Gedeon Spilett fölkapta a dobozt, és kinyitotta. Körülbelül kétszáz szemernyi¹ fehér por volt benne; egy csipetet az ajkához érintett. Az anyag rendkívüli keserűsége kétségkívül elárulta mibenlétét. Valóban a kínafakéreg értékes alkaloidája volt, a váltóláz egyedüli gyógyszere.

A port habozás nélkül be kellett adniok Harbertnek. Majd később is ráérnek azon tanakodni, hogy miképpen került oda.

– Kávét! - rendelkezett Gedeon Spilett.

Néhány pillanat múltán Nab hozta is már a csészényi langyos főzetet. Gedeon Spilett körülbelül tizennyolc szemernyi kininport kevert az italba, s a keveréket megitatta Harberttel.

A fiú éppen idejében kapta a gyógyszert, mert a harmadik maláriás lázroham még nem jelentkezett!

És ha eddig nem jelentkezett, most már végképpen el is marad!

Egyébiránt, meg kell mondanunk, a telepesekben újra föltámadt a reménység. A rejtelmes jótevő ismét közbelépett, mégpedig az utolsó percben, amikor már valamennyien lemondtak róla!...

A következő órák során Harbert sokkal nyugodtabban pihent. A telepesek most már megbeszélhették a történteket. Az ismeretlen lény beavatkozása ezúttal nyilvánvalóbb volt, mint bármikor azelőtt. De vajon hogyan hatolhatott be éjnek évadján a Gránitpalotába? Ez a körülmény teljesen megmagyarázhatatlannak tetszett, és szent igaz, a sziget „jó szelleme” most éppoly különösen cselekedett, mint amilyen titokzatos személyiség volt a „szellem” maga is.

A nap folyamán háromóránként újabb kininadagokat itattak a fiúval.

Harbert állapotában másnaptól fogva bizonyos javulás mutatkozott. Egészségesnek persze még korántsem tekinthették, hiszen a mocsárláz gyakran jár veszedelmes visszaesésekkel; továbbra is éppoly gondosan ápolták tehát, mint eddig. No de most már rendelkezésükre állt a kór leghathatósabb, sajátszerű ellenszere, és alighanem az sem volt messze tőlük, aki hozta! Egy szó mint száz, határtalan reménység költözött ismét valamennyiük szívébe.

S ez a remény nem csalta meg őket! Tíz nappal utóbb, december 20-án Harbert a lábadozás időszakába lépett. Gyönge volt még ugyan, és szigorú betegkoszton élt, a rohamok azonban nem jelentkeztek újra. Meg aztán a szófogadó gyermek szíves örömest alávetette magát az összes előírt rendszabályoknak! Hiszen annyira vágyott már a gyógyulásra!

Pencroff úgy érezte magát, mint aki örvényből szabadult. Egyik önkívületig fokozódó boldogságrohamból a másikba esett. Amikor a harmadik lázroham ideje is baj nélkül elmúlt, karjába kapta Gedeon Spilettet, és csaknem megfojtotta ölelésével. Attól fogva csak „Spilett doktornak” hívta az újságírót.

Most már csak az igazi orvost kell megtalálniok.

– Megtaláljuk! - hajtogatta a tengerész.

Annyi bizonyos, ha csakugyan megtalálják, bárki legyen is az illető, a derék Pencroff részéről néhány bordaropogtató ölelésre számíthat!

December utolsó napjai is elmúltak, és ezzel véget ért az 1867-es esztendő, amelynek során annyi kemény megpróbáltatás érte a Lincoln-szigeti telepeseket. Gyönyörű időjárással köszöntött be az 1868-as év, csodálatos meleg volt, valósággal trópusi hőség, amelyet azonban a tengeri szellő szerencsére kellemesen mérsékelt. Harbert valósággal újjászületett, és a Gránitpalota egyik ablakához tolt ágyában szinte szürcsölte a sós párákkal telített, balzsamos levegőt; egészsége fokról fokra gyarapodott. Étvágyát visszanyerte, Nab pedig Isten tudja hányféle könnyű, finom, ízletes fogással igyekezett a kedvében járni!

