Bármi történt is, úgy látszott, semmiféle változás nem következett be az algériai partvidéknek azon a szakaszán, melyet nyugatról a Sélif jobb partja, északról pedig a Földközi-tenger határol. Noha a rázkódtatás ereje rendkívül heves volt, sem a termékeny - itt-ott kissé dimbes-dombos - síkságon, sem a sziklaszirtek szeszélyes vonalán, sem a roppant erősen háborgó tengeren nem látszott semmi igazi, jelentős változás. A kőből épült őrház, noha falai itt-ott alaposan megrepedeztek, elég jól viselte a történteket.

A gurbi viszont úgy szétlapult, mint kártyavár, ha ráfúj a játszadozó gyermek; két lakója meg mozdulatlanul hevert a rájuk szakadt szalmatető alatt.

Servadac kapitány csak két órával a katasztrófa után tért magához. Először meglehetős keservesen szedegette össze emlékeit, s az első szavak, melyeket kiejtett - ezen, ugye, nem csodálkozik senki? - versének utolsó szavai voltak, melyek olyan furcsa módon szakadtak félbe:

...most hallgatok
Azzal sem...

Majd nyomban fölkiáltott:

– Persze, igen! De mi történt?

Az önmagához intézett kérdésre meglehetős nehezen tudott volna válaszolni. Ekkor fölemelte a karját, átszakította a rázuhant szalmatetőt, és kidugta a fejét.

Servadac kapitány körülnézett.

– A gurbi összerogyott! - állapította meg. - Talán forgószél söpört végig a parton!

Megtapogatta magát: minden porcikája ép volt, még csak horzsolás sem esett rajta.

– Ezer ördög és pokol! Hát a tisztiszolgám? - Fölállt, elkiáltotta magát: - Ben-Zuf!

Servadac kapitány hangjára egy másik fej is előbújt a szalma alól.

– Jelen! - válaszolta Ben-Zuf.

A tisztiszolga, mintha csak erre a hívásra várakozott volna, hogy aztán katonásan jelentkezzék.

– Van valami fogalmad arról, hogy mi történt, Ben-Zuf? - kérdezte Hector Servadac.

– Én már csak azt gondolom, kapitány uram, alighanem itt van földi csatározásaink vége.

– Ugyan! Forgószél volt ez, Ben-Zuf, egyszerű kis forgószél!

– Jó, legyen forgószél! - válaszolta filozofikusan a tisztiszolga. - Semmi különösebb baja nem esett, kapitány uram?

– Kutya bajom, Ben-Zuf!

Egy pillanattal később mindketten talpra álltak, eltakarították a gurbi romjait, és a műszereiket, ruháikat, szerszámaikat meg a fegyvereiket csaknem teljes épségben találták meg. A vezérkari tiszt ekkor megkérdezte:

– Vajon hány óra lehet most?

– Nyolc óra körül lehet - válaszolta Ben-Zuf, a Napra pillantva, mely már a látóhatár fölé emelkedett.

– Nyolc óra volna?!

– Legalább annyi, kapitány uram!

– Ez lehetséges?

– Igen, és máris indulnunk kell.

– Indulnunk?

– Bizony, indulnunk kell a találkozóra.

– Micsoda találkozóra?

– Hát a gróf úrral kell találkoznunk...

– Ezer ördög és pokol - kiáltotta a kapitány -, majd elfelejtettem! - Ezzel elővette az óráját. - Mit beszélsz te, Ben-Zuf? Megőrültél? Hiszen még alig két óra.

– Hajnali két óra, vagy délutáni két óra? - kérdezte Ben-Zuf, a Napra pillantva.

Hector Servadac a füléhez emelte az óráját.

– Ez bizony jár! - mondta.

– Meg a Nap is - vágta rá a tisztiszolga.

– Valóban, ha azt nézzük, hogy a látóhatár fölött... Azt a ragyogóját!...

– Mi történt, kapitány uram?

– Esti nyolc óra volna?

– Esti?

– Igen! A Nap nyugaton van, világos, hogy most nyugszik le!

– Lenyugszik? Azt már nem, kapitány uram! - jelentette ki Ben-Zuf. - Most kel föl, annak rendje-módja szerint, mint az újonc a trombitaszóra! És nézze csak, kapitány úr! Mióta beszélgetünk, milyen magasra emelkedett a látóhatár fölé!

