A gurbi voltaképpen nem más, mint fából épült és az arabok által drissznek nevezett, szalmával födött kunyhó. Szilárdabb, mint a nomád arabok sátra, de persze nem veheti fel a versenyt a kő- vagy téglaházakkal.

Servadac kapitány gurbija tehát csak afféle viskó volt, mely nem is felelt volna meg lakói szükségletének, ám egy hajdani őrálláshoz tartozott, s az őrállás maga kőből épült, így ebben szállásolták el a lovakat, és itt aludt Ben-Zuf is. Korábban egy utászszakasz állomásozott az őrálláson, s az épületben ott maradt egy halom szerszám, csákány, ásó és lapát.

Ami a kényelmet illeti, a gurbi sok kívánnivalót hagyott hátra, de elvégre csak ideiglenes szálláshely volt, és akár az evésről, akár a szállásról volt szó, sem a kapitányt, sem a tisztiszolgáját nem lehetett válogatósnak nevezni.

– Némi filozófiával meg jó gyomorral az ember mindenütt jól érzi magát - szokta mondogatni Hector Servadac.

Ami a filozófiát illeti, ezzel úgy volt a kapitány, mint a kutya a bolhával, mindig akadt belőle; a gyomra meg olyan egészséges volt, hogy átereszthette volna rajta akár a Garonne folyót is, meg se kottyant volna neki.

Ben-Zufról szólva meg csak annyit, hogy ha hinnénk a lélekvándorlásban, hát el kellene hinnünk azt is, hogy előző életében strucc volt, és struccgyomrát magával hozta ebbe a mostani életébe is; akár kavicsokat nyelhetett volna, azt is megemészti, éppúgy, mint a csirke mellehúsát.

A gurbi lakóinak egy hónapra elegendő élelmiszer- és ciszternában tárolt bőséges ivóvízkészlete volt, az istálló padlása tömve takarmánnyal; ezenfelül a Ténès és Mostaganem között levő csodálatosan termékeny síkság, a Mitidja leggazdagabb vidékeivel is versenyezhetett volna. A vad sem ritkaság errefelé, s egy vezérkari tisztnek senki sem tilthatja meg, hogy térképező útjaira vadászfegyvert ne vigyen magával, föltéve persze, hogy közben nem feledkezik meg a térképezéshez szükséges műszereiről sem.

Servadac kapitány, miután visszatért a gurbiba, jó étvággyal megvacsorázott, s étvágyát ezúttal a lovaglás is fokozta. Ben-Zuf kitűnően főzött. Sosem kellett attól félni, hogy az étel ízetlenül kerül ki a kezéből! Katonásan sózott, borsozott, fűszerezett mindent. No, de mint már mondottuk, mindkettőjük gyomra egészséges volt, hírből sem ismerték a gyomorrontást.

Ben-Zuf még egyre azon buzgólkodott, hogy eltüntesse a vacsora utolsó falatjait is, mikor Servadac kapitány kiment a gurbiból, hogy pipázgatva járjon egyet a hegygerincen.

Bealkonyult. Már több mint egy órája, hogy a nap eltűnt a sűrű felhők között a láthatáron, mely egyenes vonalként húzódott a Sélif vize fölött. Az égbolt most olyan furcsa volt, hogy a kozmikus jelenségek szakértőit minden bizonnyal meglepte volna. Észak felé - noha már olyan sötét volt, hogy szabad szemmel legföljebb fél kilométernyire lehetett ellátni - valami vöröses fény derengett át a felső ködrétegeken. Ebből a különös, szórt fényből nem lehetett volna semmiféle fényforrásra következtetni, északi fény sem lehetett, hiszen ez a gyönyörű természeti jelenség csak a magasabb szélességi körök égboltján szokott fölragyogni. A legtapasztaltabb csillagász is csak bajosan tudott volna választ adni a kérdésre, vajon miféle természeti jelenségnek tudható be az év utolsó éjszakájának ez a csodálatos fénye.

Servadac kapitány meg éppen nem volt csillagász, mióta az iskolából kikerült, bele se nézett a Csillagászat kézikönyvébe. Egyébként meg ezen az éjszakán csöpp kedve sem volt az égboltot figyelni. Lassan ballagott, szívta a pipáját. Vajon gondolt-e közben a másnap reggeli találkozóra, mikor fegyverét össze kell mérnie Timasef gróf fegyverével? Ha egyszer-egyszer eszébe is jutott, ettől még nem nőtt meg benne a harag a gróf ellen. Az igazat megvallva, az ellenfelek korántsem gyűlölték egymást, noha vetélytársak voltak. Csupán azért fognak párbajozni, hogy megoldjanak egy nehéz helyzetet, eldöntsék, hogy melyikük tűnik el a szép hölgy közeléből. Hector Servadac a legbecsületesebb úrnak tartotta Timasef grófot, a gróf pedig komoly megbecsüléssel gondolt a vezérkari tisztre.

