A Taupoi-tó

Hajdanában, még a történelem előtti időkben, a sziget közepén, föld alatti sziklaüregek beomlása nyomán feneketlen mélységű, huszonöt mérföld hosszú, húsz mérföld széles szakadék keletkezett a vulkanikus eredetű trachitsziklák, lávák között. A környező hegyekből alázúduló víz elárasztotta ezt a roppant medencét. A szakadék feneketlen tóvá változott; mérőónnal mindmáig nem sikerült meghatározni mélységét.

Ilyen ez a különös Taupoi-tó, mely ezerkétszázötven lábnyira a tenger színe felett, négyszáz öl magas hegyek között terül el. Nyugati partján sziklák meredeznek, északon erdő koronázta csúcsok magaslanak a messzeségben, keleten széles ösvény barázdálta fövenycsík húzódik a szegélyén, a ritkás bozót alatt habkövek csillognak, délen pedig a zöldellő erdők mögül vulkáni kúpok nyúlnak a magasba. Ez a méltóságteljes táj keretezi a hatalmas víztükröt, melynek dühöngő viharai az óceán ciklonjaival vetekednek.

Az egész vidék úgy fortyog, mint valami katlan a láng fölött. A talaj szüntelenül remeg a föld alatti tűztől. Számtalan helyen forró pára szivárog a hasadékokból. A föld kérgén, mint túlkelt tésztán, repedések futnak végig; a fennsík bizonyára elmerülne a hatalmas tüzes kemencében, ha a föld mélyébe zárt gőzök nem találnának kivezető utat a tizenkét mérföldnyire ágaskodó Tongariro-hegy tátongó kráterein át.

Ez a vulkán füstbe, lángba borulva emelkedett az északi partvidék kisebb tűzhányó dombjai fölé. A Tongariro hegyrajzi helyzete meglehetősen bonyolultnak tetszett. Mögötte a síkságon magányosan álló Ruapahou kilencezer láb magasba emelte felhőkkel koronázott fejét. Megközelíthetetlen ormára még egyetlen élőlény sem lépett, krátere mélységébe emberi szem még nem tekintett alá. A Tongariro elérhetőbb csúcsait húsz év alatt háromszor is fölmérték: elsőnek Bidwill, majd Dyson, s nemrégiben Hochstetter.

Mindegyik vulkánnak megvan a maga mondája; más körülmények között Paganel el is mondta volna társainak. Elmesélte volna, hogy a Tongariro és a Taranaki hajdan szomszédok és barátok voltak; egyszer azonban valami asszonyhistória miatt összekülönböztek. Tongarirót, mint afféle forrófejű vulkánt, olyannyira elragadta a harag, hogy megütötte Taranakit. A megvert, megalázott Taranaki a Whanganni völgyön át elbujdosott. Útközben elhullajtott két kisebb hegydarabot, és egészen a tengerpartig meg sem állt; most is ott áll magányosan, s az Egmont nevet viseli.

Paganel azonban nem volt mesélő kedvében, barátai sem szívesen hallgatták volna. Szótlanul szemlélték a Taupoi-tó északkeleti partját, ahová a mostoha sors vezérelte őket. Grace tiszteletes pukavai hittérítő telepének már nyoma sem volt a nyugati parton. A lelkészt messze űzte a háború a felkelés tűzfészkétől. A foglyok egyedül voltak a bosszúszomjas maorik kezében, a szigetnek éppen azon a részén, ahová a kereszténység sohasem hatolt be.

A Waikato vizeit elhagyva Kai-Kumu átkelt a folyó öbölszerű torkolatán, megkerült egy földnyelvet, majd kikötött a tó keleti partján, a háromszáz öl magas, vaskos Manga-hegy alsó vonulatainak tövében. Itt hatalmas phormium, azaz vászonfűmezők terültek el, ebből nyerik az értékes új-zélandi lent. A bennszülöttek harakekének nevezik. A hasznos növény valamennyi részét felhasználják. Virágából pompás méz készül, szára mézgás anyagot termel, mely a viaszt és a keményítőt helyettesíti; levele a többi részénél is előzékenyebben kínálkozik különböző feldolgozásra: frissen papírnak használják, szárítva taplóul szolgál, fölhasogatva kötél, madzag, fonál lesz, ha pedig rostjaira bontják és megtilolják, takaró, kabát, gyékény vagy ágyékkötő készül belőle; pirosra vagy feketére festve a legelegánsabb maorikat öltözteti.

