A nemzeti folyó

Másnap hajnalban sűrű köd gomolygott a folyó vize fölött. A levegőt megtöltő pára egy része a hideg miatt vaskos felhőkbe sűrűsödve úszott a víz fölött. A nap sugarai azonban hamarosan fölszakították a páratömeget borító fátylat, s a felhők szétoszlottak a ragyogó égitest melegétől. A ködből előtűntek a partok, s megmutatkoztak teljes reggeli szépségükben.

A két folyó találkozásánál hosszú, elkeskenyedő, bozóttal benőtt földnyelv nyúlt a mederbe. A Waipa sebesebb sodra vagy negyedmérföldnyire visszakergette a Waikato vizét, s csak azután keveredett el vele. A hatalmas és nyugodt vizű Waikato hamarosan megfékezte a harcias folyót, s békésen magával vonta egészen a Csendes-óceánig.

A felszálló ködben csónak bukkant föl a Waikato vizén. Hetven láb hosszú, öt láb széles, három láb mélységű csónak volt, felkunkorodó orral, hasonlatos a velencei gondolákhoz. Egyetlen kaikatea fenyő törzséből faragták. Fenekét száraz harasztágy bélelte. Nyolc evező repítette a víz színén; farában ülve egy férfi széles lapáttal kormányozta.

A kormányos negyvenöt év körüli, magas bennszülött férfi volt, széles mellű, izmos, erős kezű, erős lábú. Mély barázdákkal szántott domború homloka, vad tekintete, baljós arckifejezése félelmetes jelenséggé tették.

Magas rangú maori főnök volt. Erről tanúskodott az arcát és testét csíkozó finom, sűrű tetoválás. Sasorra cimpájától, két szemét megkerülve, egy-egy fekete csigavonal kanyarodott a homloka felé, majd ott egybeolvadtak és belevesztek csodálatos, dús hajzatába. Álla, ragyogó fehér fogakkal ékes szája eltűnt a melléig húzódó szabályos tarka díszek alatt.

Az új-zélandiaknál a tetoválás, a moko, nagy kitüntetésnek számít. Csak az viselheti ezeket a megtisztelő kacskaringókat, aki hősiességével kitűnt a csatákban. A rabszolgáknak, a köznépnek nem jár ez a kitüntetés. A híres főnökök a testüket borító rajzok tökéletes, aprólékos kidolgozottságáról meg a többnyire állatokat ábrázoló tetoválásról ismerhetők fel. Némelyikük ötször is elszenvedi a moko fájdalmas műtétét. Új-Zélandban minél híresebb valaki, annál tarkább.

Dumont d’Urville különös részleteket közölt erről a szokásról. Igen helytállóan megjegyezte, hogy a moko az európai nemesi családok büszkeségét, a címert helyettesíti. A két jelvény között azonban nagy különbséget talált. Az európai címerek legtöbbször csak annak a személynek érdemeit bizonyítják, aki elsőnek nyerte el a kitüntetést; leszármazottjaik érdemeiről egyáltalában nem tanúskodnak. Az új-zélandiak azonban egyéni címereket viselnek, melyek azt igazolják, hogy tulajdonosaik nagyszerű, személyes bátorsággal érdemelték ki őket.

A maorik tetoválásának egyébként, az általános megbecsülés biztosításán kívül, vitathatatlan gyakorlati haszna is van: megvastagítja a bőrt, és ezzel ellenállóbbá teszi az időjárás szeszélyei és az örökös szúnyogcsípések ellen.

A csónakot kormányzó főnök kétségtelenül nagyon előkelő személyiség volt. A hegyes albatroszcsont, a maori tetoválómesterek műszere, öt ízben hasított sűrű, mély barázdákat az arcára. Ötször tetoválták, s ez meg is látszott gőgös ábrázatán.

Vászonfűből font, kutyaszőrmével díszített gyékényt viselt; derekát az utolsó csaták során bevérzett kötény övezte. Megnyúlt fülcimpáiban nefritkő függőt viselt, nyakában punamu füzérek csörögtek; a punamu az újzélandiak babonás, szent köve. Oldalánál egy angol gyártmányú puska és egy patu-patu nevű, kétélű, tizennyolc hüvelyk hosszú, smaragdzöld csatabárd feküdt.

Körülötte kilenc alacsonyabb rangú, de fegyveres harcos ült mozdulatlanul; némelyikükön még friss sebesülések nyoma látszott, arcuk barátságtalan volt; valamennyien vászonfűből készült kabátjukba burkolóztak. Lábaiknál három vad pofájú kutya hevert. A csónak orrában ülő nyolc evezős a főnök szolgája vagy rabszolgája lehetett. Erőteljesen eveztek. A csónak sebesen szelte ár ellen a nem túlságosan gyors folyású Waikato vizét.

