A Bernoulli-fok

John Mangles mindenekelőtt két horgonnyal biztonságosan kikötötte hajóját. A horgony öt öl mély vízben, jó kemény, kavicsos talajba kapaszkodott. Nem kellett tehát attól tartaniuk, hogy elszabadul a hajó, vagy hogy apálykor megfeneklik. A Duncan annyi veszélyes óra után most egy kis öbölfélében pihent, melyet magas, félkör alakú földnyelv védett a nyílttengeri szelektől.

Glenarvan lord megszorította az ifjú kapitány kezét:

– Köszönöm, John.

John e két egyszerű szót többre becsülte a legnagyobb jutalomnál. Glenarvan csak vele osztotta meg aggodalmait, sem lady Helena, sem Mary, sem Robert nem sejtette, milyen komoly veszedelemből szabadultak meg.

Egy fontos dolgot kellett tisztázniuk. Vajon a part melyik részére vetette a Duncant a rettenetes vihar? Hol tér majd rá az eddig követett szélességi fokra? Vajon milyen távol van tőlük délnyugatra a Bernoulli-fok? Ezek voltak az első kérdések, melyeket John Mangleshez intéztek. A kapitány nyomban megállapította földrajzi helyzetüket, s a hajótérképre be is jelölte.

A Duncan végül is nem nagyon tért le útvonaláról, mindössze két foknyira. A 136. hosszúsági fok 12. percén, és a 35. szélességi fok 7. percén, a Katasztrófafoknál, Ausztrália déli kiszögelléseinek egyikén, a Bernoulli-foktól háromszáz mérföldnyire voltak.

A baljós nevű Katasztrófa-fok párja a Borda-fok, mely nem más, mint a Kenguru-sziget egy kiemelkedő szirtje. A két fok között nyílik az Investigator-szoros, mely két, meglehetősen mély öbölbe vezet: északon a Spencer-öbölbe, délen pedig a Saint Vincent-öbölbe. Ez utóbbinak keleti oldalán helyezkedik el a Dél-Ausztráliának nevezett tartomány fővárosának, Adelaide-nek a kikötője. Az 1836-ban alapított városnak negyvenezer lakosa van, s meglehetősen gazdagnak mondható. Lakosai főleg földműveléssel foglalkoznak; a termékeny talajon szőlőt, narancsot termesztenek, inkább a mezőgazdaság kincseinek kiaknázásával, mintsem ipari létesítmények alapításával foglalkoznak. Lakói között kevesebb a mérnök, mint a mezőgazdász, s az emberek általában nemigen foglalkoznak kereskedelemmel vagy technikai munkákkal.

Vajon ki tudják-e javítani a Duncant? Ezt tisztázniuk kellett. John Mangles tudni akarta, hányadán állnak. Búvárokat küldött a hajó fara alá, s a búvárok azt jelentették, hogy a hajócsavar elgörbült, s a fartőkéhez súrlódik, ezért nem működik. Ez elég súlyos kár volt, olyannyira súlyos, hogy a kijavításához szükséges szerszámokat nem is találnák meg Adelaide-ben.

Glenarvan és John kapitány komoly megfontolás után úgy döntött, hogy a Duncan a Britannia nyomait keresve elvitorlázik az ausztráliai partok mentén a Bernoulli-fokig, ott megállnak, hogy tudakozódjanak, majd folytatják az utat Melbourne-ig, ahol könnyen kijavítják a hajó sérüléseit. Mikor majd ismét használható lesz a hajócsavar, a Duncan a nyugati partokon cirkálva befejezi kutatásai sorozatát.

A javaslatot elfogadták. John Mangles úgy határozott, hogy az első kedvező széllel útnak indulnak. Nem kellett sokáig várnia. Estefelé az orkán teljesen elcsendesedett. Vitorlázásra alkalmas délnyugati szél támadt helyében. Felkészültek az indulásra. Új vitorlákat erősítettek fel. Hajnali négy órakor megforgatták az emelőcsigát. A horgony hamarosan megemelkedett, majd felszakadt, s a Duncan kibontott előtörzsvitorlájával, csúcsvitorlájával, sudárvitorlájával, orrvitorláival, tatvitorlájával jobb oldali szélben hajózott az ausztráliai partok mentén.

