, hogy az összeesküvésben mások is részt vesznek. Sándor Mátyás, Báthory István, Szathmár László semmiképp nem nyugtalankodott e tekintetben. El voltak tökélve, hogy mindent tagadnak, hacsak az összeesküvés valami tárgyi bizonyítékát nem tárják elébük. Ez esetben bátran áldozzák fel életüket. Mások majd egy nap újra kezdik a most elbukott mozgalmat. A függetlenség ügye megtalálja új vezetőit. Ha bűnösnek mondanák ki őket, feltárják nyíltan, hogy miben reménykedtek, a célt, amelyet maguk elé tűztek, azt a célt, amely előbb vagy utóbb meg is valósul. Még csak azt a fáradságot sem veszik, hogy védekezzenek, büszkén vállalják, hogy ezt a játszmát elvesztették.

Sándor gróf és barátai nem minden ok nélkül hitték, hogy a rendőrség tevékenysége igen szűk korlátok között mozog ebben az ügyben. Budán, Pesten, Kolozsvárott és minden városban, ahol a Triesztből várt jelre ki kellett törnie a felkelésnek, a rendőrség hasztalanul kereste az összeesküvés nyomait. Ezért foganatosította hát annyira titokban a kormány a három trieszti vezető letartóztatását. Azért vetették őket a pisinói várerőd börtönébe, azért ügyeltek, hogy semmi ki ne szivárogjon idő előtt ebből az ügyből, mert azt remélték, hogy valami körülmény folytán megismerik az íróit annak a titkos üzenetnek, amely számukra ismeretlen helyről Isztria fővárosába érkezett.

Ez a reménységük nem teljesült. A várt jelet senki sem adta meg, nem is adhatta meg. A mozgalmat - legalábbis pillanatnyilag - meghiúsították. A kormánynak be kellett érnie avval, hogy elítéli Sándor grófot és bűntársait hazaárulás kísérletéért.

Hanem a nyomozás megkövetelt néhány napot. Így csupán június huszadika felé került sor a vádlottak kihallgatására. Még csak nem is szembesítették őket, és csupán később, bíráik előtt láthatták egymást.

A kormány a hadbíróságra bízta a trieszti összeesküvés vezéreinek elítélését. Tudjuk, mennyire sommás az olyan ügyek kivizsgálása, amelyeket különbíráskodásnak vetnek alá, milyen gyorsak e bíróságok a tárgyalások levezetésében és az ítéletek végrehajtásában.

Jelen esetben is így történt.

Június huszonötödikén összeült a hadbíróság a pisinói várerőd egyik alacsony termében, és ugyanezen a napon jelentek meg a vádlottak a haditörvényszék előtt.

A tárgyalás nem nyúlt hosszúra, még csak izgalmasnak sem volt mondható, semmiféle különleges esemény nem történt.

A hadbíróság kilenc órakor kezdte meg a tárgyalást. Sándor gróf, Szathmár gróf, Báthory István professzor és Sárkány bebörtönzésük óta most pillantották meg először egymást. Sándor Mátyás és két barátjának kézszorítása a vádlottak padján csak újabb bizonysága és megerősítése volt azoknak az érzelmeknek, amelyek egymáshoz fűzték őket. Szathmár László és Báthory István egyetlen mozdulattal Sándor gróf értésére adta, hogy mindketten rábízzák a beszédet a bíróság előtt. Sem ő, sem barátai nem voltak hajlandók igénybe venni a kirendelt védő szolgálatát. Amit Sándor gróf eddig tett, jól tette. Amit majd bíráiknak mond, jól mondja.

A tárgyalás nyilvános volt abban az értelemben, hogy a terem ajtaja nyitva maradt. De csak kevés ember jelent meg, mert az ügyről semmi nem szivárgott ki. Legfeljebb húszan jöttek össze, azok is a vár személyzetéből.

Először a vádlottak személyazonosságát állapították meg. Aztán Sándor gróf megkérdezte a bíróság elnökétől, hová hozták őket, hol ítélkeznek felettük; de erre a kérdésre nem kapott választ.

Sárkány személyazonosságát is megállapították, de ő semmi olyat nem mondott, ami arra utalt volna, hogy ügye elkülönítendő lenne a többiekétől.

Ekkor megmutatták a vádlottaknak az üzenet másolatát, amelyet az áruló juttatott a rendőrség kezére.

