Partraszállás a rettegett vidéken

Paganel kétségkívül igazat beszélt. Az új-zélandiak valóban kegyetlenek. A partraszállás tehát veszélyesnek ígérkezett. De ha százszor annyi veszély várt volna rájuk, azokkal is szembe kellett volna szállniuk, John Mangles tudta, hogy késedelem nélkül el kell hagyniuk a pusztulásra ítélt hajót. A bizonyos és az esetleges veszély között kellett választaniuk.

Arra nem számíthattak, hogy hajó téved a közelbe, és az fölszedi őket. A Macquarie az Új-Zélandba tartó hajók megszokott útvonalán kívül futott zátonyra. A hajók vagy északabbra, Aucklandbe, vagy délebbre, New Plymouthbe tartanak. A brigg pedig éppen e két pont között, az Ika-na-Maui sziget elhagyatott partjainál feneklett meg. Kellemetlen, veszélyes, rossz emlékű ez a part. A hajók legfőbb gondja, hogy elkerüljék, s ha a szél arra is sodorja őket, mielőbb elmenekülnek onnan.

– Mikor indulunk? - kérdezte Glenarvan.

– Holnap reggel tíz órakor - felelte John Mangles. - Az emelkedő dagály majd partra sodor bennünket.

Másnap, február 5-én reggel nyolc órakor elkészültek a tutajjal. John nagy gonddal szerkesztette meg a vízi járművet. Az előárboc roncsaiból készült alkotmány, melyről a horgonyokat vetették a vízbe, nem bírta volna el az utasokat és az élelmiszert. Csak szilárd, kormányozható, tengerálló tutajon indulhattak neki a kilencmérföldes útnak. S ezt csak az árbocok anyagából építhették fel.

Wilson és Mulrady nyomban munkához is látott. Elvágták a nagyárboc kötélzetét, majd fejszével tövestül kidöntötték az árbocot, ami estében összezúzta a jobb oldali hajóperemet. A Macquarie fedélzete most már olyan üres volt, mint egy kikötésre szolgáló parti hajóé.

Az árbocot három részre fűrészelték. A tutaj váza már a vízen úszott. Jó szorosan hozzákötözték az előárboc roncsait. A hézagokat John vagy fél tucat üres hordóval töltötte ki, melyek majd a víz színén tartják a tutajt.

A tutaj e szilárd alapjára Wilson hosszú lécekből pallót ácsolt. A hullámok tehát átcsaphatnak rajta, mindjárt le is csorognak, s az utasokat sem éri víz. Egyébként a tutaj szélére kötözött hordók afféle palánkként húzódtak körös-körül, s ezek is védelmet nyújtottak a magas hullámok ellen.

Reggel John látta, hagy kedvező a szél; így árboc helyett felállíttatta az elősudár-vitorla tartórúdját. A rudat kötelekkel kötötték ki, és egy rögtönzött vitorlát szereltek rá. Ha kellő sebességgel fúj a szél, a tutaj farára erősített széles lapátú evezővel kormányozhatják majd a járművet.

Így a lehető legjobban megszerkesztett tutaj alighanem jól állja a hullámok ostromát. De vajon ha megfordul a szél, tudják-e majd irányítani, elérik-e vele a partot? Ez volt a kérdés.

Kilenc órakor megkezdték a rakodást.

Annyi élelmet raktak a tutajra, amennyire Aucklandig szükség volt; ezen a kietlen földön nem számíthattak pótlásra.

Olbinett éléskamrájából, a hajdan a Macquarie útjára vásárolt készletből néhány húskonzerv került elő. Mindössze ennyi maradt, s ez nem volt sok. Be kellett érniük a hajón talált silány élelemmel: a gyenge minőségű kétszersülttel és két kis hordó sózott hallal. A steward valósággal szégyenkezett miatta.

Az élelmiszerkészletet vízhatlan ládákba rakták, a ládákat szorosan lezárták, majd leeresztették őket a tutajra, és vaskos kötelekkel a szükségárbochoz erősítették valamennyit. A fegyvereket és a lőszereket is biztos, száraz helyre rakták. Szerencsére az utasok bőven el voltak látva pisztolyokkal és karabélyokkal.