Két óra múlva eltűnt szemük elől a Katasztrófa-fok, s az Investigator-szoros magasságába értek. Este megkerülték a Borda-fokot, s néhány kötélhosszúságnyi távolságban elhaladtak a Kenguru-sziget mellett. Ausztrália apró szigetei között ez a legnagyobb; a szökött fegyencek menedéke. Elbűvölő képet nyújtott. A parti, egymásra tornyosuló sziklákat hatalmas növényszőnyeg borította. Akárcsak felfedezése idején, 1802-ben, most is számtalan kengurufalka szökdécselt a síkságokon, az erdőkben. Másnap, míg a Duncan cirkált, a bárkákat a szárazföldre küldték, hogy a matrózok vizsgálják végig a partbeszögelléseket. A 36. szélességi fokon voltak, s Glenarvan egészen a 38. szélességi fokig egyetlen átkutatatlan pontot sem akart hagyni.

December 18-án a jacht, mint egy valódi clipper siklott kibontott vitorláival, s elsuhant az Encounter-öböl partjai mellett. Ide érkezett 1828-ban Stuart utazó, miután fölfedezte a Murray-t, Dél-Ausztrália legnagyobb folyóját. De ezek a partok már nem hasonlítottak a zöldellő Kenguru-szigetre; a szaggatott, sík partvidék egyhangúságát csak kopár, magányos halmok szakították meg, itt-ott egy szürke, meredek kőszirt vagy homokdomb; vagyis itt már a sarki tájak kietlensége uralkodott.

Ezen az úton a bárkáknak nehéz dolguk volt. A matrózok azonban nem panaszkodtak. Glenarvan, elválaszthatatlan Paganelja és az ifjú Robert csaknem mindig velük tartottak. Saját szemükkel akarták keresni a Britannia nyomait. Ez az aprólékos kutatás azonban nem vezette őket a hajótörés nyomára. Az ausztráliai partok éppúgy hallgattak a szerencsétlenség felől, mint a patagon földek. De mindaddig nem hagyhattak föl a reménnyel, míg el nem értek az irat említette pontra. Hogy errefelé is kutattak, az csak fokozott óvatosság volt részükről, hogy semmit se bízzanak a véletlenre. Éjszaka a Duncan úgy rendezte vitorláit, hogy a hajó lehetőleg ne változtassa helyét, s nappal gondosan kutatták a partvidéket.

Így értek december 20-án a Lacépede-öblöt lezáró Bernoulli-fok vonalába, és eddig semmiféle hajóroncsot nem találtak. Ez azonban nem cáfolta a Britannia kapitányának levelét. Két év, vagyis a szerencsétlenség óta a tenger elhordhatta, s nyilván el is hordta, szétforgácsolta a háromárbocos maradványait. A bennszülöttek meg, akik oly messziről szimatolják a hajótörést, mint a keselyű a tetemet, nyilván összeszedték az utolsó forgácsot is. Aztán meg Harry Grant és két társa, ahogy a partra ért, rögtön fogságba esett, s kétségtelenül a szárazföld belsejébe hurcolták őket.

Így azonban elesett Jacques Paganel egyik leleményes feltételezése. Míg az argentin szárazföldről volt szó, a földrajztudós joggal állította, hogy az irat adatai nem a hajótörés, hanem a fogság színhelyére vonatkoznak.

Hiszen a pampabeli nagy folyók, mellékfolyóik elvihették a tengerig az értékes iratot. Itt azonban, Ausztráliának ezen a részén, kevés folyó szeli át a 37. szélességi fokot; meg aztán a Rio Colorado, a Rio Negro elhagyatott, lakhatatlan és lakatlan partokon ömlik a tengerbe, míg a legfőbb ausztrál folyók, a Murray, a Yarra, a Torrens, a Darling vagy egymásba ömlenek, vagy olyan torkolatokon keresztül érnek az óceánba, melyek nagy forgalmú hajóúttá, népes kikötőkké váltak. Mekkora valószínűsége lehet ilyen körülmények között, hogy ez a törékeny palack a forgalmas vizeken át eljuthatott az Indiai-óceánba?

