Új-Zéland jelene

Glenarvan azt szerette volna, ha a part mentén nyomban megindulnak Auckland felé. Az égen azonban már reggel óta kövér felhők gyülekeztek, és tizenegy órakor, a partraszállás után, a párák erős záporban csapódtak le. Így nem indulhattak útnak, menedéket kellett keresniük.

Wilson a legjobbkor fedezett föl egy hullám vájta barlangot a parti bazaltsziklákban. Az utazók a fegyverekkel, élelmiszerrel együtt ott húzódtak meg. A barlangban nagy halom száraz tengeri moszat hevert, a víz hordta oda valaha. Be kellett érniük ezzel a természet készítette fekhellyel. A barlang bejáratánál tüzet raktak, s annak melegénél úgy-ahogy megszárítkoztak.

John azt remélte, hogy a vízözönszerű felhőszakadás olyan rövid ideig tart majd, amilyen erővel megindult. Nem így történt. Teltek, múltak az órák, de az ég csak nem változott. Déltájt a szél is erősebben fújt, s megélénkült a vihar. A legtürelmesebb embert is kihozta volna a sodrából egy ilyen váratlan akadály. Mit tehettek? Őrültség lett volna közlekedési eszköz nélkül nekivágni a viharnak. Egyébként, hacsak a bennszülöttek közbe nem lépnek, néhány nap alatt eljutnak Aucklandbe, így tehát a tizenkét órás késés nem okozhatott jelentősebb bajt.

A kényszerű pihenő során az új-zélandi háború eseményeiről beszélgettek. Ahhoz, hogy megértsük, milyen súlyos körülmények közé vetődtek a Macquarie hajótöröttjei, ismernünk kell az Ikapa-Maui szigeten dúló véres harcok történetét.

1642. december 16-a óta, mikor Abel Tasman a Cook-szorosba ért, Új-Zélandot gyakran keresték fel európai hajók, de a független szigetek lakói szabadon éltek. Egyetlen európai hatalom sem gondolt arra, hogy elfoglalja a Csendes-óceán legnagyobb szigetcsoportját. Mindössze a különböző pontokon megtelepedett hittérítők vitték el az új szigetvilágba a keresztény civilizáció jótéteményeit. Közülük néhányan, legfőképpen az anglikánok, igyekeztek fölkészíteni az új-zélandi törzsfőnököket arra, hogy majd idővel hajtsák fejüket az angol járom alá. Az ügyesen megkörnyékezett főnökök aláírták a Victoria királynőhöz intézett levelet, melyben védnökségét kérték. Az éleslátóbbak érezték, hogy ostobaságot cselekedtek, egyikük nem sokkal azután, hogy aláírás gyanánt a levélre másolta a testére tetovált ábrát, ezeket a látnoki szavakat mondta:

„Elvesztettük hazánkat, mostantól fogva már nem a mienk; az idegenek hamarosan eljönnek, és birtokba veszik, mi meg rabszolgáik leszünk.”

1840. január 29-én a Herald nevű korvett valóban meg is érkezett a Sziget-öbölbe, az Ika-na-Maui szigettől északra. Hobson kapitány kiszállt a Korora-Reka nevű faluban. Felkérték a lakosokat, hogy gyűljenek össze a protestáns templomban. Ott aztán Hobson kapitány felolvasta tisztségeit, melyekkel Anglia királynője ruházta fel.

A következő év január 5-én a bennszülött törzsfőnököket Paia faluba, az angol helytartó elé idézték. Hobson kapitány megkísérelte rávenni őket, hogy behódoljanak, elmondta, hogy a királynő katonákat és hajókat küldött védelmükre, hogy jogaik biztosítva lesznek, s hogy teljes szabadságot élveznek majd. Földjeik azonban a királynő birtokává válnak; el kell adniuk neki.