Egy kisebb horgonyt is raktak a tutajra, hogy ha esetleg az apály miatt nem érhetnének el a partra, John horgonyt vethessen a nyílt tengeren.

Tíz órakor már érződött a dagály. Enyhe északnyugati szél fújt. A tenger színét könnyed hullámok borzolták.

– Készen vagyunk? - kérdezte John Mangles.

– Minden rendben van, kapitány - felelte Wilson.

– Beszállás! - kiáltotta John.

Lady Helena és Mary Grant leereszkedett egy durva kötélhágcsón, s az árboc tövében helyet foglaltak az élelmiszeres ládákon; társaik köréjük telepedtek. Wilson megmarkolta a kormányrudat. John a vitorlakötelek mellé állt, Mulrady pedig eloldotta a tutajt a hajó oldalától.

John kibontotta a vitorlát, s a dagály és a szél hajtotta vízi jármű megindult a part felé.

A part mindössze kilencmérföldnyire volt; jó evezős csónak három óra alatt megtette volna ezt az utat. A tutajnak azonban sokkal több időre lesz szüksége. Ha kitartóan fúj a szél, akkor egy dagállyal a partra jutnak. Ha azonban elül a szél, az apály visszasodorná, ezért a következő dagályig le kellene horgonyozniuk. John Mangles szüntelenül ezen a nehéz helyzeten töprengett.

Azért csak bízott a sikerben. A szél megélénkült. A dagály tíz órakor megkezdődött; ha három órakor nem érnek a partra, akkor mindenképpen horgonyt kell vetniük, máskülönben az apály visszasodorja őket a nyílt tengerre.

Az út kedvezően indult. A sziklaszirtek fekete feje, a sárga homokpadok lassan alámerültek a vízbe. Nagy figyelemre, rendkívüli ügyességre volt szükség, hogy kikerüljék a megbúvó zátonyokat; hiszen a nehezen kormányozható jármű könnyen eltérhet a helyes iránytól.

Délben még ötmérföldnyire voltak a parttól. A meglehetősen tiszta időben jól látszott a partvonulat. Északkeletre kétezerötszáz láb magas hegy emelkedett. Különös, fintorgó, hátradöntött tarkójú majom arcélére emlékeztető körvonalai élesen rajzolódtak a horizontra. A térkép szerint pontosan a 37. szélességi fokon fekvő Pirongia hegy volt.

Fél egykor Paganel figyelmeztette a társait, hogy valamennyi zátonyt ellepte a víz.

– Csak egyet nem - felelte lady Helena.

– Melyiket, asszonyom? - kérdezte Paganel.

– Azt ott! - felelte lady Helena, és az egymérföldnyire előttük feketéllő pontra mutatott.

– Valóban - mondta Paganel. - Jó lesz, ha pontosan megjegyezzük a helyét, hogy rá ne fussunk, mert a dagály hamarosan azt is beborítja.

– Pontosan a hegy északi taraja irányában fekszik - mondta John Mangles. - Wilson, ügyelj arra, hogy a nyílt tenger felől kerüljük meg.

– Igenis, kapitány! - felelte a matróz, és teljes súlyával nekifeküdt a kormánylapátnak.

Fél óra alatt fél mérföldet tettek meg. A fekete pont furcsa módon még mindig kimeredt a vízből.

John figyelmesen nézte, s aztán, hogy alaposabban szemügyre vegye, elkérte Paganeltől a látcsövét.

– Ez nem zátony - mondta néhány pillanatnyi vizsgálódás után -, hanem valami úszó tárgy; föl-le dobálják a hullámok.

– Nem a Macquarie egy árbocroncsa? - kérdezte lady Helena.

– Nem - felelte Glenarvan -, semmiféle roncs nem juthatott ilyen messzire a hajótól.

– Várjanak! - kiáltott fel John Mangles. - Fölismerem! A csónak az!

– A brigg csónakja! - mondta Glenarvan.

– Igen, mylord. A brigg csónakja, fölborulva!