– Vagyis a Nap most nyugaton kel föl! - dünnyögte Servadac kapitány. - Ugyan! Ez képtelenség!

Pedig bizony így volt. A ragyogó égitest a Sélif vize fölött sugárzott, holott mindeddig napi pályájának második felében ért csak ide.

Hector Servadac nyomban fölfogta, hogy egy egészen fantasztikus és semmiképpen se magyarázható természeti tünemény változtatta meg nem a Nap helyzetét a csillagvilágban, hanem magának a földgolyónak tengely körüli forgását.

Hát most igazodjék el az ember! A lehetetlenség is lehetővé válhat? De szerette volna Servadac kapitány, ha van valaki a közelében, aki ért a csillagászathoz, kozmográfiához, s kicsit eligazíthatná őt. De hát önmagára volt utalva, és hiába mondogatta:

– Ezt bizony csak a csillagászok tudhatják, csak ők! No, egy héten belül megtudjuk, mit szólnak mindehhez az újságok.

Aztán nem töprengett tovább a miérten, hanem Ben-Zufhoz fordult.

– Induljunk! - mondta a tisztiszolgának. - Akármi is történt, és még ha összekavarodott is az egész égi meg földi mechanizmus, akkor is elsőnek kell odaérnem, ahol Timasef grófra az a megtiszteltetés vár...

– ...hogy kardom fölnyársalja! - fejezte be a mondatot Ben-Zuf.

Ha Hector Servadac és a tisztiszolgája, miután megállapították a Nap járásának változását, még kedvet éreztek volna ahhoz, hogy megfigyeljék a természeti változásokat, melyek a december 31-éről január 1-re virradó éjszaka következtek be, nyilván meglepődve figyeltek volna föl arra, hogy milyen nagyot változtak a légköri viszonyok is. Ha nem is tudatosan, de ők maguk is érezték, hogy kifulladnak, hogy gyorsabban kell lélegezniük, akárcsak az alpinistáknak, mikor magas hegyek között járnak; úgy érezték, mintha a levegő hígabb volna, mintha kevesebb volna benne az oxigén. A hangjuk is gyöngébb volt, tehát vagy megsiketültek kicsit, vagy pedig a levegő hirtelenében kevésbé volt alkalmas a hang közvetítésére.

Ám ezek a változások pillanatnyilag nem nagyon rendítették meg sem Servadac kapitányt, sem Ben-Zufot; ők csak mentek nyugodtan a Sélif felé, a sziklafalon vezető meredek ösvényen.

Előző nap nagy volt a köd, mára ez is megváltozott. A furcsán egyszínű égbolton alacsonyan járó felhők sűrűsödtek, s már nem lehetett látni, merre jár a Nap. A levegőben viharos eső és talán nagy égiháború fenyegetése érződött.

A tengert a partvidék e részéről még sohasem látták ilyen kihaltnak. Sehol egy vitorlás, az égbolt és a víz szürkés hátterén sehol egy füstgomolyag. A látóhatár azonban - talán csak optikai csalódás? - rendkívül közelinek tűnt. A távoli végtelenséget semmi sem érzékeltette, mintha a földgolyó domborúsága most erősebb volna, mint eddig.

Servadac kapitány és Ben-Zuf gyors léptekkel, szótlanul sietett tovább, így hamarosan megteszik azt az öt kilométeres utat, mely a gurbitól a megbeszélt találka színhelyére vezet. Mindketten észrevették azonban, hogy a fizikumuk valahogy másként reagál mindenre. Anélkül, hogy akár csak magukban is megfogalmazták volna, rendkívül könnyűnek érezték a testüket, mintha csak szárny röptette volna őket, olyan könnyedén jártak. Ha a tisztiszolga ki akarta volna mondani azt, amit gondolt, biztosan úgy fogalmazta volna meg, hogy „egészen odavan”.

– Ráadásul elfelejtettünk jól bereggelizni! - dünnyögte Ben-Zuf.

Ami igaz, az igaz, az ilyesfajta feledékenység nem tartozott a derék katona természetéhez.

