Így hát a végrendelet végrehajtója, Ben Omár közjegyző és irodavezetője ott volt a megbeszélt találkozón. Nagyon is vigyáztak, hogy el ne szalasszák Antifert. Már néhány napja megérkeztek Szuezbe, s elképzelhető, milyen türelmetlenül vártak a malóira.

Antifer mester intésére se Juhel, se Gildas Trégomain nem vett tudomást róluk. Sőt mindhárman úgy tettek, mintha semmi sem téríthetné el figyelmüket beszélgetésükről.

Ben Omár előrelépett, és szokásos alázatosságával közeledett feléjük.

Mintha észre sem vették volna.

– No de, uram... - kockáztatta meg az egyiptomi a lehető legnyájasabb hangon.

Antifer mester arra fordította fejét, megnézte, és egész határozottan úgy tett, mintha nem is ismerné.

– Uram... én vagyok... én vagyok - ismételgette a hajbókoló közjegyző.

– Ki maga?

Ez úgy hangzott, mintha azt mondta volna neki világosan: honnan az ördögből ugrott elém ez a keleti krampusz?

– De hát... én vagyok Ben Omár... az alexandriai közjegyző... Nem ismer rám?

– Ismerjük ezt az urat?

Pierre-Servan-Malo szemhunyorgatások közt kérdezte ezt társaitól, miközben a kavics hol jobb, hol meg bal arcát dagasztotta.

– Úgy hiszem, igen - felelte Gildas Trégomain, kinek megesett a szíve a zavarban levő közjegyzőn. - Ben Omár úr, már volt szerencsénk találkozni vele...

– Valóban... valóban... - válaszolt Antifer mester, mintha messziről, nagyon messziről bukkant volna fel hirtelen emlékezetében. - Emlékszem... Ben Omár... Ben Omár?

– Én vagyok az.

– No és mit keres itt?

– Hogyhogy... mit keresek? De hát önre várok, Antifer úr.

– Énrám vár?

– Minden bizonnyal... Hát elfelejtette? Hisz Szuezben adtunk találkozót egymásnak!

– Találkozót? És minő okból? - kérdezte a malói, olyan jól színlelve a meglepetést, hogy a közjegyzőt valószínűleg meg is tévesztette.

– Mi okból? Hát a Kamülk pasa testamentuma... az örökölt milliók... az a szigetecske...

– Talán azt akarta mondani: az én szigetecském, ugye?

– Igen... az ön szigetecskéje... Látom, most már emlékszik... és lévén, hogy a végrendelet meghagyta nekem...

– Rendben van, Ben Omár úr. Jó napot... jó napot...

Még csak nem is viszontlátást köszönt. Vállmozdulatával értésére adta Juhelnek és a folyami hajósnak, hogy kövessék.

Ám, amikor már azon voltak, hogy eltávoznak az állomásról, a közjegyző megállította őket:

– Hol szándékszik megszállni Szuezben? - kérdezte.

– Valamelyik szállóban - felelte Antifer mester.

– Megfelelne az a szálloda, amelyben én meg irodavezetőm, Nazim szálltunk meg?

– Vagy az, vagy egy másik -, nem számít! Hiszen úgyis csak negyvennyolc órát maradunk itt.

– Negyvennyolc órát? - nyugtalankodott Ben Omár. - Hát nem érkezett meg útjának a céljához?

– Szó sincs róla - felelte Antifer mester -, még egy tengeri út hátra van...

– Tengeri út?! - kiáltott fel a közjegyző, s úgy elsápadt, mintha már a hajó pallója himbálózna vele.

– S ezt az utat, ha meg nem sértem, a bombayi járat Oxus nevű óceánjárójának fedélzetén tesszük meg...

– Bombay?

– ...amely holnapután indul Szuezből. Felhívom hát, váltson jegyet rá, mivel kénytelenek vagyunk társaságát elszenvedni.

– Hát hol van ez a szigetecske? - kérdezte a közjegyző, kétségbeesett mozdulattal.

– Ott van, ahol van, Ben Omár úr.