– A szerencsétlenek! - kiáltott fel lady Helena. - Odavesztek!

– Igen, asszonyom - felelte John Mangles. - Nem is történhetett másként; viharos tengeren, sötét éjszakában nekivágni ennek a zátonyos partvidéknek, ez biztos halált jelent.

– Isten irgalmazzon a lelküknek! - suttogta Mary Grant.

Az utasok néhány pillanatig szótlanul nézték az egyre közelebb kerülő csónakot. Minden bizonnyal itt borult föl, a parttól négymérföldnyire, s a benne ülők közül kétségkívül egy sem menekült meg.

– A csónak még hasznunkra lehet! - mondta Glenarvan.

– Csakugyan - felelte John Mangles -, Wilson, kormányozz feléje!

A tutaj irányt változtatott; de a szél egyre alábbhagyott, így csak két óra múlva érték el a csónakot.

A tutaj orrában álló Mulrady kivédte az összeütközést, és a felborult bárkát odahúzta a tutaj oldalához.

– Üres? - kérdezte John Mangles.

– Igen, kapitány - felelte a matróz -, üres és a palánkja is törött. Semmit sem érünk vele.

– Semmire sem használhatjuk? - kérdezte Mac Nabbs.

– Semmire - felelte John Mangles. - Legföljebb tűzifának való ez a roncs.

– Kár - mondta Paganel -, mert ez a csónak elvihetett volna bennünket Aucklandbe.

– Bele kell törődnünk, Paganel úr - felelte John Mangles. - Ezen a háborgó vízen többre tartom a tutajunkat ennél a törékeny csónaknál. Egy kisebb ütődéstől is darabokra esett. No, itt már semmi keresnivalónk.

– Indulhatunk, John - mondta Glenarvan.

– Indulás, Wilson! - mondta a fiatal kapitány. - Egyenesen a part felé.

A dagály még körülbelül egy órán át emelkedik. Megtettek még kétmérföldnyi utat. A szél ekkor csaknem teljesen elült, s mintha parti széllé kezdett volna alakulni. A tutaj mozdulatlanul állt. Az apály csakhamar kezdte visszasodorni a nyílt tengerre.

John egy pillanatig sem habozhatott.

– Horgonyt ki! - kiáltotta.

Mulrady már várta a parancsot, s most kivetette a horgonyt az öt fonál mélységű vízbe. A tutaj még kétölnyit hátrált, aztán megfeszült a horgonykötél. Felcsavarták a szükségvitorlát, és felkészültek a hosszas várakozásra.

A következő dagály csak este kilenckor kezdődik, s mivel John nem akart éjszaka hajózni, így reggel öt óráig kell itt vesztegelniük. Nem egészen hárommérföldnyire voltak a parttól.

A tenger erősen hullámzott, s úgy tűnt, mintha vize szüntelenül a part felé hömpölyögne. Mikor Glenarvan meghallotta, hogy az egész éjszakát a tutajon kell tölteniük, megkérdezte Johnt, miért nem használja ki ezt a hullámzást, hogy megközelítse a partot.

– Lordságod optikai csalódás áldozata - felelte a fiatal kapitány. - Úgy tűnik, mintha haladna a hullám, pedig nem mozdul. Mindössze a víztömeg molekulái hintáznak. Dobjon csak valami apró fadarabot a vízbe, s meglátja, hogy mindaddig, míg meg nem kezdődik a dagály, egy helyen marad. Tehát türelmesen várakoznunk kell!

– Meg vacsoráznunk - tette hozzá az őrnagy.

Olbinett néhány szelet szárított húst és egy tucatnyi kétszersültet vett elő az egyik élelmiszeres ládából. A steward pironkodva tálalta föl a sovány eledelt. Azért ezt is szívesen fogadta mindenki, még a nők is, akiknek pedig az erős hullámzás ugyancsak elvette az étvágyát.