Ez az értékes phormium mindkét szigeten megtalálható, a tengerparton éppúgy, mint a folyók mentén vagy a tavak partvidékén. Itt egész mezőket borítottak a vadon termő bokrok; agavéhoz hasonló vörösesbarna virágai éles pengeként meredező hosszú levelek kusza tömegéből bontakoznak ki. A vászonfűmezőkön gyakori, kecses mézgyűjtő madarak seregestül repkedtek a bokrok felett, s élvezettel kóstolgatták a virágkelyhek édes nedvét.

A tó vizében szürke és zöld csíkos, fekete tollú, könnyen megszelídíthető vadkacsák tocsogtak.

Negyedmérföldnyire a meredek hegyoldalban feltűnt egy bevehetetlen pah, azaz maori erődítmény. A foglyokat eloldozott kézzel és lábbal egyenként a partra szállították, majd a harcosok az erődbe vezették őket. A pahba vezető ösvény a vászonfűmezőn és egy kis ligeten vezetett keresztül; a ligetben szép fák álltak: vörös bogyójú, örökzöld kaikateák, sárkánypálmák, melyeket a bennszülöttek ti-fának neveztek, s melyek zsenge levelei a pálmakáposztát helyettesítik; meg hiuk, melyekből a fekete ruhafesték készül. A bennszülöttek közeledtére fémesen csillogó galambok, hamuszürke kuvikok meg egy csapat vörös tarajú seregély rebbent fel.

Glenarvan, lady Helena, Mary Grant és társaik meglehetősen nagy kerülővel a pah belsejébe érkeztek.

Az erődítményt többszörös védőfal övezte; kívülről erős, tizenöt láb magas deszkakerítés, azon belül egy cölöpsor, legbelül meg lőrésekkel ellátott, fonott sövény. Középen terült el a pah udvara néhány maori házzal és vagy negyven, szabályos rendben épült kunyhóval.

A második védőfalhoz érve a foglyok elborzadva pillantották meg a póznákra tűzött emberfejeket. Lady Helena és Mary Grant borzadva, iszonyattal fordította el a fejét. A földrajztudós a kivájt szemüregekből megállapította, hogy csatában elesett ellenséges főnökök fejei ezek; testüket a győztesek alighanem elfogyasztották.

A főnökök szemét ugyanis megeszik a maorik. A koponyát bennszülött módra kikészítik: az agyvelőt eltávolítják, bőrét lenyúzzák, orrát apró halcsontokkal kifeszítik, orrlyukait vászonfűvel tömik ki, száját, szemhéját összevarrják, majd kemencébe rakják, és harminc órán át füstölik. Így kikészítve időtlen időkig megőrzik formájukat, még csak meg sem ráncosodnak ezek a gyászos trófeák.

A maorik gyakran saját főnökeik fejét is megőrzik; de az ő szemüket bent hagyják az üregében. Az új-zélandiak büszkén mutogatják ezeket a maradványokat; megmutatják őket a fiatal harcosoknak, s ünnepélyes szertartásokkal róják le előttük mélységes tiszteletüket.

Kai-Kumu pahjában csak ellenséges fejek sorakoztak az iszonyatos múzeumban, s kétségtelen, hogy közöttük nem egy kivájt szemű angol koponya gazdagította a maori főnök gyűjteményét.

Kai-Kumu háza több jelentéktelen kunyhó között a pah hátterében állt, olyasféle puszta tér előtt, melyet az európaiak gyakorlótérnek neveznének. A ház maga sövénnyel befont karókból épült; belülről gyékény borította. Húsz láb hosszú és tíz láb magas és tizenöt láb széles volt; térfogata háromezer köbláb. Egy új-zélandi törzsfőnöknek nincs is szüksége tágasabb lakásra.

A kunyhónak mindössze egyetlen nyílása volt; ajtajául vastag növényi szőttes szolgált. Teteje impluviumhoz¹ hasonlóan kiszélesedett. A házat a szarufák végére faragott figurák ékítették, a wharepunin, a díszkapun meg bennszülött díszítőművészek vésője alól kikerült lombok, jelképes alakok, szörnyek és virágfüzérek tárultak a látogatók ámuló tekintete elé.

A kunyhó belsejében a döngölt földpadló féllábnyira emelkedett a talaj fölé. Néhány nádból font heverő, száraz harasztból vetett derékalj, s ezeken az ágyakon a typha nevű növény hosszú, hajlékony leveleiből szőtt gyékényféle szolgált takaróként. Középen egy kivájt kő: ez volt a tűzhely; fölötte a tetőbe vágott lyuk pótolta a kéményt. A sűrű füst végül többnyire rászánta magát, hogy eltávozzék ezen a nyíláson, előbb azonban szép fekete korommázzal vonta be a falakat.