Ezzel Antifer mester, Juhel és Trégomain kíséretében elindult a legközelebbi szálló felé, s kisvártatva odavitették nem nagyon nagy terjedelmű csomagjaikat is.

Ben Omár pedig visszatért Nazimhoz, s ha valaki megfigyeli őket, láthatta volna, hogy állítólagos irodavezetője a legkevésbé sem tisztességtudó módon fogadta. Ő, ha nem számíthatna a milliókból neki járó egyszázalékos jutalékra, s ha nem retteg Szauktól, milyen örömmel hagy ott csapot-papot, örököst és testamentumot, meg ezt az ismeretlen szigetet, amely után országokon és tengereken át kell futnia!

Szuezt valaha Szueisznek, az egyiptomiak meg Kleopatrisznak nevezték; ha ezt valaki a mi derék malóinknak magyarázni kezdi, ez bizonyára odareccsent:

– Nekem ugyan tök mindegy, én nem ezért jöttem ide!

Türelmetlen hősünknek esze ágában sem volt, hogy bekukkantson a mecsetekbe, ezekbe a régi, jellegtelen épületekbe, vagy hogy megtekintse a két-három nagyobb teret, amelyek közül a legérdekesebb a gabonapiactér, sem hogy meglátogassa azt a tengerparti házat, amelyben Bonaparte lakott. Ám Juhel úgy vélte, a legjobban arra használhatja fel ezt a negyvennyolc órás pihenőt, hogy megtekinti a tizenötezer lakosú várost, amelynek szabálytalanul körbefutó erődítése nyomorúságos állapotban volt.

Gildas Trégomain meg ő arra használta tehát idejét, hogy az utcákat és a sikátorokat rótta, felfedező utat tett a kikötőöbölben, ahol a tizenhat, illetve húsz méter mély vízben egyszerre akár ötszáz hajó is horgonyozhatott, mivel a szüntelen fújó északi-északnyugati szél ott nem háborgatta őket.

Szuez még a csatorna terve előtt bizonyos tengeri kereskedelmi forgalmat bonyolított le, hála a Kairóba és Alexandriába vezető vasútvonalnak. A hasonló nevű öböl mélyén terül el (az öböl 188 kilométeren át húzódik az egyiptomi partvidék és a földszoros között), s fekvése miatt kulcshelyzete van a Vörös tengeren. Ha fejlődése lassú is, kétségtelenül szép jövő előtt áll.

Ismételjük: mindez a lehető legkevésbé sem érdekelte Antifer mestert. Mialatt két társa a várost járta, ő alig hagyta el a sétánnyá átalakított pompás partot. Igaz, úgy érezte, figyelik. Hol Nazim, hol meg Ben Omár tartotta szemmel, bár egyszer sem szólították meg. Egyébként úgy tett, mintha nem venné észre, hogy figyelik. Keresztülnézett rajtuk, miközben gondolatokba mélyedve, tűnődve, szemével a Vörös-tenger irányában a látóhatárt kémlelve ült egy padon. Olykor - képzelete annyira egyetlen rögeszme játéka volt - szinte látta is a szigetet - az ő szigetét -, amint kiemelkedik a délszaki ködökből, a délibáb szemkápráztató játékaként. E sivatagi táj felett ugyanis sokszor megjelenik ez a csodálatos tünemény.

Végül március 11-én délelőtt az Oxus óceánjáró befejezte úti készülődéseit, berakta a szükséges szénmennyiséget, amennyivel - a szokásos állomásokat figyelembe véve - nekivághat az Indiai-óceán átszelésének.

Nem lepődik meg az olvasó, ha megmondjuk, hogy Antifer mester, Gildas Trégomain és Juhel már hajnalban felszállt a hajóra, s hogy Ben Omár és Szauk is követte őket.

A nagy óceánjárót elsősorban áruszállításra szánták, de utasszállításra is be volt rendezve. A legtöbb utas Bombaybe igyekezett, s csak néhányan óhajtottak már Adenben vagy Masqatban kiszállni.