E pillanatban kellemetlen csaholást hallottak bal kéz felől, majd nyomban egy sakál bújt ki a masztixbozótból. Az afrikai fauna egyik sajátos fajtájához tartozik ez az állat, melynek irháját szabályosan elszórt fekete foltok pettyezik, és mellső lábain is fekete csík húzódik végig. A sakál talán veszélyes lehet éjszaka, mikor falkában vadászik, a magányos sakál azonban alig veszélyesebb, mint a kutya. Ben-Zufot nem olyan fából faragták, hogy megijedt volna ettől az állattól, ám sehogyan sem szenvedhette a sakált, talán azért, mert a Montmartre állatvilága nem büszkélkedhetik vele.

A sakál, miután kibújt a bozótból, egy magas, vagy tízlábnyi magas szikla tövében lapult meg. Szemmel látható félelemmel leste a két embert. Ben-Zuf úgy tett, mintha el akarná látni a baját, és fenyegető mozdulatára az állat fölpattant, és a kapitány meg a tisztiszolga mélységes megdöbbenésére, egyetlen ugrással a sziklacsúcson termett.

– Ez volt aztán az ugrás! - rikkantott Ben-Zuf. - Jó tíz métert ugrott helyből!

– Hát ez kész csoda! - álmélkodott Servadac kapitány. - Ilyen ugrást még nem láttam!

A sakál letelepedett a sziklacsúcson, és szinte csúfondárosan pislogott a két emberre. Ben-Zuf fölemelt egy követ, hogy azt hozzá vágja.

Jókora volt ez a kő, mégis olyan könnyű, hogy a tisztiszolga úgy érezte, mintha valami megkövesedett szivacsot fogna a kezében.

– Átkozott sakál! - dünnyögte Ben-Zuf. - Ezzel a kővel legfeljebb annyi kárt teszek benne, mintha kuglófot vágnék hozzá. De hogyan lehet, hogy ennyire könnyű ez a jókora kő?

Minthogy azonban hirtelenében nem akadt más a keze ügyébe, a sakál felé hajította a kuglófnak titulált követ.

Nem találta el. A gyáva állatnak azonban ennyi is elég volt, óriási ugrásokkal szállt át a bokrok és fák fölött, mint egy gumikenguru, majd hamarosan eltűnt a szemük elől.

Az elhajított kő meg, miután Ben-Zuf nagy meglepetésére roppant magas ívet írt le, vagy ötszáz méternyire a szikla mögött tűnt el.

– Hej, a beduin mindenségit! - kiáltotta Ben-Zuf. - Hiszen én messzebbre lövök, mint egy négyes tarack!

Ben-Zuf ekkor néhány méternyivel a kapitánya előtt járt, és egy vízzel telt, vagy tízlábnyi széles árok elé került, amelyet át kellett ugrania. Nekirugaszkodott hát, és ugrott.

– Hé, Ben-Zuf, hová röpülsz? Mi esett beléd? Kitöröd a nyakadat, te esztelen!

Servadac kapitány ugyancsak rémülten kiáltozott, mikor látta, hogy a tisztiszolgája úgy nekirugaszkodott az ugrásnak, hogy vagy negyvenlábnyival a föld felett röpült.

Hector Servadac megrettenve a gondolattól, hogy Ben-Zuf a nyakát töri, ahogy földet ér, maga is nekirugaszkodott, hogy átugorja az árkot, de úgy nekilendült, hogy ő is vagy harminclábnyi magasságra került a földtől, és miközben fölfelé emelkedett, keresztezte is Ben-Zufot, aki éppen lefelé szállt. Ezután a gravitációs törvénynek engedve, egyre növekvő sebességgel közeledett a földhöz, de földet érve legföljebb annyit érzett, mintha négy-öt lábnyi magasságból ugrott volna.

– Nahát! - rikkantott Ben-Zuf, és kitört belőle a nevetés. - Lám, bohócokká lettünk, kapitány uram!

Hector Servadac néhány másodpercig gondolkozott, majd a tisztiszolgája elé lépett, s kezét a vállára tette.

– Ne röpülj többé, Ben-Zuf - mondta neki -, ne röpülj, és nézz jól a szemembe! Nem ébredtem föl, kérlek, ébressz föl engem, csípj meg, csípj véresre, ha kell! Ide hallgass: vagy bolondok vagyunk, vagy álmodunk!

