A következő napot, február 18-át a telepesek arra szentelték, hogy végigcserkésszék a Csúszómászó-foktól a Zuhatag-patak torkolatáig húzódó erdős partvidéket. Úgyszólván tűvé tették ezt a vadont, amelynek a szélessége csak három-négy mérföldnyi lehetett, mert mindenütt a Kígyó-félsziget két partja közé szorult. A magas, dús lombozatú fák arról tanúskodtak, hogy a talaj itt is igen termékeny, s ez itt még meglepőbb volt, mint a sziget többi részén. Mintha Amerika vagy Közép-Afrika szűz ősvadonainak valamelyikét telepítették volna ide, erre a mérsékelt égöv alatti szigetre. Ebből a termékenységből föltételezhették, hogy ezek a fenséges növények a felszín nyirkos rétegei alatt, lenn a vulkáni forróságú talaj mélyén a mérsékelt égöv tájain szokatlan hőfokra találnak. Az erdőben egyébiránt leginkább kaurifák és eukaliptuszok tenyésztek, vagyis gigászi növésű szálfák.

A telepeseknek azonban most egyéb gondjuk volt, mint hogy a növényvilág csodáiban gyönyörködjenek. Régóta tudták már, hogy a Lincoln-sziget termékenység dolgában éppúgy rászolgálna a hírnévre, mint a hajdan „Szerencsés Szigetek” néven emlegetett Kanári-szigetcsoport. Szigetük azonban, sajnos, nem tartozott immár teljesen őhozzájuk, kalózok vetették meg rajta a lábukat, gonosztevők taposták a földjét, és most a telepeseknek az a feladatuk, hogy kiirtsák valamennyit az utolsó szálig...

A nyugati parton, akármilyen gondosan keresték is, semmiféle nyomot sem találtak. Nem akadt ott sem lábnyom, sem jelzőgally, sem kihűlt hamukupac, sem elhagyott táborhely.

– Éppenséggel nem lep meg ez a körülmény - mondta társainak Cyrus Smith. - A fegyencek a Gazdátlan Láda foka táján szálltak partra, és miután átkeltek a Hullámkacsa-mocsáron, tüstént bevették magukat a Vadnyugat-vadonba. Nagyjából-egészéből ugyanazon az útvonalon jártak, mint amelyet mi követtünk a Gránitpalotából jövet. Ez a magyarázata annak, hogy az erdőben annyi nyomra akadtunk. Amikor azonban a jómadarak a partra értek, belátták, hogy ott nem lelhetnek alkalmas búvóhelyet, ezért újfent északnak indultak hát a parton, és fölfedezték a karámot...

– ...ahová azóta talán vissza is tértek! - fűzte hozzá Pencroff.

– Kötve hiszem - válaszolta a mérnök -, hiszen föl kell tételezniök, hogy elsősorban ott keressük őket. A karámot alighanem csak élelmiszerraktárnak használják, nem tanyáznak benne állandóan.

– Magam is osztom Cyrus véleményét - mondta az újságíró -, nézetem szerint a fegyencek a Franklin-hegy alsó nyúlványai közt kerestek menedéket maguknak...

– Akkor hát mire várunk, Cyrus úr?! - kiáltott föl Pencroff. - Gyerünk egyenest a karámba! Végére kell járnunk a dolognak, eddig csak a drága időt pocsékoltuk!

– Nem, barátom, nincsen igaza - felelte a mérnök. - Elfelejti, hogy azt is meg kell tudnunk, nem rejtőzik-e valamiféle tanya a Vadnyugat-vadon mélyén. Kutatóutunknak kettős célja van, Pencroff. Igen, részint valóban meg kell torolnunk a fegyencek gazságait, részint azonban az is kötelességünk, hogy kifejezzük hálánkat ismeretlen jótevőnk iránt!

– Ez igen helyes beszéd, Cyrus úr - válaszolt a tengerész -, én azonban amondó vagyok, hogy azt az úriembert akkor találjuk csak meg, ha ő maga is úgy akarja!

S valóban, Pencroff ezzel valamennyiük közös véleményének adott hangot. Valószínűnek látszott, hogy az ismeretlen személy rejtekét éppoly mély titok födi, mint őt magát!

Aznap este a kordé a Zuhatag-patak torkolatánál állapodott meg. Az éjféli szállást a szokásos módon rendezték el, és éjszakára a már jól bevált biztonsági rendszabályokat foganatosították. Harbert időközben teljesen visszanyerte erejét, ismét duzzadt az egészségtől, mintha sohasem lett volna beteg; sokat használt neki a balzsamos, szabad erdei levegő és a friss óceáni szellő. Most már nem üldögélt a kordén, hanem a kis karaván élén haladt.