Az Oxus délelőtt tizenegy tájt szedte fel a horgonyt, és kiúszott a hosszú, szűk szuezi kikötőbejáraton. Elég hűvös északi-északnyugati szellő fújdogált, s egyre nyugatabbra fordult. Minthogy a közbülső állomások folytán az utazásnak vagy két hétig kellett tartania, Juhel háromágyas kabint bérelt, amely egyaránt alkalmas volt a délutáni pihenőre és az éjszakai nyugalomra.

Természetesen Szauk és Ben Omár másik fülkét bérelt, amelyet a közjegyző bizonyára csak ritkán és rövid időre fog elhagyni. Antifer mester elhatározta, hogy a kettejük közötti kapcsolatokat a feltétlenül szükséges minimumra csökkenti, s azzal kezdte, hogy a vén tengeri medvék tapintatlanságával kijelentette a szerencsétlen nótáriusnak:

– Ben Omár úr, együtt utazunk, rendben van, de ki-ki a maga társaságában... Én erre megyek, maga arra tart... Elég, ha ott lesz, hogy megállapítsa: birtokba vettem a kincsem, s remélem, hogy dolga végeztével nem lesz szerencsénk találkozni sem ezen, sem a túlvilágon!

Amíg az Oxus az öböl partja mentén haladt szépen lefelé, s a földszoros dombjai óvták a széltől, az utazás olyan nyugodt volt, akár valami tavon siklanának. Amidőn azonban kifutott a Vörös-tengerre, az arab síkságokon kerekedő hűvös szelek eléggé fagyos fogadtatásban részesítették. Ennek következtében kegyetlenül hánykolódott a habokon, sok utas nagyon rosszul lett. Szemmel láthatóan Nazimot nem zavarta a dolog, akárcsak Antifer mestert és öccsét, de Gildas Trégomaint sem, aki, személyében imigyen mosta tisztára az édesvízi hajósok becsületét. Ami viszont a közjegyzőt illeti, le kell mondanunk arról, hogy siralmas állapotát leírjuk. Sohasem jelent meg sem az óceánjáró fedélzetén, sem a társalgóban, sem az ebédlőben. Hallották, hogy a kabinja mélyén nyögdécsel, s az egész utazás alatt egyszer sem látták. Jobb lett volna, ha múmia-állapotban teszi meg ezt a tengeri utat. A kitűnő folyami hajós szíve megesett a szegény emberen, néhányszor meg is látogatta, ami nem meglepő, hisz ismerjük áldott természetét. Ami Antifer mestert illeti, ő nem bocsátotta meg Omárnak, hogy el akarta lopni az ő szélességi körét. Csak a vállát vonogatta, valahányszor Gildas Trégomain arra kívánta rábírni, hogy szánakozzék a szerencsétlen utas sorsán.

– No, folyami hajós - mondotta neki, behorpasztva jobb orcáját, hogy kipúposítsa a balt -, mi van Omárral? Kiadta már magából, ami kiadható?

– Úgyszólván.

– Gratulálok.

– Barátom... nem lennél szíves meglátogatni... legalább egyetlenegyszer?

– Hogyne, folyami hajós, hogyne! Mihelyt teljesen kiürült, azonnal lesietek!

No, tessék! Hát észre lehet téríteni valakit, aki harsányan hahotázva ilyen hangon válaszol?

Mindazáltal, ha a közjegyző nem is zavarta őket a tengeri út alatt, Nazim, az irodavezető többször is szinte érthető bosszúságot váltott ki Antifer mesterből. Nem mintha rátukmálta volna magát... nem! Különben is, miért tette volna, hiszen nem értették egymás szavát. De az állítólagos irodavezető mindig ott volt, ahol nem kellett, szemmel tartotta, mit csinál a malói, mintha valamilyen gazdája által reá rótt feladatot teljesítene. Nem csoda, ha Antifer mesternek kedve szottyant, hogy átbuktassa a korláton, feltéve, hogy az egyiptomit olyan fából faragták, aki eltűri az ilyen bánásmódot.

Az út a Vörös-tengeren elég kínos volt, noha még nem köszöntött be a kibírhatatlan nyári hőség. Ilyenkor, mint ismeretes, a kazánfűtésre csak arab fűtőket lehet alkalmazni. Csupán ők nem főnek meg ott, ahol a tojás is megfőne néhány perc alatt.