– Az embernek szinte kedve szottyan a haldokláshoz! - jegyezte meg Pencroff.

A fegyencek egész idő alatt egyszer sem mutatkoztak a Gránitpalota környékén. Ayrtonről sem érkezett semmi hír; a mérnök és Harbert ugyan reménykedett még, hátha életben találják valahol, társaik azonban kétségtelennek tartották immár, hogy a szerencsétlen ember elpusztult. A bizonytalanság azonban nem tarthatott sokáig, s a telepesek azt tervezték, mihelyt a fiú meggyógyul, azonnal nekivágnak az oly fontos eredményeket ígérő kutatóútnak. Addig viszont még jó hónapnyi várakozási idő állt előttük, hiszen a telepesek együttvéve is túl kevesen voltak ahhoz, hogy biztos győzelem reményével támadhassanak a fegyencekre.

Harbert napról napra jobban érezte magát. Duzzadt mája lelohadt, sebei teljességgel behegedtek.

Január hónap folyamán a telepesek igen fontos munkákat végeztek a Kilátó-fennsíkon; ez azonban mindössze abból állt, hogy a széttiport veteményből, gabonából, konyhakerti növényekből mentsék, ami menthető. Gabonaszemeket, zöldségmagvakat gyűjtöttek, hogy elvessék őket a következő félévi, második termésért. Ami a baromfiudvari ólak, a malom és az istállók újjáépítését illeti, azt Cyrus Smith egyelőre inkább elodázta. Élt a gyanúpörrel ugyanis, hogy amíg ő és társai a hajtóvadászaton járnak, s a fegyenceket üldözik, azok újra betörhetnek a fennsíkra, márpedig a mérnök most már nem akart könnyű prédát hagyni a fosztogatóknak és gyújtogatóknak. Majd ha már megtisztították a szigetet ezektől a gonosztevőktől, akkor nekiláthatnak a munkának, és helyreállíthatják a fölperzselt építményeket.

Január második felében a lábadozó Harbert fölkelt fekhelyéről, s előbb csak egy órát töltött ágyon kívül, majd kettőt, aztán pedig hármat. Hála acélos szervezetének, napról napra szemlátomást erősödött. Ekkor betöltötte már tizennyolcadik évét. Gyermekifjúból sudár növésű fiatalemberré cseperedett, és minden jel arra vallott, hogy daliás termetű és kellemes külsejű férfivá érik. Állapota, noha igényelt még bizonyos gondoskodást - „Spilett doktor” bizony nagy eréllyel és körültekintéssel ápolta -, szépen javult, és a fiú gyorsan haladt a biztos gyógyulás útján.

A hónap vége felé Harbert néhányszor kisétált a Kilátó-fennsíkra és a tengerparti fövénysávra. Nab és Pencroff társaságában néhányszor megfürdött a tengerben is, és ez igen jót tett az egészségének. Cyrus Smith úgy vélte, most már kijelölheti az indulás napját, s úgy határozott, hogy február 15-én keljenek útra. Az évnek ebben a szakában igen világosak az éjszakák, s ez nagyban megkönnyíti majd az egész szigetre kiterjedő kutatásaikat.

Készülődni kezdtek hát a kirándulásra, méghozzá nagy gonddal, mert fontos feladatot kellett teljesíteniök; megfogadták egymásnak, hogy addig nem térnek haza a Gránitpalotába, amíg el nem érték kettős céljukat: vagyis részint meg nem találták Ayrtont - ha ugyan él még -, és meg nem semmisítették a fegyencbandát, részint pedig amíg föl nem fedték a telep hatalmas segítőjének és őrzőjének a kilétét.

