És amikor Gildas Trégomain megkérte Juhelt: mutassa meg a térképen pontosan, hol fekszik Masqat, alig hitt a szemének. Az Aranyos Amália volt gazdája, a Rance folyó hajósa, ide került... ilyen messze-messze... egészen az ázsiai kontinens vizeire!

– Így hát, Juhel, Arábia csücskénél vagyunk? - kérdezte csíptetőjét megigazítva.

– Igen, Trégomain úr, a délkeleti sarkánál.

– És ez a tölcsérszerűen végződő öböl itt?

– Ez az Ománi-öböl.

– És ez a másik öböl, amelyik a tengervizes réten hízott ürü combjára hasonlít?

– Ez meg a Perzsa-öböl.

– És az őket összekötő tengerszoros?

– Az a Hormuzi-szoros.

– És a barátunk szigetecskéje?

– Valahol az Ománi-öbölben kell lennie.

– Ha csakugyan ott van! - vágott vissza a folyami hajós, miután meggyőződött, hogy Antifer mester nem hallhatja.

Az 53. és 57. délkör és a 22. és 27. szélességi kör közt elterülő masqati imamátus 540 kilométer hosszúságú és 280 kilométer szélességű terület. Ide tartozik még a perzsa part egyik övezete Larisztántól Mogisztánig, egy másik pedig a hormuzi és a kisztrimi partvidéken, valamint Afrikában az az egész terület, amely az Egyenlítőtől a Delgado-fokig terjed, Zanzibarral, Zsubával, Molindával, Sofalával. Mindent egybevetve, ötszázezer négyzetkilométeres állam ez - majdnem akkora tehát, mint Franciaország -, tízmillió lakossal: arabokkal, perzsákkal, hindukkal, zsidókkal s jó sok négerrel. Az imám tehát tekintélyes uralkodó.

Az Oxus az Ománi-öbölben kietlen, terméketlen, magas és meredek partsziklákkal határolt vidék mentén haladt felfelé, Masqat irányába. A szirtek hűbérvárak romjaira emlékeztettek. Kissé hátrább ötszáz méter magas dombok kerekedtek, a Dzsebel Asdar hegylánc első nyúlványai. Maga a hegylánc háromezer láb magasra emelkedik a látóhatáron. Nem meglepő, hogy terméketlen sivatag ez, hiszen egyetlen valamirevaló folyó sem öntözi. Ennek ellenére a főváros környéke mégis el tudja látni a hatvanezer lakost élelemmel. A gyümölcs semmi esetre sem hiányzik, mert bőségesen van szőlő, mangófa, őszibarack, füge, gránátalma, sárgadinnye, savanyú meg édes citrom s főleg datolya. A datolyafa éppen ezeknek az arab mezőknek a jellegzetes növénye. Eszerint becsülik fel a birtokok értékét, s azt mondják: „három- vagy négyezer datolyafás uradalom”, amint Franciaországban azt mondják: „két- vagy háromszáz hektáros birtok”. Az imámság pedig annál nagyobb kereskedelmet bonyolít le, mivel az imám nemcsak az állam feje és a vallás főpapja, de az ország első nagykereskedője is. A királyságnak nem kevesebb, mint kétezer kereskedelmi hajója van, ami harminchétezer tonnának felel meg. Hajóhada vagy száz egységből áll, több száz ágyúval felszerelve. Ami az imám jövedelmét illeti, ez majdnem huszonhárommillió frankra rúg. Mellesleg ő maga öt hajó tulajdonosa, s alattvalóinak a hajóit is kisajátíthatja, saját üzleti céljaira felhasználhatja, ami jelentős mértékben növeli üzleti forgalmát.

Egyébiránt az imám korlátlan úr az imámság területén. Albuquerque¹ 1507-ben meghódította ugyan az országot, de az lerázta a portugál jármot. Egy évszázada visszanyerte függetlenségét, s most különösen az angolok támogatják, akik nyilván azt remélik, hogy a spanyol Gibraltár, az adeni Gibraltár, a perimi Gibraltár után megteremthetik a perzsa-öbölbeli Gibraltárt is. Ezek a konok angolszászok a végén még az egész földkerekség minden szorosát „gibraltárosítani” fogják.