Március 15-én az Oxus a Bab-el-Mandeb szoros legkeskenyebb részébe érkezett. Miután balra elhagyta Perim angol szigetet, a három franciának alkalma nyílt a francia zászlót üdvözölnie, mely az afrikai part felett, Obock erődjén lengett. Aztán a gőzös az Adeni-öbölben újra kifutott a nyílt tengerre, a hasonló nevű kikötő irányába, mert néhány utas ki akart ott szállni.

Aden is egyike azoknak a kulcsoknak, amelyek a szorgos-dolgos Nagy-Britannia nevű háziasszony övének vörös-tengeri kulcscsomóján lógnak. A Perim-szigettel, amelyet valóságos második Gibraltárrá tett, kézben tartja ennek az Indiai-óceánra nyíló hatszáz mérföld hosszú folyosónak a bejáratát. Ha az adeni kikötő részben el is homokosodott, keleten mégis van egy széles és kényelmes horgonyvetőhely, nyugaton meg egy medence, melyben egész hajóhad védelmet találhatna. Az angolok 1823 óta rendezkedtek itt be. A jelenlegi város, amely egyébként a XI. és XII. században érte meg virágkorát, kiválóan alkalmas arra, hogy a távol-keleti kereskedelem közraktára legyen.

Ezen az esten a harmincezer lakosú Adennek hárommal több - éspedig francia nemzetiségű - lakosa volt. Franciaországot huszonnégy órán át ezek a kalandkereső malóiak képviselték, akik nem kevésbé kiválóak, mint a régi breton felfedezők.

Antifer mester nem találta helyesnek, hogy elhagyja a hajót. Azzal töltötte idejét, hogy káromkodott az út megszakítása miatt, aminek egyik legkellemetlenebb következménye az volt, hogy lehetővé tette a közjegyző feljövetelét az Oxus fedélzetére. Minő állapotban volt, nagy isten! Alig volt ereje, hogy a bástyafedélzetig vonszolja magát.

– Ej, maga az, Ben Omár úr? - szólt Pierre-Servan-Malo, a lehető leggunyorosabb komolysággal. - Nahát, nem ismertem volna meg! Nem éri meg az út végét!... Én a maga helyében Adenben maradnék.

– Én is szeretnék itt maradni - rebegte a szerencsétlen, akinek a hangja alig hallható sóhajjá fogyott. - Néhány napos pihenő jót tenne, s ha volna szíves megvárni a következő óceánjárót...

– Végtelenül sajnálom, Ben Omár úr. Égek a vágytól, hogy a kezébe adjam a csinos jutalékot, amely megilleti, s legnagyobb fájdalmamra nem tudom megszakítani az utat.

– Még messze van?

– Több mint messze! - felelte Antifer mester, és kezével óriási félkört írt le.

Erre Ben Omár visszatért fülkéjébe, úgy vonszolván magát, mint a tengeri rák, s képzelhetjük, hogy ebben a rövid beszélgetésben nem sok vigaszt talált.

Juhel és a folyami hajós vacsorára visszatért a fedélzetre; egyikük sem látta jónak, hogy meséljenek adeni látogatásukról. Antifer mester úgysem hallgatta volna meg őket.

Másnap délután az Oxus újra kifutott a tengerre, s nem nagyon örvendhetett az indus Amphitritének¹ - Gildas Trégomain „Amfipité”-nek mondta. Az istennő házsártosnak, szeszélyesnek, idegesnek bizonyult, aminek a hajón is megitták a levét. Jobb, ha nem firtatjuk, mi történt Ben Omár kabinjában. De ha felhozták volna a fedélzetre, lepedőbe csavarva, s vasgolyóval a lábán küldték volna a nevezett istennő ölébe, még akkor sem lett volna ereje, hogy tiltakozzék ez alkalmatlan gyászszertartás ellen.

Az idő csak harmadnap javult meg, amikor a szél hirtelen északkeletről kezdett fújni - s az óceánjáró a hadramauti part védelmébe került.