A főnökök többsége drágállotta a védnökséget, s megtagadta beleegyezését. Az ajándékok és az ígéretek azonban nagyobb hatással voltak a bennszülöttekre, mint Hobson kapitány szavai, így a főnökök beleegyeztek a birtokbavételbe.

1840-től egészen addig a napig, mikor a Duncan elhagyta a Clyde-öblöt, semmi olyasmi nem történt, amiről Jacques Paganel ne tudott volna. Minderről készségesen be is számolt útitársainak.

– Asszonyom - felelte lady Helena kérdéseire -, megismétlem, amit már mondtam, az új-zélandiak bátor emberek, s ha rövid időre engedtek is, most tűzzel-vassal harcolnak az angol hódítás ellen. A maori törzs a hajdani skót clanok szervezetére emlékeztet. A törzsek egy-egy nagy családot alkotnak, élükön feltétlen tiszteletet és engedelmességet követelő főnök áll. Büszke és bátor faj ez; némelyikük magas, sima a haja, a máltaiakhoz vagy a bagdadi zsidókhoz hasonlóak; másikuk alacsony, zömök, félvérhez hasonló; de valamennyien erősek, büszkék és harciasak. Híres főnökük, Hihi valóságos Vercingetorix¹. Nem csoda tehát, ha hosszasan elhúzódik ez a háború az angolok ellen az Ika-na-Mauin, hiszen ott tanyázik a Waikatok híres törzse, melyet William Thompson, az angol nevű maori főnök vezet a harcban.

– De hiszen Új-Zéland legfontosabb pontjai angol kézen vannak! - mondta John Mangles.

– Igaz, kedves John - felelte Paganel. - Mióta Hobson kapitány, aki azóta a sziget kormányzója lett, birtokba vette Új-Zélandot, 1840-től 1862-ig kilenc angol telep alakult a legelőnyösebb pontokon. A kilenc tartomány közül négy: Auckland, Taranaki, Wellington és Hawkes-Bay az északi szigeten fekszik, a másik öt: Nelson, Manyborough, Canterbury, Otago és Southland a délin. A lakosság létszáma az 1864. június 30-i népszámlálás adatai szerint száznyolcvanezer-háromszázhatvannégy fő. Mindenfelé jelentékeny kereskedővárosok épültek. Mikor Aucklandbe érünk, önök is elámulnak majd e déltengeri Korinthosz fekvésén, mely a Csendes-óceánba hídként benyúló keskeny földszoros fölé épült, s melynek már tizenkétezer lakosa van. Nyugaton New Plymouth, keleten Ahuhiri, délen Wellington már virágzó, forgalmas városok. Tawai-Punamu szigetén ugyancsak több város terül el; Nelson, ez a déltengeri Montpellier, Új-Zéland virágoskertje, a Cook-szoros menti Picton meg Christchurch, Invercargill és Dunedin az Otago tartományban, ahová a világ minden tájáról özönlenek az aranyásók. Nehogy azt higgyék, hogy néhány viskóból álló falvakról vagy bennszülött településekről van szó; nem, ezek valóságos városok, melyeknek, akárcsak Londonnak vagy Párizsnak, van kikötője, katedrálisa, bankja, rakodópartja, füvészkertje, természetrajzi múzeuma, újsága, kórháza, jótékonysági intézményei, tudományos intézetei, szabadkőműves páholyai, klubjai, énekkarai, színházai, kiállítási palotái! S ha emlékezetem nem csal, éppen most, azaz 1865-ben, az egész világ ipari termékeiből az emberevők országában szerveznek kiállítást!

– Hogyan! Miközben a bennszülöttekkel folyik a háború? - kérdezte lady Helena.

– Ó, az angolok nem sokat törődnek a háborúval, asszonyom! - felelte Paganel. - Háborúznak, ugyanakkor kiállítást is rendeznek! Nem zavartatják magukat. Még vasutat is építenek az új-zélandiak puskatüzében. Auckland tartományban a druryi és a mere-mere-i vasútvonal a fellázadt maorik által megszállt legfontosabb pontokat keresztezi. Fogadni mernék, hogy a munkások a mozdonyról lövöldöznek a bennszülöttekre.