De vajon Antifer mester és útitársai „bemagolták-e” mindazt, amit az ő Masqatjukról politikai, ipari és kereskedelmi szempontból tudni kell, mielőtt elhagyták Franciaországot? Egyáltalán nem.

Vajon érdekelhette őket ez az ország?

Semmiképpen sem, hiszen figyelmüket kizárólag az öböl egyik kis szigete kötötte le.

Vajon nem kínálkozott-e mégis alkalom, hogy bizonyos mértékben tanulmányozzák a királyság jelen állapotát?

De igen, mert úgy számították, hogy érintkezésbe lépnek Franciaország képviselőjével Arábia eme csücskében.

Hát van megbízottunk Masqatban?

Igen, éspedig az 1841-es szerződés szerint, amelyet az imám és a francia kormány írt alá.

És mi a rendeltetése ennek a megbízottnak?

Éppen az, hogy tájékoztassa honfitársait, amikor ügyeik az Indiai-óceán partjaira vezetik őket.

Pierre-Servan-Malo tehát helyesnek találta, ha meglátogatja. Az ország rendőrsége ugyanis nagyon jól volt megszervezve, következésképp felettébb gyanakvó volt. A három idegen Masqatba érkezését gyanúsnak találhatta volna, ha ezek nem hoznak fel elfogadható indokot jövetelükre. Magától értetődő, hogy eszük ágában sem volt az igazi okot közölni.

Az *Oxus*nak negyvennyolc órás pihenő után kellett útját folytatnia Bombay felé. Antifer mester, Juhel és a folyami hajós tehát sietett azonnal partra szállni. Egyébként egyáltalán nem törődtek Ben Omárral és Nazimmal. Ezeknek vigyázniuk kellett, ha nem akartak lemaradni, amikor a malóiak megkezdik kutatásaikat az öbölben.

Antifer mester, Juhel és Gildas Trégomain libasorban haladtak az idegenvezető nyomában, a modern Babilon terein és utcáin át egy angol szálloda felé. A csomagokat utánuk hozták. Milyen gonddal vigyáztak a Saint Malóban vásárolt szextánsra és a kronométerre - különösen a kronométerre! Még az oltári szentséget² sem hordozzák a baldachin alatt több tisztelettel - azt is mondhatnók, rajongó buzgalommal -, mint ahogyan Antifer mester ezeket vitte. Tessék meggondolni: arról a szerszámról volt szó, amely lehetővé fogja tenni a híres kis sziget földrajzi helyének meghatározását! Milyen pontosan húzták fel mindennap! Milyen óvatosan bántak vele, nehogy valamilyen rázkódás befolyásolja járását! Még egy férj sem óvta volna több szeretettel feleségét, mint a malói ezt a mérőeszközt, amelynek az volt a hivatása, hogy megőrizze a párizsi időt.

Utasaink, miután kiválasztották szobájukat, a francia diplomata hivatalába mentek, akit eléggé meglepett a három francia megjelenése.

Joseph Bard-nak hívták, körülbelül ötvenéves provence-i volt. Nyers és feldolgozott gyapottal, indiai sálakkal, kínai selyemmel, arany- és ezüsthímzésű kelmékkel kereskedett, amelyek nagyon keresett cikkek voltak a keleti gazdagok körében.

Ha franciák mennek franciához, különösen, ha az utóbbi dél-francia származású, hamar megy az ismerkedés, és gyorsan kialakulnak a kölcsönös kapcsolatok.

Antifer mester és társai először is közölték nevüket és tisztüket. A kézfogások és a frissítők felkínálása után a diplomata megkérdezte látogatóitól: mi járatban vannak?

– Csak ritkán van alkalmam honfitársakat fogadnom - mondotta. - Örülök hát, hogy meglátogattak, uraim, és állok rendelkezésükre.

– Előre is köszönjük - felelte Antifer mester -, mert hasznos lehet nekünk, ha tájékoztat az országról.

– Egyszerű kéjutazásról van szó?

– Igen is, nem is, Bard úr. Mindhárman tengerészek vagyunk, unokaöcsém hosszújáratú kapitány, Gildas Trégomain pedig az Aranyos Amália volt parancsnoka...