Ez a körülmény nem kerülhette el éles eszű emberek figyelmét. Paganel Patagóniában érvényes feltételezése nem volt érvényes Ausztráliában. Paganel ezt be is ismerte, mikor Mac Nabbs szóba hozta a kérdést. Nyilvánvaló volt tehát, hogy az iratban talált adatok csakis a hajótörés helyére vonatkozhatnak, következésképpen a palackot ott dobták a tengerbe, ahol a Britanniát a szerencsétlenség érte, vagyis Ausztrália nyugati partján.

Azért az iratnak ez a végleges magyarázata, mint Glenarvan igen helyesen megjegyezte, nem zárja ki azt a feltételezést, hogy Grant kapitány fogságba esett. Erre az iratban is tesz célzást, s nem szabad megfeledkezni e szavakról: „ahol kegyetlen bennszülöttek fogságába esnek...” Ha azonban foglyok, akkor semmi értelme, hogy csak a 37. szélességi fokon keressék őket, hiszen bárhol másutt is lehetnek.

Ezt a kérdést hosszan megvitatták, s egyszer s mindenkorra így döntötték el: ha a Bernoulli-foknál nem találnak a Britannia nyomára, akkor Glenarvan nem tehet egyebet, mint hogy visszafordul Európába. Hasztalanul kutatott, de bátran, lelkiismeretesen teljesítette vállalt kötelességét.

Mindez nagyon elszomorította a jacht utasait. Mary és Robert Grant pedig éppenséggel kétségbeesett. Ahogy partra szálltak lord és lady Glenarvan, John Mangles, Mac Nabbs és Paganel társaságában, a kapitány két gyermeke arra gondolt, hogy most dől el véglegesen apjuk sorsa. Véglegesen, mert mint Paganel egy korábbi beszélgetés során kifejtette, hogyha a hajótörés a keleti partokon történt volna, a hajótöröttek már minden bizonnyal hazatértek volna.

– Remélj! Remélj! Mindig csak remélj! - mondogatta lady Helena a fiatal lánynak, amint a csónakban a szárazföld felé igyekeztek. - Isten nem hagy el bennünket!

– Igen, Mary kisasszony - szólt John kapitány -, mikor az emberi erők fogytán vannak, a sors közbelép, s váratlanul új utakat nyit meg előttünk.

– Bár így lenne, John úr! - felelte Mary Grant.

A part már csak egy kötélhosszúságnyira volt; enyhe lejtőkön ereszkedett alá a tengerbe kétmérföldnyire benyúló fok csúcsán. A bárka egy kis természetes öbölben ért partot, két kialakulóban levő korallpad között, melyek majd idővel zátonyövezetet alkotnak Dél-Ausztrália partjain. Már mostani állapotukban is szétzúzhatták bármilyen hajó teknőjét, s lehet, hogy a Britannia is itt veszett oda mindenestül.

A Duncan utasai minden nehézség nélkül kötöttek ki a teljesen elhagyatott parton. Hatvan-nyolcvan láb magas réteges kőszirtek hosszú sora emelkedett a part fölé. Létra vagy kampó nélkül nehéz lett volna megmászni ezt a természet emelte sáncot. John Mangles szerencsére talált egy hasadékot, mely a sziklafal leomlása nyomán keletkezhetett. A napéjegyenlőség heves tengermozgásakor a hullámok nyilván vadul ostromolták a porhanyós tufát, s így ledöntötték a sziklatömb tetejét.

Glenarvan és társai behatoltak a szakadékba, és egy meglehetősen meredek lejtőn elértek a szirt tetejére. Robert macskaügyességgel kúszott fel a sziklafalon, s Paganel nagy bánatára elsőnek ért a csúcsra; a földrajztudóst bántotta, hogy negyvenéves hosszú lábait tizenkét éves apró lábak győzték le. Azért ő is lehagyta, mégpedig jócskán, a békésen ballagó őrnagyot, aki egyébként nem is akart vele versenyre kelni.

A kis csoport hamarosan összegyűlt, s betekintette az előttük elterülő síkságot. Hatalmas, sivár és terméketlen terület volt ez, itt-ott bokrokkal, bozóttal; Glenarvan a skót alföld glenjeihez hasonlította, Paganel meg Bretagne kopár pusztáihoz. Ha a partvidék lakatlannak is tűnt, a távolban néhány biztató épület arról tanúskodott, hogy emberek - nem vadak, hanem munkálkodó emberek laknak arrafelé.