A hosszú csónak közepén összekötözött lábbal, de szabadon hagyott kézzel tíz európai fogoly szorongott.

Glenarvan, lady Helena, Mary Grant, Robert, Paganel, az őrnagy, John Mangles, a steward és a két matróz volt a maorik foglya.

Előző este a kis csapat a sűrű ködben egy bennszülött tábor kellős közepére tévedt. Éjfél felé az alvó utazókon rajtaütöttek, foglyul ejtették, és valamennyiüket a csónakba hurcolták. Mindeddig nem bántalmazták őket, de ellenállni hiába is próbáltak volna. Fegyvereik, lőszerük a bennszülöttek kezére került; saját golyóik terítették volna le őket.

A bennszülöttek néhány angol szavából a foglyok megértették, hogy az angol csapatok visszaszorították, megverték, megtizedelték a bennszülöttek seregét, így most a Waikato felső folyásához vonulnak vissza. A maorik főnöke makacsul ellenállt, a 42. ezred azonban sorra lemészárolta legjobb harcosait, ezért a főnök most visszatért, hogy felszólítsa a folyó menti törzseket, csatlakozzanak William Thompsonhoz, aki továbbra is rettenthetetlenül küzdött a hódítók ellen. A főnök a baljós Kai-Kumu nevet viselte, ez a szigetlakók nyelvén azt jelentette: „Aki megeszi ellensége végtagjait”. Bátor, merész ember volt, de kegyetlensége bátorságával is fölért. Irgalmat senki sem várhatott tőle. Az angol katonák jól ismerték a nevét; Új-Zéland kormányzója vérdíjat tűzött ki fejére.

Kegyetlen csapás érte hát Glenarvanékat, éppen akkor, mikor már Auckland közelében jártak, s visszahajózhattak volna Európába. Glenarvan higgadt, nyugodt arcát látva azonban senki sem sejthette volna, milyen aggodalmak gyötrik. Glenarvan még ebben a súlyos helyzetben is uralkodni tudott magán. Úgy érezte, erősnek kell lennie; neki, a férjnek és a vezetőnek kell példát mutatnia felesége és társai előtt. Kész volt rá, hogy ha a helyzet úgy kívánta, meghaljon a többiek megmentéséért. Továbbra sem adta föl a reményt; tudta, hogy szent feladatot vállalt, s az útján elébe torlódó veszedelmekkel szembekerülve sem bánta azt a nemes lendületet, mely erre a vad vidékre sodorta.

Társai méltóak voltak hozzá; osztoztak nemes gondolataiban, s nyugodt, büszke arcukról ítélve mintha nem is valami végzetes katasztrófa felé hurcolták volna őket. Glenarvan tanácsára közös megegyezéssel el is határozták, hogy teljes közönyt színlelnek a bennszülöttek előtt. Ez volt az egyetlen módja, hogy tiszteletet ébresszenek maguk iránt a vad szigetlakókban. A bennszülöttek, kivált a maorik, nagyra becsülik a méltóságteljes magaviseletet, s erről nem is tesznek le soha. Másokban is a hidegvért, a bátorságot tartják legtöbbre. Glenarvan tudta, hogy ezzel a magatartással felesleges bántalmazásokat takarít meg társainak.

A bennszülöttek nem voltak bőbeszédűek, alig váltottak szót, mióta elhagyták a tábort. Glenarvan azonban néhány elejtett szavukból rájött, hogy értenek angolul. Úgy döntött hát, hogy megkérdezi a főnököt, miféle sors vár rájuk. Kai-Kumuhoz fordulva cseppet sem félénken így szólt:

– Hova viszel bennünket, főnök?

Kai-Kumu hidegen rápillantott, s nem válaszolt.

– Mi a terved velünk? - kérdezte Glenarvan.

Kai-Kumu szeme felvillant, majd komoran így felelt:

– Ha a tieid igényt tartanak rád: kicseréllek, ha nem: megöllek.

Glenarvan nem kérdezősködött tovább, de szívébe visszatért a remény. A maori sereg néhány főnöke nyilvánvalóan az angolok fogságába esett, és a bennszülöttek most Glenarvanékkal akarják kicserélni őket. A menekülés lehetősége csillant föl előttük, helyzetük nem volt reménytelen.