És ezúttal, barátja legnagyobb megelégedésére, kit most megtett „parancsnok”-nak, Antifer mester úgy beszélt a dereglyéről, mintha fregatt lett volna vagy valamilyen hadihajó.

– Én meg rövidjáratú kapitány vagyok - fűzte hozzá. - Egy nagy Saint Maló-i cég bízott meg bennünket, hogy alapítsunk egy kereskedelmi ügynökséget vagy Masqatban, vagy az Ománi-, illetve a Perzsa-öböl egyik kikötőjében.

– Uram - felelte Joseph Bard, aki szívesen kapcsolódott volna be az üzletbe, melyből bizonyos hasznot remélt ő is -, csak támogatni tudom terveiket, és felajánlom szolgálataimat, hogy megvalósítsuk őket.

– Ez esetben - szólt Juhel - azt szeretnők tudni: vajon inkább magában Masqatban lenne-e helyes az ügynökséget felállítani vagy a partvidék egy másik városában?

– Jobb Masqatban - válaszolt a megbízott. - E kikötő jelentősége nap mint nap nő, hála kapcsolatainak Perzsiával, Indiával, Mauritius szigetével, Reunion szigetével, Zanzibarral és az afrikai partokkal.

– És melyek a kiviteli cikkek? - kérdezte Gildas Trégomain.

– Datolya, mazsola, kén, hal, kopál, gumiarábikum, pikkely, orrszarvúszarv, olaj, kókuszdió, rizs, kása, kávé és gyümölcsíz.

– Gyümölcsíz? - ismételte a folyami hajós, s kéjesen megnyalta szája szélét.

– Igen, uram - felelte Joseph Bard -, olyan lekvár, amit itt halvának neveznek, s amelyet mézzel, cukorral, sikerrel és mandulával készítenek.

– Majd megízleljük, barátaim.

– Amennyit csak akarsz - folytatta Antifer mester -, de térjünk vissza a tárgyra. Nem nyalánkságot enni jöttünk Masqatba. Bard úr volt szíves megnevezni a legfontosabb kereskedelmi cikkeket...

– Amelyekhez hozzá kell még tennünk a perzsa-öbölbeli gyöngyhalászatot - felelte a megbízott -, amelynek értéke évi nyolcmillió frankra rúg.

Antifer mester száját megvetően lebiggyesztette. Nyolcmillió értékű gyöngy - mit érdekli ez a semmiség őt, akinek százmillió értékű drágaköve van!

– Az igaz, hogy a gyöngykereskedelem - folytatta Joseph Bard - indus kalmárok kezében van, akik nem tűrnék a versenytársakat.

– Még Masqaton kívül sem? - kérdezte Juhel.

– Még ott sem, mert a kereskedők, meg kell mondanom, nem néznék jó szemmel az idegenek berendezkedését...

Juhel kihasználta ezt a választ, hogy másra terelje a beszélgetést.

Az imámság fővárosa ugyanis pontosan a keleti hosszúság 56° 20’-e és az északi szélesség 23° 38’-e mentén fekszik. Ebből következik, hogy a szigetecskét koordinátái szerint nyugatabbra és északabbra kellett keresni. A lényeges az volt hát, hogy az állítólagos malói ügynökség számára valamilyen kedvező hely keresésének ürügyével elhagyhassák Masqatot. Éppen ezért Juhel, miután megjegyezte, hogy mielőtt letelepednének Masqatban, helyes lenne meglátogatni az imámság más városait is, megkérdezte, melyek a partvidéken fekvő városok.

– Itt van Omán - felelte Joseph Bard.

– Masqattól északra?

– Nem, délkeletre.

– És északra... vagy északnyugatra?

– A legnagyobb város Rosztak.

– Az öböl partján?

– Nem, beljebb.

– És a parton?

– Ott van Sohar.

– Milyen távolságra innét?

– Körülbelül kétszáz kilométerre.

Juhel kacsintással jelezte bácsikájának a válasz fontosságát.

– Sohar kereskedelmileg fontos város?

– Nagyon fontos. Az imám is odamegy néha, mikor kedve szottyan őmagasságának...

– Őmagasságának? - csettintett Gildas Trégomain, mert szemmel láthatóan tetszett neki ez a cím. Lehet, hogy csak a szultánt illeti meg, de Joseph Bard jónak látta, ha az imámra is alkalmazza.