– Malom! - kiáltott fel Robert.

Hárommérföldnyire csakugyan malom szárnya forgott a szélben.

– Valóban, malom - felelte Paganel, aki messzelátóját a kérdéses irányba fordította. - E szerény és hasznos kis épület mindennél jobban megörvendezteti a szememet.

– Harangtoronyhoz hasonlít - mondta lady Helena.

– Igen, asszonyom, valóban hasonlítanak, de hiszen egyik a test, másik meg a lélek kenyerén munkálkodik.

– Gyerünk a malomhoz! - szólt Glenarvan.

Útnak indultak. Félórás gyaloglás után emberi kéz művelte földre jutottak; a táj megváltozott. A kietlen vidék átmenet nélkül termőfölddé változott. Frissen megmunkált, nem bozót, hanem élősövény kerítette birtokhoz értek; a Kenguru-sziget faiskoláiból idetelepített vaskos akácfák közt a réteken néhány marha és ló legelészett. Lassanként gabonaföldek tűntek fel, néhány holdon szőke kalász emelte magasba fejét, roppant méhkasokként szénaboglyák meredeztek, frissen ácsolt kerítéssel körülvett, a római Horatius ódáihoz méltó szépségű kertekben vegyült a hasznos a kellemessel; aztán csűrök bukkantak fel, ügyesen elhelyezett gazdasági épületek, végül egy nagyszerű és kényelmesnek látszó lakóház, föléje a csúcsos tetejű vidám malom magaslott, s hatalmas szárnyainak mozgó árnyaival a házat cirógatta.

Az idegenek jöttét jelző négy hatalmas kutya ugatására megnyerő arcú, ötven év körüli férfi jött elő a főépületből. A fiai, öt szép, erős gyerek követte őt anyjukkal, egy magas termetű, erős asszonnyal. Nem tévedhettek: a derék családjával körülvett férfi a frissen feltört földeken jellegzetes típusa volt azoknak az ír telepeseknek, akik a hazai nyomorúságba belefáradva, a tengeren túl keresték a megélhetést és a boldogságot.

Glenarvan és társai még be sem mutatkozhattak, még arra sem jutott idejük, hogy megmondják a nevüket, meg hogy voltaképpen kicsodák, máris e szívélyes szavak fogadták őket:

– Idegenek, isten hozta önöket Paddy O’Moore házában.

– Írek? - kérdezte Glenarvan, és megszorította a telepes feléje nyújtott kezét.

– Az voltam - felelte Paddy O’Moore. - Most ausztráliai vagyok. Bárkik is legyenek önök, uraim, jöjjenek beljebb. Az én házam az önöké is.

A szívélyes meghívást vonakodás nélkül elfogadták. O’Moore asszony a házba vezette lady Helenát és Mary Grantot, míg a telepes fiai lesegítették a vendégek fegyvereit.

A vízszintesen rakott erős, vastag deszkából épült ház földszintjét egyetlen tágas, hűvös és világos helyiség foglalta el. A szilárdan épült házhoz és megtermett lakóihoz méltó berendezést néhány, az élénk színű falakhoz erősített pad, egy tucatnyi támlátlan szék meg két mázas cserépedénnyel, fényes ónkannákkal megrakott tölgyfa láda alkotta; a széles és hosszú asztalnál húsz vendég is kényelmesen elfért volna.

Föltálalták az ebédet. Nemcsak hogy elegendő, de még annál is több marhasült és ürücomb között gőzölgött a levesestál: a tálakat olajbogyóval, szőlővel, naranccsal megrakott tányérok vették körül. A házigazda és a háziasszony olyan megnyerő volt, az asztal olyan hívogatóan nagy és olyan bőségtől roskadó, hogy valósággal neveletlenség lett volna le nem ülni hozzá. A gazdasági cselédek is előkerültek már, hogy megosszák az ebédet gazdájukkal, aki egyenrangúként bánt velük. Paddy O’Moore megmutatta vendégeinek a számukra kijelölt helyet.

– Vártam önöket - mondta egyszerűen Glenarvannak.

– Várt? - kérdezte Glenarvan csodálkozva.

– Mindig várom azokat, akik hozzám jönnek - felelte az ír.