A kunyhó mellett ott álltak a raktárak, bennük a főnök vászonfűtermése, batáta-, taros- és ehető páfránykészlete, valamint a kemencék, melyeknek forró kövein a különféle ételeket sütik. Távolabb kis karámokban a disznókat és a kecskéket, azoknak a hasznos háziállatoknak ritka utódjait tartották, melyeket hajdan Cook kapitány honosított meg a szigeten. Mindenféle kutyák szaladgáltak, valami sovány harapnivaló után szimatolva. Meglehetősen rosszul tartották őket ahhoz képest, hogy a maoriknak mindennapos eledele a kutyahús.

Glenarvan és társai egy szempillantással áttekintették az egész települést. Egy üres kunyhó mellett vártak, mit határoz felőlük a főnök; közben egy csapat vénasszony szórta rájuk átkait. A szipirtyók körülvették őket, öklüket rázva fenyegetőztek, szitkozódtak. Vaskos ajkaikat néhány angol szó is elhagyta, melyekből a foglyok világosan megértették, hogy azonnali bosszút követelnek.

A fenyegetés- és szitokáradatban lady Helena nyugalmat színlelt, de szíve nyugtalan volt. A bátor asszony, hogy Glenarvan ne veszítse el a fejét, hősies erőfeszítéssel uralkodott magán. Szegény Mary Grant alig állt a lábán, John Mangles támogatta, készen arra, hogy akár élete árán is megvédelmezze. Társaik különbözőképpen állták a rájuk zúduló szitoközönt: az őrnagy egykedvű, Paganel meg egyre ingerültebb volt.

Glenarvan meg akarta védeni lady Helenát a vén boszorkák támadásától, s ezért egyenesen Kai-Kumuhoz lépett, s így szólt hozzá:

– Kergesd el őket! - mutatott a visszataszító csoportra.

A maori főnök merően nézett foglyára, de nem válaszolt. Aztán egy kézmozdulattal elhallgattatta az üvöltő hordát. Glenarvan köszönete jeléül meghajolt, és visszatért övéi közé.

Addigra már vagy száz bennszülött gyűlt össze a pahban; öregek, meglett férfiak, fiatalok; egyikük nyugodtan várta Kai-Kumu parancsait, másikuk a heves fájdalom megnyilvánulásainak engedte át magát; ezek az utolsó csatákban elesett hozzátartozóikat, barátaikat siratták.

A William Thompson szavára hadba indult főnökök közül csak Kai-Kumu tért vissza a tó mellé; elsőnek ő tudatta törzsével, hogy elbukott a nemzeti fölkelés, leverték a Waikato déli síkságain. A kétszáz harcos közül, akik vezetésével a haza védelmére siettek, mindössze ötven tért vissza. Volt, aki talán a hódítók fogságába került, de legtöbbjük elesett a harcmezőn, és soha többé nem látják viszont őseik földjét.

Ez volt hát az oka annak, hogy a törzs olyan mélységes kétségbeeséssel fogadta Kai-Kumut. Eddig még mit sem tudtak az utolsó vereségről, a gyászos hír csak ebben a pillanatban tudódott ki.

A bennszülöttek a lelki fájdalmat cselekvéssel fejezik ki. Az elesett harcosok hozzátartozói, barátai most éles kagylókkal hasogatták arcukat, vállukat. A kibuggyanó vér elkeveredett könnyeikkel. A mélységes bánatot mély sebek jelezték. A szerencsétlen őrjöngő és vérbe borult maori asszonyok szörnyű látványt nyújtottak.

A bennszülöttek kétségbeesésének még egy, számukra igen fontos oka volt. Nem csupán hozzátartozóik, barátaik halálát siratták, hanem azt is, hogy csontjaikat nem temethetik a családi sírba. A maorik hite szerint csak azok részesülnek a túlvilági életben, akiknek csontjait megőrizték a hozzátartozók. Nem a porladó testet becsülik, a maradandó csontokat gyűjtik össze gondosan: megtisztogatják, kifényesítik, még be is lakkozzák, és úgy helyezik el véglegesen az udupába, azaz a „dicsőség házába”. A sírokon fából faragott szobrok állnak, melyekre tökéletes hűséggel másolják rá az elhunyt tetovált díszeit. Ma azonban üresen maradnak a sírok, a vallásos szertartásokra nem kerülhet sor; az elesettek csontjai - ha a vadkutyák fel nem falták - temetetlenül fehérlenek a csatamezőn.