– Őmagassága Masqatban van - fűzte hozzá -, s ha majd kiválasztották a várost, ahol a kereskedelmi ügynökséget fel akarják állítani, uraim, helyes lesz, ha kérvényt nyújtanak be.

– Amelyet őmagassága, remélem, nem utasít majd el? - kérdezte a malói.

– Ellenkezőleg - válaszolta a diplomata -, készségesen hozzájárul, ha fizetnek érte.

Antifer mester intése jelezte, hogy kész busásan fizetni.

– Hogyan lehet eljutni Soharba? - kérdezte erre Juhel.

– Karavánnal.

– Karavánnal! - kiáltott fel a kissé nyugtalan folyami hajós.

– Ej - jegyezte meg Joseph Bard -, hisz még nincs se vasutunk, se villamosunk az imámságban, sőt még postakocsink sincs! Az utat tehát szekéren vagy öszvérháton kell megtenni, hacsak nem mennek szívesebben gyalog...

– Ezek a karavánok bizonyára csak szabályos időközökben indulnak - kérdezte Juhel.

– Már megbocsásson, uram - felelte a megbízott. - A forgalom igen nagy Masqat és Sohar közt, és holnap éppen...

– Holnap? - kiáltott fel Antifer mester. - Nagyszerű! Akkor mi holnap „megkaravánosodunk”!

Vajon Gildas Trégomaint is örömmel töltötte el a karavánba való „behajózás” reménye - hogy hűek maradjunk Antifer szóhasználatához? Ha a jóságos arcát eltorzító fintorra gondolunk, ezt alig hihetjük. Ám nem azért jött Masqatba, hogy ellenálljon, s bele kellett nyugodnia, hogy kissé kényelmetlen feltételek közt fognak utazni.

Mindazáltal jónak látta, hogy bizonyos megjegyzést tegyen a Masqat-Sohar útvonalat illetően.

– No, nyögd ki, folyami hajós! - biztatta Antifer mester.

– Nos - mondotta Gildas Trégomain -, mindhárman tengerészek vagyunk, nemdebár?

– Mindhárman - felelte barátja, de azért kacsintott egyet az Aranyos Amália volt gazdája felé.

– Akkor hát nem nagyon értem - folytatta mondókáját emez -, miért ne tengeren mennénk Soharba. Kétszáz kilométer... egy jó hajón...

– Valóban, miért nem? - vette át a szót Antifer mester. - Gildas-nak igaza van. Ezzel csak időt nyernénk.

– Az igaz - felelte Joseph Bard. - És én lennék az első, ki a tengeri utat javallanám, ha nem járna bizonyos veszéllyel.

– Milyen veszéllyel? - érdeklődött Juhel.

– Az Ománi-öböl nem nagyon biztonságos, uraim. Esetleg nagyszámú legénységgel, valamilyen kereskedelmi hajón nem lenne mitől félniük, de...

– Félnünk?! - kiáltott fel Antifer mester. - Félnünk a széltől, a vihartól?

– Nem... a kalózoktól... akik gyakran tűnnek fel a Hormuzi-szoros táján.

– Az ördögbe is! - méltatlankodott a malói.

De meg kell adni, attól félt csak, hogy visszajövet támadják meg a kalózok; amikor már kincse birtokában lesz.

Egyszóval utasaink a francia meghatalmazott megjegyzése nyomán elhatározták, hogy visszafelé semmi esetre sem a tengeri utat választják, de ha már szárazföldön jönnek majd vissza, miért ne menjenek odafelé is így? Majd csatlakoznak egy karavánhoz, s egy másik karavánnal jönnek vissza; ez a megoldás teljesen biztonságosnak látszott. Gildas Trégomain így hát kénytelen volt belenyugodni, hogy szárazföldön utazik, de in petto³ mégis némi nyugtalansággal töltötte el ez az út.

A beszélgetés ezzel be is fejeződött. A három francia kijelentette Franciaország képviselőjének, hogy nagyon meg van elégedve. Ha visszajönnek, majd megint meglátogatják, s tájékoztatják kutatásaik eredményéről, s csak tanácsait meghallgatva fognak cselekedni. A furfangos Antifer még azt is elhitette vele, hogy a kereskedelmi ügynökség megalapításából a meghatalmazotti hivatal busás jutalékhoz juthat.