Amikor a vád előterjesztője megkérdezte tőlük, elismerik-e, hogy kézhez vették az üzenet eredetijét, amelynek másolatát az imént bemutatták, azt felelték, hogy ennek bizonyítása a vád feladata.

Erre a válaszra eléjük tették a rostélyt, amelyet Szathmár László szobájában találtak.

Sándor gróf és két társa nem tagadhatta, hogy a rostély az ő tulajdonukat képezi. Ezt meg sem kísérelték. Most már e tárgyi bizonyíték előtt meg kellett hajolniuk. Mivel a rostély segítségével a titkosírásos üzenetet el lehetett olvasni, világos volt, hogy az üzenetet a vádlottak meg is kapták.

Csak ekkor tudták meg, hogyan jöttek az összeesküvés titkának nyitjára, és min alapul a vád.

Ettől a perctől fogva mindkét részről igen világosan hangzottak el a kérdések és feleletek.

Sándor gróf nem tagadhatott többé. Két barátja nevében is beszélt hát, ők készítették elő azt a mozgalmat, amely Magyarországot el akarta szakítani Ausztriától, és vissza akarta állítani a régi magyar birodalom függetlenségét. Ha nem tartóztatják le őket, a felkelés már ki is tört volna, és Magyarország újra független ország. Sándor Mátyás azt állította, hogy ő volt az összeesküvés vezetője, és vádlott-társai csak másodrendű szerepet játszottak. De azok nem hagyták helyben a gróf szavait, és önérzetesen vállalták, hogy bűntársai voltak, és becsülettel osztozni akarnak sorsában.

A tárgyalás már nem nyúlhatott sokáig. Egyébként amikor a hadbíróság elnöke külső kapcsolataikról faggatta a vádlottakat, megtagadták a választ. Egyetlen nevet sem említettek, egyetlenegyet sem volt szabad elárulni.

– Mindhármunk élete az önök kezében van - felelte egyszerűen Sándor gróf -, érjék be ennyivel.

Csupán három életről beszélt, mert Sándor gróf ragaszkodott ahhoz, hogy bizonyítsa Sárkány, a fiatal könyvelő ártatlanságát, aki Szathmár László házában volt alkalmazott Torontál Simon bankár ajánlására.

Sárkány csak megerősíthette Sándor gróf állításait. Semmit nem tudott az összeesküvésről. Ő volt legjobban meglepve, amidőn megtudta, hogy az Acquedotto e békés hajlékában összeesküvést szőnek az állam biztonsága ellen. Csak azért nem tiltakozott letartóztatása pillanatában, mert azt sem tudta, miről van szó.

Mind Sándor gróf, mind Sárkány egybehangzóan vallott e körülményekről, és igen valószínű, hogy a hadbíróságnak már megvolt a maga álláspontja az ügyben. Így a tárgyalás ügyészének indítványára a Sárkány ellen emelt vádat csakhamar el is ejtették.

Délután két óra felé már be is fejeződött az ügy tárgyalása, és azon nyomban meghozták az ítéletet.

Sándor Mátyás grófot, Szathmár László grófot és Báthory István professzort hazaárulásért golyó általi halálra ítélték.

Az ítélet a várerőd udvarán hajtandó végre.

Negyvennyolc órán belül.

Sárkány ügyében megszüntették az eljárást; de szabadlábra helyezésére csak az ítélet végrehajtása után kerül sor.

Az ítélet egyszersmind kimondotta a három elítélt javainak elkobzását is.

Parancsot adtak, hogy vezessék vissza Sándor Mátyást, Szathmár Lászlót és Báthory Istvánt börtönébe.

Sárkányt is visszavezették cellájába, amely a vártorony második emeletén, az ellipszis alakú folyosó végén volt. Sándor grófot és két barátját életük utolsó óráira egy eléggé tágas cellába helyezték el ugyanezen az emeleten, éppen a folyosó szemközti oldalán. Az elkülönítést most már feloldották, az elítélteket együvé zárták a kivégzésig.

Vigasz, sőt öröm volt számukra, hogy ismét együtt lehettek, és átengedhették magukat túláradó érzéseiknek. A bírák előtt keményen állottak, de most jött a visszahatás, és amikor szemtanú nem látta, kitárták karjukat, és szorosan megölelték egymást.

– Barátaim - mondotta Sándor gróf -, én okozom halálotokat. Még sincs miért bocsánatot kérnem. Magyarország felszabadítása volt a tét. Ügyünk igazságos. Kötelességünk volt harcolni érette! Becsület dolga ezért meghalni is!