A telepesek tüzetesen ismerték már a Lincoln-sziget egész keleti partvidékét a Karom-foktól egészen a két Állkapocs-fokig; ismerték a roppant kiterjedésű Hullámkacsa-mocsarat, a Grant-tó környékét, a Karám út és a Hála-folyó közt elterülő Fénymadár-erdőt, a Hála-folyó mentét és a Vörös-patak egész folyását, végül a Franklin-hegynek azokat az alsó gyámpilléreit, amelyek közt a karám épült.

Ezenkívül végigcserkészték már - igaz, hogy csak sebtiben és fölületesen - a Washington-öböl tágas partvidékét a Karomfoktól a Kígyó-félszigetig, aztán a nyugati tengerszegély erdős és mocsaras peremét és a Cápa-öböl félig nyitott szájáig húzódó végeláthatatlan fövényhalmokat is.

Mindeddig teljességgel ismeretlen maradt azonban előttük a Kígyó-félszigetet borító roppant rengeteg, a Hála-folyó egész jobb partvidéke, a Zuhatag-patak bal peremszakasza és azoknak az alsó hegynyúlványoknak és völgyeknek egész kusza sokasága, amelyek a Franklin-hegy tövének körülbelül háromnegyed részét tették ki nyugaton, északon és keleten: ezeken a tájakon még kétségkívül sok mély búvóhely rejtőzhetett. Következésképpen a szigetnek tehát még több ezer acre-nyi területe fölkutatásra várt.

A telepesek úgy döntöttek hát: elsőnek a Vadnyugat-vadonon nyomulnak keresztül, mégpedig úgy, hogy közben átfésülik a Hála-folyó jobb partján elterülő őserdőt is.

Talán helyesebb lett volna, ha előbb a karám felé tartanak, hiszen a fegyencek föltehetőleg ismét oda húzódtak, vagy hogy kifosszák, vagy hogy ott megtelepedjenek. A telepesek azonban úgy vélték: vagy elpusztították már a kalózok a karámot, és akkor már úgyis későn volna minden beavatkozás, vagy pedig ott sáncolták el magukat, s ebben az esetben később is idejekorán érkeznek, hogy kifüstöljék őket rejtekhelyükről.

A telepesek, miután megvitatták mindezt, megmaradtak előbbi tervüknél, s úgy döntöttek, hogy átvágnak az erdőn, és előrenyomulnak egészen a Kígyó-félszigetig. A sűrűben fejszével irtanak utat maguknak, s az ekként tört tizenhat-tizenhét mérföldes ösvénnyel egyszersmind összeköttetést teremtenek a Gránitpalota és a félsziget csúcsa közt.

A jól fölszerelt kordé útra készen állt. Az onaggák alaposan kipihenték magukat, tehát föltehetőleg hosszabb kocsikázást is kibírnak egyhuzamban. A telepesek megrakták a kordét élelemmel, táborozáshoz szükséges holmikkal, hordozható tűzhellyel, különféle szerszámokkal meg a Gránitpalota immár oly gazdag arzenáljából gondosan kiválogatott fegyverekkel és lőszerrel. Nem volt szabad megfeledkezniök arról, hogy a fegyencek talán az erdőkben csatangolnak, és ha a vadon sűrűjéből reájuk puskáznak, a lövés könnyen el is találhatja őket. Megfogadták hát, hogy kicsiny csoportjuk egységét nem bontják meg soha, és semmilyen körülmények közt egymástól el nem szakadnak.

Abban is megállapodtak, hogy egyikük sem marad a Gránitpalotában. Még Top és Jup is részt vesz a kutatóúton. A megközelíthetetlen sziklahajlék majd megvédi magamagát!

Február 14-e, indulásuk előestéje, vasárnapra esett. A telepesek ezt az egész napot a pihenésnek szentelték, és hálát adtak a Teremtőnek jóságáért. Harbert ugyan teljesen fölépült már, de még kissé gyöngécske lévén, a telepesek neki is helyet szorítottak a szekéren.