A csónak eközben sebesen haladt fölfelé a folyón. Paganel, akinek gyorsan változott a kedélye, most csupa bizakodás volt. Úgy vélte, a maorik megkímélik őket attól, hogy elgyalogoljanak az angol őrállásokig. Megbékült tehát sorsával, s térképén a tartomány síkságain és völgyeiben kanyargó Waikato folyását követte. Lady Helena és Mary Grant erőt vett félelmén, s halkan beszélgettek Glenarvannal. Arcukon a legjobb megfigyelő sem fedezhette volna föl a szívüket szorító aggodalmat.

A Waikato Új-Zéland nemzeti folyója. A maorik olyan büszkék rá, mint a németek a Rajnára vagy a magyarok a Dunára. Kétszáz mérföldes útján a Wellington tartománytól az Auckland tartományig az északi sziget legszebb vidékeit öntözi. A folyó nevét viselik mindazok a zabolátlan és megzabolázhatatlan part menti törzsek, melyek most tömegesen lázadtak föl az angol hódítók ellen.

Ennek a folyónak a vizét még alig szántotta idegen hajó, csak a szigetlakók pirogjainak nyit utat. Eddig csak néhány vakmerő turista merészkedett e szent partok közé. A Waikato felső folyása felé az avatatlan európaiak számára tilos az út.

Paganel tudta, milyen tiszteletben tartják a bennszülöttek Új-Zélandnak ezt a hatalmas ütőerét. Tudta azt is, hogy a német és angol természettudósok nemigen jutottak túl a Waikato és a Waipa találkozásánál. Vajon milyen messzire hurcolja őket Kai-Kumu? Sehogy sem találhatta volna ki, ha föl nem figyel a főnök és a harcosok beszélgetésében gyakran ismétlődő Taupo szóra.

Megnézte térképét, és látta, hogy a Taupo nevet egy tó viseli; a földrajzi évkönyvekben sok szó esik erről a sziget legdombosabb részén, az Auckland tartomány déli szegletében fekvő tóról, melyen keresztülfolyik a Waikato. Attól a ponttól, ahol összefolyik a Waipával, a Waikato mintegy százhúsz mérföldes utat tesz meg a tóig.

Paganel, hogy a bennszülöttek ne értsék, franciául kérdezte John Manglest, hogy vajon mekkorára becsüli a csónak sebességét. John azt felelte, hogy mintegy három mérföldet tehet meg óránként.

– Akkor - felelte a földrajztudós -, ha éjszakára megállunk, négy nap alatt megérkezünk a tóhoz.

– Vajon hol vannak az angol őrállások? - kérdezte Glenarvan.

– Ki tudja! - felelte Paganel. - A háború alighanem áthúzódott a Taranaki tartományba, a csapatok nyilvánvalóan a tó közelében állomásoznak, a hegylánc túlsó oldalán, a felkelés tűzfészke körül.

– Bár úgy volna! - mondta lady Helena.

Glenarvan szomorúan nézett feleségére és Mary Grantra. A két fiatal teremtés ki volt szolgáltatva a kegyetlen bennszülötteknek, akik most minden emberi segítségtől távol eső, vad vidékre hurcolják őket. Egyszer csak észrevette, hogy Kai-Kumu figyeli őt, óvatosságból nem akarta elárulni, hogy a két fogoly nő közül egyik a felesége, így hát elűzte gondolatait, s közönyösen a folyópartot kezdte szemlélni.

Félmérföldnyire a két folyó találkozásától a csónak megállás nélkül elhaladt Potatau király egykori székhelye előtt. A folyó vizét egyetlen más csónak sem szelte. A partokon egymástól távol eső, romos kunyhók arról tanúskodtak, hogy nemrégen borzalmas háború zajlott ezen a vidéken. A part menti síkságok néptelennek tűntek, a folyópart is kihalt volt. A táj szomorú magányát mindössze néhány vízimadár vidította föl. Itt egy fekete szárnyú, fehér begyű, vörös csőrű gázlómadár, a taparunga menekült hosszú lábain; ott különböző gémfélék: a hamuszürke matuku, a buta képű bölömbika, a fehér tollú, sárga csőrű, fekete lábú, pompás kotuku nézte békésen a bennszülöttek tovatűnő csónakját. Ahol meredekebb volt a part és mélyebb a víz, halászmadarak, kotarék lesték az új-zélandi folyókban milliószámra rajzó apró angolnákat. Ahol a bokrok a víz fölé hajoltak, gőgös búbosbankák, guvatok és gyöngytyúkok szépítkeztek a kora reggeli napsugárban. A szárnyas világ békésen élvezte a nyugalmat; emberek nem háborgatták őket, hiszen azokat vagy elűzte, vagy kipusztította a háború.