– Mátyás - felelte Báthory István -, inkább köszönjük neked, hogy társaidul választottál minket ehhez a hazafias műhöz, amely életműved lett volna...

– Éppígy társaid leszünk a halálban is! - tette hozzá hidegen Szathmár gróf.

Pillanatnyi csend után mindhárman körülnéztek a félhomályos cellában, ahol utolsó óráikat töltik el. A vártorony vastag falába négy-öt láb magasan bevágott keskeny ablak éppen csak megvilágította a cellát. Három vaságy, néhány szék, egy asztal volt egész bútorzata, és a falhoz erősített néhány polc, rajtuk néhány használati holmi.

Szathmár László és Báthory István átadta magát gondolatainak, míg Sándor gróf fel s alá járt a cellában.

Szathmár László egyedül állt a világban, rokonok nélkül, nem volt kivel törődnie. Csak öreg szolgája, Boros siratja majd el.

Más volt Báthory István esete. Halála nemcsak őt sújtja. Felesége van és fia, számukra ez borzalmas csapás. E drága lelkek talán túl sem élik ezt! És ha túlélik, akkor is milyen sors vár rájuk! Milyen jövő várhat egy vagyontalan asszonyra, alig nyolcéves gyermekével? Különben, ha lett is volna némi vagyona Báthory Istvánnak, ugyan mi marad belőle az ítélet után, amely a halál mellett a vagyonelkobzást is kimondotta?

Sándor grófnak egész múltja eszébe jutott. Felesége, aki mindig szívében élt. Kétéves kislánya, akit az intéző gondjaira bízott, s akinek a felnevelése most már a derék emberre hárul. Barátai, akiket vesztükbe taszított... Azon töprengett, vajon helyesen cselekedett-e, vajon nem ment-e messzebb, mint amit a haza iránti kötelesség parancsol, mivel a büntetés sem csupán őt sújtja, hanem ártatlanokat is!

– Nem... nem... csak a kötelességemet teljesítettem! - ismételgette. - A haza mindenekelőtt, mindenekfelett!

Este öt óra tájban egy őr lépett be a cellába, letette az asztalra az elítéltek vacsoráját, aztán szótlanul kiment. Pedig Sándor Mátyás szerette volna tudni, hol vannak, melyik erődítménybe zárták őket. De erre a kérdésre a hadbíróság elnöke úgy vélte, nem kell válaszolnia, és az őr, aki erre bizonyára a legszigorúbb parancsot kapta, úgysem válaszolt volna.

Az elítéltek alig nyúltak az eléjük tett vacsorához. A nap hátralevő részében beszélgettek különféle kérdésekről, főleg arról a reményükről, hogy a meghiúsult felkelés egy nap újrakezdődik. Aztán többször is visszatértek az ügy különböző mozzanataira.

– Most már tudjuk - mondta Szathmár László -, miért fogtak le bennünket, és hogyan értesült mindenről a rendőrség ebből az üzenetből, amely tudomására jutott...

– Nyilván így van, László - felelte Sándor gróf -, de vajon előttünk kinek a kezébe került ez az üzenet, egyik legutolsó levelünk, ki készíthetett róla másolatot?

– És miután elfogták - tette hozzá Báthory István -, hogyan tudták kibetűzni a rostély nélkül?

– Nyilván ellopták tőlünk a rostélyt, ha rövidke időre is... - mondotta Sándor gróf.

– Ellopták?... Ugyan kicsoda? - felelte Szathmár László. - Elfogatásunk napján még íróasztalom fiókjában hevert, hiszen ott találta meg a rendőrség!

Ez csakugyan megmagyarázhatatlan volt. Végül is azt lehetett, sőt azt is kellett feltételezni, hogy az üzenetet a postagalamb nyakában találták meg, és még az előtt másolták le, hogy a címzetthez eljutott volna. De az már érthetetlen volt, hogyan fejtették meg a rejtjeles szöveget minden eszköz nélkül.

– És mégis - folytatta Sándor gróf -, az üzenetet elolvasták, ebben már bizonyosak vagyunk, és ez csak a rostély segítségével történhetett! Ez az üzenet vezette az összeesküvés nyomára a rendőrséget, és egyes-egyedül ezen alapult a vád!

– Elvégre mit számít? - felelte Báthory István.