A fájdalom kettőzött erővel tört ki a bennszülöttekből. Az asszonyok fenyegetőzése után most a férfiak szórták szitkaikat az európai foglyokra. Zuhogtak az átkok, egyre hevesebben hadonásztak. A kiabálást alighanem tettlegesség fogja követni.

Kai-Kumu attól tartott, hogy törzse legféktelenebbjei kerekednek felül, azért a foglyokat az erődítmény túlsó végébe, egy meredek fennsíkon levő szent kunyhóba vezettette. Az erődítmény ezen az oldalon meredek lejtőben végződött, s a kunyhó ennek a mintegy száz láb magas hegyoldalnak támaszkodott. Ebben a wareatuában, vagyis a „szentelt hajlék”-ban oktatták a papok, azaz arikik híveiket a háromszemélyű isten: az atya, fiú és a madár vagy lélek vallására. A tágas, jól lezárt kunyhóban őrizték azokat a válogatott szent eledeleket, melyeket Maui-Ranga-Rangi isten papjai szájának segedelmével fogyaszt el.

A foglyok itt egyelőre védve voltak a bennszülöttek haragjától, valamennyien leheveredtek a vászonfű gyékényekre. Lady Helenát testi-lelki ereje cserbenhagyta, s most férje karjaiba roskadt.

Glenarvan keblére szorította s biztatta:

– Bátorság, drága Helenám, ne add föl a reményt!

Alighogy bezárult rájuk az ajtó, Robert felhúzódzkodott Wilson vállára, és kidugta a fejét a tető és a fal között azon a keskeny résen, ahol a papok amulettfüzérjei lógtak. Onnan egészen Kai-Kumu házáig belátta a pahot.

– A főnök köré gyűltek - mondta halkan. - Hadonásznak... Üvöltöznek... Kai-Kumu beszélni akar...

A fiú néhány percig hallgatott, majd folytatta:

– Kai-Kumu beszél... A bennszülöttek megnyugosznak... Hallgatják...

– A főnöknek személyes érdeke, hogy megvédjen bennünket - mondta az őrnagy. - Foglyait törzsének főnökeire akarja kicserélni! De vajon a harcosok beleegyeznek-e?

– Igen!... Hallgatják... - folytatta Robert. - Szétszélednek... Egyesek visszatérnek kunyhójukba... Mások elhagyják az erődítményt...

– Igazat beszélsz? - kiáltott fel az őrnagy.

– Igen, Mac Nabbs úr - felelte Robert. - Kai-Kumu magára maradt a csónakbeli harcosokkal... Ó! Egyikük erre tart...

– Gyere le, Robert! - szólt Glenarvan.

Ebben a pillanatban lady Helena fölállt, és megragadta férje karját.

– Edward - szólt elszántan -, sem Mary Grant, sem én nem kerülhetünk élve a bennszülöttek kezére!

S ezzel töltött pisztolyt nyújtott át Glenarvannak.

– Fegyver! - kiáltott Glenarvan fölcsillanó szemmel.

– Igen! A maorik nem motozzák meg a foglyul ejtett nőket! De ezt a fegyvert nem ellenük kell fordítani, hanem ellenünk!

– Glenarvan, rejtse el azt a pisztolyt! - szólt rá sietve az őrnagy. - Még nincs itt az ideje...

A pisztoly eltűnt Glenarvan kabátja alatt. A kunyhó bejáratát fedő gyékény félrebillent. Egy bennszülött lépett be.

Intett a foglyoknak, hogy kövessék. Glenarvan és társai, szorosan egymás mellett, átmentek az erődítmény udvarán, és megálltak Kai-Kumu előtt.

A főnök körül ott álltak törzsének legfőbb harcosai. Ott volt közöttük az a maori is, akinek csónakja a Pohainhnna és a Waikato összefolyásánál csatlakozott Kai-Kumuhoz. Negyven év körüli, izmos, vad és kegyetlen arcú ember volt. Kara-Tete volt a neve, ami új-zélandi nyelven azt jelenti „hirtelen haragú”. Kai-Kumu bizonyos tisztelettel bánt vele, és finom művű tetoválása is arról tanúskodott, hogy tekintélyes tisztséget foglal el törzsében. Éles szemű megfigyelő azonban könnyen megállapíthatta volna, hogy a két főnök vetélytárs. Az őrnagy úgy vette észre, hogy Kara-Tete befolyása némi árnyékot vet Kai-Kumura. Mindketten egyenlő hatalmú főnökei voltak a Waikato menti jelentékeny törzseknek. Beszélgetés közben Kai-Kumu nyájasan mosolygott, de tekintete mélységes gyűlöletről árulkodott.