Folyása alsó szakaszán a Waikato szélesen elterülve, tágas síkságon hömpölygött. Feljebb hamarosan dombok, majd hegyek zárják keskenyebbre a medrét. Paganel térképe tízmérföldnyire a két folyó egyesülésétől a bal parton egy kis falut, a Kirikiriroát jelezte. Csakugyan ott is volt. Kai-Kumu nem állt meg. A foglyok között szétosztotta saját élelmiszerüket, melyhez a tábor kifosztásakor jutott. Harcosai és rabszolgái meg ő maga beérték a bennszülöttek eledelével: a pteris esculenta, azaz ölyvharaszt nevű ehető páfrányfélével, sült gyökerekkel és a két szigeten bőségesen termő kapana nevű burgonyafélével. Semmiféle állati termék nem szerepelt étrendjükön, s a foglyok ebédjéül szolgáló szárított hús szemmel láthatóan nem keltett bennük semmiféle vágyat.

Három óra tájt a jobb parton hegyvonulat bukkant föl: a düledező sáncra emlékeztető Pokaroa-Ranges hegyei. Meredek gerincükön itt-ott pahok, vagyis erődítmények romjai meredeztek; maori építőmesterek emelték valamikor régen ezeket a bevehetetlen sasfészkeket.

A nap már lenyugvóban volt, mikor a csónak a partra futott; a partot habkőtörmelék borította: a Waikato a hegyek közül sodorta magával ezt a vulkáni törmeléket. Néhány fa állt a közelben, alattuk könnyen letáborozhattak. Kai-Kumu partra szállíttatta foglyait; a férfiak kezét összekötözték, a nőkét szabadon hagyták; valamennyiüket a tábor közepén helyezték el, és áthatolhatatlan tűzsorompót vontak köréjük.

Mielőtt megtudták, hogy Kai-Kumu ki akarja cserélni foglyait, Glenarvan és John Mangles azon tanakodott, hogyan szerezhetnék vissza szabadságukat. Azt remélték, hogy amit a csónakban meg sem kísérelhettek, azt a szárazföldön, táborozáskor, az éjszaka leple alatt véghezvihetik.

Amióta Glenarvan a bennszülött főnökkel beszélt, helyesebbnek tűnt, ha mindenféle szökési kísérlettől tartózkodnak. Türelemmel kell lenniük. Ez volt a legésszerűbb. A foglyok kicserélése sokkal biztosabb útja volt a menekülésnek, mint a fegyveres támadás vagy a szökés az ismeretlen vidéken át. Kétségtelenül számtalan fordulat késleltetheti vagy meg is akadályozhatja az egyezkedést, egyelőre mégis az volt a leghelyesebb, ha bevárják a fejleményeket. Mert mihez is kezdhetett tíz fegyvertelen ember harminc jól felfegyverzett bennszülöttel szemben? Glenarvan egyébként úgy gondolta, hogy Kai-Kumu törzse egyik olyan fontos vezérét vesztette el, akit mindenáron vissza akarnak szerezni. Ebben nem is tévedett.

Másnap reggel a csónak sebesen folytatta útját a folyón fölfelé. Tíz órakor rövid időre megállt a jobb parti síkságokon kanyargó kis folyó, a Pohainhenna torkolatánál.

Itt egy tíz bennszülött vezette ladik csatlakozott Kai-Kumu csónakjához. A harcosok éppen csak köszöntötték egymást: airé mai ra, vagyis „jó egészséget”, s a két jármű máris együtt szelte tovább a vizet. Az újonnan jöttek nemrégiben ütköztek meg az angol csapatokkal. Ruhájuk rongyokban lógott, fegyvereik véresek voltak, s rongyaik alól még vérző sebek látszottak. Komorak, hallgatagok voltak. A bennszülöttek természetes közönyével figyelemre sem méltatták az európaiakat.

Délben, nyugatra föltűntek a Mongatotari hegy csúcsai. A Waikato völgye egyre szűkült. A folyó hegyi patakként, zabolátlanul száguldott keskeny medrében. A bennszülöttek erőteljesen, egy dal ütemére egyenletesen eveztek a tajtékzó vízen. Majd túljutottak a zuhogón, és a Waikato kanyarulataiban megtörő ár ismét lelassúdott.

Estefelé kikötöttek a Kai-Kumu hegyek lábánál, melyeknek alsó vonulatai meredeken ereszkedtek alá a szűk partra. Ott vagy húsz bennszülöttre találtak; ezek nemrégen szállhattak partra, s most fölkészültek az éjszakai táborozásra. A fák alatt tűz lobogott. Egy főnök, aki egyenrangú lehetett Kai-Kumuval, kimért léptekkel közeledett, s orrát Kai-Kumuéhoz dörgölte; ez volt a barátságos chongui köszönés. A foglyokat a tábor közepén helyezték el, s éberen őrizték őket.