Másnap, február 19-én a telepesek elhagyták a tengerszegélyt meg a torkolaton inneni vidék változatos, festői bazaltszirt-csoportozatait, és a folyó bal partján haladtak tovább, északi irányban. Az út nagy részét már korábban járhatóvá tették, a karámtól a nyugati tengerszegélyig tett kirándulásaik alkalmával. A telepesek ekkor vagy hatmérföldnyire járhattak a Franklin-hegytől.

A mérnök azt tervezte, hogy tüzetesen átvizsgálja az egész völgyet, amelynek a mélyén a folyó medre húzódik, aztán körültekintően, roppant óvatossággal közelíti meg a karám környékét; ha idegenek bitorolják a karámot, a telepesek erőszakkal foglalják vissza tőlük tulajdonukat; ha a karám üres, Cyrus Smith társaival együtt elsáncolja magát benne, és támaszpontul használja a Franklin-hegyre vezető földerítő útjaikhoz.

A telepesek egyhangúlag jóváhagyták ezt a tervet, és valamennyien türelmetlenül vártak, hogy ismét egyedüli gazdái lehessenek a szigetnek!

Nekivágtak hát a Franklin-hegy két leghatalmasabb „gyámpillére” közt húzódó szűk szurdoknak. A folyó mentén még szaporán nőttek a fák, a vulkán oldalának magasabb szintjein azonban egyre ritkultak. Hepehupás, zegzugos, rejtőzködésre, hirtelen rajtaütésre alkalmas vidék volt ez; a telepesek végtelenül vigyázatosan nyomultak előre. Top és Jup földerítőkként kószáltak az élen, és egymással vetélkedve okosságban és ügyességben, hol a jobb, hol meg a bal oldali zsúfolt cserjést kajtatták át. Ám semmi sem vallott arra, hogy a közelmúltban bárki is megfordult a folyócska két szegélyén, és semmilyen jel sem utalt a fegyencek jelenlétére vagy közelségére.

Délután öt óra tájt a kordé megállt, körülbelül hatszáz lépésnyire a karám kerítésétől. Hatalmas fák félkaréjban álló függönye födte el még a telepesek szeme elől a palánkot.

Most hát azt kell megtudniok, vajon elfoglalták-e a kalózok a karámot. Világos nappal, nyíltan megközelíteni a palánkot, amely mögött talán fegyencek lappanganak, egyértelmű lett volna azzal, hogy ugyanolyan merényletnek teszik ki magukat, amilyennek Harbert csaknem áldozatául esett. Célszerűbbnek látszott hát, ha bevárják az estét.

Gedeon Spilett azonban haladéktalanul körbe akarta fürkészni a karámot, és Pencroff, aki már kifogyott a türelméből, vállalkozott rá, hogy elkísérje.

– Ne tegyétek, barátaim - intette őket a mérnök. - Várjátok be az estét. Nem hagyhatom, hogy fényes nappal bármelyikőtök is kitegye magát a fegyencek golyóinak.

– Ugyan már, Cyrus úr... - kezdett rá makacskodva Pencroff, akinek sehogy sem fűlt foga az engedelmeskedéshez.

– Kérem, fogadjon szót, Pencroff! - vágott szavába a mérnök.

– No, jó! - törődött bele a tengerész, és hogy más levezetést adjon haragjának, a matrózok szókincsének legcifrább, legszemenszedettebb szitkai kíséretében kezdte emlegetni a kalózok jódolgát.

A telepesek tehát a kordé köré csoportosultak, és éberen figyelték az erdőkaréjt.

Három óra telt el a várakozásban. Elcsitult a szél, a hatalmas szálfák tövében teljes csönd honolt. A legvékonyabb gally reccsenése, a száraz avar leghalkabb zizzenése is tüstént elárulta volna a közeledő lépéseket, de még azt is könnyen meghallották volna a telepesek, ha a magas fűben kúszik valaki feléjük. Tökéletes nyugalom áradt el a tájon. Top, fejét mancsára hajtva, egykedvűen heverészett a földön, és legcsekélyebb jelét sem adta bármi izgalomnak.

Nyolc órára már eléggé besötétedett, hogy a két telepes kedvező körülmények közt vállalkozhassék a kémszemlére. Gedeon Spilett kijelentette, hogy kész az indulásra, Pencroff hasonlóképpen. Cyrus Smith ezúttal már jóváhagyta földerítő útjukat. A mérnök, Harbert és Nab ott marasztalta Topot és Jupot a kordénál, nehogy alkalmatlan pillanatban ugatással vagy makogással fölkeltsék a fegyencek figyelmét.