– Ellenkezőleg, nagyon is számít! - kiáltott fel Sándor gróf. - Talán elárultak minket! És ha akadt egy áruló... azt sem tudjuk...

Sándor gróf megállt. Sárkány neve bukkant fel agyában. De elhessegette ezt a gondolatot, messze, igen messze, még társaival sem akarta közölni.

Sándor Mátyás és két barátja tovább folytatta a beszélgetést mindarról, ami megmagyarázhatatlannak tűnt ebben az ügyben; késő éjszakáig folyt a szó.

Másnap meglehetősen mély álomból verte fel őket az őr. Utolsó előtti napjukra virradtak. Az ítéletet huszonnégy óra múlva hajtják végre.

Báthory István megkérdezte az őrtől, láthatja-e még a családját.

Az őr azt felelte, hogy semmilyen parancsot nem kapott e tekintetben. Különben sem volt valószínű, hogy a kormány hozzájáruljon, és megadja ezt az utolsó vigaszt az elítélteknek, mivel titokban tartotta ezt az ügyet az ítélet napjáig, és a várerőd nevét, ahová bebörtönözték őket, még csak ki sem ejtették előttük.

– Legalább írhatunk, és levelünk eljut-e a címzetthez? - kérdezte Sándor gróf.

– Rendelkezésükre bocsátom a papírt, tollakat és tintát - felelte az őr -, és ígérem, hogy leveleiket a parancsnok kezéhez juttatom.

– Köszönet érte, barátom - felelte Sándor gróf -, valóban mindent megtesz, amit tehet! Hogy fáradságát honoráljuk...

– Beérem a köszönettel, uraim - felelte az őr, nem is titkolva megindultságát.

A derék férfiú csakhamar hozta is az írószerszámokat. Az elítéltek azzal töltötték napjuk egy részét, hogy megírták utolsó üzeneteiket. Sándor gróf minden tanácsot megadott, amit csak egy apai szív adhat árván maradó kislányának; Báthory István kifejezte minden szeretetét, amit egy férj küldhet feleségéhez és fiához szóló búcsújában; Szathmár László mindazt, amit öreg szolgája, utolsó barátja iránt érzett.

De ezen a napon, bármennyire is magukba mélyedtek, hányszor füleltek a foglyok! Hányszor igyekeztek kivenni, vajon nem hatol-e el hozzájuk messziről valamiféle zaj a vártorony folyosóin át. Hányszor vélték látni, hogy cellájuk ajtaja kitárul, és utoljára megölelhetik feleségüket, fiukat, lányukat! Mert ez vigasz lett volna. De igazából nem volt-e jobb, ha egy könyörtelen parancs megfosztja őket az utolsó búcsútól, megkíméli őket attól a szívszaggató jelenettől?

Az ajtó zárva maradt. Nyilván sem Báthoryné, sem a fia, sem Lendeck intéző, akire Sándor gróf bízta kisleányát, nem tudta, hova vitték a foglyokat letartóztatásuk után, és nem tudhatta Boros sem, akit még mindig fogva tartottak a trieszti börtönben. Nyilván azt sem tudták, milyen ítélet sújtotta az összeesküvés vezetőit. És így az elítéltek sem láthatták viszont őket az ítélet végrehajtása előtt.

Így teltek a nap első órái. Olykor beszélgettek, olykor meg hosszan hallgattak, magukba mélyedve. Ilyen pillanatokban valami természetfeletti erővel az egész élet átfut az ember agyán. Nem a múltba nyúlnak vissza érte. Minden, amit csak visszahoz az emlék, a jelen alakját ölti. Vajon ez már az örökkévalóság előérzete, amely nemsokára megnyílik előttük, azé a felfoghatatlan és felmérhetetlen állapoté, amelyet úgy hívnak: a végtelen?

Míg Báthory István és Szathmár László fenntartás nélkül átadták magukat emlékeiknek, Sándor Mátyást egyetlen gondolat gyötörte, és tartotta fogva makacsul. Nem kételkedett abban, hogy a rejtelmes ügyben árulás történt. Márpedig magafajta ember számára úgy meghalni, hogy meg sem büntetheti az árulót, bárki is legyen, sőt, hogy ne is tudja ki árulta el, kétszeres halállal ért fel. Ki szerezhette meg a levelet, amelynek a rendőrség az összeesküvés felfedését és az összeesküvők letartóztatását köszönhette, ki tudta kibogozni, ki szolgáltatta ki, vagy talán adta el?... Ezzel a megoldhatatlan problémával szemben Sándor gróf túlfeszített agya valósággal lázban égett.