Másnap reggel nekivágtak a Waikatón fölfelé vezető hosszú útnak. Kisebb mellékfolyókon újabb csónakok csatlakoztak hozzájuk. Vagy hatvan harcos gyűlt így össze, valószínűleg valamennyien az utolsó felkelés menekültjei voltak; az angol golyók alaposan elbánhattak velük, s most a hegyvidékre igyekeztek. Az egymást követő csónakokban néha dal csendült föl. Egy bennszülött a titokzatos Pihé hazafias balladájára zendített:

*Papa ra vati tidi
I dunga nei...*

Ez volt a maorik nemzeti csataéneke. Az énekes telt, zengő hangja visszhangot keltett a hegyekben, s a bennszülöttek minden egyes versszak után megdöngették mellüket, mintha dobot pergetnének, majd kórusban ismételték a harcias refrént. Aztán újra az evezőknek feszültek, s a csónak az árral szemben repült tova a vízen.

Ezen a napon különös jelenség tette emlékezetessé a csónakutat. Négy óra felé a főnök biztos kézzel, habozás nélkül egy szűk völgybe irányította a változatlan sebességgel haladó csónakot. A hullámok dühödten csapkodták a számtalan veszélyes, apró szigetet. A Weikatónak ezen a különös szakaszán a szokottnál jobban kellett ügyelni, nehogy felboruljon a csónak; a partok itt semmiféle menedéket nem nyújtottak. Menthetetlenül vége lett volna mindenkinek, aki a forró parti iszapba lép.

A folyó itt azok között a hőforrások között haladt, melyekre különösen felhívják a turisták figyelmét. A part menti iszapot vörösre festette a vasoxid, ölnyire merülhet bele az ember anélkül, hogy szilárd tufát érne. A levegőt átható kénszag töltötte be. A bennszülöttek rá sem hederítettek, de a foglyok komolyan szenvedtek a földhasadékokból és a feszítő gázokkal telt buborékokból áramló rettenetes bűztől. Ha orruk nehezen is szokott a kigőzölgésekhez, szemük viszont alig tudott betelni a csodálatos látvánnyal.

A csónakok sűrű fehér gőzfelhőkbe hatoltak. A páratömeg csillogva kanyargott a magasba, és lépcsőzetesen, kupolaszerűen terpeszkedett a folyó fölött. A parton száz meg száz gejzír működött; az egyik gőztömeget lövellt a magasba, a másikból vízoszlop tört elő olyan művészi változatossággal, akár az emberkéz alkotta szökőkút sugarai és vízesései. Mintha gépész irányította volna szabályos működésüket. A vízpermet és a gőz elvegyült a levegőben, s szivárványként ragyogott a napsugárban.

Ezen a vidéken a Waikato medrét szüntelenül alakítja a föld alatti tűz. Nem messze, a Rotua-tó környékén, keletre, a Rotomahana és a Tetarata hővizű forrásai és gőzölgő zuhatagjai morajlottak, melyeket még csak néhány merész utazó látott. Ennek a tájnak a földjét gejzírek, kráterek, kénes gőzöket lehelő szolfatárák¹ lyuggatják. Ezeken keresztül tör a felszínre a felesleges gáztömeg, mely Új-Zéland két működő tűzhányója, a Tongariro és a Wakari elégtelen szelepein nem talál utat a szabadba.

A bennszülöttek csónakjai két mérföldön át e páraboltozat alatt haladtak, a víz színén gomolygó meleg gőzök beborították őket. Aztán eloszlott a kénes füst, s a ziháló tüdőket felfrissítette a gyors folyású ár tiszta levegője. Túljutottak a források vidékén.

A bennszülöttek serény evezője ezen a napon még két zuhogón segítette át a csónakokat: a Hipapatuán és a Tamateán. Este Kai-Kumu a Waipa és a Waikato összefolyásától százmérföldnyire ütött tábort. A folyó ott keletnek kanyarodott, s roppant szökőkút aláhulló vízsugaraként zuhogott a Taupoi-tóba.

Másnap Jacques Paganel a térkép segítségével fölismerte a jobb parton háromezer lábnyi magasba emelkedő Tobara hegyet.

Délben a folyó kiöblösödő torkolatán át a csónaksor befutott a Taupoi-tóra. A bennszülöttek lelkesen tisztelegtek egy kunyhó tetején lengő vászondarab, a nemzeti lobogó előtt.