– Hogyan áll ez a szűnni nem akaró háború? - kérdezte John Mangles.

– Hat hosszú hónapja elhagytuk Európát - felelte Paganel -, így hát nem tudhatom, mi történt távozásunk óta. Mindössze egy-két hírt olvastam ausztráliai utunkon a maryboroughi és a seymouri újságokban. Abban az időben javában dúlt a háború az Ika-na-Maui szigeten.

– Mikor kezdődött ez a háború? - kérdezte Mary Grant.

– Úgy kérdezze inkább, kedves kisasszony, hogy mikor kezdődött újra - felelte Paganel. - Az első lázadás 1845-ben tört ki. A maorik azonban már jóval előbb készülődtek arra, hogy lerázzák az angol igát. A bennszülöttek nemzeti pártja erőteljes propagandát folytatott, hogy maori főnököt válasszanak. Királlyá akarta választani a vén Potatut, s a Waikato és Waipa folyók között elterülő falvát az új királyság fővárosává akarta megtenni. Ez a Potatu egy inkább leleményes, mint bátor aggastyán volt, első minisztere azonban erélyes és értelmes férfi hírében állt; annak a Ngatihahua törzsnek volt a leszármazottja, mely az idegen megszállás előtt az aucklandi félszigeten élt. Ez a miniszter, William Thompson, valóságos lelke lett a függetlenségi háborúnak. Ügyesen megszervezte a maori csapatokat. Példájára egy taranaki törzsfőnök is hasonló gondolattal egyesítette a szétszórt törzseket; egy másik waikatói főnök „földvédő ligát” alapított, ami arra szolgált, hogy megakadályozza a bennszülötteket, hogy földjüket eladják az angoloknak. Banketteket rendeztek, akár a civilizált országokban szokás a forradalom előtt. Az angol újságok kezdtek beszámolni ezekről a riasztó tünetekről, s a kormányt komolyan nyugtalanította a földvédő liga „felforgató” működése. Egyszóval, az idegek pattanásig feszültek, a bomba bármely pillanatban robbanhatott. Csak egy szikra kellett hozzá, vagy még inkább: az érdekek heves összeütközése.

– És ez az összeütközés?... - kérdezte Glenarvan.

– 1860-ban következett be - felelte Paganel -, a Taranaki tartományban, az Ika-na-Maui délnyugati partján. Egy bennszülöttnek volt hatszáz hold földje New Plymouth közelében. Eladta az angol kormánynak. Mikor azonban megjelentek a földmérők, hogy felmérjék az eladott birtokot, Kingi törzsfőnök tiltakozott, és márciusban magas palánkkal körülvett tábort épített a vitás hatszáz holdon. Néhány nappal később Gold ezredes csapatai élén elfoglalta a tábort. Ezen a napon dördült el az új-zélandi függetlenségi háború első puskalövése.

– Sokan vannak a maorik? - kérdezte John Mangles.

– A maorik száma erősen megcsappant az utolsó évszázad során - felelte a földrajztudós. - 1769-ben Cook még négyszázezerre becsülte számukat. Az 1845-ös népszámlálás szerint a „védnökségi területen” élő bennszülöttek száma százkilencezerre csökkent. A lakosságot megtizedelte a „civilizáció”, a mészárlás, a járványos betegségek és a tüzes víz, azaz a pálinka. A két szigeten még mindig él vagy kilencvenezer bennszülött, köztük harmincezer harcos, kik még hosszú ideig sakkban tarthatják az európai csapatokat.

– Eddig eredményes volt a forradalom? - kérdezte lady Helena.