– Ne kockáztassanak semmit, most nincs helye a vakmerősködésnek - kötötte lelkére Cyrus Smith, a tengerésznek és az újságírónak. - Nem az a feladatuk, hogy elfoglalják a karámot, mindössze azt kell kikémlelniök, birtokba vették-e a kalózok vagy sem.

– Magától értetődik - felelte Pencroff.

S azzal elindultak.

Hála a fák tömött lombozatának, a törzsek közt ekkor már harminc-negyven lábnyira sem lehetett látni a homályban. Az újságíró és Pencroff, ha valamilyen gyanúsnak tetsző zörejt hallott, meg-megtorpant, s a lehető legóvatosabban lopódzott előre.

Külön-külön osontak, hogy minél kevésbé szolgáljanak biztos célpontul az esetleges lesipuskásoknak. És - az igazat megvallva - minden pillanatban azt várták, hogy eldördül az első lövés.

Öt perccel azután, hogy elhagyták a kordét, Gedeon Spilett és Pencroff eljutottak az erdő szélére; előttük, a tisztás túlsó felén ott emelkedett a karám kerítése.

Meglapultak. A fáktól megkopasztott rétet már néhány kósza sugár fürösztötte. Harminclépésnyire tőlük ott magaslott a karám zártnak látszó kapuja. Ez a harminclépésnyi távolság azonban - hogy a tüzérségi szaknyelvből kölcsönzött kifejezéssel éljünk - „veszélyes zónába”, a lövedékek „szórásterületébe” esett. Valóban, a palánk tetejéről kilőtt golyók okvetlenül leterítették volna azt, aki ebbe a sávba bemerészkedik.

Sem Gedeon Spilett, sem a tengerész nem szokott meghátrálni semmiféle veszély elől, most azonban mindketten tudták, hogy vigyázatlanságuk - noha első áldozatai ők maguk lennének - végeredményben bajt zúdítana társaikra is. Ha ők elpusztulnak, mi lesz a sorsa Cyrus Smithnek, Nabnek és Harbertnek?

Pencroff azonban sehogyan sem bírta legyűrni izgalmát a karám - talán a kalózok menedéke - közelében, mindenáron indulni akart, ám az újságíró erélyesen megmarkolta a karját, és visszatartotta.

– Néhány perc még, és teljesen sötét lesz az éjszaka - suttogta Gedeon Spilett a tengerész fülébe -, akkor majd cselekszünk!

Pencroff nagy nehezen erőt vett magán, görcsösen markolta puskája agyát, és hangtalanul szentségelt.

Nemsokára kihunyt végképp az alkonyat utolsó derengése is. Az erdő sűrűjéből előfeketéllő árnyék elborította a tisztást. A Franklin-hegy roppant fényellenzőként emelkedett a nyugati láthatár elé, s egyik pillanatról a másikra vaksötét lett, mert mint az alacsony szélességi fokokon általában, itt is hirtelen zuhant le az éj. A cselekvés pillanata elérkezett.

Az erdő szegélyén lesben álló újságíró és Pencroff egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől a palánkot. A karám teljesen elhagyatottnak látszott. A gerendafal felső pereme valamelyest feketébben borongott, mint a környező sötétség, és annyit látni lehetett rajta, hogy egyenes vonalát semmi sem szakítja meg. Márpedig ha fegyencek tanyáznak a karámban, minden bizonnyal kiállítják silbakolni valamelyik cimborájukat, hogy ne érhesse őket semmiféle meglepetés.

Gedeon Spilett megszorította társa kezét, aztán - kezükben tüzelésre kész fegyverükkel - mindketten kúszva indultak a karám felé.

Odaértek a karám kapujához, ahol egyetlen fénycsillám sem hatolt át a sötétségen.

Pencroff megkísérelte benyomni a kaput, azt azonban, mint az újságíró is, ő maga is bizonyosra vette, zárva találta. Mindazonáltal a tengerész megállapította, hogy a külső keresztgerenda nincs a helyén.

Mindebből arra következtethettek: a fegyencek valóban megszállták a karámot, és belülről torlaszolták el a kaput, hogy kívülről ne lehessen betaszítani.

Gedeon Spilett és Pencroff megállt és hallgatódzott.

A palánkon belül semmi nesz. A muflonok és vadkecskék most kétségkívül istállójukban alszanak, és egyetlen bégetéssel vagy mekegéssel sem zavarják az éjszaka csöndjét.