Felesleges hozzátenni, hogyha Szauk minden baj nélkül vészelte is át a hajóutat, ha tehát testben nem is szenvedett, erkölcsileg más volt a helyzet. Ki volt szolgáltatva az átkozott francia kénye-kedvének, nem tudta kicsikarni tőle a szigetecske titkát, s kénytelen volt egészen addig a helyig elkísérni őt, ahol végre megállapodik. Vajon Masqat, Szuarata, Bombay lesz ez, vagy az Oxus útjának egy másik állomása? Avagy talán befut a Hormuzi-szorosba, miután lehorgonyzott Masqatban? Vajon Kamülk pasa a Perzsa-öböl sok száz szigetecskéjének egyikén ásta el kincsét?

Ez a tájékozatlanság, ez a bizonytalanság elkeserítette Szaukot. Mindenáron ki akarta ragadni Antifer mester lelke mélyéről a titkot. Hányszor megpróbálta, hogy ellesse a malóinak és társainak beszélgetését! Minthogy azt hiszik, nem tud franciául, nem tarthatnak a jelenlététől. De mindez nem vezetett semmilyen eredményre. A franciák éppen az állítólagos irodavezetővel szemben viseltettek, ha nem is bizalmatlansággal, de ellenszenvvel. Személye egyenesen undort keltett bennük. Ezt az ösztönös, megmagyarázhatatlan érzést Antifer mester és társai egyforma erősen érezték. Ha Szauk odajött, ők eltávoztak. S az egyiptomi ezt nagyon is jól látta.

Március 19-én az Oxus mintegy tizenkét órát vesztegelt az arab Birbatban. Majd innentől kezdve az ománi partok mentén haladt felfelé, Masqat irányába. Két nap múlva maga mögött fogja hagyni a Hadd-fokot. Huszonnégy órával később pedig megérkezik az ománi imámság² fővárosába. Antifer mester elérkezik utazása végére.

Hát már ideje is volt. Ahogy a célhoz közeledtek, a malói egyre idegesebb, egyre kibírhatatlanabb lett. Egész életében minden vágya erre a szigetre összpontosult, erre az arany- és gyémántbányára, amelynek minden kincse az övé volt. Lelki szemével már látta is ezt az Ali baba-féle barlangot, amelynek birtokába törvényes okmánnyal jutott, s éppen itt, az „Ezeregyéjszaka” országában, ahová Kamülk pasa képzelete vezette el őt.

– Tudjátok - mondta aznap társainak -, hogy ha ennek a derék egyiptominak a vagyona...

Bizalmasan beszélt róla, mint ahogyan az unokaöcs beszél arról az amerikai nagybácsiról, akinek öröksége a markát üti.

– Tudjátok-e, hogy ha ez a vagyon aranyrudakból állna, nagy zavarban lennék, mert nehéz lenne elszállítani Saint Malóba.

– Meghiszem azt, bácsikám! - felelte Juhel.

– De mégis: ha megtöltenénk bőröndünket, zsebeinket, kalapunkat - kockáztatta meg a folyami hajós.

– Nahát, ilyesmi is csak egy édesvízi hajósnak juthat eszébe! - kiáltott fel Antifer mester. - Azt hiszed, hogy egymillió értékű arany belefér a bukszába?

– Úgy képzeltem, barátom...

– Hát te sose láttál még egymilliót aranyban?

– Soha... még álmomban se!

– És nem is tudod, mennyit nyom?

– Fogalmam sincs.

– Nos, én tudom, folyami hajós, mert kíváncsi voltam rá és kiszámítottam!

– No, halljuk!

– Az egymilliót érő aranyrúd körülbelül 322 kilót nyom.

– Nem többet? - kérdezte együgyűen Gildas Trégomain.

Antifer mester haragosan tekintett rá. De a megjegyzés olyan szelíd lélekre vallott, hogy nem gurult dühbe.

– És - folytatta - ha egymillió értékű 322 kilót nyom, százmillió 32 256 kilót!

– Nahát! - csodálkozott a folyami hajós. - Ki hitte volna?