Másnap, hajnalhasadáskor, Cyrus Smith megtett minden szükséges óvintézkedést, hogy biztosítsa a Gránitpalotát minden behatolási kísérlet ellen. A hágcsókat, amelyeken valaha föl-le jártak a telepesek, most a Kéménybe szállították, és ott mélyen elásták a fövénybe, oly módon, hogy hazatértükkor ismét megtalálják; a fölvonó csörlőkerekét leszerelték, és teljesen szétszedték az egész fölvonószerkezetet. Pencroff maradt utolsónak a Gránitpalotában, hogy elvégezze ezeket a teendőket, aztán ő is leereszkedett a sziklapárkányra akasztott kettős kötél egyik felén: a kötél másik végét addig társai tartották odalent, s akkor rántották le a földre, amikor már a tengerész is leért a fövénypartra.

Fölséges idő volt.

– Meleg napunk lesz! - mondta vidáman az újságíró.

– Oda se neki, Spilett doktor - legyintett Pencroff -, majd a fák árnyékában sétafikálunk, s akkor meg se kottyan a napsütés!

– Induljunk! - szólt a mérnök.

A kordé lenn a parton vesztegelt, a Kémény előtt. Az újságíró ragaszkodott hozzá, hogy a fiú, legalábbis az első órákban, kocsin utazzék, Harbert pedig engedelmesen végrehajtotta háziorvosa előírásait.

Nab az onaggák elé lépett. Cyrus Smith, az újságíró és a tengerész a kordé két oldalán haladt. Top vidáman ugrándozott körülöttük. Harbert hellyel kínálta maga mellett a padkán Jup mestert, és az orangután minden teketória nélkül elfogadta a meghívást. Elérkezett az indulás pillanata, és a kicsiny csoport fölkerekedett.

A kordé megkerülte a torkolatnál levő kiszögellést, egy mérföldnyit a Hála-folyó bal partján haladt, aztán a Léggömb-kikötő felé vezető út elágazásánál átkelt a hídon; a kutatók azonban nem tértek rá erre az útra, hanem azt bal kéz felől hagyva, benyomultak a Vadnyugat-vadon óriási szálfáinak lombkoronái alá.

Az első két mérföldön a kordé könnyen elfért a még ritkásan álló fatörzsek közt, csupán egy-egy folyondárszövevényen vagy tömött cserjésen kellett időnként átvagdalkozniok, komolyabb akadály azonban nem gátolta a telepesek előrejutását.

A fák dús lombozata hűvös árnyat vetett a talajra. A himalájai cédrusok, douglasfenyők, kazuárfák, banksziák, gumifák, sárkányfák és más, ismert fafajták változatos összevisszaságban tenyésztek errefelé. A sziget madárvilágának is minden fajtáját meglelték itt: fajdok, fénymadarak, fácánok, kisebb és nagyobb papagájok, lórik és kakaduk egész locsogó-fecsegő családja röppent föl lépten-nyomon. Agutik, kenguruk és vízimalacok surrantak a fűben, és mindez első szigeti kirándulásaikra emlékeztette a telepeseket.

– Úgy rémlik, hogy ezek az állatok, akár a négylábúak, akár a madarak, sokkal félénkebbek, mint hajdan voltak - jegyezte meg Cyrus Smith. - Ez arra vall, hogy a fegyencek nemrégiben itt jártak ebben az erdőben, tehát minden bizonnyal rábukkanunk a nyomaikra...

És valóban, sok helyütt emberi csoport áthaladásának többé-kevésbé új keletű nyomaira akadtak: itt fákra akasztott, s talán az út kijelölésére szolgáló jelzőgallyakat láttak, ott egy-egy elhamvadt pásztortűz pernyéje ötlött a szemükbe, amott pedig a talaj agyagos területei őrizték meg emberi talpak nyomát. Mindez azonban semmiképpen sem tanúskodott még állandó táborhely közelségéről.