Elválás előtt Joseph Bard ismételten figyelmükbe ajánlotta, hogy tegyenek tisztelgő látogatást őmagasságánál, s ajánlkozott, hogy kihallgatást szerez az előkelő idegeneknek.

A mondott előkelő idegenek ezután visszatértek szállójukba.

Ezalatt ugyanennek a szállodának egy másik szobájában Ben Omár és Nazim tanácskozott egymással. Elképzelhetjük, hogy hányszor szakította meg ezt a tanácskozást a mocskos szájú Szauk szitkozódása.

Az állítólagos irodavezető meg a közjegyző megérkezett Masqatba. Eddig rendben van. De azt egyikük sem tudta, hogy Masqat az út végpontja-e vagy sem. Vajon Antifer mester tovább megy? Ezt ennek a hülye Omárnak kellene tudnia, hiszen ehhez joga van, de ő sem tudott többet, mint az ál-Nazim.

– Így jár, aki ostoba mód beteg az átkelés alatt! - ismételgette Nazim. - Hát nem jobb lett volna, ha nem vagy beteg?

Ez volt a közjegyző véleménye is... ő is szeretett volna elcsevegni ezzel az átkozott franciával, behatolni titkaiba, megtudni, hol rejtették el a kincset.

– Nyugodjék meg, kegyelmes uram - felelte Ben Omár. - Még ma beszélek Antifer mesterrel és megtudom. Jaj, csak ne kelljen megint hajóra szállni!

Különben nem kérdéses, hogy megtudják, merre irányulnak Kamülk pasa örökösének kutatásai, melyek révén az örökség birtokába juthat. Hiszen a végrendelet kötelezte, hogy a testamentum végrehajtója jelen legyen, s ez nem más, mint Ben Omár, s így Antifer mester nem tagadhatja meg a határozott választ. De ha egyszer már megérkeznek a kis szigetre, s ráteszik a kezüket az értékes három hordóra, Szauk hogyan fogja ezeket elvenni birtokosuktól? Erre a kérdésre, melyet a közjegyző ismételten feltett neki, sohasem felelt, ama egyszerű oknál fogva, hogy a maga sem tudott mit válaszolni. Az azonban nagyon is bizonyos, hogy semmilyen eszköztől nem riad majd vissza, hogy megkaparintsa azt a vagyont, amelyet magáénak tekintett, s amelytől Kamülk pasa egy idegen javára megfosztotta. S éppen ez az, amitől olyan nagyon rettegett Ben Omár, ez az együgyű és nyájas nótárius, aki nem szerette az erőszakos dolgokat, s tudta, hogy a kegyelmes úr annyiba sem veszi egy ember életét, mint egy fonnyadt fügét. Mindenesetre a lényeg az, hogy lépésről lépésre kövessék a három malóit, kutatásaik során szem elől ne tévesszék őket, s ott legyenek a kincs feltárásánál, s amikor a kezükben lesz, a körülmények szerint cselekedjenek.

Miután ezt a tervet kellően meghányták-vetették, a kegyelmes úr kiment a szobából, és meghagyta a rettentő fenyegetésekkel sújtott és a történendőkért felelőssé tett Ben Omárnak, hogy lesse: mikor tér vissza a szállóba Antifer mester.

Erre azonban csak az esti órákban került sor, méghozzá elég későn. Gildas Trégomain és Juhel ugyanis nem akarta megfosztani magát attól az örömtől, hogy a masqati utcákon kószáljon, mialatt Antifer mester - legalább képzeletben - innét néhány száz kilométerre sétált, szigetecskéje táján. Felesleges lenne megkérdezni tőle, milyen benyomást tett rá az imámság fővárosa, hogy vajon élénkek-e az utcák, forgalmasak-e a boltok, s van-e valamilyen eredeti jellegzetessége az arab, indus, perzsa lakosságnak. Semmire sem volt kíváncsi, miközben Juhel meg a folyami hajós mindent érdeklődéssel szemlélt ebben az annyira keletinek maradt városban. Meg-megálltak tehát az árudák előtt, ahol roppant sok áru halmozódott fel, turbánok, övek, gyapjúkabátok, nyersgyapot-vásznak, tündöklő zománccal bevont színes kancsók. A sok szép holmi láttán Juhel arra gondolt, hogy mennyire örülne ennek a portékának az ő drága Énogate-ja. Milyen kedves lenne neki az ajándék erről a különben olyan rossz időpontban tett utazásról. És vajon nem jobban örülne, ha a mátkájától kapna ezekből a furcsán megmunkált ékszerekből, ezekből a művészi értékű semmiségekből, igen... nem jobban örülne ezeknek, mint a bácsikája által ígért gyémántoknak?