A tutaj a horgonykötelet rángatva, hánykolódva viaskodott a hullámokkal. A rövid, szeszélyes hullámok olyan erővel dobálták a vízi alkotmányt, hogy az sem rázkódtathatta volna még erősebben, ha víz alatti sziklának ütközik. Néha már valóban azt hitték, hogy zátonyra futottak. A horgonykötél erősen feszült, John félóránként utánaeresztett egy fonálnyit, hogy kicsit csökkentse a feszülést. E nélkül az óvintézkedés nélkül a kötél menthetetlenül elszakad, s a tehetetlen tutaj kiúszott volna a nyílt tengerre.

John tehát érthetően aggódott. A kötél is elszakadhat, a horgony is kiszakadhat a talajból: mindkét esetben nagy veszély fenyegetné őket.

Alkonyodott. A fénytöréstől hosszúkásra nyúlt vérvörös napkorong már lebukóban volt a látóhatáron. Nyugaton folyékony ezüstként csillogott, ragyogott a tenger. Arrafelé csak az ég és a víz látszott, mindössze egyetlen pont emelkedett ki belőle: a Macquarie zátonyon álló teste.

A gyors alkonyat alig néhány percig késleltette az éjszakát, a keleti és északi láthatárt keretező föld csakhamar a sötétségbe veszett.

Szorongató helyzetben voltak a hajótöröttek ezen a keskeny tutajon, mikor rájuk borult a sötétség. Egyiküket elnyomta az aggodalmas lidérces álom, másikuk egy órára sem hunyta le szemét. Hajnalra valamennyiüket kifárasztotta az éjszaka.

A dagállyal ismét föltámadt a szél. Reggel hat óra volt. Sietniük kellett. John intézkedett, hogy készüljenek fel az indulásra. Kiadta a parancsot, hogy vonják fel a horgonyt. A horgonykapa azonban mélyen a földbe fúródott a kötél rángásától. Csörlőjük nem volt, de még a Wilson szerkesztette emelőcsigával sem tudták kiszakítani a talajból.

Fél óra telt el a hiábavaló próbálkozással. John türelmetlen volt; mielőbb indulni akart, így elvágatta a kötelet. A vasmacska a fenéken maradt, így még annak lehetőségét is elvesztették, hogy sürgős esetben - ha az újabb dagály sem vetné partra őket - ismét lehorgonyozzanak. John azonban nem akart tovább késlekedni, s egy fejszecsapással az óránként kétcsomós gyorsasággal haladó dagályra és a szélre bízta a tutajt.

Kibontották a vitorlát. Lassan sodródtak a kelő nap sugaraitól bevilágított, az éggel egybemosódó szürke partok felé. Ügyesen megkerülték, majd maguk mögött hagyták a zátonyokat. Úgy tűnt, hogy a bizonytalan nyílttengeri szélben a tutaj nem közeledik a parthoz. Mennyi nehézségbe kerül, hogy elérjék Új-Zéland félelmetes partjait!

Kilenc órakor azonban már nem egészen egymérföldnyire voltak a parttól. Zátonyok meredeztek előtte. Nagyon meredek volt. Kikötésre alkalmas helyet kellett találniuk. A szél lassacskán gyengült, majd teljesen elült. Az ernyedt vitorla súlyosan csüngött az árbocon. John fölcsavartatta. Most már csak a dagály sodorta a tutajt, kormányozni sem tudták, s haladásában még sűrű moszat is gátolta.

Tíz órakor, a parttól mintegy három kötélhossznyira John úgy látta, hogy tutajuk alig halad. Ki nem köthettek, horgonyuk nem volt. John összeszorított ököllel, nyugtalanul és komoran nézte a megközelíthetetlen partot.

Szerencsére - ezúttal valóban szerencsére - a tutaj erősen megrázkódott, majd megállt. A parttól huszonöt hajósölnyire megfeneklett a mély vízből kimagasló homokzátonyon.

Glenarvan, Robert, Wilson és Mulrady a vízbe ugrott. A tutajt erősen kikötötték a környező szirtekhez. Lady Helenát és Maryt kézről kézre adva partra vitték a férfiak, még a ruhájuk szegélye sem lett nedves. Hamarosan a fegyverekkel és az élelmiszerrel együtt valamennyien véglegesen partra szálltak Új-Zéland félelmetes földjén.