– Igen, asszonyom, az angolok maguk is gyakran csodálták az új-zélandiak hősiességét. A bennszülöttek partizánháborút folytatnak; kedvelik a hirtelen rajtaütéseket, lerohanják a kisebb különítményeket, feldúlják a telepesek birtokait. Cameron tábornok cseppet sem érezte jól magát ezen a csatatéren, ahol minden bokorért meg kellett harcolni. 1863-ban a maorik hosszas, véres harcok árán elfoglaltak egy nagy, megerősített állást a Waikato dombvonulatának szélén, melyen három védelmi vonal húzódott. A bennszülött próféták földjük védelmére szólították az egész maori népet; megjövendölték valamennyi pakeka, azaz fehér ember halálát. Cameron tábornok parancsnoksága alatt háromezer katona sorakozott föl; Sprent kapitány meggyilkolása óta nem ismertek irgalmat a maorik iránt. Véres csaták következtek. Némelyikük tizenkét óráig is eltartott, de a maorik mindvégig keményen állták az európai ágyúk tüzet. A függetlenségi hadsereg magva a rettenthetetlen Waikato törzs volt, William Thompson vezérletével. A bennszülött tábornok először kétezer-ötszáz, majd nyolcezer harcost vezetett. Két félelmetes főnök, Songi és Heki alattvalói csatlakoztak hozzájuk. Az asszonyok is kivették részüket a szent háború legkeményebb fáradalmaiból. A jó ügynek azonban nincsenek mindig jó fegyverei. Gyilkos összeütközések után Cameron tábornoknak végre sikerült meghódítania Waikato kerületét, ezt a kihalt, néptelen vidéket, ahonnan a maorik elmenekültek. Csodálatos haditettekre került sor. Az Orakan-erődbe négyszáz maori vette be magát. Carey tábornok vezényletével ezer angol ostromolta őket; se vizük, se élelmük nem volt, de a bennszülöttek csak nem adták meg magukat. Majd egy napon, fényes nappal, utat törtek a megtizedelt 40. ezreden, és a mocsarakba menekültek.

– Waikato kerület meghódítása véget vetett ennek a véres háborúnak? - kérdezte John Mangles.

– Nem, barátom - felelte Paganel. - Az angolok elhatározták, hogy lerohanják Taranaki tartományt, és megostromolják Mataitawát, William Thompson erődjét. Annyi bizonyos, hogy csak nagy veszteségek árán foglalhatják el ezt az erődöt. Mielőtt elhagytam Párizst, megtudtam, hogy a kormányzó és a tábornok elfogadta a Taranga törzsek behódolását, és meghagyta nekik földjük háromnegyedét. Az a hír is járta, hogy a lázadás vezére, William Thompson is fegyverletételre gondol, de az ausztráliai újságok nem erősítették meg ezt a hírt, éppen ellenkezőleg. Valószínű tehát, hogy ez időben újult erővel szervezik az ellenállást.

– És ön szerint, Paganel - kérdezte Glenarvan -, a harcok Taranaki és Auckland tartományban lángolnak fel újra?

– Úgy hiszem.

– Vagyis éppen ebben a tartományban, ahová a Macquarie hajótörése vetett bennünket?

– Úgy van. A Kawhia kikötőtől néhány mérföldnyire északra értünk partot, ott alighanem még most is a maorik nemzeti zászlója lobog.

– Eszerint az az ésszerű, ha északnak indulunk - mondta Glenarvan.

– Bizony, az az ésszerű - felelte Paganel. - Az új-zélandiak dühödt ellenségei az európaiaknak, különösen az angoloknak. Óvakodjunk tehát attól, hogy a kezük közé kerüljünk.

– Esetleg találkozunk valami európai különítménnyel - mondta Helena. - Szerencse lenne!

– Megeshet, asszonyom - felelte a földrajztudós -, de én nem bízom benne. A magányos különítmények nem szívesen kóborolnak olyan vidékeken, ahol minden bozót, minden bokor egy ügyes lövészt takar. Így tehát nem számítok arra, hogy a 40. ezred katonái kíséretében vonulhatunk be Aucklandbe. A nyugati parton, melyen haladni fogunk, van néhány hittérítő telep, éjszakánként megpihenhetünk ott, míg Aucklandbe nem érünk. Arra is gondoltam, hogy talán helyes volna, ha a Waikato folyását követnénk, mint annak idején Hochstetter.