A mérnök lelkére kötötte társainak, hogy tartózkodjanak a vadászgatástól. A fegyverdörgés fölkelthetné az erdőben kóborló fegyencek figyelmét. A vadászoknak egyébként is szükségszerűen el kellene távolodniok a kordétól, márpedig ez megállapodásuk értelmében szigorúan tilos.

A nap második felében, amikor már vagy hatmérföldnyire járhattak a Gránitpalotától, a közlekedés igencsak megnehezült. Sűrű bozóton kellett keresztülvergődniök, sőt néhol fákat kellett kidönteniök, hogy utat törjenek maguknak. Mielőtt a telepesek behatoltak volna az irdatlan ciheresekbe, Cyrus Smith rendszerint előőrsként odaküldte Topot és Jupot, a két állat pedig lelkiismeretesen teljesítette feladatát, s ha a kutya meg az orangután visszatért, és nem jelzett veszedelmet, ez azt jelentette, hogy sem fegyencek, sem fenevadak nem settengenek a közelben, vagyis az ugyanegy megítélés alá eső, ragadozó ösztönű dúvadak egyik fajtájától sem kell tartaniok.

Ennek az első napnak az estéjén a telepesek a Gránitpalotától körülbelül kilencmérföldnyire ütöttek tábort, a Hála-folyó egyik kis mellékfolyójának a partján: ennek a mellékfolyónak a létezéséről a telepesek eddig mit sem tudtak, ez is ahhoz a vízrajzi hálózathoz tartozott, amelynek a sziget földje oly meglepő termékenységét köszönhette.

A telepesek bőségesen megvacsoráztak - a kirándulástól ugyancsak jókora étvágyuk támadt -, majd különféle óvintézkedéseket foganatosítottak éjszakai nyugalmuk érdekében. Ha a mérnöknek csupán jaguárokkal és más, hasonló ragadozókkal kell számot vetnie, akkor egyszerűen őrtüzeket gyújt táborhelyük körül, ez elég is lett volna védelmükre; Cyrus Smith azonban arra gondolt, hogy a fegyenceket inkább odavonzanák, semmint elriasztanák a lángok, tehát célszerűbbnek látta, ha mély sötétségbe burkolódznak.

Az éjszakai őrséget máskülönben gondosan megszervezték. Úgy intézték, hogy két-két telepes együtt virrasszon, és kétóránként váltsák egymást. Mármost mivel Harbertet - noha hevesen tiltakozott ellene - fölmentették az őrállás kötelezettsége alól, ezt a feladatot tehát Pencroff és Gedeon Spilett, valamint Cyrus Smith és Nab fölváltva látta el a táborhely körül.

Az éjszaka egyébiránt éppen csak néhány óra hosszat tartott. Magát a sötétséget is sokkal inkább a sűrű lombozat okozta, semmint az, hogy a nap a látóhatár alá bukott. A csöndet csak a jaguárok rekedt bőgése zavarta meg hébe-hóba, no meg a majmok rikácsoltak, ami Jup mestert ingerelte különösképpen.

Az éjszaka minden zavaró körülmény nélkül telt el, és másnap, február 16-án, a telepesek továbbhaladtak az erdőben: útjuk inkább hosszadalmas, semmint fáradságos volt.

Ezen a napon csak hat mérföldet bírtak megtenni, mert lépten-nyomon fejszével kellett utat törniök. Mint vérbeli telepesekhez illik, Cyrus Smith és társai megkímélték a szép, terebélyes fákat - kidöntésük egyébiránt aránytalanul nagy fáradsággal járt volna -, és inkább a kisebbeket áldozták föl: ennek azonban az lett a következménye, hogy útjuk éppenséggel nem valami egyenes irányban haladt, hanem jócskán meghosszabbodott különféle zegzugos kitérők miatt.