Az újságíró és a tengerész, miután semmiféle zajt sem hallottak, azon tűnődtek, vajon ne másszanak-e át a palánkon, és ne nyomuljanak-e be a karámba. Ez azonban ellentétben állt Cyrus Smith utasításával.

Igaz, hogy a vállalkozás sikerülhet, de végződhet balul is. Márpedig ha a fegyencek nem gyanítanak semmit, ha sejtelmük sincs az ellenük tervezett támadásról, s végül ha ebben a pillanatban van esélyük rá, hogy meglepjék őket: vajon szabad-e holmi hebehurgya rajtaütéssel kockáztatniok ezt a kedvező alkalmat?

Az újságírónak ez egyáltalán nem állt szándékában. Ésszerűbbnek tartotta, hogy a telepesek egyesült erővel kíséreljék meg a behatolást a karámba. Az már bizonyos, hogy a palánkig el lehet jutni észrevétlenül, és hogy senki sem őrzi a karámot. S miután ezt sikerült megállapítaniok, nincs egyéb tennivalójuk, mint hogy visszatérjenek a kordéhoz, és közöljék tapasztalataikat a többiekkel.

Pencroff alighanem osztotta bajtársa nézetét, mert vonakodás nélkül követte az újságírót, amikor az visszaosont a fák közé. Néhány perccel utóbb a mérnök már értesült is a helyzetről.

– Nos - mondotta némi töprengés után -, most már igazán joggal hihetjük, hogy a fegyencek nincsenek a karámban.

– Majd megtudjuk, ha átmászunk a kerítésen - felelte Pencroff.

– Előre a karámhoz, barátaim! - szólt Cyrus Smith.

– Itt hagyjuk-e a kordét az erdőben? - kérdezte Nab.

– Nem ajánlom - felelte a mérnök -, hiszen rajta szállítjuk minden lőszerünket és élelmiszerünket, ezenfelül pedig szükség esetén használhatjuk golyófogónak is.

– Előre hát! - mondta Gedeon Spilett.

A kordé kivált az erdőből, és zajtalanul gördült a palánk felé. Mélységes sötétség lepte már a tájat, és éppoly néma csönd, mint az imént, amikor Pencroff és az újságíró földön kúszva közelítette meg a karámot. A dús fű tökéletesen elnyelte a léptek neszét.

A telepesek lövésre kész fegyverrel surrantak előre. Pencroff parancsára Jup hátramaradt. Nab pórázra fogva vezette Topot, hogy a kutya előre ne loholhasson.

Nemsokára földerengett a tisztás. Elhagyatott volt. A kicsiny csoport tétovázás nélkül a kerítés felé tartott. Kurta pillanatok alatt átvágtak a veszélyes sávon. Egyetlen puskalövés sem dörrent. A kordé eljutott a palánkig, és ott megállt. Nab az onaggák mellett maradt, és fogta a kötőfékjüket. A mérnök, az újságíró, Harbert és Pencroff ekkor a kapuhoz osont, hogy megállapítsa, valóban elreteszelték-e belülről.

Az egyik kapuszárny tárva-nyitva állt!

– Miért mondták, hogy a kapu zárva van? - kérdezte a mérnök, miután a tengerész és Gedeon Spilett felé fordult.

Azok ketten elképedve bámultak egymásra.

– Akár az üdvösségemre is megesküdnék, hogy a kapu az imént még zárva volt! - jelentette ki Pencroff.

A telepesek haboztak. Vajon a fegyencek a karámban tartózkodtak-e, amikor Pencroff és az újságíró szemlét tartott a kapunál? Ez kétségtelen, hiszen akkor zárva találták a kaput, most pedig nyitva áll, s nyilvánvalóan ők maguk tárták ki! Vagy talán még most is odabenn vannak, csak egyikük távozott a karámból?

Ezek a kérdések valamennyiük agyában fölvillantak, választ azonban egyikük sem tudott adni magának.

Ebben a pillanatban Harbert, aki időközben befordult a kapun, és néhány lépést tett az udvaron, hirtelen visszahőkölt és kihátrált, majd megragadta Cyrus Smith kezét.

– Mi történt? - kérdezte a mérnök.

– Fényt látok!

– A kunyhóban?

– Ott!

Mind az öten a kapuhoz tódultak, és valóban, pislákoló gyönge fény remegését látták a szemközti üvegablakon.

Cyrus Smith gyorsan döntött.