– A helyzet az, kapitány uram - válaszolt Ben-Zuf -, hogy ilyesféle dolgok legföljebb álmomban estek meg velem, mikor például azt álmodtam, hogy fecske vagyok, és úgy röpülök át a Montmartre fölött, mint ahogy ébren a sipkámat lépem át. Valami boszorkányság ám ez! Valami olyan történt velünk, valami olyan, ami még senkivel sem esett meg. Talán az algériai partvidéken szokás az ilyesmi?

Hector Servadac hosszan elmélázott.

– Hát ebbe belebolondul az ember! - kiáltott fel végül. - Nem alszunk, nem álmodunk!

De nem olyan ember volt ő, hogy a végtelenségig töprengjen egy problémán, amit az adott körülmények között vajmi nehéz lett volna megoldani.

– Bánom is én, lesz, ami lesz! - tört ki végül, elhatározván, hogy ezután már semmin sem csodálkozik.

– Helyes, kapitány uram! - vágta rá Ben-Zuf. - És mindenekelőtt járjunk a végére annak az ügynek Timasef gróffal.

Az árkon túl vagy félhektárnyi rét zöldellt, a rét lágy füvére félszázados fák, tölgyek, pálmák, szentjánoskenyér-fák, szikomorfák, kaktuszok és aloék vetettek árnyékot, közülük két-három eukaliptuszfa koronája emelkedett a magasba.

Éppen ezen a réten kellett találkozniuk Timasef gróffal.

Hector Servadac gyorsan végigpillantott a tájon. Egy lelket sem látott.

– Ezer ördög! - kiáltotta. - Mégiscsak mi érkeztünk elsőnek ide!

– Vagy utolsónak! - bölcselkedett Ben-Zuf.

– Hogyhogy utolsónak? Hiszen még nincs kilenc óra! - mondta Servadac kapitány, és elővette az óráját, melyet a Nap állása szerint beigazított, mielőtt elindultak volna a romba dőlt gurbitól.

– Kapitány uram - szólt a tisztiszolga -, látja azt a fehéres gömböt a felhőkön át?

– Látom - mondta a kapitány, és figyelte az erősen ködös korongot, mely éppen ebben a pillanatban ért a delelőpontra.

– No, kérem - folytatta Ben-Zuf -, az a gömb, az csak a Nap lehet, vagy ha nem a Nap, akkor a helyettese.

– A Nap a delelőn, januárban, és a harminckilencedik északi szélességi fokon? - ámult el Hector Servadac.

– Az bizony, kapitány úr, és dél van, ne is vegye rossz néven. Alighanem sietős neki máma, és fogadni mernék, hogy három óra se telik bele, és máris lenyugszik! Ha nincs igazam, hát akár a sipkámat adom egy tányér kuszkuszért!

Hector Servadac összefont karral állt, néhány pillanatig meg se mozdult. Aztán, miután megfordult önmaga körül, és jobban szemügyre vette a látóhatár különböző pontjait, így szólt:

– A nehézkedési törvény megváltozott! - suttogta. - A négy égtáj fölcserélődött, egy nap hossza a felére csökkent!... Hát így bizony, ki tudja, mikor találkozhatom Timasef gróffal! Itt valami történt. Az ördögbe is! Mégsem mi habarodtunk meg!

A nyugodt természetű Ben-Zuf, akit a legdöbbenetesebb kozmikus tünemény sem hozhatott volna ki a sodrából, nyugodtan pislogott a kapitányra.

– Ben-Zuf!

– Kapitány uram?

– Nem látsz senkit?

– Nem látok senkit. Az orosz úr eltávozott.

– Föltéve, hogy eltávozott, a párbaj segédjeim mégiscsak megvártak volna, és látván, hogy hiába várnak, biztosan eljöttek volna a gurbihoz.

– Ez bizony így van, kapitány uram.

– Amiből arra következtetek, hogy nem jöttek ide!

– És ha nem jöttek ide?...

– Akkor nyilván azért nem jöttek, mert nem tudtak jönni. Timasef gróf meg...

Servadac kapitány nem fejezte be a mondatot, a partvidék fölé magasló sziklák peremére ment, onnan nézte, vajon nem horgonyoz-e valahol partközeiben a Dobryna. Elvégre az is lehetséges, hogy Timasef gróf a vitorlásával jött ide, mint az előző napon.