Kai-Kumu Glenarvant faggatta.

– Angol vagy? - kérdezte tőle.

– Igen - felelte a lord habozás nélkül, hiszen ha angolnak mondja magát, könnyebben kicserélik őket.

– Hát a társaid? - kérdezte Kai-Kumu.

– A társaim is angolok. Utazók vagyunk, hajótöröttek. S ha tudni akarod, mi nem vettünk részt a háborúban.

– Mindegy! - szólt közbe durván Kara-Tete. - Minden angol ellenség. A tieid betolakodtak a szigetünkre! Elrabolták a földjeinket! Felgyújtották falvainkat!

– Helytelenül tették - felelte Glenarvan komolyan. - Ezt azért mondom, mert így gondolom, s nem pedig azért, mert a hatalmadban vagyok.

– Ide figyelj! - szólt Kai-Kumu. - A tohonga, Nui-Atua főpapja testvéreid fogságába esett; a pakekák foglya. Istenünk úgy kívánja, váltsuk meg az életét. Ki akartam tépni a szívedet, azt akartam, hogy fejed és társaid feje mindörökre itt díszelegjen a karókon! De Nui-Atua beszélt.

Kai-Kumu mindeddig uralkodott magán, de mikor e szavakat mondta, remegett dühében, s arcán vad izgalom tükröződött.

Néhány pillanat múlva higgadtabban folytatta:

– Gondolod, hogy az angolok elcserélik a mi tohongánkat érted?

Glenarvan habozott, mit is feleljen, figyelmesen nézte a maori főnököt.

– Nem tudom - mondta rövid szünet után.

– Beszélj! - folytatta Kai-Kumu. - Ér annyit az életed, mint a mi tohongánké?

– Nem - felelte Glenarvan. - Sem főnök, sem pap nem vagyok az enyéim között.

Paganel elképedten hallgatta a választ, döbbenten meredt Glenarvanra.

Kai-Kumu is meglepődött.

– Így hát nem hiszed? - kérdezte.

– Nem tudom - ismételte Glenarvan.

– Nem fogadnak el a tieid a tohongáért cserébe?

– Egyedül engem nem - mondta Glenarvan. - Valamennyiünket talán.

– A maoriknál - mondta Kai-Kumu - csak fejet fejért cserélünk.

– Kínáld fel először ezt a két asszonyt a papotokért - mondta Glenarvan lady Helenára és Mary Grantra mutatva.

Lady Helena a férjéhez akart rohanni, de az őrnagy visszatartotta.

– Ez a két hölgy - folytatta Glenarvan, és tiszteletteljesen meghajolt lady Helena és Mary Grant felé -, ez a két hölgy előkelő személyiség hazájában.

A harcos fagyosan tekintett foglyára. Rosszindulatú mosoly futott át az ajkán, de mindjárt elnyomta, s nehezen megőrzött nyugalommal így felelt:

– Azt hiszed, átkozott európai, hogy hazug szavaiddal megtévesztheted Kai-Kumut? Azt hiszed, Kai-Kumu szeme nem olvas a szívekben?

Lady Helenára mutatott, s így szólt:

– A feleséged!

– Nem! - kiáltott fel Kara-Tete. - Az enyém!

Félrelökte a foglyokat, s kezét lady Helena vállára tette. Helena elsápadt az érintésére.

– Edward! - sikoltott fel iszonyodva a szerencsétlen asszony.

Glenarvan szótlanul fölemelte karját. Lövés dörrent. Kara-Tete holtan esett össze.

A lövés zajára a bennszülöttek előözönlöttek a kunyhókból. A pah szempillantás alatt benépesedett. Száz meg száz kar nyúlt a boldogtalan foglyok felé. Glenarvan kezéből kicsavarták a pisztolyt.

Kai-Kumu különös tekintetet vetett Glenarvanra; majd egyik karját védően Kara-Tete gyilkosa elé terjesztette, másik karjával föltartóztatta az európaiakra rontó tömeget.

Hangja túlharsogta a zsivajt.

– Tabu! - kiáltotta. - Tabu!

E szó hallatára a tömeg megtorpant Glenarvanék előtt, akiket egyelőre valami természetfeletti erő vett védelmébe.

Néhány perccel később visszavezették őket börtönükbe, a wareatuába. Robert Grant és Paganel nem volt közöttük.