Lady Helenát igen meghatotta ez a közvetlenség; férje pillantása pedig elárulta, hogy ő is nagy tisztelettel néz a házigazdára, aki most családja és vendégei körében komoly hangon mondta el az asztali áldást.

Derekasan megebédeltek, majd mindenféléről elbeszélgettek. A skótok igen hasonlóak az írekhez. A néhány ölnyi széles Tweed folyó mélyebb árkot von Anglia és Skócia közé, mint a húszmérföldes Ír-csatorna Ó-Kaledónia és a zöldellő Írország közé. Paddy O’Moore elmesélte élete történetét. Olyan volt, mint valamennyi kivándorlóé, akit a nyomor elűz hazájából. Sokan mennek el a messzeségbe, hogy szerencsét próbáljanak, de többnyire csak csalódás és nyomorúság vár rájuk. A jó szerencsét hibáztatják, ahelyett hogy saját ügyetlenségüket, lustaságukat és hibáikat okolnák. A józan életű, bátor, takarékos és derék mindig boldogul.

Paddy O’Moore ilyen ember volt. Elhagyta Dundalkot, ahol majd éhenpusztult, s családjával nekivágott Ausztráliának; Adelaide-ben partra szállt, a bányamunka helyett a kevésbé veszélyes, de ugyancsak fáradságos földművelést választotta, és két hónappal később már nekilátott, hogy megművelje azt a földet, mely ma oly szépen virágzik. Dél-Ausztrália területét nyolcvanholdas tagokra osztották. Ezeket a kormány a telepeseknek juttatta; a birtokok valamennyi szorgalmas földművesnek megélhetést nyújtanak, sőt még nyolcvan font sterlingnyi összeget félre is tudnak tenni.

Paddy O’Moore tudta ezt. Gazdasági ismeretei nagy hasznára váltak. Dolgozott, megélt, takarékoskodott, s az első birtok jövedelméből újabbakat vásárolt. Családja is, földje is virágzott. Az ír paraszt földbirtokossá vált, és noha még csak két éve gazdálkodott, máris ötszáz hold földet javított fel, s volt vagy ötszáz marhája. Nem volt többé az európaiak rabszolgája: önmaga ura lett, független ember a világ legszabadabb országában.

Történetének hallatára a vendégek őszintén, szívből gratuláltak az ír telepesnek. Paddy O’Moore nyilvánvalóan bizalomért bizalmat várt cserébe, de nem erőszakolta a szót. Azok közé a tapintatos emberek közé tartozott, akik így gondolkoznak: „Íme, én ez vagyok, de tőletek nem kérdezem, kik vagytok.” Glenarvan szívesen beszélt volna a Bernoulli-foknál horgonyzó Duncanról, fáradhatatlan kitartással folytatott kutatásaikról. Nem szerette azonban a hosszú bevezetőket, így hát először a Britannia hajótörése felől kérdezősködött.

Az ír válasza nem volt kedvező. Sohasem hallott a Britanniáról. Két év óta egyetlen hajó sem járt szerencsétlenül a parton, sem a fok fölött, sem alatta. A kérdéses hajótörés pedig csak két éve történhetett. Így teljes bizonyossággal állíthatta, hogy a hajótöröttek nem vetődtek a nyugati partvidéknek erre a részére.

– Most pedig, uram - tette hozzá -, hadd kérdezzem meg, miért érdeklődik a Britannia hajótörése felől.

Glenarvan elbeszélte a telepesnek az irat történetét, a jacht útját, a Grant kapitány felkutatására tett kísérleteket; azt sem titkolta el, hogy legdédelgetettebb reményeik szálltak füstbe határozott kijelentése hallatára, s hogy most már mindörökre lemondhatnak arról, hogy megtalálják a Britannia hajótöröttjeit.

Glenarvan szavai nagy fájdalmat okoztak hallgatóinak. Robert és Mary könnyes szemmel hallgatta. Paganel egyetlen vigasztaló vagy reménykeltő szót sem talált. John Mangles szíve is elszorult. A bátor embereken már-már erőt vett a kétségbeesés, mikor egy hang így szólt:

– Uram, adjon hálát Istennek. Ha Grant kapitány életben van, akkor itt él Ausztrália földjén!