– És tudod-e, hány ember kellene, hogy mindegyik száz kilóval megrakva, elszállítsa azt a százmilliót?

– No, mondd csak, barátom.

– Háromszázhuszonhárom. S mivel mi csak hárman vagyunk, képzeld el, milyen zavarban lennénk a szigetemre érve! Szerencsére a kincsem javarészt gyémántból és drágakőből áll...

– Tény, hogy bácsikámnak igaza van - vélte Juhel.

– És hozzáteszem - jegyezte meg Gildas Trégomain -, hogy a kitűnő Kamülk pasa, úgy látom, ügyesen intézte a dolgot.

– Ó, ezek a gyémántok - örvendezett Antifer mester - nagyon kelendőek a párizsi meg a londoni ékszerészek körében! Micsoda üzlet, barátaim, micsoda üzlet! Persze nem mind, azt már nem!

– Hát csak egy részüket akarod eladni?

– Igen, folyami hajós, igen! - vágott vissza Antifer mester, akinek az arca görcsbe rándult, miközben szeme villámot szórt. - Igen!... És először is magamnak tartanék egyet... egy egymilliós gyémántot... amit az ingemen viselnék.

– Az ingeden, barátom? - felelt Gildas Trégomain. - Elkápráztató leszel! Nem is lehet majd szembe nézni veled!

– És egy másikat meg Énogate-nak adnék - tette hozzá Antifer mester. - Ez a kis kavics bizony még szebbé teszi majd.

– Szebb már nem is lehet, bácsikám! - sietett válaszolni Juhel.

– De igen, öcskös, igen. És a harmadik gyémántot meg a nővéremnek adom!

– Ah, a derék Nanon! - kiáltotta Gildas Trégomain. - Olyan ékes lesz vele, mint a Porcon de la Barbinais utcai Madonna! Nahát! Azt akarod, hogy megint megkérjék a kezét?

Antifer mester vállát vonogatta, és így szólt:

– És egy negyedik gyémántot meg neked szánok, Juhel, egy szép követ, amelyet a nyakkendőtűdre tűzhetsz.

– Köszönöm, bácsikám.

– Egy ötödiket meg neked, hajósgazda!

– Nekem? Ha legalább az Aranyos Amália orrszobrára tűzhettem volna!

– Nem... folyami hajós... az ujjadra... pecsétgyűrűnek.

– Gyémántot... az én vastag, veres mancsomra? Úgy állna rajtam, mint tehénen a gatya - vágott vissza a folyami hajós, megmutatva hatalmas kezét, amely inkább arra született, hogy a hajókötelet vontassa, mint hogy gyűrűkkel pompázzék.

– Annyi baj legyen, folyami hajós! S nem lehetetlen, hogy találsz valamilyen nőt; aki...

– Nekem mondod, barátom! Éppen van is egy szép és jól megtermett özvegy, egy Saint Servan-i szatócsné...

– Szatócsné... szatócsné! - kiáltotta Antifer mester. - Hát el tudod képzelni, hogyan festene egy szatócsné a mi családunkban, amikor Énogate majd nőül megy egy herceghez, Juhel meg elvesz egy hercegkisasszonyt!

Ezzel be is fejeződött e beszélgetés, a fiatal kapitány persze nagyot sóhajtott, hogy a bácsikája még mindig ilyen képtelen álmokban ringatja magát. Hogyan lehetne egészségesebb gondolatokhoz visszaterelni, ha a balszerencse - igen, a balszerencse! - úgy fordul, hogy csakugyan övé lesz a szigeten heverő sok millió?

– Nem kétséges, hogy belebolondul, ha ez így megy tovább! - mondotta Gildas Trégomain Juhelnek, mihelyt egyedül maradtak.

– Bizony, én is félek tőle! - felelte Juhel, s közben a bácsikáját nézte, aki magában beszélt.

Két napra rá, március 22-én az Oxus megérkezett a masqati kikötőbe. Ben Omárt három tengerész húzta ki a kabinjából. De milyen állapotban! Már csak puszta csontváz volt... vagy inkább múmia, mert hiszen a bőr még rá volt tapadva a szerencsétlen közjegyző csontjaira.