Harbert a nap folyamán számos olyan növényt fedezett föl, amelyekről eddig nem tudta, hogy megteremnek a szigeten, mint például fa nagyságú páfrányokat és ernyőpálmákat, amelyeknek alákonyuló levelei a kútkáván túlcsorduló vízsugarakra emlékeztetnek, valamint szentjánoskenyér-fákat, amelyeknek édes belű, pompás ízű, kemény héjú termését az onaggák mohón ropogtatták. A telepesek errefelé is rábukkantak a csoportokban tenyésző, hatalmas kaurifákra: ezeknek zöld, kúp alakú lombtömeggel koronázott, henger formájú törzse megnő kétszáz lábnyi magasságúra is. A kauri az új-zélandi erdők fáinak királya, amely hírnévre a libanoni cédrussal vetekedik.

Ami a faunát illeti, ugyanazokból a fajtákból állt, amilyenekkel a vadászok már gyakran találkoztak. Mindazonáltal egyetlen pillanatra, olyan rövid időre, hogy közelébe se férkőzhettek, valamiféle kazuárfajta madárpár is fölvillant előttük: ennek a madárnak egy közeli rokona főként Ausztráliában él, és emu a neve; magassága öt láb, tollazata barna, s a gázlók rendjébe tartozik. Top utánuk vetette magát, ahogy csak a négy lába bírta, ám a csodálatosan gyors futású kazuárok könnyűszerrel elszeleltek előle.

Ami a kalózok nyomait illeti, újfent ráakadtak egynéhányra az erdőben. Egy nemrégiben kialudt tűzrakás körül a telepesek lábnyomokat is fölfedeztek, és gondosan megvizsgálták valamennyit. Sorra lemérték hosszukat és szélességüket, és sikerült is öt pár lábnyomot azonosítaniok. Az öt fegyenc tehát nyilvánvalóan ott táborozott; ám hatodik pár lábnyomot sehol sem láttak, noha éppen azért vizsgálódtak olyan aprólékosan, hogy megtalálják, mert az Ayrtoné lett volna.

– Ayrton nem volt velük! - mondta Harbert.

– Nem - felelte Pencroff -, és ha nem volt velük, ez azt jelenti, hogy a nyomorult zsiványok már megölték! De ezeknek a gazembereknek még csak odújuk sincs, ahol végezni lehetne velük, mint holmi barlangukba szorult tigrisekkel!

– Nincs állandó tanyájuk - bólintott az újságíró. - Sokkal valószínűbb, hogy szerteszét kalandoznak, mert az érdekük azt kívánja, hogy mindaddig így portyázzanak, amíg csak el nem foglalják az egész szigetet...

– Elfoglalják a szigetet! - kiáltott föl a tengerész. - Elfoglalják a szigetet! - ismételte, és hangja úgy elfulladt, mintha vasmarok szorította volna össze a gégéjét. Aztán valamivel higgadtabban folytatta:

– Tudja-e, Cyrus úr, miféle golyóval töltöttem meg a puskámat?

– Nem én, Pencroff!

– Azzal, amelyik Harbert mellét ütötte át, és fogadom, hogy célba talál!

A jogos megtorlás azonban már nem adhatta vissza Ayrton életét, márpedig a földön látható lábnyomokból, sajnos, arra kellett következtetniök: semmi reményük, hogy valaha is viszontlássák!

Aznap éjszakára a Gránitpalotától vagy tizennégy mérföldnyi távolságban ütöttek tábort, és Cyrus Smith becslése szerint ekkor már nem lehettek öt mérföldnél távolabb a Csúszómászó-foktól. És valóban, másnap elérték a Kígyó-félsziget csúcsát, és eszerint egész hosszában végigjárták az erdőt; ám sehol semmiféle jel nem árulta el sem azt, hogy hol bújtak meg a kalózok, sem azt, hogy hol az a nem kevésbé titokzatos rejtekhely, ahol ismeretlen pártfogójuk él.