– Ki volt az, Paganel úr - tudakolta Robert Grant -, utazó?

– Igen, fiacskám, annak a tudományos bizottságnak volt a tagja, mely a világ körüli útját járó Novara nevű osztrák fregatton utazott, 1858-ban.

– Paganel úr - kérdezte Robert, a nagy földrajzi expedíciók gondolatára felcsillanó szemmel -, Új-Zélandnak is vannak olyan nevezetes utazói, mint Ausztráliának? Olyanok, mint Burke és Stuart?

– Néhány, fiacskám, így például Hooker doktor, Brizard professzor, Dieffenbach és Julius Haast természettudósok. Jóllehet közülök többen életükkel fizettek kalandos szenvedélyükért, nem olyan híresek, mint az ausztráliai vagy afrikai utazók...

– Ismeri a történetüket? - kérdezte az ifjú Grant.

– De még mennyire! És mivel látom, hogy égsz a kíváncsiságtól, hát el is mondom neked.

– Köszönöm, Paganel úr, hallgatom.

– Mi is hallgatjuk - mondta lady Helena. - Nem először esik meg, hogy a rossz idő művelődésre kényszerít bennünket. Meséljen hát valamennyiünknek, Paganel úr.

– Szívesen, asszonyom - felelte a földrajztudós -, de nem lesz hosszú a történetem. Ezúttal nem afféle bátor fölfedezőkről szólok, mint azok voltak, kik megküzdöttek az ausztráliai Minotaurusszal.² Új-Zéland túlságosan kicsiny terület, semhogy eredményesen védekezhessék az emberi kíváncsiság ellen. Így hát hőseim nem utazók voltak, hanem egyszerű turisták, akik igen prózai események áldozatai lettek.

– Hogy hívták őket? - érdeklődött Mary Grant.

– Witcombe földmérő és Charlton Howitt; ugyanaz a Howitt, ki rátalált Burke maradványaira emlékezetes expedíciója során, melyről a Wimerra menti táborozásunk alkalmával beszéltem. Witcombe és Howitt egy-egy expedíciót vezetett Tawai-Punamu sziget felfedezésére. Mindketten Christchurchből indultak útnak, 1863 első hónapjaiban; föl akarták kutatni a Canterbury tartomány északi hegyeinek hágóit. Howitt a tartomány északi határán kelt át a hegyen, és a Brunner-tó partján ütötte fel főhadiszállását. Witcombe a Rakaia völgyében, a Tyndall hegy keleti oldalára vezető hágóra bukkant. Witcombe útitársa, Jacob Leuper a Lyttleton Times nevű újságban elbeszélte az utazás történetét és szerencsétlen végét. Ha jól emlékszem, a két kutató 1863. április 22-én ért annak a gleccsernek a lábához, melynél a Rakaia folyó ered. Fölkapaszkodtak egészen a hegycsúcsra, hogy onnan újabb hágókat keressenek. Másnap Witcombe és Louper holtfáradtan, a hidegtől dermedten a tenger színe fölött négyezer lábnyi magasságban, vastag hóban táborozott le. Hét napon át bolyongtak a hegyekben, meredek sziklafal övezte mély völgykatlanokban kóboroltak, melyekből nem volt kiút; gyakran tüzet sem tudtak gyújtani, néha ételük sem volt, cukruk sziruppá változott, kétszersültjeik nedves péppé áztak, ruháikból és takaróikból csavarni lehetett a vizet, testüket rovarok marták. Néha három mérföldet is megtettek naponta, néha alig kétszáz yardot. Végül, április 29-én egy maori kunyhóra bukkantak, s kertjében maréknyi burgonyára. Ez volt a két barát utolsó közös vacsorája. Este a Taramakau torkolatának közelében elérték a tengert. Át kellett kelniük a folyó jobb partjára, hogy északnak indulhassanak, a Grey folyó felé. A Taramakau széles és mély folyó. Egyórai keresés után Louper talált két kis sérült csónakot; ahogy csak tudta, kijavította, s egymáshoz erősítette őket. Estefelé a két utazó csónakba szállt. Alighogy a folyó közepére értek, a csónakok megteltek vízzel. Witcombe úszva igyekezett vissza a bal partra. Jacob Louper, aki nem tudott úszni, a csónakba kapaszkodott. Ez mentette meg; de addig még sok viszontagságon ment át. A szerencsétlen a hullámtörés felé sodródott. Egy hullám a tenger fenekére taszította, egy másik ismét a víz felszínére kapta. Sziklákhoz csapódott. Koromsötét éjszaka lett. Ömlött az eső. Louper véres testtel, a tengervíztől puffadtan órákon át hányódott. Végül a csónak szárazföldet ért, és a hullám partra vetette az eszméletlen hajótöröttet. Másnap hajnalban elvánszorgott egy forrásig, és megállapította, hogy a víz egymérföldnyire sodorta el attól a ponttól, ahol megkísérelték az átkelést. Föltápászkodott, és megindult a part mentén. Hamarosan rátalált a szerencsétlen Witcombe-ra; testét, fejét iszap borította. Meghalt. Louper puszta kézzel gödröt ásott a homokba, oda temette társát.