– Ez vissza nem térő alkalom - mondta társainak -, mert a fegyencek mit sem gyanítva a kunyhóba zárkóztak! Most a kezünkben vannak! Előre!

A telepesek lövésre emelt fegyverrel belopództak a karámba. A kordét az óvatosságból pórázra fűzött Top és Jup őrizetére bízták a palánkon kívül.

Egyik oldalon Cyrus Smith, Pencroff, Gedeon Spilett, a másikon Harbert és Nab nyomult előre a kerítés mentén; figyelmesen végigfürkészték a karámnak ezt a fertályát, ez azonban tökéletesen elhagyatottan sötétlett.

Néhány pillanat múltán már valamennyien a kunyhóhoz értek, és megálltak a csukott ajtó előtt.

Cyrus Smith kezével jelt adott, hogy mozdulatlanságra intse társait, ő maga pedig vigyázattal odalépett az ablakhoz, amelyet haloványan világított meg a belső fény.

A mérnök az üvegen át bepillantott a földszintes faház egyetlen szobájába.

Az asztalon mécses égett. Az asztal mellett állt az az ágy, amelyben valamikor Ayrton aludt.

Az ágyon emberi test hevert.

Cyrus Smith hirtelen hátralépett, és fojtottan fölkiáltott:

– Ayrton!

A telepesek nem is kinyitották, hanem valósággal betörték az ajtót, és egymás hegyén-hátán rontottak a szobába.

Ayrton, úgy rémlett, mély álomba merült. Arcvonásai hosszú, kegyetlen gyötrelemről tanúskodtak. Csuklóján és bokáján széles zúzódások látszottak.

Cyrus Smith fölébe hajolt.

– Ayrton! - kiáltotta, és megragadta az oly váratlan körülmények közt föllelt bajtársuk karját.

Ayrton a mérnök szólítására fölnyitotta a szemét, előbb Cyrus Smithre bámult, majd a többiekre.

– Önök?!... - hebegte. - Önök?

– Ayrton! Ayrton! - szólongatta Cyrus Smith.

– Hol vagyok?

– A karámbeli kunyhóban!

– Egyedül?

– Egyedül!

– Visszajönnek! - jajdult föl Ayrton. - Védekezzenek! Vigyázzanak magukra!

S azzal kimerülten visszahanyatlott.

– Spilett - szólt a mérnök -, bármelyik pillanatban ránk támadhatnak. Vezessék a kordét a karámba. Aztán reteszeljék el a kaput, és jöjjenek vissza ide...

Pencroff, Nab és az újságíró sietve teljesítette a mérnök utasításait. Egyetlen veszteni való pillanatuk sem volt. A kordé talán máris a kalózok kezére került!

Az újságíró és két társa szempillantás alatt átfutott a karám udvarán, és elérte a kerítés kapuját, ahol hallatszott már Top tompa morgása.

A mérnök egy percre magára hagyta Ayrtont, és tüzelésre készen kilépett a házból. Harbert ott állt mellette. Mindketten a karám fölé meredő hegynyúlvány gerincét figyelték. Ha a fegyencek ott rejtőztek el, sorra lepuskázhatják a telepeseket.

Ebben a pillanatban a holdtányér keleten kibukkant az erdőség fekete függönye mögül, és fehér fénypalástot terített a palánkövezet belsejére. Világosság árasztotta el az egész karámot, udvarán földerengtek a facsoportok, megcsillant a terjedelmes gyepszőnyeget öntöző csermely is. A faház és a palánk hegy felőli része fehéren rajzolódott ki a fekete háttérből. Túloldalt, a kapu felől árnyékban maradt az udvar.

Csakhamar fekete tömeg vált ki a homályból. A kordé volt, amely a hold fénykörébe ért, és Cyrus Smith hallotta, hogy társai bezárják a kaput, és szárnyait erősen elreteszelik belülről.

Ám ebben a pillanatban Top hirtelen rántással eltépte pórázát, dühödt ugatásba kezdett, majd a kunyhótól jobb kéz felé eső, hátsó udvar irányába rohant.

– Vigyázat, barátaim! Puskát vállhoz! - kiáltotta Cyrus Smith.

A telepesek lövésre emelték fegyverüket. Top még mindig csaholt a távolban, Jup pedig élesen sivító hangokat hallatva eliramodott a kutya után.

A telepesek követték a két állatot, és a hatalmas szálfák árnyékában csordogáló kis csermely partjára értek.

S mit láttak ott a holdfényben?

Öt élettelen emberi test nyúlt el a pázsiton!

Azok a fegyencek, akik vagy négy hónapja vetődtek partra a Lincoln-szigeten!