A tengeren sehol egy hajó, és Servadac kapitány most vette először észre, hogy noha teljes szélcsend van, a tenger rendkívül erősen háborog, mint a tűzön felejtett lobogó víz. A vitorlás nehezen birkózott volna meg a szokatlanul erős hullámveréssel.

Hector Servadac azt is most vette nagy megdöbbenéssel tudomásul, hogy a látóhatár félköríve, melyen a víz és az ég összeolvad, milyen nagymértékben összezsugorodott.

A magas sziklafal peremén álló megfigyelő előtt a láthatárnak vagy negyven kilométernyi távolságba kellett volna kerülnie. Most viszont legföljebb tíz kilométernyire láthatott el a szem, mintha az elmúlt néhány óra alatt sokkal kisebbre zsugorodott volna a földgolyó.

– Hát ez bizony nagyon furcsa! - jegyezte meg a vezérkari tiszt.

Közben Ben-Zuf a legfürgébb majmot is megszégyenítő ügyességgel az egyik eukaliptuszfa csúcsára kúszott. Erről a magas kilátóhelyről szemügyre vehette a szárazföldet Ténès és Mostaganem irányában éppúgy, mint déli irányban. Miután leereszkedett a fáról, közölte a kapitányával, hogy az egész síkság kihalt.

– Gyerünk a Sélifhez! - mondta Hector Servadac. - Gyerünk a folyóhoz! Ott talán megtudjuk majd, hogy mihez tartsuk magunkat!

– Gyerünk a Sélifhez! - visszhangozta Ben-Zuf.

A rét legföljebb három kilométernyi távolságban volt a folyótól, melyen a kapitány át akart kelni, hogy azután elmenjen egész Mostaganemig. Sietniük kell, ha még napnyugta előtt a városba akarnak jutni. Az áttetsző felhőtakarón át nem is annyira látták, inkább csak megsejtették, hogy a Nap nagyon gyorsan száll lefelé, és - a többi furcsasággal együtt ez is teljességgel megmagyarázhatatlan - ahelyett, hogy rézsútos görbét írna le, mint ebben az évszakban Algériának ezen a szélességi fokán mindig, most függőlegesen ereszkedik le a láthatárra.

Miközben a folyó felé igyekeztek, Servadac elgondolkozott a furcsa eseményeken. Ha, mondjuk, valami teljességgel lehetetlen természeti jelenség miatt a földgolyó körforgása esetleg megváltozott, sőt ha azt is fel kell tételeznünk, hogy - hiszen a Nap áthaladt a delelőponton - az algériai part az ausztrál féltekét átszelő egyenlítő fölé került, még ez esetben is valószínűtlen, hogy a Föld - a domborúságát nem számítva - bármily jelentős változást szenvedett volna, legalábbis ami ezt az afrikai részét illeti. A partvidék olyan volt, mint mindig; egymást követő szirtfalak, homok és kopár sziklák, vörösek, mintha oxidálódtak volna. Ameddig a szem ellátott, a partvidéken semmi változás. Bal kéz felől, tehát dél felől, vagyis abban az irányban, amit Servadac kapitány csökönyösen délnek nevezett, noha a két égtáj nyilvánvalóan kicserélődött, ott sem pillantott meg semmi változást. Mintegy hárommérföldnyire a Merzsezsah hegység lejtői látszottak, és a hegygerinc vonala is úgy rajzolódott ki az égbolton, mint bármikor azelőtt.

E pillanatban egy darabon szétszakadoztak a felhők, és a Nap ferde sugarai a földet érték. Most már teljesen világos volt, hogy az égitest, miután nyugaton fölkelt, keleten lenyugszik.

– Ezer ördög és pokol! - kiáltott föl Servadac kapitány. - De szeretném tudni, hogy s mint vélekednek minderről Mostaganemben! Vajon mit mond majd a hadügyminiszter, mikor megtáviratozzák neki, hogy afrikai gyarmata elvesztette az irányzékot az anyagi világban, ami pedig az erkölcsi világban még sohasem esett meg vele!

– Az egész afrikai gyarmatot, úgy, ahogy van, fogdába csukják majd! - vélekedett Ben-Zuf.

– Hát még ha azt is megtudja, hogy a négy fővilágtáj szembefordult a katonai szabályzatokkal!

– Büntetőszázadba a fő világtájakkal!

– És déliverő januárban!