Este nyolckor Servadac kapitány belépett a gurbi egyetlen szobácskájába, melynek minden bútorzata egy ágy és egy kis munkaasztal volt, szekrényként néhány utazókosár szolgált. Ben-Zuf nem a gurbiban, hanem a mellette levő kőházban főzött, ott is aludt, „keményfa derékaljon”, mint mondani szokta. De akárhogy is volt, át tudott aludni tizenkét órát egyhuzamban, jobb álma volt, mint a legjobb álmú mormotának.

Servadac kapitány még nem volt álmos, leült hát az asztalához, melyen ott hevertek a munkaeszközei. Jobbjával gépiesen fölemelte piros-kék ceruzáját, baljával meg a redukáló körzőt. Aztán az előtte fekvő papírokra különböző színű egyenetlen vonalakat húzgált, s ezek a vonalak csöppet sem emlékeztettek valami térképrajz szigorú vonalaira.

Közben Ben-Zuf, aki még nem kapott parancsot arra, hogy menjen lefeküdni, az egyik sarokba húzódva megpróbált aludni, de ez meglehetősen nehezen sikerült, mert a kapitány olyan furcsán hadonászott, mozgolódott.

Voltaképpen nem is a vezérkari tiszt ült a munkaasztalához, hanem a gascogne-i poéta. Igen, Hector Servadac, a költő viaskodott ott a készülő szerelmes verssel, ihletért esdekelt, ám az ihlet egyre kérette magát. Csak nem azért fogja a körzőt, hogy matematikai szigorúsággal mérje a vers ütemeit; csak nem azért fogja a színes ceruzát, hogy lázadó rímeit változatosabbá, színesebbé tegye? Akárhogy is volt, a munkája szemmel láthatóan nehéznek bizonyult.

– Ördög és pokol! - kiáltott föl elkeseredetten. - Miért is választottam ezt a négysoros formát?! Örökösen vissza kell rángatnom a rímeket, mintha katonaszökevények volnának! De megbirkózom velük, meg én! Nem mondhatja senki, hogy egy francia tiszt meghátrált a rímek elől! Egy vers voltaképpen olyan, mint egy csata. Az első ezredet már bevetettük - persze az első strófára gondolt -, gyerünk a többiekkel!

A nekikeseredetten hajszolt rímek végül hallgattak a jó szóra, és a papiroson hamarosan egy piros meg egy kék sor jelent meg:

Szónál is ékesebb
Eskünél kedvesebb...

„Vajon mit dünnyög összevissza a kapitányom? - töprengett Ben-Zuf, s egyre forgolódott. - Már egy órája hadonászik, nincs nyugta, mintha az ördög bújt volna bele.”

Hector Servadac föl-alá járkált a gurbiban, a költői ihlet tüze kergette.

A néma pillantás,
Piruló hallgatás!

„No persze, verset ír! - mondta magában Ben-Zuf, és fölült a sarokban. - Hogy ez micsoda zajos mesterség! Sehogy se lehet aludni mellette” - gondolta és fölhorkant.

– Ejnye, Ben-Zuf! Mi van veled? - rivallt rá Hector Servadac.

– Semmi, kapitány úr. Rosszat álmodtam!

– Hogy az ördög vinne el!

– Azt én se bánnám! Akár nyomban elvihetne, föltéve persze, ha az ördög nem ír verset... - dünnyögte Ben-Zuf.

– Ez a nyavalyás elkergette a múzsát! - dühöngött a kapitány. - Ben-Zuf!

– Jelen, kapitány úr! - a tisztiszolga fölpattant, egyik kezét a sipkájához emelte, a másikat a nadrágja varrásához szorította.

– Maradj nyugton, Ben-Zuf, maradj nyugton! Most aztán megvan a vége, a versem vége!

És Hector Servadac széles, költői taglejtések kíséretében szavalni kezdett:

A szívnek a szava
A férfinál néma,
S ha én most hallgatok
Azzal sem...

Ám az utolsó szó nem hangzott el, Servadac kapitányt és Ben-Zufot földhöz teremtette valami iszonyatos erő.