Két nap múlva, mikor már az éhhalál fenyegette, vendégszerető maorik - mert olyan is van - befogadták, és május 4-én elért a Brunner-tóhoz, Charlton Howitt táborába, aki hat héttel ezután ugyanúgy pusztult el, mint a szerencsétlen Witcombe.

– Igen - felelte John Mangles -, egyik szerencsétlenség a másikat követi, mintha valami végzetes fonál kötné össze az utazókat, s ha ez a fonál elszakad, valamennyien elpusztulnak.

– Igaza van, John barátom - felelte Paganel -, én is így gondolom. Vajon az emberi összetartozásnak miféle törvénye kívánta meg, hogy Howitt hamarosan hasonló körülmények között lelje halálát? Nem tudhatjuk. Charlton Howittet a kormányzóság közmunkáinak vezetője, Wyde szerződtette, hogy a Hurunui-síkságtól a Taramakau torkolatáig lovak számára járható utat építsen. 1863. január elsején indult útnak, öt ember kíséretében. Igen nagy hozzáértéssel oldotta meg feladatát; a Taramaku egy átszelhetetlen pontjáig negyvenmérföldes utat vágott. Howitt ekkor visszatért Christchurchbe, és noha már közelgett a tél, kérte, hadd folytassa munkáját. Wyde beleegyezett. Howitt ekkor visszafordult, hogy élelmiszerrel szerelje fel a tábort; az volt ugyanis a terve, hogy ott tölti majd a hideg évszakot. Ekkor keresett nála menedéket Jacob Louper. Június 27-én Howitt és két embere, Robert Little és Henri Mullis elhagyta a tábort. Átkeltek a Brunner-tavon. Azóta nyomuk veszett. Törékeny, árbocát vesztett csónakjuk üresen a parton hevert. Kilenc héten át keresték őket, de hiába. Kétségtelen volt, hogy a szerencsétlenek, hiszen egyikük sem tudott úszni, belefulladtak a tóba.

– Talán valami bennszülött törzsben élnek épen, egészségesen - mondta lady Helena. - Némi kétség fér halálukhoz.

– Sajnos nem, asszonyom - felelte Paganel. - 1863. augusztus, vagyis a katasztrófa óta egy év telt el, és még mindig nem bukkantak elő... márpedig ha Új-Zélandban valakinek egy évre nyoma vész, az mindörökre elveszett!