– Verő? Egy tisztet még a Nap sem verhet! Lelőni a Napot!

No, Ben-Zuf aztán tisztában volt a katonai fegyelemmel, meg ragaszkodott is hozzá.

Közben mindketten jól kiléptek. Ebben segítette őket, hogy olyan fantasztikusan könnyűnek érezték magukat, meg az is, hogy máris megszokták a megritkult levegőt; a nyúlnál gyorsabban futottak, a zergénél könnyedebben ugrottak. Már nem a sziklafalon vezető ösvényen mentek, melynek kanyargása meghosszabbította volna útjukat. A legrövidebb irányt választották, azt mondhatnánk, toronyiránt mentek, ha ugyan a közelben láttak volna tornyot. Semmi sem akadályozhatta őket. Sövény? - átlendültek fölötte; patak? - egyszerűen átugrottak; sűrűn álló magas fák? - helyből átugrottak; domb? - egyszerűen átrepültek felette. Mindketten csak egytől féltek, hogy amit megnyernek a réven, elvesztik a vámon; vagyis hogy amit vízszintesen nyernek, azt függőlegesen ráfizetik. Valóban, éppen csak érintették a földet, mely mintha nem is lett volna más, csak roppant rugalmas ugródeszka.

Végre megpillantották a Sélif partvidékét, még néhány ugrás, és Servadac kapitány meg a tisztiszolgája máris a jobb partra ért.

Itt azonban megtorpantak. A híd ugyanis érthetetlen módon nem volt sehol.

– Nincs meg a híd! - kiáltott Servadac kapitány. - Hát árvíz volt itt vagy egy új özönvíz?

– Ejha! - jegyezte meg Ben-Zuf.

A Sélif ugyanis eltűnt. Bal partjának nyoma sem volt. Jobb partjából, mely az előző napon még egy termékeny síkságot határolt, mára valami homokos partvidék lett. Nyugaton a békés Sélif helyében most, ameddig a szem ellátott, viharos ár zúgott, és nem csobogott, a víz kék volt, és nem sárga. Mintha tenger keletkezett volna a folyam helyén. Ebbe veszett bele az a vidék, melyen túl tegnap még a szép mostaganemi föld virult.

Hector Servadac világosan akart látni. A vízhez lépett, melyet a szélén babérrózsabokrok borítottak, a tenyerével merített belőle, és megkóstolta.

– Sós! - mondta. - A tenger néhány óra alatt elnyelte Algéria nyugati részét.

– Akkor hát, kapitány uram - mondta Ben-Zuf -, ez, ugye, tovább fog tartani, mint holmi egyszerű árvíz?

– Megrendült a világ - válaszolta a vezérkari tiszt a fejét csóválva -, és ennek a kataklizmának kiszámíthatatlan következményei lehetnek! A barátaim, a bajtársaim, vajon mi történhetett velük?

Ben-Zuf még sohasem látta Hector Servadacot ilyen megrendültnek. Igyekezett résztvevő képet vágni, noha a derék Ben-Zuf még kevésbé tudta elképzelni, hogy vajon mi is történhetett. Ő voltaképpen filozófus lélekkel bele is törődött volna a történtekbe, ha nem érezte volna kötelességének, hogy bajtársiasan osztozzék kapitánya érzelmeiben.

Az új partvidék, melyet a Sélif hajdani jobb partja határolt, észak-déli irányba húzódott, némileg kikerekedő vonalban. Úgy látszott, hogy a kataklizma, melynek Afrika e része volt a színhelye, semmiképpen nem érintette. Megmaradt olyannak, mint amilyennek a vízrajzi térkép mutatta: nagy fáival, szeszélyesen szakadozott partjával, zöldellő rétjeivel. Csakhogy most nem folyampart volt, hanem egy ismeretlen tenger partvidéke.

De a nagyon elkomolyodott Servadac kapitánynak alig volt ideje arra, hogy szemügyre vegye az olyannyira megváltozott vidéken végbement átalakulásokat. A Nap, mely a keleti láthatárra érkezett, hirtelen lenyugodott, mintha egy golyó zuhant volna a tengerbe. Még a trópusokon, a tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején sem fordulhatott volna gyorsabban éjszakába a nappal. Ezt az éjszakát nem előzte meg alkony, és másnap aligha lesz hajnal.