Erre gondolt Gildas Trégomain is, s így szólt fiatal barátjához:

– Ezt a kalárist megvesszük a kislánynak, s te majd átadod neki, ha hazaértünk.

– Ha hazaértünk! - sóhajtott egy nagyot Juhel.

– Meg ezt a csinos kis gyűrűt is... de mit mondok? Nem egyet, tízet... mindegyik ujjára egyet!

– Vajon mire gondol az én szegény Énogate-om? - suttogta Juhel.

– Terád, fiam, persze hogy rád, és örökre csak rád!

– Ha meggondolom, hogy száz meg száz mérföld választ el bennünket egymástól!

– Ah - szakította félbe a folyami hajós -, el ne felejtsünk venni neki egy üveggel abból a híres gyümölcsízből, amelyet Joseph Bard annyira dicsért!

– De - szólt Juhel - talán helyes lenne, ha előbb magunk ízlelnők meg.

– Nem, fiam nem! - tiltakozott Gildas Trégomain. - Feltett szándékom, hogy Énogate kóstolja meg elsőnek.

– S ha rossznak találja?

– Pompásnak fogja találni, mert te hoztad neki ilyen messziről!

Milyen jól ismerte a kitűnő folyami hajós a leányok szívét, holott egyik leányzónak sem jutott soha az eszébe - se Saint Malóban, se Saint Servarban, se Dinard-ban -, hogy Trégomainné asszony legyen belőle!

Egyszóval egyikük sem sajnálta, hogy bejárta az imámság fővárosát, amelynek külső képét és tisztaságát nem egy európai város megirigyelhetné - kivéve természetesen szülővárosukat, amelyet Pierre-Servan-Malo a világ egyik legszebb városának tartott.

Egyébként Juhel arról is meggyőződhetett, hogy a sok rendőr nagyon éberen és nagyon szigorúan őrködött a rend felett.

Nem csoda hát, ha ezek a rendőrök felfigyeltek a Masqatban partra szállt idegenek sétafikálására, annál is inkább, mert nem mondták, miért jöttek. Csakhogy míg bizonyos európai államok basáskodó rendőrségei igazoltatják és heves kihallgatásoknak vetik alá az embert, az itteni rendőrség legfeljebb csak követni fogja a három malóit, bármilyen messzire szottyanna is kedvük menni, s közben tartózkodik a tapintatlan kérdezősködéstől. Csakugyan így is történt, s most, hogy az imámság területére tették lábukat, nem távozhatnak innen anélkül, hogy az imám ne értesülne terveikről.

Szerencsére Antifer mester ezt nem sejtette, mert különben méltán aggódott volna kalandja várható kimenetele miatt. Őmagassága, ki nagyon vigyáz érdekeire, semmi esetre sem engedné, hogy százmilliót elvigyenek az Ománi-öböl egyik kis szigetéről. Míg Európában az állam a talált kincs felét sajátítja ki, Ázsiában az uralkodó, azaz az állam nem habozik elvenni az egészet.

Elég az hozzá: nagyon is oktalan kérdés volt az, amelyet Ben Omár szükségesnek vélt feltenni Antifer mesternek, amikor emez visszatért a szállóba. Nagy tapintattal résre nyitotta az ajtót, és sokatmondó hangon szólt:

– Szabadna kérdeznem?

– Mit?

– Hogy merre megyünk most tovább, Antifer úr?

– Az első utca felé jobbra, aztán a másodikban balra, aztán mindig csak egyenesen!

Így szólván, Antifer mester nagy hirtelen becsapta szobájának ajtaját.