Épp ezért, míg barátai írtak vagy némán, mozdulatlanul ültek, ő nyugtalanul, izgatottan járt-kelt a cella falai mentén, mint a ketrecébe zárt vadállat. Végül is a reménytelenül megfejthetetlennek tűnő titkot megoldotta egy különös, de a hangtan törvényeivel tökéletesen megmagyarázható jelenség.

Sándor gróf már több ízben is megállt annak a válaszfalnak a sarkánál, amely annak a folyosónak a külső falával érintkezik, melyre a vártorony ezen emeletének különféle cellái nyílnak. E sarokban, az ajtó menti hézagon át, távoli hangokat vélt hallani, még alig kivehetően. Először fel sem figyelt rá; de hirtelen saját neve hallatára hegyezni kezdte a fülét.

Nyilvánvalóan ugyanaz a hangtani jelenség játszódott itt le, mint amelyet a székesegyházak karzatain vagy ellipszis alakú bolthajtásai alatt figyelhetünk meg. A hang az ellipszis alakú folyosó egyik oldaláról jött, s követve a falakat, a félkör másik fókuszán hallatszott anélkül, hogy hallható lett volna a közbeeső pontokon. Ugyanez a jelenség tapasztalható a párizsi Panthéon kriptáiban, a római Szent Péter-székesegyház kupolájának belsejében és a londoni Szent Pál-székesegyház kupolájának belső karzatán, „a suttogó galériában”. Ilyen körülmények között minden szó, bármily halkan ejtsék is ki az ellipszis egyik gyújtópontjában, jól kivehetően hallatszik az átellenes ponton.

Nem volt kétséges, hogy két-három személy beszélget vagy a folyosón, vagy valamelyik cellában, amely a folyosó tengelyének túlsó végén van, és az sem, ahogy a másik gyújtópont egész közel esik ama cella ajtajához, amelyben Sándor Mátyásék voltak.

A gróf egyetlen intéssel maga mellé hívta két társát. Mindhárman fülelve figyeltek.

Egyes mondatfoszlányok elég kivehetően érkeztek fülükhöz, de a mondatok megszakadtak, ha a beszélgetők bármilyen kis mértékben is eltávolodtak a gyújtóponttól, vagyis attól a helytől, ahol ez a hangtani jelenség tapasztalható.

Ilyen szavakat sikerült kivenniük különböző időközökben:

– Holnap, a kivégzés után ön már szabad.

– És akkor Sándor gróf javait két részre...

– Nélkülem talán meg sem fejtik ezt az üzenetet...

– És nélkülem, aki a galamb nyakáról levettem, sohasem került volna kezükbe...

– Végül is senki sem gyaníthatja, hogy a rendőrség nekünk köszönheti ezt a...

– És ha most az elítéltek mégis gyanút fognának...

– Se rokon, se barát, senki nem találja már meg őket...

– A holnapi viszontlátásra, Sárkány!

– A holnapi viszontlátásra, Torontál Simon!

Aztán a hangok elhaltak, s egy ajtó csapódása hallatszott.

– Sárkány!... Torontál Simon! - kiáltott fel Sándor gróf. - Ők voltak!... Ők azok!

Holtsápadtan nézett két barátjára. Még szíve is megszűnt egy pillanatra dobogni, olyan görcs szorította össze. Pupillái rettenetesen kitágultak, nyaka megmerevedett, feje szinte elbújt vállai közé, minden a szörnyű, végletekig fokozott haragot fejezte ki ebben az erős akaratú férfiban.

– Hát ők... a nyomorultak... ők voltak! - ismételte üvöltve.

Végül kiegyenesedett, körülnézett, nagy léptekkel járt a cellában.

– Menekülni!... Menekülni!... - kiáltotta. - El kell menekülni!

És ez a férfi, aki bátran készült arra, hogy néhány óra múlva meghal, ez a férfi, aki még csak nem is álmodta, hogy visszaperli életét, ennek a férfinak most már csak egyetlen gondolata maradt: élni, élni, hogy megbüntesse a két árulót, Torontált és Sárkányt.

– Igen! Bosszút állunk! - kiáltotta Báthory István és Szathmár László.

– Bosszút állunk? Nem!... Igazságot teszünk!

Sándor gróf egész lénye benne volt ezekben a szavakban.